Mamának

Bevezetés

1911-től a Népművelés (továbbiakban: NM) változatlanul Bárczy István és Wildner Ödön szerkesztésében, Weszely Ödön főmunkatársi és Ozorai Frigyes helyettes szerkesztői közreműködésével jelent meg. Wildner ebben az évben lépett elő – számos társával együtt – tanácsnokká, mai nyelven azt mondhatnánk, végleg kialakult a „Bárczy-csapat”.
A borító belső oldalán olvasható tájékoztatás szerint a „Népművelő Társaság és a Magyar Tanítók Otthona tagjai tagilletményként kapják”. Előfizetési ára változatlanul 20 korona – „tanároknak, tanítóknak, községi és körjegyzőknek 20% engedmény” járt. (Egy igényes könyv 3–4 koronába, a Nyugat és a Tisza István által ekkor indított Magyar Figyelő is 20 koronába került.) A folyóirat változatlanul a Franklin Társulat kiadásában látott napvilágot.
Az 1911-es évfolyam beköszöntő írással indul „Új év, új munka” címmel, „A szerkesztőség” aláírással. Az írás szerény, öntudatos hangvételű. Néhány gondolatát érdemes idéznünk.
„A szerves fejlődés szükségétől eltelve azon igyekeztünk, hogy zajos jelszavak, ideges, kapkodó napi divatok helyett a csöndes, nyugodtan tovább építő kultúra ügyét szolgáljuk. Hogy illő tisztelettel nemes hagyományaink iránt a közoktatás és népművelés kérdéseibe a magunk részéről is egy kis új életet, elevenebb vérkeringést vigyünk. Hazai és külföldi viszonyokat, eszmeáramlatokat és gyakorlati munkát ismertetve, bírálva, szembeállítva: korszerű reformokra hívjuk föl a figyelmet. Reformokra, amelyek hazai földben gyökerezzenek, vagy legalább hazai ágba ojtva új virágot, nemes gyümölcsöt teremjenek.” (E bekezdés saját tartalmán kívül még azzal is érdekes számunkra, hogy itt jelenik meg az „új élet” kifejezés, mely a következő évtől a folyóirat fő címeként fog felbukkanni, hogy a későbbiekben majd a NM alcímévé váljék.)A bevezető a megjelenés gyakoriságát is érinti, világosan érzékeltetve, mennyire nem egyszerű technikai kérdésről van szó. „Eleinte egyhavi, sőt kéthavi folyóiratot, egy-egy vaskos kötetet bocsátottunk közre, ami bőséges időt ad a közlemények szigorú megválasztására,[…] de nagy hátránya, hogy ez bizony a frissesség, az élethez való gyors alkalmazkodás rovására megy.” A későbbi változtatással már heti gyakoriságra álltak át. Most a szerkesztők úgy látják, hogy „megfelelőbb lesz, ha középutat választva, ezentúl kéthetes folyóiratot adunk, amelynek előkészítésére több idő áll rendelkezésre, amely mindazonáltal eléggé számolhat az aktualitásokkal.”
Tartalmi, illetve újabb szerkezeti változásokra is sor került. „A fősúlyt ezentúl is a kultúrpolitika, a pedagógiai elmélet és gyakorlat, a gyermektanulmány, gyermekvédelem, az oktatás, testi nevelés, technikai és művészeti képzés stb. nagy kérdéseire, fejlesztésére fektetjük s eközben az iskolát, mint a népművelés természetes szervező tényezőjét tartjuk elsősorban szem előtt. S hogy a magyar iskolaügy s annak a testületnek, amelynek vállán nyugszik, a magyar tanítóságnak ügyei részletesebben s e tanítóság képviselői által legyenek tárgyalhatók, külön tűzhelyet nyitunk nekik: a Népművelés mellékleteként erre a célra megjelenik a Népnevelők Lapja.”
Ezen túlmenően a NM „fokozottabb mértékben kíván foglalkozni a tudományok, irodalom, művészetek s a kulturális és szociális haladás egyéb megnyilvánulásaival.” Foglalkozni kíván tudományos népszerűsítéssel, a közérdeklődésre számot tartó természettudományos és technikai újdonságokkal, a művelődéstörténet, a társadalomtudományok új eredményeivel. A szerkesztés figyelni szeretné a „hazai és külföldi irodalmakat, a képzőművészeteket, a zenét, a színházat, de csak abból a szempontból, hogy legjelentősebb eredményeiket, amelyek a kultúrára maradandó nyereséget, a haladásban, ha nem is határköveket, de egy-egy nagyobb lépést, fontos irányt […] jelölnek, megismertessük olvasóinkkal…”. Mindezzel „nemcsak fennkölten gondolkodó embereket” akarnak, hanem „társadalomban, embertársaiknak élő, segítő, cselekvő embereket, akikben egy a gondolat, érzés és tett. Ez az etika vezérelje tollunkat […]” – zárul az érdekes, a korra oly jellemző (naivan?) optimista bevezető1.
Fentieket – e sziporkázó sokféleséget – jól illusztrálhatjuk az első szám tartalmi változatosságával. Weszely Ödön A reformok és az iskola címmel értekezik, Körösfői-Kriesch Aladár (1863–1920) festő- és iparművész A lapp, az angol és a magyar társadalom összevetésére vállalkozik, Bálint Lajos újságíró (1869–1926), az 1910 tavaszán alapított radikális napilap, a Világ főszerkesztője, Gyermekszínház és gyermekdráma címmel, míg Hevesi Sándor (1873–1939) rendező, a nevezetes Thália színház alapítója – majd 1908-tól a Nemzeti Színház fontos alakja – Ujházi Edéről írt cikket. A további írások Madarász Viktorról, a reformiskolákról, a francia szociális regényről, a feminizmusról stb. szólnak. Az év folyamán írást hoztak Bartók Bélától (tőle kettőt), Fülep Lajostól, Hevesi Sándortól és a fiatal alkotó nemzedék számos, később oly nevessé váló képviselőjétől.

Tematikus könyvtári szám 1911-ben: elvek és összefüggések

Számunkra viszont az 1911-es év kiemelkedő nyeresége a második, a tematikus könyvtári szám. A bő 70 oldal szinte minden oldala szakmánk változatos – honi és külföldi – kérdéseit tárgyalja2.
A „vezércikket” a kor talán legjobb publicistája, Ignotus írta Alma Mater címmel3. Az első mondat a szerző legfontosabb gondolata: „A könyvtárügy nálunk különösen a demokrácia ügye.” A demokrácia ugyanis – fejti ki – „mindenek hozzáférése mindenhez”. Ezt ma is szó szerint így érthetjük. Ignotus szerint a korabeli intézményeknek a „hangja, a lelke, a mivolta, mintha kínzókamrákból vagy úriszékekből származott volna”.
Következő körmondata a „társadalmi megrendelést” fogalmazza meg. „A könyvtár, amelyben mindenki mindent megtalálhat, mely mindenkinek mindennel rendelkezésére áll, mely meghozatja  a könyveket, amikre kíváncsi vagyok s velem adja a munkákat, amiket otthon akarok elolvasni, s amely minden úton-módon elémbe jő abban, olvassak, olvassak, amit akarok, azt olvassam, s ingyen olvassak, csak olvassak – ez nemcsak mint intézmény, nemcsak valóságával s egyenes hatásával szinte forradalmi jelentőségű Magyarországon. Hanem mindenekfelett a lelkével. A felfogással, mely belengi. A gondolattal, amelyen épül. Hogy tudniillik a közösség nem ura, hanem szolgája az egyesnek…”4 Ignotus a „drága Budapest” érdemének tudja, hogy máris – mint sok más dologban – „mérföldes csizmával jár előtte országunknak” azzal, hogy a Fővárosi Könyvtár „már ma is, s még inkább, aminőnek lenni készül” az emberek boldogulását szolgálja. Mert szerinte a „könyvtár s az olvasmány minden együnket ellát a legnagyobb jóval: minden idők meleg, különös és sugalló hatalmas embereinek lelke leheletével”.
A következő írás Szabó Ervintől Mit olvasnak és mit olvassanak? címmel olvasható5. A könyvtárpolitikus egyik rendkívül fontos írása áll előttünk. Szabó soraiban a könyvtárosság – ma ugyanúgy létező – dilemmáját exponálja: a könyvtár az olvasást általában támogassa (bízza a választást olvasóira), vagy törekedjék a minőségi olvasás irányában „nevelni” olvasóit?
A cikk elején Szabó tömören határozza meg a modern könyvtár lényegét. „A régi és az új könyvtár közt főként az a különbség, hogy a régi könyvtárakat azért csinálták, hogy legyen hely, ahol a könyveket megőrzik, s ha betéved néha kutató és keres egyet: jó; de ha nem téved be egy sem: még jobb. Ma azért csinálják a könyvtárakat, hogy legyen hely, ahonnan széthordhatják a könyveket, hogy minél többen olvassák; nevelni akarnak általuk és gyönyörűséget szerezni az embereknek.”
A valódi kérdések ezután merülnek fel. „Mely könyvek azok, amelyekkel a kívánt hatást el tudjuk érni? És mit kell tennünk, hogy a hatás minél szélesebb és mélyebb legyen? Mind a két kérdésre csak akkor felelhetünk meg, ha ismerjük azt a közönséget, amelyre hatni akarunk. Tudnunk kell, milyen az emberanyag, amellyel dolgunk van. Elvben a nyilvános könyvtár mindenkihez fordul.[…] Mindenki könyvtára akar lenni. De a ’mindenki’ mindenütt más.[…] Csak a nagyvárosban […] valóban mindenkié. Milyen könyveket adjon a városi nyilvános könyvtár […]?[…] Itt kezdődik a nézeteltérés.”
