Bevezetés*
A könyvtár szolgáltató intézményként a Római Birodalom, a császárkor fénykorában és vezető városaiban jött létre. Majd hosszú szünet után a szélesebb hatókörű nyilvános könyvtár újkori elterjedése bő kétszáz évre tehető: egyes német egyetemi könyvtárak, ill. később főként az angolszász közkönyvtárak révén vált szakmává is. A felsőfokú képzés, az önálló ismeretág („könyvtártudomány”) 100–120 évre tekinthet vissza. A könyvtáros világszövetség nemrég volt 80 éves. Szeretnénk igen régi intézményként látni magunkat, de reálisabb megközelítéssel inkább az utóbbi pár emberi nemzedék érezheti magát intézményünk haszonélvezőjének.
Ma a modern könyvtári működés hat alkotóelemből keverhető ki:
- gyűjtemény,
- olvasó,
- könyvtáros,
- szolgáltatás,
- infrastruktúra,
- fenntartó.
Nehéz eldönteni, melyik a legfontosabb: mind fontos. Ki képzelne el könyvtárat fenntartói támogatás, kellő modern infrastruktúra, fejlett szolgáltatásrendszer, megújuló gyűjtemény nélkül? Talán azt jobban eldönthetjük, gyorsan változó korunkban melyik a legmeghatározóbb: véleményem szerint maga a könyvtáros.
Ha tudatában van feladatának, ha felelős módon hivatásként éli meg tennivalóit, ha együtt él a környező valósággal, vagyis ismeri olvasóit, azok igényeit, s képes az erőforrásokat megszerezni és jó célra mozgósítani.
Irdatlan feladat, nem kétséges. Viszont lenyűgözően szép is, hiszen szinte a könyvtár az egyetlen olyan széles hatókörű művelődési intézmény, amely tényleg demokratikus alapokon igyekszik tevékenykedni, vagyis nem manipulál, nem szócső, nem főként „nevelési” központ akar lenni (voltak ilyen idők is). Elvben az olvasó nálunk és általunk azt kap(hat)ja meg, amire neki akkor és ott szüksége, igénye van.
Szövetség
Itt érek témám magvához, melyet a cím fejez ki: a könyvtár és az olvasó szövetsége. A könyvtárat már röviden vázoltam, az olvasóval behatóbban kell foglalkoznunk, és azzal is, mit értsünk szövetségen?
E fogalom tartalmát tekintve a judaizmusban, a zsidó vallásban és szent könyvében, a Bibliában (keresztény kifejezéssel: az Ószövetségben) Isten és választott népe közt többször létrejött egzisztenciális kapcsolatot fejezi ki. Kulcsfogalomról van szó.
Ahogy Vermes Géza írja izgalmas könyvében (A qumráni közösség és a holt-tengeri tekercsek története, 201. p.): „Isten szövetséggel ígérte, hogy többé nem küld pusztító árvizet az emberiségre, ezért Noénak és leszármazottainak […] megparancsolta, hogy ne ontsák ki embertársaik vérét.” p.): Újabb szövetség köttetett a későbbiekben Ábrahámmal, majd Mózessel…Vermes kommentárja: „A bibliai történet ettől kezdve a Szövetség sorozatos megszegésének története…” (Hasonló összefüggések – nem véletlenül – íróinknál, Károli Gáspártól Kölcsey Ferencig és tovább, többször felmerültek.)
Itt metaforikus módon használhatom a szövetség fogalmát: azt kívánva érzékeltetni, hogy a könyvtár és felelőse csak olvasójával szövetségben létezhet, s ha e szövetséget nem tartja be, akkor bizony elháríthatatlan csapások, netán végleges pusztulás fenyegeti az intézményt.
Rövid múltidézés
A Ptolemaiosz-dinasztia által létesített (már-már túlontúl) legendás Alexandriai Könyvtár (Kr. e. kb. 280 körül jött létre, érdemi működése bő száz évre tehető) egy sajátos tudósklub vagy kutató intézet (Museion) igényeit szolgálta, és persze legalább annyira az uralkodók presztizsét (fontossági sorrend: esetleg inkább fordítva). Ha innen ugrunk időben és térben, rögtön Mátyás királyunkig, akkor az ő neves Corvina Könyvtára (1480 körül) ugyanezen két célra létesült.
