„Prospero: For me … my library was dukedom large enough”
„Kinek könyvtáram épp elég királyság”
(W. Shakespeare: Vihar, I/2. Mészöly Dezső ford.)
BLACK, Alistair – PEPPER, Simon – BAGSHAW, Kaye
Books, buildings and social engineering : early public libraries in Britain from past to present / Alistair Black, Simon Pepper, Kaye Bagshaw. – Farnham ; Ashgate, 2009. – XIX, 465 p.
ISBN 978-0-7576-7207-4
A kötet születése, szerkezete és szerzői
A negyven éve működő Ashgate kiadó (angol és amerikai központtal) évente több mint hétszáz tudományos művet jelentet meg elsősorban a társadalom- és humántudományok köréből. Köztük számos, a könyvtár- vagy könyvtudomány érdeklődési körébe tartozót is. (Utóbbira példa: 2010 első felében látott napvilágot egy öt kötetes alapmű a „nyugati” könyv történetéről i. sz. 400-tól napjainkig.)
A közkönyvtárak az elmúlt évtizedben több szempontból is a brit szakma, sőt a közélet érdeklődésének előterébe kerültek. 2000-ben megünnepelték a Viktória királynő által 1850 augusztusában aláírt első közkönyvtári törvény 150 éves évfordulóját (a megemlékezések fővédnöke Károly herceg, a trónörökös volt). Hangosak a szakmai, kormányzati és sajtóterek a közkönyvtár jövőjének keresésétől: számos rendkívül érdekes elemzés készült, sok fontos anyag látott napvilágot (köztük egyesek a világhálón is elérhetők). Erről esetleg egy más alkalommal érdemes lesz szólni. A visszatekintés viszont azért is fontos, mert enélkül aligha értjük a jelent, s kevésbé pontosan láthatjuk a jövő körvonalait.
A most ismertetésre kerülő monográfia előkészítése – mint arról a bevezetés beszámol – közel húsz évvel ezelőtt kezdődött az 1877-ben alapított angol könyvtáros egyesület (mai utód: CILIP) könyvtártörténeti bizottságában (Library History Group). Az eltelt időben igen fontos munkát végeztek, például feltérképezték az 1850–1939 közt létesült – és még megtalálható – brit közkönyvtári épületeket (ezek tekintélyes, mintegy kétharmad része ma is könyvtárként funkcionál). E felmérés könyvtárépítészeti adatbázist eredményezett, amelynek kivonatos közlése a kötetben is tanulmányozható. A kötet fő tárgya egyben e kilencven év, bár az utolsó fejezet mai kérdésekre is kitér (így egyedül az 1939–1979 közti időszak nem kapott helyet). Fontos kortörténeti adalék, hogy a viktoriánus korszak újabban észlelhető felértékelődése is segítette a kötet létrejöttét (korábban az akkori építészet számos művét egyszerűen ósdinak minősítették).A kötet szerkezete egyszerre bonyolult és világos. A 465 oldalból a függelékben található könyvtárépítészeti adatgyűjtés pontosan 85 oldalt foglal el. 28 oldalon kitűnő bibliográfia tanulmányozható (közel negyedfélszáz tétellel), s e tanulmányozás megmutatja, milyen mélyek és erősek a brit könyvtáros szakma építészeti gyökerei. Már a 19-ik század utolsó harmadában, majd a 20-ik század elején is születtek fontos idevágó írások, könyvek (Thomas Greenwood: Public libraries, 1894; F. Burgoyne: Library construction, architecture, fittings and furniture, 1905. stb), valamint a kor számos könyvtári és építész folyóirata (The Architectural Review, The Builder stb.) is visszatérően foglalkozott a könyvtárépítés kérdéseivel.
A kötetben 155 illusztráció kapott helyet: ezek döntő többsége könyvtárépület metszetét, fényképét és/vagy alaprajzát kínálja. A szöveg (az előszót, a bibliográfiát, az adatbázist, s az angolszász kiadásokban nélkülözhetetlen tárgymutatót leszámítva) négy nagyobb egység kilenc fejezetére tagolódik. A fejezetek szerves része az igen alapos jegyzetapparátus (hozzávetőleges pontosságú számolgatás alapján: 280 szövegoldalhoz 65 oldal jegyzet társul).