Vannak könyvtárosok és könyvtárpolitikusok – mondja Szabó -, akik szerint azt kell adni, amit szívesen olvasnak. Ha az olvasók „szeretik a selejtes, vizenyős, szentimentális női vagy ’népies’ regényírókat, kalandos útleírásokat…”, akkor „nem is kell hát mást rájuk kényszeríteni.”
Szabó ezzel nem ért egyet, mégpedig a Walter Hofmann által a dresden-plaueni könyvtárban „két éven át vezetett igen pontos” feljegyzésekre és az esseni Krupp-Művek népkönyvtári statisztikáira hivatkozva (utóbbi adatokat is Hofmann írása – Die Organisation des Ausleihdienstes in der modernen Bildungsbilbiothek. In: Volksbildungsarchiv. Bd. 1. – alapján idézi a szerző).
A számok sugallta következtetéseket levonva – mondja Szabó –, „le kell mondani […] a modern könyvtár könyvanyagának összeállításánál az ún. fejlett és fejletlen olvasó, az ún. magasabb és alacsonyabb fokozatok közt való megkülönböztetésről. […] a válogatásnál csak egy kritériumunk lehet: az ízlésben legfejlettebb és fogékonyságban legdifferenciáltabb olvasó szükséglete.” […]
„Viszont a tudományos irodalom összeállításában [a könyvtáros – S.P.] tekintettel lesz a különböző fokozatokra és gondoskodik arról, hogy mindenki mindig a neki illőt kaphassa meg. Ezen a határon a könyvtárosnak túlmennie nem szabad. Ha többet akar, mint hogy az olvasó egyéni ízlésének és egyéni értelmességének megfelelő irodalmat nyújtsa neki, […] menten beáll a visszahatás – a használat csökkenésében.”
A hosszú idézeteket olvasva érződik valami kettősség. Az olvasónak és igényszintjének teljes tiszteletben tartása (vagy csak a szakirodalomnál?), s mellette egyfajta nevelési törekvés, a „legfejlettebb” olvasó – könyvtáros által koncipiált – (főként a szépirodalom terén észlelt?) szükségletére alapozva6. Szabó küzdött a nehezen megoldható „gordiuszi csomó” elvi kifejtésével, – bizonyára nem a végleges megoldás reményében.
A következő írásban Kőhalmi Béla könyvtár és szabadtanítás összefüggéseit taglalja az oxfordi munkásképző Ruskin College és az új bécsi Volksheim (Népház) példája alapján. Kőhalmi kifejti, hogy a „szabadtanítás elmélyítésén dolgozók számára itt van egy hatalmas nagy terület: a könyvtárak egyetemét a népművelő munkába beállítani, szoros együttmunkálkodásra bírni a népegyetemekkel és a szabadiskolákkal és kölcsönösen emelni egymás közönségének színvonalát. […] Amerika kínál ezen a téren is […] példát, ahol a public libraryk munkájának a tanítással való összeforradása az elemi iskolánál kezdődik a tankönyvek use of library útmutatásával […] Ott a könyvtár a népművelő munkának központja s a Carnegie-könyvtárak mindegyikében van előadóterem. A modern népkönyvtárak tudományos anyagának fogyasztóit a népszerű tudományos kurzusok szállítják.”7
Kőhalmi szinte jövőbe látóan fejtegeti a technológiai fejlesztés összefüggéseit: szerinte szükséges „minden a könyvtárban nélkülözhetetlen kezelő munkát a lehető legjobban mechanizálni, hogy a könyvtáros munkaereje minél frissebben meg legyen őrizve igazi rendeltetése: az útbaigazítás, tanácsnyújtás számára.”8  Londoni példára hivatkozva forrásként utal Gulyás Pál friss megjelenésű tanulmányúti beszámolójára.9
Ozorai Frigyes A nyilvános könyvtár és az iskola címmel írta le máig megfontolást érdemlő gondolatait10. „A nyilvános könyvtár egyik főfeladata és törekvése az, hogy a társadalom nevelésére, művelésére irányuló különféle intézmények között eleven kapcsolatot teremtsen. […] ezt a nagy munkát a könyvtár egyedül el nem végezheti. Segítőtársakra van szüksége, [ …] köztük a legfontosabbak egyike az iskola.[…] Céljuk tehát közös, de nem úgy munkájuk módszere. Az oktatás munkája az iskolában formális, kötelező, időhöz kötött, a könyvtáré független, szabad, nem korlátozott.” A szerző áttekinti a hosszabb folyamat kísérleti szakaszait. Előbb elindult az iskolai könyvtárak szervezése, s legtöbb „kultúrállamban” meg is valósult. Ám hamarosan kiderült – írja Ozorai –, hogy az iskolai könyvtárak nem váltak be. Állományuk nem gyarapodott, a könyvtári munkát végző pedagógus nem ért ehhez a „másik” feladatához. Az iskolai könyvtárak tevékenységének kiterjesztése a felnőtt lakosságra („iskolai népkönyvtárak”, Amerikában district libraries) eleinte szintén jó gondolatnak tűnt, azonban itt is problémák jelentkeztek. Főként azáltal, hogy a „könyvtár érdekei áldozatul estek az iskoláénak. Egyre a könyvtár húzta a rövidebbet. […] Kevés volt a pénz, kevés volt a könyv, kevés az érdeklődő. A legnagyobb tévedést pedig ott követték el, amikor azt hitték, hogy egy munkával amúgy is megrakott tanító pusztán ambícióból, minden előképzettség nélkül képes egy könyvtárt szervezni, vezetni, fejleszteni.” Szép lassan ki is múltak, s helyükre lépett az „angolszász népek egyik legnagyszerűbb szociális alkotása, a ’free public library’. Ez a könyvtár egész más alapokon keresi az iskolával való együttműködést, kapcsolatot.” Ozorai szerint a „mai tanításnak két sebezhető pontja van. Ezek egyike kétségkívül az, hogy túlságosan ragaszkodik a tankönyv módszeréhez. […] Meg kell tanítanunk a gyermeket arra, hogy milyen úton juthat tudáshoz, műveltséghez, meg arra, hogy hogyan és mit olvasson. Ha ezt sikerült elérnünk, az önművelés és fejlődés kiapadhatatlan forrásához vezettük el. A könyvtár feladata pedig az, hogy a megfelelő […] forrásokról gondoskodjék […]. De hogyan tanítsuk meg a gyermeket […] olvasni? Első feladatunk itt az, hogy benne az olvasás iránti kedvet ébresszük.[…] Aztán ha ez sikerült, megtanítjuk idővel, […] miként használhatja fel a könyvet a maga továbbművelésére. Rávezethetjük végre a forrásirodalom, a nagy kézikönyvek, az atlaszok […] használatára is. […] Hogy mit olvasson a gyermek? Ez igen nehéz kérdés”– mondja Ozorai és J. C. Dana amerikai könyvtáros művét (Children’s reading: what some of the teachers say. 1897.) idézve ezután azt fejtegeti, hogy még kevés az idevágó ismeret, még számos gondos megfigyelésre, pontosan vezetett felmérésre van szükség. Ebben a tanító és a könyvtáros együttműködése pótolhatatlan. „Amerikában ma tanító, könyvtáros egyaránt arra törekszik, hogy az ifjú nemzedéket a könyvtár és olvasóterem állandó látogatóiul megnyerjék.” Ozorai J. J. Ogle-nak az angol kormány számára készített munkája (The connection between the public library ant the public elementary school. In: Special reports on Educational Subject. 1898. vol. II.) alapján áttekinti, milyen formát ölthet a közkönyvtár és az iskola napi kapcsolata. A könyvtár 50–100 kötetes csomagokat kölcsönöz az iskolának 6–12 hétre, majd e csomagot cserélik. Amerikában e módszer keretében inkább kevesebb mű sok példánya, míg Angliában nagyobb választék (kis példányszámmal) dívik. Alapvetően fontos a könyvtáros és a tanító napi kapcsolata. Például egy tantárgy bizonyos témájához érve idevágó anyagokat (térképeket, életrajzokat tb.) kér a könyvtártól, s ezáltal a gyermekek természetes módon jönnek rá a több forrás együttes használatára. Figyelemreméltó Ozorai összegzése: „így gondoljuk mi is a létesítendő nyilvános könyvtár s az iskolák közti együttműködés, közös munkálkodás lehetőségét. […] ez a munka nem könnyű, de […] a főváros kultúráját óriási léptekkel vinné előre…”11
A következő írásban Staindl Mátyás a gyermekkönyvtárak fontosságát ecseteli12. Azzal indítja gondolatmenetét, hogy ezt a szolgáltatást is az amerikaiak kezdeményezték, s példájuk nyomán – bár „eleinte heves ellenkezésre találtak” – most már az „öreg Európa is kezdi megnyitni a közkönyvtárakat a gyermekek előtt, Berlinben, Hamburgban s Wiesbadenben pedig külön gyermekkönyvtárakat létesítettek amerikai stílben”. E könyvtárak a szerző szerint kettős célt szolgálnak: a gyermekeknek szóló „speciális könyvanyagot” nyújtanak, s berendezésüket, szabályaikat a gyermekek igényeihez alakítják, másrészt céljuk, hogy „jó könyvek olvasására szoktatva a gyermeket, egész életére megkedveltetik vele a könyvtárt, korán megtanítják annak helyes használatát és belenevelik az önálló kutatás ösztönét”. Staindl kitér a gyermekkönyvtár berendezésére (színes falak, folyton változó képek, az asztalok és székek mérete stb.), majd a szolgáltatásokat részletezi. Fontosnak tartja a könyvek megfelelő kiválasztását, javasolja „rövid ismertető sorokkal ellátott mintakatalógus” kibocsátását, az olvasóteremben szabadpolcos felállításra buzdít (A. E. Bostwick 1910-ben napvilágot látott könyvéből, a The American public libraries-ből idézve). Legfontosabb a szabad kutatás örömének gyermeki átélése. Helyesnek tartja kisebb (néprajzi stb.) kiállítások rendezését is, de mindig az olvasmány iránti kedv erősítése céljából. Az amerikai gyermekkönyvtárak falaikon túl is igyekeznek hatást gyakorolni, ezért iskolákban letéti, míg másutt egyszerű kölcsönző helyeket alakítanak ki. A New York Public Library ilyen módszereknek köszönhette, hogy 180 ezres gyermekkönyvtári állományával 1909-ben közel 2,5 millió kölcsönzést ért el (ennek csak fele volt szépirodalom). E használati nagyságrendet növeli az iskolákban regisztrált további 1 millió kölcsönzés. Több száz meseórát tartottak, s ezeken összesen közel 16 ezer gyermekhallgató jelent meg. Ugyanekkor a pittsburghi könyvtár bő fél milliót kölcsönzött, mesélő óráikra pedig 65 ezren jöttek el. A budapesti számok ehhez képest elenyészőek, de jó tudni a gyermekkönyvtárak „óriási kulturális jelentőségéről” zárja cikkét Staindl.