Az angolszász közkönyvtár hozott létre először olyan szoros egzisztenciális kapcsolatot olvasó és könyvtár között, amely máig egyedülálló és példamutató. A helybeli adófizetők döntöttek arról, hogy plusz adót vállalva működtetnek – saját érdekeik szolgálatában – könyvtári intézményt. (Egyes angol városokban ez akár két vagy három ismételt szavazást jelentett, közben évek teltek el…)
Talán érthető, hogy ezek után a könyvtár és alkalmazottjai mindent elkövetettek az egyszerre fenntartó és olvasó közönség igényeinek messzemenő kielégítése végett. Hisz ellenkező esetben bezárhatnak, lehúzhatják a redőnyt. Ezt a mélyreható összefüggést, kölcsönös függést mi itthon nem igazán ismerjük, s ebből származnak is gondok. A könyvtáros – néha? nem is túl ritkán? – hajlamos elfelejteni, miért vagy kiért létezik.
Olvasó, használó, patrónus
A Gutenberg-galaxis léte igen sokáig – 1450 után öt évszázadon keresztül – nem forgott veszélyben. Sőt, számos mélyreható tendencia – az általánossá váló iskolakötelezettség, a technikai fejlődés, a sajtó hatása és vonzereje, a műveltségnek, a tudásnak a fejlett társadalmakban fokozódó szerepe mind-mind – növelte a nyomtatott szó iránti igényt. S ennek az igénynek a kielégítésében mind jelentősebb, s az elmúlt évszázadban egészen kiemelkedő szerepet vállalt a közösségi célokat követő nyilvános könyvtár. A könyvtár intézményesült, a szakma terjeszkedett, teljesítménye nőtt, miközben nőttek a ráfordítások is. A világ könyvtári kiadásai az OCLC (Online Computer Library Center) mai becslése szerint a magyar GDP nagyságrendje körül mozognak.
A mozi, a rádió, majd a negyvenes-ötvenes évektől a tévé már felvetett számos kérdést. Ám igazán az elmúlt negyedszázad során, a számítógép, majd az internet rohamos terjedése révén váltak alapvető kérdéseink fokozott mértékben megkerülhetetlenekké, sőt, már-már szinte fenyegetőkké. Melyek ezek?
Egy mondattal válaszolva: kinek, milyen gyorsan (hatékonyan, olcsón stb.) tudunk olyan információt, dokumentumot, ismeretet szogáltatni, amit legszívesebben tőlünk igényel?
A fiatalabb korosztályok képviselője beleszületik a megszámlálhatatlan új eszköz, szolgáltatás és kihívás világába; mobiltelefon, digitalis fényképezőgép, iPod és iPhone, e-könyvolvasó, iwiw, MySpace stb. csábítja.**
A legújabb országos adatok szerint a hazai háztartások nagyobbik felét (55%) elérte a hálózati kultúra. Ugyanezen adat az európai élenjáró országokban 75–85% körül mozog. Soha korábban annyi információ nem termelődött, ráadásul ma már nem csupán nagy központok (könyvkiadók, sajtókonszernek, tévéállomások) sugározzák szét – széles közönségnek szánt – információtömegüket, hanem a lakosság is rohamosan gyarapodó mértékben aknázza ki az új lehetőségeket, létrehozva a „hétköznapi” (nem politikai, nem kereskedelmi, nem professzionális szintű művészeti stb.) információk soha nem látott méretű „galaxisát”. Unokám születése után már pár órával fényképei az erre a célra létrehozott hálózati oldalon láttak „napvilágot”, – azóta ezek száma százas nagyságrendben gyarapodik. Ma már ő – két és félévesen – nézegeti szüleivel a leendő kistesó négy hónapos prenatális állapotáról tájékoztató ultrahangos mozgóképet…
Érzékeltetésül ennyi talán elég is.
