Bóday Pál a Könyvtártudományi és Módszertani Központ megalakulása (1959) után került az
intézménybe; a tájékoztatási osztálynak 1962-től megbízott, 1963 és 1970 között pedig kinevezett vezetője volt. A Könyvtári Figyelő 1959-től önálló rovataként, Könyvtári és Dokumentációs Szakirodalom címen közölte a külföldi folyóiratcikkek válogatott bibliográfiáját; Bóday 1965-ben elindította a Gyorstájékoztató a Külföldi Könyvtártudományi Irodalomról című bibliográfiát, mely évente öt-hétezer tétellel gyarapodott. A kiadvánnyal kapcsolatos kritikák nyomán 1967-ben leállt a szerkesztéssel, majd 1969-ben negyedéves referáló lapként indult újra (ugyancsak Könyvtári és Dokumentációs Szakirodalom címen). Bódayt mindig intenzíven foglalkoztatták a bibliográfia elméleti és gyakorlati kérdései. Népszerűek voltak a könyvtáros szakképzést segítő jegyzetei is, a Szakirodalmi forrásismeret 2. Külföldi nemzeti bibliográfiák (1961), A magyar nemzeti bibliográfia (1963) és a Képes olvasókönyv a magyar nemzeti bibliográfiához (1964).
1970-ben elhagyta a könyvtári világot, visszament újságírónak; nyugdíjasként a Vasárnapi Hírek munkatársa volt. 2009. február 12-én hunyt el 88 éves korában.

Jó negyven éve, 1968 tavaszán, üzenetet kaptam: a KMK-ban (Könyvtártudományi és Módszertani Központ) keresnek valakit, aki tud külföldiül olvasni és magyarul írni, meg a könyvtári munkához is konyít valamit; már hónapok óta hiába keresik. Egy ismerősöm beajánlott, menjek hát be, beszélni akar velem Bóday Pál, a könyvtártudományi szakkönyvtári és dokumentációs feladatokat ellátó Tájékoztatási osztály vezetője.
Jól éreztem magam az iskolai könyvtárban, ahol akkor dolgoztam, eszem ágában sem volt állást változtatni. De úgy gondoltam, illedelemből azért bemegyek, meghallgatom, miről van szó, és megmondom, hogy tulajdonképpen latintanár volnék, nem vagyok profi könyvtáros, nincs is semmiféle ilyen képesítésem (csak fordítói meg dokumentációs gyakorlatom), köszönöm az invitálást, nem élek vele.
Bóday Pálról percek alatt kiderült, hogy nemcsak nagyon szereti a munkáját, hanem másról is, ha bizalomgerjesztőnek találja, eleve feltételezi, hogy örömét leli benne. Főnöki vagy pláne „káderezői” magatartásnak semmi jelét nem mutatta. Megnyugtatott, hogy profi könyvtároŹsokkal el vannak látva, de nem volt profi könyvtáros idős elődöm* sem, aki pár hónapja halt meg (a 45 utáni koalíciós időkben kisgazdapárti államtitkár lett a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumban, nem tudom, hol-merre hányódott azután, de végül itt kötött ki, nyelvtudását hasznosítva). Tapintatosan érzékeltette: azt is: tudja, hogy voltak munkahelyi kellemetlenségeim nem egészen diktatura-konform gondolkozásom miatt, de ez őt nem zavarja, itt mást se fog zavarni. És ami fő: lelkesen magyarázta, milyen jó adottságaik vannak itt ahhoz, hogy világszínvonalú szaktájékoztatási munkát végezzenek. A KMK megkapta az Országos Könyvtári Központ és elődje, az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ teljes könyvtártudományi, könyvtártörténeti anyagát, tisztességes gyarapítási keretükből be tudják szerezni Nyugatról is, Keletről is a könyvtár- és tájékoztatástudományi szakirodalom javát. Négy kontinensről mintegy 150 külföldi szakfolyóirat jár a KMK könyvtárába, ezek tekintélyes részét pedig cserébe kapják saját tájékoztató kiadványaikért. Házilag fejlesztett tárgyszójegyzékük alapján már úgy 20 000 cikket dolgoztak be cédulakatalógusukba, ezek nagy részének rövid ismertetését vagy legalább az eredetinek az annotációját német-angol-orosz fordításban teszik közzé a világ minden tájára szétküldött Gyorstájékoztatójukban; külön kurrens bibliográfiát adnak ki a friss magyar könyvtártudományi irodalomról is.