A Fővárosi Könyvtár jövőjét illető ekkori alternatívák fényében volt érdekes a következő írás Somogyi Mihály tollából13. Somogyi a korábban a NM-ben már ismertetett14 bécsi Volksheim mellett kitér a New-York-i Cooper Union tevékenységére is (jegyzetében írja: „Cooper Péter alapítványa: hatalmas palota, óriási könyvtárral és esti ingyenes tanfolyamokkal”). Somogyi lelkesült szavakkal sürgeti a budapesti „Népháza tündérpalotájának” megvalósítását, mely „óriási dicsőségére lesz fővárosunknak”, hisz itt „egy födél alatt fogják egymást kiegészíteni, kölcsönösen támogatni, egymás áldásos hatását és sikerét fokozni: a nyilvános könyvtár, meg a szabadtanítás legmodernebb intézményei”.
Dienes László fontos írása címével pontosan jelzi a mondandót: Centralizáció a könyvtárügy terén15. Gondolatmenete a következő. A nyilvános könyvtár fő feladata az, hogy „a legjobb könyveket a lehető legtöbb olvasónak a legolcsóbb úton” biztosítsák. A felhasználható pénzforrások behatároltak, ezért centralizálni kell, minthogy a „nagy üzem olcsóbb, mint a kis üzem s az előbbi hivatva van elnyomni az utóbbit”. Ez az ésszerűség pedig nem csupán a gazdaságban, hanem másutt is követendő. A gazdaságban e folyamat „szükségképpen romokat” hagy maga után, de a magyar könyvtárügyben – hisz még most kezdődik a szervezés –, nincs szükség rombolásra. A külföldi példák – a bécsi Zentralbibliothek, Berlin, az amerikai nagyvárosok (Boston, Chicago, New York) – mind-mind e centralizációs modellt erősítik meg. A centralizáció legkézenfekvőbb nyeresége anyagi jellegű. Ezen túlmenően a nagyobb szervezet több és jobb szolgáltatásokra képes. Az állomány összehangoltan fejleszthető, a katalógusok egységesek, s a város bármely pontján voltaképp az egész könyvtári állomány használata biztosítható: a fiókkönyvtárak „tulajdonképpen nem egyebek, mint az egyetlen könyvtár nyúlványai”. Az amerikai városi rendszerek (Chicago: központ + 14 fiók + 83 kölcsönző állomás, New York: központ + 36 fiók + 651 kölcsönzőhely stb.) „sikeresen megvalósították alapelvüket: centralizáltak, hogy decentralizálhassanak”. Dienes logikája kristálytisztán követhető, mégis érződik valami rideg elméleti jelleg. Szinte örömmel idéz egy német szerzőt, aki azt mondja: „Miért tűrnek egyes városok az iskoláknál még mindig tantestületi könyvtárakat? Miért van a városi hatóság egyes ágainak külön könyvtára? Vagy miért áll némely városban az úgy nevezett tudományos könyvtár mellett még külön városi könyvtár és még külön népkönyvtár?”
Az összeállítás egyik legérdekesebb – kifejezetten mai „levegőt” árasztó – cikke Basch Imre nevéhez fűződik. Könyvtár és közönség című írásában16 Basch szembeállítja a hivatalt („közhatalmi szervezet”), melynek édes mindegy, hogy a „közönség igénybe veszi-e az intézményt, hogy kiszolgálja-e azt és hogy miként szolgálja ki”, illetve az üzleti vállalkozást. Utóbbinak „elemi érdeke, hogy nagy legyen a publikuma, tehát maga futkos utána és udvariassággal s előzékenységgel köti magához”. A könyvtár – „különösen a nagy nyilvános könyvtár” – ugyanígy „csalogassa be az arra járót, […] hirdesse magát harsogóan, rikítóan, kiabálva…”. A könyvtár nem arról ismerszik meg, hogy „aggódó figyelmességgel összeszedi az irodalom termékeit, s azt rendben tartva, várja a közönséget. A könyvtárnak nemcsak olvasmányt kell nyújtania, de olvasásra szoktatnia is a közönséget. Nemcsak kielégíteni a keresletet, de neki kell azt megteremtenie és növelnie.” Az egész írás csupa sziporkázás e fő tennivaló megvalósítására:
- a könyvtár „árassza el a várost és a közönséget plakátokkal”,
- „nagyobb közmunkák kiírásánál küldjön szét körleveleket”, így hívja fel az érintettek figyelmét az „idevágó hasznos munkákra”,
- „legyenek a könyvtárnak ügynökei, kik megfelelő alkalmakkor a szóbeliség erejével csalogassák a könyvtárba a közönséget” stb.
Ehhez más típusú könyvtáros kell, nem udvari „titkos tanácsos” magatartású tudós docensek, hanem inkább fürge pincérek („se tudományos képesítést ne kívánjon, se ne illessze be köztisztviselői szervezetbe”). Viszont minden, a közönséggel érintkező munkatárs legyen „jól öltözött, csinos, kellemes és vidám gentleman”. Csak így lehet „mozgékony, agilis és udvarias” módon működtetni a könyvtárat.
A következő oldalakon Migray József „A szennyirodalom és gyógyszerei” címmel17 fejti ki gondolatait. Véleménye szerint „társadalmi életünk morális elzüllésének egyéb okai mellett a szennyirodalom termékeinek is szerepük van. […] számtalan elkövetett bűnnek az első gondolatát a szennyirodalom váltotta ki a tettes lelkében.”. Ez ellen keletkezett újabban az „egész kontinensen, ahol kulturnemzet él, az a mozgalom, amely a szennyirodalom romboló hatásainak leküzdésére irányul”. A probléma keletkezéséhez több ok járult hozzá. Elsőként a szerző az „általános népoktatás terjedését” említi. A fiatalokban óriási tudásvágy keletkezik, s főként 15–30 év között „valóságos olvasási düh fogja el a fogékonyabb, a szellemi fejlődésre alkalmasabb embereket”. Ezt használják ki, ezzel élnek vissza az „olcsó, füzetes szennyirodalmi vállalatok”. „A füzetes rémregények, Nick Carter novellák, a Buffalo Bill s egyéb hasonló vállaltok milliókra menő példányszámokkal dolgoznak. Egy-egy kiadáson százezreket és milliókat zsebelnek be.” E „démoni hatalommal kell […] fölvenni a küzdelmet”. Először is az iskolai oktatást, tanítási módszereket kell megreformálni, az eddigi magolás helyett „egészséges kulturtörekvésekre való hajlandóságot” kell elültetni a gyerekek lelkébe. Az „alapos iskolareform” mellett a másik „gyógyszer a szennyirodalom hatásainak leküzdésére”: a „nyilvános könyvtárak szervezése és felállítása”. Itt „találja meg mindenki a maga szellemi táplálékát. Az irodalmi és a művészeti alkotások remekei, a természettudományi, történelmi, filozófiai, társadalomtudományi művek legalábbis oly könnyen legyenek hozzáférhetők […], mint egy rémregény vagy Nick Carter novella”. Csak így lehet – e két módon – eredményes harcot indítani, „törvényes intézkedések ezen mit sem segítenek, mert minden törvénnyel szemben nagy a sárgafényű arany ereje…” 18. A „szennyirodalom” felbukkan még egyszer a jegyzetrovatban is, ahol Horváth Károly pár mondatban beszámol a berlini ponyvakiállításról19. A Reichstag négy termében „lehet válogatni a szennyes munkákban, fotográfiákban, amelyeknek tartalmát még említeni sem tanácsos”. A jegyzetíró szerint az áradat ellen „rendőri tilalmak, professzoros szigorúságok” nem segítenek, inkább abból kell kiindulni, hogy a „rossznak megölője a jó”, tehát „ifjúsági íróink ezt tegyék, lélekkel írjanak, a tárgy és az ifjúság iránti szeretetből, akkor megszűnik a ponyvairodalom”. S a felnőttek „se támogassák a pornográfiát”. Summázata: „olcsó és jó ifjúsági irodalom, a nagyok összetartása menthet meg csak a szennyirodalomtól.” (Migray és a jegyzetíró gondolatai mindenesetre érdekesen egészítik ki egymást.)
Az önálló tanulmányok sorát Málnai Béla építész írása zárja, mely talán az első érdemi tanulmány a számunkra fontos társszakmából20. „A könyvtárépítési mozgalom hazánkban a legújabb keletű dolgok közé tartozik” – indítja mondanivalóját Málnai. Hisz mintegy harminc évvel az Egyetemi Könyvtár születése után, 1905-ben írtak ki először könyvtári tervpályázatot, a kolozsvári egyetemi könyvtár számára. Kilenc pályamű született. A minisztérium a második díjat nyert Korb Flóris (1860–1930) – Giergl Kálmán (1865–1954) szerzőpár – átdolgozott – tervének kivitelezését határozta el. Főként azt kellett megoldani, hogy a könyvraktár és az olvasóterem szervesen illeszkedjen (az írás lehozza az eredeti és a változtatott alaprajzot, s a kész épület fényképét is). Kritizálni valót egyedül abban lát Málnai, hogy – a saroktelek adottságai alapján – az olvasóterem és a kilencemeletes vasbeton raktár az udvarban kaptak helyet, emiatt viszont a homlokzat nem érzékelteti az épület funkcióját, de értékelése szerint: „méltán a legsikerültebb középületeink közé sorozhatjuk”.