A Library Journal idei szeptemberi száma az e-memória forradalmáról közölt izgalmas cikket. Számunkra itt ebből az lehet érdekes, hogy az olvasó – egyre gyakrabban távhasználó – a legkülönfélébb forrásokból építi saját, nem is csekély „könyvtárát”, s e tevékenysége folyamán szívesen veszi a könyvtáros, az információkeresés professzionalistája részéről a segítséget, hogy gyorsabban és eredményesebben találjon rá a digitalis világegyetem számára fontos forrásaira.
Ötven éve, amikor bedugtam fejem a fehérvári megyei könyvtár ablakán s kértem három Jókai-regényt, a könyvtáros néni kihozott négyet, hogy választhassak. Ma egyre inkább, a jövőben meg talán szinte kizárólagosan a könyvtáros akkor segíti olvasóját, ha nem – nem csupán! – konkrét információt, dokumentumot, könyvet nyújt át, hanem megtanítja minél jobban „halászni” az érdeklődő felhasználót. Ne halat adjunk, halászni tanítsunk!, – ez lesz a jelszó. Más metaforikus kifejezéssel: edzőként jó megoldásokra tanítsuk az ilyent igénylőket (e témáról, az új könyvtárosi szerepekról, Tóth Máté írása ad jó áttekintést a Tudományos és Műszaki Tájékoztatásban***).
Évente egy millió új könyv és százezer szakfolyóiratban összesen mintegy 10 millió tanulmány lát napvilágot, hogy csak a „hagyományos” hordozókat, említsük. Mindennek egyre nagyobb hányada elektronikus formában is elérhetővé válik; a folyóiratoknál máris nyilvánvaló ez utóbbi nagyobb vonzereje. (A vezető amerikai egyetemek több tízezer elektronikus folyóirat teljes szövegéhez biztosítanak azonnali hozzáférést.) Nem kell magyarázni, miért! Az olvasó a hét nap hétszer 24 órájában (168 óra), vagyis tetszőleges időpontban fér (férhet) hozzá ahhoz az információhoz, amire épp szüksége van. A tipikus könyvtár viszont nálunk a hét 3–4–5 napján összesen 20–30, jobb esetben 40–50 órában van nyitva, – vagyis a hét 20–30, esetleg kicsivel nagyobb százalékában. A nyitvatartásra találomra néhány példa: JAMK: öt nap, 48 óra, Megyei és Városi Könyvtár, Kaposvár: 6 nap, 48 óra, FSZEK Központi Könyvtár, az ország legforgalmasabb könyvtára: 6 nap, 56 óra. (2007-ben nyitották meg Amszterdamban Európa legnagyobb közkönyvtárát, az OBA soha nem zár be, vagyis heti 168 órát üzemel. Eurázsiában is van egy ilyen: messze Dél-Kínában.) Éves szinten a hagyományos magyar „fizikai” könyvtár a teljes óraszám (8760 óra) egyharmadában sincs nyitva, vagyis nincs elérhető állapotban (és itt most a legnagyobb könyvtárakról beszélek).
A világ tele van a felsőoktatás polgárainak információhasználatáról készített elemzésekkel. Pár éve én is készítettem egy szemlét**** (Természetesen ez a jéghegy csúcsa: ezek az elemzések a legtöbb információt leggyorsabban, egyben legkényelmesebben igénylő használókról szólnak). De az információs társadalom mind több polgára van hálóra kapcsolva, ezért nekünk ezt a fő trendet komolyan kell vennünk, ha helyt kívánunk állni a mind élesebb információs versenyben.