A „merjünk nagyok lenni” honfibüszkesége is érzett a lelkesedéséből. Ellenállhatatlan volt; magam is kezdtem úgy érezni, mintha nem lenne érdekesebb dolog a világon, mint az ilyen könyvtártudományi tájékoztatás. Udvarias elköszönés helyett nem tehettem mást, mint hogy elfogadom a hívását.
Tapasztaltam azután, hogy alapvonása ez a vibráló lelkesedés. Munkamániás volt. Nem érte be a hivatalos munkaidővel; külön kapukulcsot kért a Múzeum utca 3-hoz, ahol a KMK székelt, hogy ne kelljen az idős portás nénit kora reggel felzörgetnie. Délután 5 óra felé pedig, mikor elcsöndesültek az osztály helyiségei, olykor benézett abba a szobába, ahol sokszor ott dolgozott még valamelyikünk, nyújtózott egyet, és boldogan felsóhajtott: na, végre lehet nyugodtan dolgozni. Az ő kuckójában nemcsak az íróasztalán és kisasztalokon, hanem a földön is hatalmas oszlopokban álltak a könyvek, de mindegyikről tudta, hol van: „ott az ablak alatt, majdnem legfelül, egy vékony barna” — mutatott az egyik kupacra, ha valami dokumentumot kértünk tőle.
Egy kisebb konferencia napi munkája végén meghívta „hozzánk” egy feketére vagy egy-két pohár borra a 3-4 tekintélyes külföldi szakembert, körbeültük a kisasztalt, KGST-káderek és a konferencián közreműködő háziak, beleértve a gépírónőket meg rezesorrú öreg hivatalsegédünket, és folyt a szakmai csevely. Oroszul vagy németül mindenki tudott, s Pali jelenlétében biztosítva volt a kellemes hangulat, ha könyvtári munkáról cserélhetett eszmét hozzáértőkkel. Ahogy nem zavarta kuckójának a rendetlensége (mert külső szemlélő számára ijesztő rendetlenség volt az, csak ő igazodott el benne tökéletesen), nem feszélyezte az sem, hogy a tekintélyes külföldi szakembereket olyan helyiségben látja vendégül, osztályunk zsúfolt nagyszobájában, ahol árbocként két hatalmas faoszlop segített tartani a mennyezetet, mert a rozoga épület enélkül már életveszélyes lett volna. Olyan szuverén házigazdaként viselkedett, mintha öblös fotelekbe ültetné vendégeit a csillároktól fénylő teremben, közvetlensége helyettesítette a reprezentatív külsőségek vonzerejét.
Mit jelentett konferenciai közreműködésünk? Vendéglátó kedvében, a mi buzgalmunk segítségével arra is képes volt, hogy pl. a délelőtt elhangzott előadások és hozzászólások jegyzőkönyvét délutánra már német és orosz változatban prezentálja a résztvevőknek. Déli szünetben egyikünk sebtiben magyarul megszerkesztette az összefoglalókat, az orosz meg a német nyelvi szakértő villámgyorsan lefordította, szükség esetén a gépírónő még tisztába tette, a xeroxos kislány meg ízléses formátumba rakva sokszorosította. Pali újságíróként kezdte pályáját, sokat adott egy-egy alkalmi kiadvány elegáns kivitelére, és mindig be tudta lelkesíteni, ki tudta nevelni egyszemélyes házinyomdánk kezelőjét.
Hanem pár hónap alatt rá kellett jönnöm, hogy az a nagyvonalú tájékoztató munka, amivel engem első találkozásunkkor annyira fellelkesített, voltaképp most van visszahúzódóban szerényebb keretek közé; félig illegálisan jelenik már meg a Gyorstájékoztatónak egy-két pótfüzete, hogy a feldolgozott tárgyévek anyaga teljes legyen. Se a Művelődésügyi Minisztérium, se az OSZK, sőt a KMK vezetősége sem lelkesedett azért, hogy anyagi és emberi erőforrásaink jelentős részét olyan világméretű tájékoztató munkára fordítsuk, amihez többé-kevésbé hasonlót több gazdag nyugati országban, meg a Szovjetunióban is végeznek, bár nem mindig könyvtárközpontú formában, hanem a műszaki tájékoztatásba beépítve. Nemcsak küllemükre nézve voltak hátrányban a mi bibliográfiáink a helyenként már könyv formában megjelenő bibliográfiákkal szemben; töltőtollal, írógéppel meg egy xeroxmasinával ekkora anyagnak még a mutatózását sem tudták megoldani, pedig anélkül nem igazi a kurrens bibliográfia. A mai, már számítógépes világban felnőtt nemzedék nehezen értheti meg, hogyan sikerült itt annyit is megvalósítani, amennyi megvalósult. Pali egyébként már a mutatókészítés koncepcióján is törte a fejét, de kidolgozására nem maradt ideje. Idejövetelemkor is inkább csak valami csodában reménykedett már, hogy tovább folytathatja ezt a munkát, de a csoda elmaradt. Márpedig a Gyorstájékoztató volt az ő életműve – annak a leállítása egyszerűen halálra sértette. Rezignáltan visszament újságírónak; egy darabig be-benézett még valamiért régi munkatársai közé (érdekelte egy s más a magyar könyvtárügy történetéből), de aztán végleg elmaradt, nem is hallottunk róla.