A legutolsó megvalósított könyvtárépület a „kir. József műegyetemé, melynek tervezője Pecz Samu műegyetemi tanár”. Málnai dicséri az épületet, de szerinte a „csökkenti a jó hatást, hogy a gótikus formák alkalmazását tartotta a tervező szükségesnek. A könyvtár annyira a ma építészetének témája és a könyvraktár maga annyira jóformán mérnöki alkotás, hogy éppen úgy bánt rajta a cicoma, mint ahogy azt hidakon és gyárakon nem szeretjük.” Megtudhatjuk, hogy az olvasóterem 400 m2, s mellette 30 ezer kötetes kézikönyvtár helyezhető el. „A könyvraktár hatemeletes és falainak erősségénél fogva újabb hat emelet ráépítésével bővíthető.”
Harmadikként egy még meg nem valósult szándékról – a fővárosi könyvtárról – röviden szól. „Türelmes papíron” áll a terv, mert „nagyméretű könyvtárról van itt szó” (800 ezer kötetnek szánt raktár, 600 m2 olvasóterem, előadó- és kiállítótermek, hírlapolvasó, büfé stb.). A terveket nem kívánja megítélni, mert ő is érdekelt (a cikk hozza Málnai, illetve Sárkány István terveinek alaprajzait, utóbbinál feltüntetve, hogy 2. díjat nyert). A jelen szakaszt Málnai a kezdetnek tekinti, mikor a legfontosabb nagy épületek megszületnek, hogy azután jöhessen a decentralizáció, „mikor, az angol fővároshoz hasonlóan, egyes kerületekben szétszórtan bájos kis népkönyvtárak fognak emelkedhetni”.

Nemzetközi kitekintés a tematikus számban

A tematikus szám következő 18 oldalán összeállítás olvasható A nyilvános könyvtárügy Európában címmel21. Ennek keretében hét országról számol be öt szerző, mindnyájan a Fővárosi Könyvtár munkatársai. A hét ország a bemutatás sorrendjében: Ausztria, Franciaország, Magyarország, Nagy-Britannia, Németország, Olaszország és Oroszország. E válogatás legalább három szempontból érdekes: maga Magyarország bemutatásra kerül, külön szerepel hazánk és Ausztria, végül Oroszország felbukkanása is meglepőnek minősülhet. A hét írás öt szerző műve: Pikler Blanka, Enyvvári Jenő, Gárdonyi Albert (két írás), Horváth Károly, Staindl Mátyás (két írás). E szerzők közül a kiváló történész és közgyűjteményi szakember Gárdonyi Albert (1874–946) 1911-ben kiválik a könyvtárból, miután Szabó Ervinnel ők ketten kezdték 1904-ben a nyilvános könyvtári szolgálatot22, hogy a Fővárosi Levéltár munkatársa, majd hamarosan vezetője legyen.
Pikler az ausztriai helyzetről szólva főként a bécsi szervezetek (Wiener Volksbildungsverein,  Zentralbibliothek stb.) tárgyszerű ismertetését adja. Kiemeli még, hogy cseh- és morvaföldön kifejezett versengés zajlik a csehek és németek közt, de felismeri, hogy az itteni ipari fejlettség – az alpesi tartományok mezőgazdasági jellegével szemben – szintén hozzájárul a közkönyvtári fejlődéshez.
Gárdonyi Francia- és Olaszország könyvtárügyét foglalja össze. Már első mondatában megállapítja, hogy a „francia népkönyvtárak számukat tekintve elég jelentékenyek, de szolgáltatási képességük jóval az angol-amerikai könyvtárak mögött marad”. Szinte minden városban található könyvtár, de állományuk „túlnyomó részben régi könyvekkel van tele”. Az első átfogó állami szabályozás 1874-ben született, ekkor az állami segítés módozatait határozták meg. Az illetékes minisztérium 1902-es jelentésében látható adatok szerint a többség igen kicsiny, ezer frank kiadást csak 87 könyvtár ért el (a nagyok költségvetése – mint Lyon, Toulouse, Bordeaux, Montpellier – 35–45 ezer korona közt mozog). A francia könyvtárak igen tekintélyes része nélkülözi az olvasótermet, még a párizsi 79 „könyvkölcsönző intézetnek” is csak fele rendelkezik vele. A személyzeti kérdés is megoldatlannak tűnik, hisz a könyvtárosok java számára e tevékenység csak mellékfoglalkozás. Párizs nélkül a többi népkönyvtár 1902-ben összesen 4,2 millió kötettel rendelkezett, s ez – állapítja meg a szerző –, a 36 milliós ország számára „nagyon kevés”. A használat is gyér, csak 26 megyében éri el a kölcsönzési szám az állományét. Ennek fő oka nem az érdeklődés hiánya, hanem a gyatra állomány és a működés alacsony színvonala. Hivatásos könyvtárosok kellenek, a könyvanyagot az „olvasó közönség érdeke” szerint kell megválogatni, akkor lesznek a francia könyvtárak is a „népművelés olyan hathatós intézőivé, mint az angol-amerikai könyvtárak, amelyek ma a fejlődés eszményei.”
Az olasz közkönyvtárügy újabban indult. Filippo Turati23 1903-ban szervezett népkönyvtári egyesületet Milánóban. A Consorzio delle biblioteche popolare kötelékébe tartozó könyvtárak állománya öt év alatt 18 ezerről duplájára nőtt, s a használat is jelentősen emelkedett. 1908-ban az oktatási minisztérium adott ki jelentést az olasz népkönyvtárügyről. Ekkor 415 ilyen könyvtár tevékenykedett, közülük egy negyedét tette ki a helyi önkormányzati alapítású, legtöbbjüket viszont egyesületek vagy magánszemélyek hozták létre. (A minisztérium csupán 15-öt alapított.) Elég szerény a könyvtári hálózat, az átlagos állomány nem éri el a kétezret, a könyvtárak 60%-ában van csupán olvasóterem. Ráadásul sok helyen tetemes kölcsönzési díjat kérnek, ami a kölcsönzők számát „erősen korlátozza”. A városi könyvtárak állománya többnyire valamilyen régi alapítású gimnázium elavult könyveiből tevődik ki, ami nyilván nem kelt érdeklődést (a 100–160 ezres állományok alig gyarapodnak). Újabban a népkönyvtárak szövetsége próbálja elfogadtatni a könyvtárak ”óriási népművelési jelentőségét”.
Staindl Mátyásnak Nagy-Britannia és Oroszország jutott. Staindl röviden összefoglalja az angol nyilvános könyvtári genezisét (könyvtári törvény Ewart kezdeményezésére stb.), majd rátér Manchester kiemelkedően jelentős könyvtárára, melyet 1852-ben avattak Dickens és Thackeray közreműködésével. Ezután Leeds kerül sorra. Itt 1909-ben 34 ezren váltottak olvasójegyet, köztük 40% volt nő. Ezután egy táblázat tanulmányozható tíz városi könyvtár – Birminghamtől Sheffieldig – adataival (lakosság száma, kiadások: gyarapításra és összesen, egy lakosra jutó könyvtári kiadás, állomány, használat – kölcsönzéssel és olvasóteremben, kiváltott olvasójegyek száma). Országos számokat is közöl: 1908-ban a 6553 könyvtárba összesen 2,1 millió ember iratkozott be, a lakosság 8%-a. Egy lakosra 2,4 kötet jut, a teljes 1,56 millió korona (sic! – S.P.) kiadásból 35% fizetésre, 15%-ot pedig gyarapításra költöttek. Összegzés: „a könyvtárak kitűnően szervezett voltáról tesznek tanúságot ezek az eredmények, aminőket a kontinens könyvtárai megközelítőleg sem tudnak felmutatni”.
Az orosz könyvtárügy bemutatása a legrövidebb, alig éri el az egy oldal terjedelmet. A közkönyvtár terjedését egyrészt a magas arányú (80% körüli) írástudatlanság, másrészt a kormány túlzott szigora akadályozta (mindössze 2500 cím kapott „jogosultságot”). Staindl szerint az „1905-ik évi forradalom […] véget vetett e szánalmas állapotnak”. A kormány eltekint a mintakatalógustól, engedélyezte a mozgókönyvtárakat. Ezután nagy lendületet vett a fejlesztés, s pár év alatt ötezer önkormányzati és még további háromezer egyéb alapítású könyvtár jött létre. Rendkívüli érdeklődés nyilvánul meg a szabadtanítás iránt, létrejött az Orosz Könyvtárügyi Tanács, mely országos kongresszust hívott össze. Ezt már a kormány betiltotta. Eközben a „társadalom elitje nagy áldozatokkal támogatja a mozgalmat. A községek (értsd: városi vezetés – S.P.) egymás után szavaznak meg tetemes összegeket. Egy szentpétervári könyvkiadó […] 2 millió koronát túlhaladó vagyonát népművelési célra hagyományozta”. A jegyzetíró azzal zárja írását, hogy „ezek a tiszteletre méltó törekvések nagy jövőt biztosítanak az orosz birodalom számára, föltéve, hogy nem találnak minduntalan aktív vagy passzív ellenállásra a kormánynál”. (A mai értékelő azt látja, hogy az eltelt száz év nem hozta meg e remény teljesülését, legalábbis közkönyvtári téren nem.)