A szaktudományi információellátás terén a változások különösen hihetetlen gyorsak. A korábbi láncolat: kiadó – terjesztő – könyvtár és olvasója mind gyakrabban rövidebbre vált: kiadó (esetleg terjesztő) – olvasó. S ne feledjük, már ma 3–4-szer annyi internethasználónk van, mint közkönyvtárat látogató polgártársunk. Ha holnap havi nettó jövedelmem 5–6%-ért szinte korlátlan, digitálisan és hálón (elvben bármikor, bárhonnan) elérhető szaktudományi információs választékot biztosítana egy ügyes vállakozás, magam vállalnám a költséget. Jönnek az e-könyvolvasók, a választék a nagy szolgáltatóknál már félmillió angol kötetnél jár. Értsük meg, mindennek már nincs érdemi akadálya, itt van a „pitvarban” a lehetőség…
Könyvtáros
És a könyvtáros? Tószegi Zsuzsanna becslések alapján megállapítja hogy a „könyvtáros tudásának 80–90%-a 15–20 év alatt elavul”***** Ezt én úgy fordítom le, hogy tízévenként újra kellene tanulnunk a szakmát. Személyes életútra vetítve ez azt jelenti, hogy egy 40 éves pálya alatt legalább négyszer gyökeresen meg kell újulni: egész attitűdünk, szakmai értékszemléletünk, technológiánk mélyreható átalakuláson megy át. Ez nem szubjektív szándékainktól függ, hanem kategorikus imperativusz. Az alternatíva: a dinó-sors. Dönthetünk: ha nem alkalmazkodsz az új környezethez, a kipusztulást választottad.
Ráadásul nem csupán szakmai, hanem egyre összetettebb tudásról van szó: a vezetőnek a menedzsment típusú tudás széles körében (munkajogtól pénzügyekig és messze tovább az informatikáig stb.) kell helytállnia. Nem tévedhetek nagyot, ha úgy látom: a vezetői tevékenység során a „nem-szakmai” tennivalók, probléma-megoldó kényszerek aránya 80–90%-ot tehet ki. Más szóval: hogyan lehet minél gyorsabban, minél olcsóbban – kevesebb erőforrást felélve – minél jobb eredményt felmutatni. Megyőződésem, nem tudunk a tettek mezején előre lépni, ha ez a hozzáállás nem lesz belátható időn belül majd minden érdemi munkatársra jellemző. Kreativitás, problémaérzékenység, új módszerek és megközelítések önálló keresése: ez jellemzi a ma kiváló, s a jövő „átlagos” könyvtárosát. Vagy nem lesz könyvtár. Célunk pedig az, hogy legyen.
Valamikor, jó tíz éve egy nagy könyvtár felelőseként azt kellett tapasztalnom, hogy a százas nagyságú munkatársi csapatból csupán pár ember kereste az új, a már felismert és égető problémák megoldását. Talán minden negyedik-ötödik pozitívan fogadta, ha találtunk valamilyen megoldást az új helyzetre. Ellenben közel háromnegyed eleve negatívan reagált arra, hogy változni és változtatni kell. Ez eléggé kilátástalanná tette az előrelépést. Ne feledjük: eközben hatalmasra nőtt a hallgatói létszám, az infláció következtében durván leértékelődtek a gyarapítási keretek, ráadásul sürgetővé vált a számítógépesítés.
Üzleti körökben olyan arányt tartanak jónak, hogy a csapatból minimum 10–15% igen serényen, ötletdúsan töri a fejét az új megoldásokon, legalább kétharmad pozitív támogató, s így csak egy szerény kisebbség ellenállását, a megszokotthoz való – különben érthető („ez a megoldás eddig milyen jól működött”) – ragaszkodását kell áthidalni. Hogy állunk ma e tekintetben? Ráadásul minél kisebb az intézmény, annál nagyobb arányúnak kell lennie az aktív ötletkeresőknek.
Az elmúlt időszakban kiderült, hogy a könyvtár sokoldalúsága kifejezetten jó a társadalmi közösség számára. Emlékezetes élményem volt 1990-ben, mikor az osztrák könyvtárosok bregenzi vándorgyűlésén egy amerikai informatikus professzor azt fejtegette, hogy a könyvtár – ha netán információszolgáltató szerepében veszít is jelentőségéből – rendkívül sokat tehet az ember, mint társas lény számára biztosított hellyel, légkörrel. Nem baj, ha hagyományos szerepéből visszavesz, de új szándékaival és tetteivel nélkülözhetetlenné teszi magát. Széles értelemben tehát ez olyan szociális hatáskör, amelyre minden embertársunk igényt tarthat. Ismét csak akkor, ha a könyvtár, a könyvtáros eléggé vonzó módon jelenik meg az érdekeltek tudatában. Főleg a könyvtáros szíves egyénisége esik komoly súllyal latba. Nem kétséges, hogy számos hiányosság (eszköz, pénz stb.) eltörpül, ha a könyvtáros képes elhitetni olvasójával: ő vele együtt örül, mikor sikerül igényét kielégíteni, s vele szomorkodik minden ellenkező esetben.