Munkája eredményeit nemcsak az ő idejéből maradt kiadványok őrzik. Folytatódott a mindennapi feldolgozó munka, termékeiről most már csak a magyar könyvtárosokat tájékoztattuk: a külföld könyvtárügyéről, ill. szakirodalmáról a Könyvtári Figyelőben – melynek ő volt az első, név szerint is feltüntetett szerkesztője (1962),  – meg az újonnan induló negyedévi referáló lapban, a magyar dokumentumokról pedig az általa indított kurrens bibliográfiát folytató negyedévi kiadványban. A cserekapcsolatokat is sikerült részben megőrizni, így a tájékoztató munka és a könyvtárosképzés dokumentumbázisát továbbra is intenzíven  lehetett fejleszteni az egyre szűkülő anyagi lehetőségek között is; vagy két évtizede még nyugati szakember is eltátotta a száját, amikor kézikönyvtárunkban szétnézett. (A mai helyzetről, régóta nyugdíjban lévén, nem tudok nyilatkozni. Talán jobb is, hogy nem tudok?) Amikor a hazai tájékoztatási munkában is feltűntek a tézauruszok, a tárgyszójegyzék folyamatos fejlesztéséből természetesen adódott az az igényünk, hogy tézaurusszá építsük ki. Osztályvezető-utódjának sikerült rávennie a beteg, már nyugdíjba készülő, de a szakma minden ágabogát alaposan ismerő Horváth Magdát, hogy vállalkozzon erre, és némi közös munkával sikerült őt hozzásegítenünk a Könyvtári és tájékoztatási tárgyszójegyzék. Tezaurusz-tervezet (1976) teljes kidolgozásához. Ennek alapján folyt azután a könyvanyag feldolgozása is.
Hogy mindezeknek volt valami súlya, azt egy nemzetközi összejövetelen tapasztalhattuk. A KGST-országok könyvtárügyi szervei is összejöttek időnként szakmai konferenciákra. Valamikor a hetvenes évek végén az OSZK épületében egynapos konferenciát tartottak a szovjet fél javaslatára, fő témája: közös tárgyszójegyzék kialakítása a szocialista országok könyvtári tájékoztató munkájának összehangolása érdekében. 800 dokumentum tárgyi feltárása alapján kidolgoztak egy tárgyszójegyzéket, ezt küldték szét a konferencia előkészítéseként. A gondolattal természetesen egyetértettek a hozzászólók. Akkoriban én adminisztráltam osztályunk tézauruszfejlesztő munkáját, a mi mondanivalónkkal nekem kellett előállnom. A szovjet kollegának egy régebbi magyarországi látogatása alkalmából én voltam a tolmácsa, igen rokonszenves, szerény, felelősségteljes és értelmes férfiúnak ismertem meg. A tőlem telhető legudvariasabban mondtam hát el, hogy mi már 30.000 dokumentumot dolgoztunk fel a magunk rendszerében, amely most már tézaurusz formájában működik. Célszerű volna ezt is (meg ha más országban használnak ilyesmit, azt is) összevetni a szovjet tervezettel, hogy valóban közös rendszert tudjunk kialakítani; ha kívánják, lefordítjuk oroszra-németre a tézauruszunkat, hogy tanulmányozhassák. Ijedt csend ülte meg a termet, és nem is tudom, hogyan, de rövidesen bezárták a konferenciát, további megfontolásra adva időt a tagországoknak. A lufi kipukkadt.
Ennyit el kellett mondanom Bóday Pál KMK-beli munkájáról és következményeiről. De nem hallgathatom el a KMK előtti pályafutásának a történetét sem, ami egyúttal a kortörténet jellegzetes darabja. Az 5 óra utáni csöndben mondta el egyszer, mikor csak ketten voltunk már bent az osztályon. Távozóban volt már a KMK-ból, aktuális könyvtári feladatai helyett inkább pályája fordulatai jártak a fejében – nyilván ezért jött rá a mesélhetnék. Lehet, nem egészen pontosan emlékszem már a történet minden fordulatára, de a lényegre igen.