Enyvvári Jenő24 a német könyvtárakról ad szintén jól dokumentált áttekintést. A német fejlődést a Comenius-társaság indította el 1899-es programjával. Charlottenburg, Jena, Danzig új könyvtárépületet avatott, Drezdában városi központi könyvtár létesült, később csatlakozott Frankfurt am Oder, Heidelberg stb. Az állományok – Berlin kivételével – nem érték el a százezres nagyságrendet (Hamburg 85 ezer, Dortmund 65 ezer stb.). Még a nagyobb városokban sem jutott egy lakosra számítva 0,1 márkánál több kiadás. A régi német fejlődés sajátosságaként létrejött „tudományos” városi könyvtár és az újonnan – gyakran civil kezdeményezésre, egyesületi formában alapított népkönyvtár fúziójára törekednek. Ha ez valamiért nem sikerül, a szoros kooperáció a cél (katalógusok kicserélése stb.). A külvárosi könyvtárak helyett mozgókönyvtári ellátásra törekednek. A legjelentősebb egyelőre a különféle egyesületek, társaságok könyvtártámogató tevékenysége. A legnagyobb hálózat a Gesellschaft zur Verbreitung von Volksbildung (Népművelési Társaság), ennek csaknem 9 ezer könyvtára 182 ezer kötetet tartalmaz, s a társaság 1910-es költségvetésében 270 ezer márka szerepel. Tucatnyi más hasonló egyesület is tevékenykedik, köztük a német költők emlékét ápoló alapítvány (Deutsche Dichter-Gedächtniss-Stiftung), mely 1909-ben 80 ezer márkáért csaknem ugyanennyi könyvet adományozott nép- és kórházi könyvtáraknak. A tehetős magánemberek és iparvállalatok25 is tetemes összegekkel támogatták a népművelés ügyét (1905-ben 2,8 millió márkával).
A német képet gazdagította a számban egy könyvismertetés is26. A 10 ezer lakossal rendelkező mintegy 640 városból 120-ban nincs könyvtár (köztük 20 lakossága a húszezres szintet is meghaladja), s ahol van, ott is csupán 60 működik főfoglalkozású könyvtárossal. Az ismertetés névtelen írója ezt azzal magyarázza, hogy pár éve indult be a lendületes fejlődés, ezért a kép igen gyors javulását lehet remélni: „a német népkönyvtárügy ugyanazon színvonalra fog emelkedni az angollal”. (E remény teljesülése máig várat magára.)

A tematikus szám jegyzet- és könyvismertető rovata

A tematikus szám utolsó csokra – jegyzetek (116–120. p.), könyvismertetések (121–128. p.) – is számos érdekességgel szolgál.
A jegyzetek élén áll egy ígéret: Andrew Carnegie nemzetközi egyetemet készül alapítani Hágában, ahol a Békepalota is az ő pénzén épül. Ezután egy „fricska” az országos könyvtárpolitika felé: a „pártatlanság elve” sérül, ha a Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsa új határozata kizárja a nyilvános könyvtáraknak ajánlott irodalomból a szocialista tanokat27. Ez már csak azért sem szerencsés, mert „rákényszeríti a szakszervezeteket olyan könyvtárak létesítésére, melyek a mindenünnen kizárt könyvanyag gyűjtését s hozzáférhetővé tételét tűzi ki célul […] A világszerte diadalmasan előrenyomuló, független és pártokon fölül álló nyilvános közkönyvtárak eszméjének olyan kerékkötése ez, mellyel más országokban is megpróbálkoztak,…. csak olvasóközönséget nem sikerült eddig ilyen irányzatosság nélküli kultúrpalotákba csalogatni”.
A New-York-i nyilvános könyvtár magyar könyveit tartalmazó jegyzéket értékeli rövid jegyzetét28 Kőhalmi. Az 1200 tételt tartalmazó jegyzék – bár összeállítója több jelből ítélve nem magyar – számos friss újdonságot is kínál: Molnár Ferenc Liliomja, Móricz Zsigmond regénye, egy repülőtechnikai szakkönyv stb..
Érdekes elvi kérdést feszegető, egyben Walter Hofmannt támogató jegyzet következik Fokozatos olvasódíj címmel29. Az elemi iskola „természetes és szükségszerű folytatása a nyilvános népkönyvtár, egy független, a társadalom minden rétegének szellemi szükségleteivel számoló, az iskolával egyenrangú intézmény”. Az angolszász országokban e gondolat jegyében természetesnek tartják, hogy – miként az iskolára, a könyvtárra is – külön adót vessenek ki. Ahol ez a megközelítés még nem vált elfogadottá, ott „kénytelenek az adó fogalmát olvasódíj címen megkerülni.” A bécsi Zentralbibliothek egyesület a városi társadalom jövedelmi szintje szerint differenciált díjazást kér: gazdag kerületben többet, a munkáskerületekben viszont elenyésző összeget (bár utóbbi helyekre kerülnek a már kissé kopottas kötetek). A „fokozatos olvasódíj szedésnek nemcsak célszerű, hanem szociális szempontból is teljes mértékben kielégítő módját Walter Hofmann alkalmazta először a drezda-plaueni Freie Öffentliche Bibliothekben”. A Drezda külvárosában létesített munkáskönyvtárban havonta négy kötetet bárki ingyenesen kölcsönözhet, e fölött viszont díjat szednek. Aki ráér – jobban, mint a munkások – sokat olvasni, az fizet tehát. A következmény, a jegyzetíró magyarázó sorai szerint: „az olvasóközönségnek az a része, mely meglehetősen szabadon rendelkezik idejével, tehát többé-kevésbé jómódú s mint Hofmann mondja, valósággal terhére esik a nyilvános könyvtáraknak, azóta mérsékeltebben használja a könyvtárt és nem vonja el annyira a legjobb könyveket a munkásság elől. A rendszertelenül túl sokat olvasók, ’akik csak azért olvasnak, hogy gondolkodniuk ne kelljen’, a könyvtárak személyzetét is annyira igénybe veszik, hogy alig jut idejük a tanácsra szoruló, komolyan dolgozni és művelődni óhajtók részére. […] A gyakorlat azt igazolja, hogy az olvasódíj nem csökkenti a használat összes számát, de igen előnyösen módosítja a proletár és polgári osztály kölcsönzéseinek számarányát.”
A jegyzetek közt olvashatunk még a tanári könyvtárakról (itt Birkás Géza talál számos kivetni valót), a német nyelvterületen készült könyvtári mintajegyzékekről, illetve ismertetéseket friss szakkönyvekről (J. L. Stern: Wiener Volksbildungswesen. Jena, 1910.; E. Morel: La libriarie publique. Paris, 1910.; J. D. Tewart: How to use a library? London, 1910.;
The libraries, museums and art galleries yearbook. London, 1910.).

További könyvtári tárgyú írások 1911-ből

Az 1911-es évfolyam kínál számunkra még néhány fontos anyagot a tematikus számon kívül is.
Málnai Béla építész könyvtárépítési tanulmányánál utaltunk arra, hogy Szabó Ervin párhuzamosan született munkáját ismerteti a Népművelés30. Valószínűleg a magyar könyvtárépítési szakirodalom születését rögzíthetjük a folyóirat e publikációival. Az ismertetés szerint a „modern könyvtárépítés” technikájának „csak az angol és amerikai teoretikusok adják világos és helyes megoldását”. A névtelen szerző egyetértéssel idézi Szabót: „Nem az a cél tehát, hogy sok könyv legyen a raktárban, hanem az, hogy csak hasznos könyvek legyenek ott…”. Az épület külseje is fontos, legyen „megnyerő, csalogató”. Ismét Szabó szavai: „A nyilvános könyvtár épületének már külsejével is ki kell fejeznie, hogy nem egyes kiváltságosoké, hanem mindenkié”. De a legfőbb: „nyitva van egész nap, reggel éppúgy, mint este és könyvvel, folyóiratokkal megrakott termek helyben olvasásra marasztalják” az érdeklődőt. A „külsőt kiegészíti a belső. A cél az, hogy minél zavartalanabb, hozzáférhetőbb legyen a munkálkodás, gyorsabb, pontosabb a kiszolgálás” – folytatja a lényeges sajátosságok sorolását az ismertetés írója. A rövid bemutatás azzal a reménnyel zárul, hogy mindez megvalósul a „főváros nemsokára épülő nyilvános könyvtárában.”
A 9. szám jegyzetei közt egyik állandó könyvkiállítás létrehozását veti föl31. A jegyzetíró bevezetőjében hivatkozik Kováts Alajosnak A gyermek című lapban kifejtett ilyen javaslatára, majd azt mondja, hogy angol mintára („mivel az a legjobb”) kell létrehozni. Tehát a „nagyok, a felnőttek könyvtára mellett külön olvasószoba a gyermekek számára […] a legújabb munkákat mindig beküldenék oda a könyvkereskedők, kivált karácsony előtt”, hogy az érdeklődők lássák, mit „érdemes megvenni”. A kiállításra azok a művek kerülhetnének, amelyeket a főváros illetékesei arra érdemesnek találnak (tartalom, külalak, illusztráció stb. alapján). E kiállítás „javítaná az ízlést, fokozná az olvasókedvet, a vidékről fel-feljövő tanítók, tanárok […] megismernék a könyvtáraik számára beszerzésre alkalmas munkákat”. A folyamatos gyarapodás révén ”hatalmas méretűvé lehetne tenni ezt az intézményt, […] a könyvtár és olvasócsarnok vezető szerepre tenne szert, mivel irányítója lenne a magyar ifjúsági irodalomnak”. (Nem tudunk a terv további sorsáról, mint ahogy az se világos, miért lenne szükség a fővárosi nyilvános könyvtár mellett egy ilyen párhuzamos intézményre.)