Összegzés?
Látjuk tehát, hogy a jövő épp nyakunkba szakad, mint egy jól fejlett lavina. Legfontosabb, hogy tudatosítsuk: itt rólunk is szó van. Ha követjük az olvasó igényeit, segítünk ésszerű kielégítésükben, akkor a magunk sorsát emeljük. Katsányi Sándor írta le egy tanulmánykötet emlékezetes bevezető írásában******, hogy tehet eleget a hátrányos helyzetűek ellátásának egy olyan intézmény, amely maga is hátrányos helyzetű? Ez bizony kemény paradoxon. Van kiút? Az én kérdésem: a skandináv és angolszász közkönyvtár miért nem (ennyire) hátrányos helyzetű? Mert ott a lakosság jóval nagyobb része, vagy épp nagyobbik fele rendszeres könyvtárhasználó, míg nálunk minoritás (egy heted?). Hátrányos helyzetünk saját gyengeségünkből is ered. Gyenge a feladattudat, a minőségre való belső törekvés, túl gyakori a mesékkel bélelt, lejárt lemezeket forgató önmegnyugtató mellébeszélés. Belekezdtünk a szükséges modernizációba, de ennek előrehaladása több mint vontatott (hazai országos adatbázisok, digitalizálás, korszerű képzés stb.).Újra és újra végig kell gondolnunk alapfeladatainkat, más szóval: hivatásunkat. Ha az alapok rendben vannak, akkor megjön a megoldás is. Akkor az olvasó szövetségest lát bennünk, s érdeklődésével, saját ötleteivel ő is segít. Hisz érdekében áll, nemde? Ebben látom az újonnan elhíresült könyvtár 2.0 lényegét: a (különben szükséges) technikai újítások ennek az elvnek a megvalósítását jelentik, nem magát a lényeget.
* Köszönöm Monostori Imrének, a tatabányai József Attila Megyei Könyvtár igazgatójának, hogy előadás megtartására szóló felkérésük okán e kérdésről eltöprenghettem.
Elhangzott 2009. október 5-én a megyei könyvtár rendezvényén.
** Lásd az új „digitalis világ” legújabb érzékletes leírását SONNEVEND Júlia: Fülünkből lóg az írásunk, avagy egy digitális flaneur hétköznapjai című írásában. = Café Babel 2009. 59. sz. 29-31. p., de a Könyvtári Figyelő 2008. 3.számában is olvashattunk tőle hasonló témában).*** TÓTH Máté: A könyvtáros szakma szerepváltása a digitális korban. Trendek a hazai és nemzetközi könyvtárügyben. = Tudományosés Műszaki Tájékoztatás. 2004. 1. sz. http://tmt.omikk.bme.hu/show_news.html?id=3486&issue_id=447
**** SONNEVEND Péter: Használóelemzések – egyetemi könyvtári tennivalók. = Tudományos és Műszaki Tájékoztatás,2006. 11–12. sz. {link}
***** TÓSZEGI Zsuzsanna: Mit kell tudnia ma egy könyvtárosnak? Az informatikus könyvtárosok szakmai kompetenciái. = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2008. 7. sz. {link}
****** KATSÁNYI Sándor: A könyvtár szociális feladatai. In: A könyvtár szociális munkája. (Tanulmánygyűjtemény) Szerk. Arnóth Károly, Vidra Szabó Ferenc. Bp. : OSZK–KMK, 1995. 5–22. p. (az említett gondolat a 11. oldalon olvasható)