Illegális kommunista szervezkedésbe került bele még debreceni medikus korában, majd 45 után közvetlenül akarta szolgálni az új világ építését: Szegeden a Délmagyarország c. lap főszerkesztője lett. Aztán egy szép napon néhány kollegájával együtt váratlanul felfüggesztették pártagságát és kitették a laptól, természetesen indokolás nélkül.
A Rajk-ügyet követő újabb perben letartóztatták volna patrónusukat, Zöld Sándor belügyminisztert, aki előzőleg Szeged párttitkára volt, és akit Bóday Debrecenből ismert. Zöld tudta, mi vár rá, revolverrel fogadta a lakásába behatoló ávósokat, s mielőtt lelőtték volna, családját is kiirtotta. A szegedi újságíróknak nyilván cinkosként kellett volna Zöldre vallaniuk az ellene készülő konstrukciós perben. Ez a szerepük így megszűnt, Pali is visszakapta párttagságát, sőt állásról is gondoskodtak számára. Hova helyeznek el egy vétlen, de megbízhatatlanná vált kommunista értelmiségit: nyilván könyvtárba. Így tanulhatta ki ezt a mesterséget a szegedi Egyetemi Könyvtárban.
Egy újabb „szép napon” behívta beszélgetni az egyetemi párttitkár. „Ugye, Bóday elvtárs, te vagy köztünk a legrégibb párttag?” „Hát igen” – válaszolta ő öntudatosan. „Mutasd csak a tagkönyvedet!” Odaadta. „Hát ezt most elteszem, és nem kapod vissza.” „Hogyhogy?” – döbbent meg. „Ez a határozat.”  Pali tiltakozott, dühöngött, de be kellett látnia, hogy nincs apelláta, bár magyarázat sincs. Politizáló, öntudatos polgár mivoltában tönkretették, halálra sértették. Végezte tovább könyvtári munkáját, de értelmét vesztetten. Kiesett a világ feneke.
56 tavaszán, a XX. kongresszus után, csöng a telefon. Az a bizonyos párttitkár keresi. „Bóday elvtárs, vége a téves politizálásnak, megújítjuk a Pártot. Ilyen emberekre van szükség, mint Te vagy; gyere, állj közénk…” — Bóday elvtárs káromkodott egyet, és lecsapta a kagylót. Most aztán már végképp nem érdekelte, halálra sértette a politika. Beszélhettek neki demokratizálódásról, Nagy Imréről, akármiről – képmutatás, hőzöngés volt a számára minden reformszónoklat.
Ennél maradt október 23-a után is; nem vett tudomást semmiről, ami közélet. Az utcán egyszer szembejött vele egy ismerőse, feltűnően ijedt ábrázattal. „Mi bajod, Jóska, miért lógatod úgy a fejed?” Jóska ávós főhadnagy volt; csodálkozva magyarázta neki: hát nem tudja, hogy ő állandó életveszélyben van, nem lakik otthon, de az utcán is bármelyik percben nekieshetnek, meglincselhetik, ha felismerik benne az ávóst!? „Iiigen? – csodálkozott Pali. Hát gyere hozzánk, ott maradhatsz, amíg jónak látod, ott aztán nem keres senki.”
Ott is maradt Jóska november 4-éig, aztán elment a dolgára. Hanem jó néhány nap múlva megjelentek a visszatért hatalom fogdmegjei, és elvitték Palit mint ellenforradalmárt. Felesége kétségbeesetten szaladt Szeged újdonsült korlátlan urához, a „Kis Komócsin”-hoz; a bátyja, Komócsin Zoltán, az első emberek közé került akkor a Kádár-rezsimben. („Jelentéktelen siheder volt az a Kis Komócsin – magyarázta Pali –, ott ülhetett a megbeszéléseinken, őt szalajtottuk el cigarettáért, ha kellett.”) A Kis Komócsin szóba állt a feléségével, de panaszaira csak annyit vetett oda: kivizsgáljuk az ügyét; ha nem bűnös, szabadul, de ha bűnös. megkapja, amit érdemel.”
Az asszony aztán felkutatta Jóskát. Jóska csodálkozott – és intézkedett. Másnap délelőtt kiengedték Palit; ő délután felült a pesti vonatra azzal, hogy Szegedre többet be nem teszi a lábát. A városnak sem bocsáthatott meg ezek után. Budapest szerencsére befogadta – egy időre.
* Dr. Brassola Zoltánról van szó.