A nyári számokban Ozorai Frigyes a bécsi és berlini népművelési tevékenységet tekintette át32. (Terjedelmes írásából – mely maga is tömörítés – csupán a szakmai tartalom érzékeltetésére törekszünk.) Ozorai szerint a „kultúrállamok” felismerték, hogy az iskolai tudás, az „itt nyert műveltség további istápolást, fejlesztést kíván”. A felnőttek oktatására szolgáló intézmények különösen az angolszász országokban részesülnek kiemelt figyelemben. A mintát követve „német nyelvterületen a legelső Bécs”. (A szerző utal arra, hogy a lap foglalkozott már e témával, de szerinte érdemes a kérdésre visszatérni, hisz a budapesti „’népháza’, a főváros e nagyszerűnek tervezett kultúrintézménye a megvalósulás előtt áll”.) A bécsi helyzetkép összefoglalása egy friss munkára épül, amelyet H. Simering állított össze (Arbeiterbildungswesen in Wien und Berlin. Eine kritische Untersuchung […] Karlsruhe, 1911.). Bécsben négy jelentős szervezet végzi a jól összehangolt munkát. A különböző kerületekben sok előadás és tanfolyam, gazdag olvasási lehetőségek várják az érdeklődőket.
 A könyvtárakról már szó esett a tematikus számban, ezért Ozorai itt csak röviden tér ki rájuk. A Bécsi Népművelési Egyesület (Wiener Volksbildungsverein) 13 nyilvános könyvtárában az állomány 5–25 ezer kötet közt mozog, s 1,63 millió kölcsönzést realizáltak összesen 1908-ban. A Központi Könyvtár Egyesület (Verein Zentralbibliothek) 1893 óta folyamatosan növeli teljesítményét, s 1908-ban központi könyvtárában és 23 fiókjában a csaknem 360 ezres állományból kereken 3 millió kölcsönzés értek el. Berlinben a népművelés sorsára komolyan hatnak olyan tényezők, hogy az állam e téren elég passzív, viszont a városi hatóságok (Béccsel ellentétben) frissebb szellemben támogatják a polgári liberális törekvéseket. A szociáldemokrácia ugyanakkor mindent elkövet, hogy a város liberális intézményrendszerétől távol tartsa a munkásságot („Berlin még mindig az ortodoxmarxizmus fő erőssége” – fogalmaz Ozorai). A berlini és charlottenburgi nyilvános könyvtárakat úgy jellemzi (utalva a tematikus számra), hogy „nagyszerű eredményeket mutatnak fel”.
Varsányi Géza a 16. számban a nagyvárosi életmód alakulásáról írva33 szintén kikel – német forrását követve – a „ponyvairodalom rombolásai” ellen. Ennek ellenszere: a „gyermekkönyvtár, az olvasókönyvtár, melyet a nagyvárosunk hatósága már meghonosított” (lábjegyzete: az „1910–11. iskolai évben 30 ilyen könyvtárat tartott fenn a város különböző iskoláiban”). Az utca elborzasztja a szerzőt: „rikító, feltűnő színezésű, ízléstelen, gyilkosságokat és más borzalmakat ábrázoló plakátok láthatók útközben. A mozik és a ponyvairodalom híradói ezek. Örök veszedelmére mindennek, ami egészség, józanság, lelki tisztaság.” Viszont a „könyv és az újság a népművelés leghathatósabb terjesztői és fenntartói […]” Szociológiai tény máig, hogy a „nagyváros lakói sokkal többet olvasnak, mint a vidéki emberek […] A nagyvárosi gyermek is sokat olvas, […] mert szülei is többet olvasnak”. Ám gondok itt is vannak, hisz az „egészségtelen könyvfalás sehol sem oly gyakori ellenség, mondhatnók betegség, mint a nagyvárosban […], mint egyéb dolgokban, az olvasásban is utánozza a gyermek a felnőtteket” A felnőttek sok újságot is olvasnak, ám kérdés, hogy a „gyermekek olvassanak-e újságot? Éppenséggel nem kívánatos”. A tartalmasabb politikai, tudományos stb. rovatok nem érdeklik, így „főként a híreket olvassa”. Ez megint maga a fertő, mert a hírrovat olyat mutat be, ami „hallatlan, beteg, visszás”, a való élet helyett „abnormis, izgató, extravagáns jelenségeket sorol fel”. A felnőttre ez nem úgy hat, mert ő „kritikával olvas”, ismerve a való életet, ám szegény gyermek az „újságot tekinti az életnek, s ebben rejlik főként az újságolvasás veszedelme a gyermek szempontjából”. (Mai pszichológiai ismereteink szerint a gyermek elég jól különbséget tud tenni a „virtuális” és a való világ közt.)
Ugyanebben a számban kritika jelent meg Gulyás Pál Népkönyvtári címjegyzék című összeállításáról34. Hamar felvetődik a „célzatosság, irányzatosság” kérdése. A bíráló szerint ezekkel az a baj, hogy „kétélű fegyver”-ek, mivel a „színtiszta tudományos igazságok vizein nagyon kevesen szeretnek evezni”. Igazat ad viszont a szerzőnek, hogy „könnyen hozzáférhető, kellemes és csinos helyiség, célszerű berendezés, gyors és szabadelvű kiszolgálás mind oly kellékek, melyek csak akkor aknázhatók ki a maguk teljességében a köz javára, ha kellően megválogatott könyvanyag szolgálatában állanak. Hatalmas program lehetne ez, amely, ha fél Magyarországon valósulna is csak meg, félszázados haladást eredményezne. Csakhogy az események komoly vizsgálata mihamar az ellenkezőről győz meg bennünket. Könyvtár egyáltalán nincs is elsősorban a legtöbb faluban.” S ha van, ott a felelős könnyen győzi, mert „nemigen olvasnak falun. […] Nem tudnak olvasni.” A baj orvoslása az elemi iskolai oktatás javításával, meg a „tanítók anyagi ügyeinek rendezésével” kezdhető el. A jegyzéket kibocsátó Országos Tanács „jóakaratában nincs okunk kételkedni”, folytatja a bíráló, de a könyvek kiválasztásánál megkérdezhették volna a tanítókat is. Nem tudni, ki volt a bíráló, de az írás színvonala alapján biztosan kizárhatjuk Szabó Ervint.

Az 1911-es évben – mint láthattuk – mai szemmel nézve is értékes, tanulmányozást érdemlő tematikus számot alkotott a fővárosi irányítás és a Fővárosi Könyvtár munkatársi gárdája. Az összeállítás előremutatóan villantja fel a világtendenciákat, fontos kérdéseket exponál, többnyire sikeres válaszokat ad. Kívánatos lenne hasonmás kiadásban megjelentetni.

Jegyzetek

1.  Új év, új munka. = 1910. 6. évf. 12. köt. 1. sz. 1–4. p. A NM profiljáról és itt említett melléklapjáról az évfolyam 9. számában közölt, a „Népművelő Társaság munkaterve” c. ismertetésben is szó esik. Május 4-én az igazgatóság Bárczy István elnök vezetésével ülést tartott e témában, s Wildner Ödön igazgató összefoglalta munkaprogramjukat. Ezen belül a NM-ről így számol be: „A Társaság lapja továbbra is a Népművelés maradna, amely az utóbbi időben átalakult abban az irányban, hogy a főlap, amellett, hogy megmarad elsősorban a reformpedagógia szolgálatában, egyre jobban törekszik a nagyközönséget érdeklő általános revue-vé fejlődni, ezen kívül azonban mellékletében, amely mint Népnevelők Lapja jelenik meg, különleges módon és részletesen […] szolgálja a gyakorlati pedagógiát és az oktató szervezet mindennemű anyagi, kulturális, társadalmi ügyeit.” Ld. A Népművelő Társaság munkaterve. = NM, 1911. 9. sz. 158–162. p. (idézet a 159. oldalon).
2.  Kőhalmi Béla – véleményét alátámasztó közelebbi bizonyító adatok nélkül – azt állítja, hogy a számot Szabó Ervin szerkesztette. Vö. KŐHALMI Béla: Szabó Ervin, a könyvtáros. In: Szabó Ervin magyar nyelven megjelent könyvtártudományi, művelődéspolitikai cikkeinek, tanulmányainak és kritikáinak gyűjteménye 1900–1918. Összegyűjt., jegyz. ellátta Tiszay Andor. Bp.: FSZEK, 1959. 7–29. p. (Továbbiakban: Szabó, 1959) Kőhalmi idevágó sorai: „1911 azonban még a bizakodás éve volt, s ekkor jelent meg Bárczy István és Wildner Ödön Népmívelés (sic!) c. folyóiratának az a külön száma (1911. 2. sz. 57–128. p.) Szabó Ervin szerkesztésében, mely kizárólag a magyar – különlegesen a fővárosi – könyvtárügy és szabad tanítás kérdéseivel foglalkozott.” A következő mondatokban Kőhalmi röviden összefoglalja Ignotus és Szabó Ervin írásának mondandóját (mindez a kötet 25. oldalán.) Mint ismertetésünkből kiderül, a szám tartalma korántsem korlátozódott a magyar könyvtárügyre. Kőhalmi állítása feltétlenül reális hipotézis, az mindenesetre bizonyos, hogy Szabó és a Fővárosi Könyvtár szakértő munkatársai – maga Kőhalmi, továbbá Staindl Mátyás, Dienes László, Basch Imre, Pikler Blanka (itt a számban fellelhető írásaik sorrendjében) – közreműködése nélkül aligha született volna ilyen tartalmas összeállítás.
A két kötetes Szabó Ervin levelezése (szerk. Litván György, Szűcs László). Bp.: Kossuth, 1977–1978. második kötete érdekes számunkra, mert az 1905–1918-as időszakot fogja át, továbbiakban: Szabó 2, 1978.) a megfelelő időszakban –1910 végén, 1911 elején – nem tartalmaz témánkat megvilágító adalékot. Ismeretes, hogy a nevezetes Emlékirat 1910. június 20-án került a Bárczy István polgármester elnökletével tartott szakértekezlet elé, mely elfogadta. Augusztus elején Szabó Ausztriában tartózkodott, majd onnan másfél hónapos nyugat-európai (Düsseldorf, Belgium, Anglia, Hamburg, Bréma, Berlin stb.) tanulmányútra (és részben pihenésre) indult, s szeptember végén ért haza (ld. számos levelét a fenti kötetben).
Unokatestvérének, Pór Ödönnek (1883) írta Szabó 1911. január 29-én, hogy „annyira elfoglalnak az új könyvtár dolgai, hogy semmi máshoz nem jutok hozzá; olvasáshoz sem, íráshoz még úgy sem.” (Szabó 2. 1978., 837. p.). Ismerve Szabó hallatlan munkatempóját, a fenti adalékok nem zárják ki Kőhalmi állításának valószínűsítését. A másik reális alternatíva az lehet, hogy a könyvtárüggyel, mint láttuk, érdemben foglalkozó Wildner szerkesztette ezt a számunkra különleges számot is.
3.  WILDNER Ágost 2004-ben írott, számos újdonságot tartalmazó szakdolgozatában (Kultúra, közélet és politika vonzásában: Wildner Ödön ismeretlen pályája. Piliscsaba: PPKE BTK Kommunikáció Tanszék. 104 p.) olvasható, hogy 1908. október végén Schöpflin Aladár levélben kéri fel Wildner Ödönt – Ambrus Zoltán és Ignotus megbízására hivatkozva –, hogy az épp szerveződő irodalmi egyesület tagja legyen. Wildner és Ignotus kapcsolata ekkor már több évre tekintett vissza, főként a Huszadik Század című folyóirat kapcsán, melynek Wildner a korábbi években szerkesztője – és gyakori szerzője – volt. A Társadalomtudományi Társaság vezetőségében is együtt tevékenykedtek. További alternatíva: Basch Imre könyvtáros közvetítő szerepe (ld. 16. jegyzetünket).
4.  Ignotus: Alma Mater. = NM, 1911. 2. sz. 57–60. p. A körmondat és következő megállapítások: 58–59. p.
5.  Szabó Ervin: Mit olvasnak és mit olvassanak? = NM, uo. 60–64. p.
6.  E megállapítást alátámasztják Szabó Ervin levelezésében található adalékok. 1915 nyarán Walter Hofmann felkérte Szabót egy elvileg fontos kiadványuk bírálatára. Szabó június 17-i válaszában kifejti, hogy „mint korábban, úgy továbbra is az Ön által kifejtett alapelvek, különösen azok későbbi megfogalmazásai mellett” tart ki, ám számos „külső akadály és a munkatársak szellemi-erkölcsi elégtelensége miatt” (sic! – S.P.), másrészt az intézmény iránt megnyilvánuló elvárások miatt „bizonyos számszerű eredményeknek nagyobb jelentőséget kényszerülök tulajdonítani” s ez irányban is elkötelezte magát („ellenkező irányban sem kötöttem le magam kevésbé”). Ezért nincs abban a helyzetben, hogy Hofmann kérésének eleget tegyen. In: Szabó 2. 1978., 904–907. p., az idézetek a 907. oldalról.
Azt gondolom, e kiélezett helyzet pontos értékelése mélyebb elemzést érdemel – melyre itt nincs lehetőségünk –, ám az nyilvánvaló, Szabó tudatában volt az aktuális igények tudomásul vétele, kiszolgálása és a magasabb értékek képviselete közt húzódó törésvonalnak. 
Megemlítendő, hogy az újabb német szakirodalom helyenként igen kritikusan tárgyalja Hofmann és az általa (felettébb erőszakosan) képviselt „új irány” (Neue Richtung) szemléletét mint egyfajta zsákutcát. Ne feledjük: a Hofmann által képviselt szemlélet alig engedte az olvasót önálló döntéshez, a könyvtáros erőteljesen befolyásolhatta, mely köteteket kölcsönözheti az olvasó. Ezért Hofmann elvileg is ellenezte a szabadpolc bevezetését is (tegyük hozzá: húsz évvel az angoloknál lefolytatott ádáz viták után, mely ott végérvényesen eldöntötte a kérdést a szabadpolc javára).
Ajánlatos elolvasni Hofmann – és támogatója, szellemi mentora, Robert von Edberg báró – újabban közzétett önéletrajzi anyagait, melyek a DIE (Deutsches Institut für Erwachsenenbildung) kiadásában láttak napvilágot, W. Seittner szerkesztésében és bevezetésével: Walter Hofmann und Robert von Erdberg: Die Neue Richtung im Spiegel autobiographischer Zeugnisse ihrer beiden Hauptrepresaäsentanten (1996. 274 S.) címmel, s elérhetők a világhálón is: http://www.die-frankfurt.de/esprid/dokumente/doc-1996/seitter96_01.pdf
A legfrissebb idevágó elemzés U. Jochum 3. javított és átdolgozott kiadású Kleine Bibliotheksgeschichte című műve (Stuttgart: Ph. Reclam, 2007., a téma: 165–166. S.), mely egyenesen azt veti az „új irányzat” szemére, hogy utat nyitott a „völkische Volksbildung” irányába, s minthogy a vita Hofmannék győzelmét hozta, ezzel Hofmann tábora a „demokratikus nyilvános könyvtár” németországi meghonosítását hátráltatta. Még újabban: Vodosek, Peter: Innovation and ideology. Walter Hofmann’s library work in Dresden and Liepzig.= Library History, vol.  23. 2007. no. 1. 63–74.  p.
Vö.: KATSÁNYI Sándor: Párhuzamos életrajzok. Gulyás Pál, Szabó Ervin és a korszerű közkönyvtár gondolatának kialakulása. = Könyvtári Figyelő, 1995. 2. sz. (Az alapkérdések újragondolása c. alfejezetben.)
Magam azt gondolom, nincs örökre érvényes kánon, a közkönyvtárnak mindkét szinten tudatosítania kell hivatásából fakadó kötelességét. Hogy egyszer egyik válhat fontosabbá, máskor másik irányt kell erősíteni, az természetes. De egyik irány sem válhat kizárólagossá, mert akkor vagy nem demokratikus kulturális intézményről beszélhetünk (hanem kívülről erőszakolt princípiumokról, rosszabb esetben– a diktatúrák idején – ideológiai agymosásról), vagy a könyvtár kulturális értékek iránti elkötelezettségéről mond le. Rövid példával érzékeltetve: száz éve a szociáldemokrata munkások (Hofmann fő „vevőköre”) igényelték is a tanácsadást, ma azonban az olvasói szándékot ki merné keresztezni „nevelési” célzattal?
7.  KŐHALMI Béla: Könyvtár és a szabadoktatás. = NM, uo. 64–68. p. Az első idézetek a 65. oldalon. A bécsi Volksheim szép épülete túlélte a világháború pusztításait – és mostanában renoválva – máig áll az Ottakring kerületben. Ma már inkább a bevándorlók (törökök stb.) integrációját támogatja nyelv- és egyéb tanfolyamaival.
8.  Uo. 66. p.
9.  GULYÁS Pál: A londoni községi népkönyvtárak. = Múzeumi és Könyvtári Értesítő, 1910. 102. p.
10.  OZORAI Frigyes: A nyilvános könyvtár és az iskola. = NM, uo. 68–73. p. Ozorai helyenként annyira ma is eleven problémákat exponál, hogy önkéntelenül felmerül bennünk a kérdés, ha már száz éve is ismertek voltak a gondok, meg az okok és okozatok, hogy nem talált az iskolai könyvtár máig sem érvényes működési modellre?!
11.  Az „így gondoljuk mi is” – kitételt azért fontos észrevenni, mert Ozorai nem a Fővárosi Könyvtár munkatársa volt, viszont közel állt Bárczyhoz és Wildnerhez, s egyre tekintélyesebb állásokat nyert el. Iskola és közkönyvtár ilyen szerves kapcsolatát célozta – mint köztudott – Szabó Ervin koncepciója. Vö. KATSÁNYI Sándor: Szabó Ervin és az iskolai könyvtár. = Könyv és Nevelés, 2005. p., de fontosak ugyancsak tőle a Párhuzamos életrajzok. Gulyás Pál, Szabó Ervin és a korszerű közkönyvtár gondolatának kibontakozása. = Könyvtári Figyelő, 1995. 2. sz.; Szabó Ervin publikálatlan tanulmánya az ifjúság könyvtári ellátásáról. = Könyv és Nevelés, 2000. 2.sz.  78–82. p ; A könyvtáros és kora. Vonások Szabó Ervin könyvtárpolitikusi arcképéhez. = Könyvtári Figyelő, 2001. 4. sz. 633–645. p., Katsányi Sándor: A főváros könyvtárának története. 1. köt. 1945-ig. Bp.: FSZEK, 2004. (továbbiakban: Katsányi, 2004). Hasonlóan fontosak és tanulmányozandók Tóth Gyula idevágó írásai is, egyebek mellett az Áttörések: a public library megjelenése, első térhódítása Magyarországon. = Könyvtári Figyelő, 1999. 2. sz. 223–235. p.
12.  STAINDL Mátyás: A gyermekkönyvtárakról. = NM, uo. 74–79. p. Ő korábban már beszámolt a pittsburghi gyermekkönyvtár nemzetközileg is kimagasló tevékenységéről (ld. bemutatásunk első részében: Könyvtári Figyelő, 2008. 4. sz. 652–653. p.).
13.  SOMOGYI Mihály: Laboratóriumok a Népházában. = NM, uo. 79–83. p. Megjegyzendő, hogy a tematikus szám eddig ismertetett írásaitól eltérően Somogyi írása és a következő cikkek már kisebb betűmérettel lettek szedve, bár, mint látni fogjuk, számunkra nem egy írás ugyanolyan fontosnak tűnhet.
14.  Ld. bemutatásunk első részében: Könyvtári Figyelő, 2008. 4. sz. 646. p.
15.  DIENES László:  Centralizáció a könyvtárügy terén.  = NM, uo. 84-89.    
Száz évvel később olvasva – ismerve a szerzőnek a Tanácsköztársaság idején betöltött vezető szerepét és intézkedéseit –, a cím nem semlegesnek, inkább kissé baljósnak tűnik. Tartalmát befolyásolhatta W. Hofmann 1910-es lipcsei tervezete. Dienes a cikk írásakor 22 éves, nemrég érkezett haza hosszabb párizsi tartózkodásból, s vette át Basch Imre állását a könyvtárban. Az ekkor már csaknem 300 éves nemesi múltra tekintő Dienes család tagjai közt számos kiemelkedő értelmiségi alakot ismerünk (László Pál bátyja, a neves matematikus, annak felesége pedig a mozgásművészet hazai alapítója, Valéria stb.). Az is mérlegelendő, hogy egy 22 éves ifjú karakteresen szereti képviselni újonnan felismert igazságát… 
Dienes – és Kőhalmi Béla – 1919-es szerepéről Katsányi Sándor és Kiss Jenő tanulmánya (A Fővárosi Könyvtár szerepe Budapest információellátásában. Történeti vázlat. = Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 2002. 11–12. sz.) aforisztikus tömörséggel így fogalmaz: „Szabó Ervinnel ellentétben azonban mindezt nem a meggyőzésre és a józan belátásra, hanem hatalmi eszközökre támaszkodva kívánták végrehajtani. Dienes amerikai típusú könyvtárügyet akart megvalósítani szovjet módszerekkel.”
16.  BASCH Imre: Könyvtár és közönség. = NM, uo. 89–92. p.  A szerzőről a Szabó Ervin levelezése c. kötet (2. köt. 988. p.) jegyzete: „Basch Imre (1886–1952) – könyvtáros, orvos, Ignotus öccse (kiemelés tőlem – S.P.).[…] Egy ideig a Fővárosi Könyvtár és a Fővárosi Statisztikai Hivatal munkatársa”. A kötet öt Basch-levelet tartalmaz, köztük többet 1909-ből, mikor fél évet töltött New Yorkban, s innen könyvtári témákról is tájékoztatta főnökét és szociáldemokrata pártbeli elvtársát. (Így is szólítja: „Kedves Szabó elvtárs”…). Baschnak írása jelent meg a Nyugatban is (a városi közművekről németül írott könyvéről pedig recenziót hozott a Nyugat). Szabó Ervin nevezetes Emlékiratához Basch és Kőhalmi készített táblázatokat, mint azt a szerző korrektül megemlíti. E pár adalék jelzi Szabó Ervin Basch iránti bizalmát.
17.  MIGRAY József: A szennyirodalom és gyógyszerei. = NM, uo. 92–95. p. Migray (1882–1938) költő, újságíró, szerkesztett munkásmozgalmi lapot is. Aktív volt az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság idején is. A 20-as években a Népszava munkatársa, majd jobbra tolódva kapcsolatba került Festetics Sándor Magyar Nemzeti Szocialista Pártjával. Megkockáztatható: itt leírt gondolatai közelebb álltak akkori párttársa, Szabó Ervin közösségi-szocialista szemléletéhez, mint a liberális gondolkodású Wildneréhez (utóbbi idevágó nézeteit ld. áttekintésünk első részében: Könyvtári Figyelő, 2008. 4. sz.  650. p.).
18.  Itt csak röviden említhetjük, hogy W. Hofmann a háború után maga is beállt a „szennyirodalom” (és „szennyfilm”) üldözői sorába, illetve azt, hogy a weimari köztársaság 1926-ban egyenesen törvényt alkotott a szennyirodalom ellen. (Vö: STIEG, M. F.: The 1926 German Law to protect Youth against frash and dirt: moral protectitonism in a democracy. = Central European History, vol. 23. 1990. no. 1. 22–56. p.)
19.  [Horváth Károly] (hk.): A berlini ponyvakiállítás. = NM, uo. 118. p.
20.  MÁLNAI Béla: Újabb magyar könyvtárépületek. = NM, uo. 95–99. p. Szinte egyidejűleg publikálja Szabó Ervin A modern könyvtárépítés néhány elvéről, tekintettel a főváros terveire című tanulmányát a Városi Szemlé-ben (1911. 2. sz. 113–124. p., különlenyomatban is: 1911. – 18 p.). Újraközlése: In: Szabó Ervin, 1959. 129–146. p. Az NM egy hónappal később ismertetést közölt az írásról (ld. alább).
Málnai (1878–1941) a hazai modern tájékozódású építészet képviselője, a cikk írása idején szerkesztette a Ház című lapot. A Fővárosi Könyvtár tervpályázatán ő kapta az első díjat. Mendöl Zsuzsa kismonográfiát írt alkotóművészetéről (1974.)   
21.  A nyilvános könyvtárügy Európában. = NM, uo. 99–115. p.
22.  Vö. Katsányi, 2004. 61–67. p. Katsányi beszámol arról is (83. p.), hogy Thirring Gusztáv KSH-igazgató 1909-ben megvédte Gárdonyi pozícióját Szabó Ervin szándéka ellenében. Gárdonyi távozása így „elegánsan” oldotta meg a két „alapító atya” (valószínűleg főként világnézeti) konfliktusát. Érdemes Gárdonyi családjáról tudni, hogy Zoltán fia kitűnő zeneszerző volt, lánya pedig, Csapodiné Gárdonyi Klára (1911–1993) egyik legkiválóbb könyvtörténészünk. Életrajzát ld. Csapodiné Gárdonyi Klára: Gárdonyi Albert […] irathagyatéka és nyomtatásban megjelent műveinek bibliográfiája. = Tanulmányok Budapest múltjából. 23. Köt. Bp.: BTM, 1991. 263–302. p.
23.  Filippo Turati neves szociológus, az Olasz Szocialista Párt alapítója (1892-ben).
24.  Enyvvári Jenő (1884–1959) filozófus, Szabó Ervin munkatársa 1905-tól, közel négy évtizeden át szolgálta a könyvtárat, melynek igazgatójaként működött 1927-1944 között.  Ld. Katsányi, 2004.
25.  Köztük a Dresden-Plauen külvárosban működő, 1905-ben W. Hofmannra bízott könyvtár is ilyen támogatásnak köszönhette felvirágzását. Az esseni Krupp Műveknél létrehozott könyvtárra – Enyvvári adatai szerint – az alapító 1905-ben 50 ezer márkát fordított.
26.  OTTEN, Renata: Die deutschen Volksbibliotheken und Lesehallen in Städten über 10000 Einwohner. Leipzig: Harrassowitz, 1910. – 104 S. Az összeállítás készítője a korai német népkönyvtári mozgalom jeles női képviselője, aki 1906-tól két évtizeden át vezetett egy lübecki népkönyvtárat.
27.  A pártatlanság elve. = NM, uo. 116–117. p. (Szerző vagy aláírás nélkül).
28. [Kőhalmi Béla] k. b.: A newyorki (sic! – S.P.) nyilvános könyvtár magyar könyvei. = NM, uo. 119. p.
29.  Fokozatos olvasódíj. = NM, uo. 119–120. p. A szöveg kicsengése – az én olvasatomban – épp az ellenkezője lehet: vagy mindenki számára azonos feltételeket biztosító, valóban nyilvános könyvtárban gondolkodunk, vagy valami egész furcsa, de  bizonyosan nem demokratikus intézmény formálódik, amely egyes olvasói rétegeket  (végső soron) nemkívánatosnak minősíthet. A mai német elemzők egyébként számos fenntartást fogalmaznak meg Hofmann szociális kategorizálásával szemben (pl. gyári szakmunkások kontra telefonközpontos kapcsoló kisasszonyok, ez utóbbiak „polgári”-nak minősültek stb.), ami viszont statisztikai elemzéseinek következtetéseit – melyik réteg mennyi és mennyire értékes irodalmat olvas –  kérdőjelezheti meg.
30.  Adatait ld. a 20. jegyzetnél: Szabó Ervin: A modern könyvtárépítés […] = NM, 1911. 4. sz. 239–240. p.
31. Állandó könyvkiállítás és olvasócsarnok. = NM, 1911. 9. sz. 163–164. p.
32.  OZORAI Frigyes: A népművelés munkája Bécsben és Berlinben. = NM, 1911. 2. köt. 13. és 14. sz. 22–30.; 95–102  p.
33.  VARSÁNYI Géza: A nagyváros pedagógiája. = NM, 1911. 2. köt. 16. sz. 201–219. p. A lábjegyzet szerint J. Tews: Grossstadtpaedagogik. (Aus Natur- und Geisteswelt). Leipzig: Teubner, 1911. című munkájára épített. (A kötetben Tewsnek a berlini Humboldt Egyetemen tartott előadásai jelentek meg). Johannes Tews (1860–1937) hazájában ismert támogatója volt a nyilvános könyvtáraknak.
34.  GULYÁS Pál: Népkönyvtári címjegyzék. A népkönyvtárak […] részére ajánlható művek magyarázatos jegyzéke. Függelék: Az Országos Tanács mintakönyvtárainak hivatalos jegyzéke. Budapest, 1910. A Múzeumok és Könyvtárak Országos Tanácsának kiadása. 596 l. = NM, 1911. uo. 251–252. p.
35.  Igen gyakori zavar támad ebből az utókorban: leggyakrabban két különböző folyóiratnak vélik. (Még olyan könyvtár is akadt, mely az egészet, Népművelést és Új Életet az utóbbi címen katalogizálta, nehezítve – mások mellett e sorok írójának – keresését, illetve használatát.)