A kötet spiritus rectora bizonyára Alistair Black (a könyv készítésekor a Leeds Metropolitan University, újabban a University of Illinois at Urbana-Champaign professzora) volt. Ő az új angol könyvtártörténet-írás vezető alakja (A new history of the English public library: social and intellectual contexts, 1850–1914, 1996.; The public library in Britain 1914–2000., 2000.): a hagyományos lineáris-leíró történet helyett társadalom- és eszmetörténeti kontextusban tárgyalja a könyvtárak múltját. Vagyis nem belülről néz kifelé (az intézményben ekkor és ekkor ez és ez történt), hanem kívülről néz a (köz)könyvtárra: a fenntartó és használó társadalom működése, anyagi és szellemi folyamatai hogyan formálták a könyvtárakat és szolgáltatásaikat. Innen érthető a főcímbe emelt social engineering kifejezés: ezt magyarul inkább csak körülírni tudom. A Karl Popperhez köthető kifejezés arra utal, hogy a társadalom tudatosan igyekszik saját előrehaladását tervezni és kivitelezni, és e számos téren megnyilvánuló törekvés lényegileg befolyásolta a közkönyvtár kibontakozását is. Black – saját alapvető és megkerülhetetlen monográfiái mellett ‒ a pár éve megjelent, három vaskos kötetre tagozódó brit könyvtártörténeti szintézis (Cambridge history of libraries in Britain, 2006., közel 2100 oldal) harmadik kötetének (időben: 1850–2000) társszerkesztője és fontos szerzője, emellett szélesebb körben ismert úgy is, mint az IFLA könyvtártörténeti szekciójának 2003 óta működő elnöke, s egyben a brit Library History című szakfolyóirat szerkesztője. A nagy könyvtártörténet is megérdemel egyszer egy hazai misét (a FSZEK-nek köszönhetően olvasható itthoni berkekben is). Simon Pepper a Liverpool University építészettörténész professzora, aki az említett három kötetes brit könyvtártörténet harmadik kötetében terjedelmes könyvtárépítészeti tanulmányt közölt (ő mostanában került nyugállományba). Kaye Bagshaw az egész projekt operatív szervezője, egyben gyakorlott építészeti szakkönyvtári ember. A könyv önminősítése: a brit közkönyvtár-építészet első összefoglaló monografikus feldolgozása.
Szemlélet, témák, megközelítések
Az angolszász közkönyvtár sajátos levegőjű korszakban indult „világhódító útjára”(de ki tudta ezt akkor?)…A brit parlamentarizmus a 19-ik század harmincasas éveitől különösen aktív volt egy jól működő modern társadalom létrehozása érdekében. Az elit büszke volt a birodalomra, annak iparára, kereskedelmi-üzleti teljesítményére: nem véletlenül nyűgözte le mindez a mi Széchenyi Istvánunkat. Városi törvényt alkottak az új önkormányzati szellem előkészítésére, a városok szerepének kibontakoztatására, szociálpolitikai törvények születtek, múzeumok és közkönyvtárak megteremtését segítették. A kötet első fejezete ennek a szellemiségnek sok összetevőjét körvonalazza, a John Stuart Mill nevéhez kötődő utilitarista filozófiától a számos gyökérből sarjadó idealisztikus filantróp eszmékig (utóbbiak azt várták el a tehetősöktől, hogy mindenkit segítsenek hozzá a társadalom lehetőségeinek eléréséhez). A „divatszóvá” váló polgár, a polgári (civic) kifejezés pedig tartalmazta azt az elvárást, hogy a polgár a közösségért, annak hasznára (is!) tevékenykedjen, főként a közszolgáltatások kiterjesztése révén. A közkönyvtár létesítése mégis igen döcögősen indult az ötvenes években.
A törvényt sokszor kellett módosítani, míg végül a kilencvenes évekre már minden korlátozás nélkül lehetett települési közkönyvtárat létesíteni (megszűnt a lakossághatár, lehetett végre az adózásból befolyt összeget állománygyarapításra is költeni stb.).
A kötet érdekes adata, hogy az 1850 és 1883 közti években évi átlagban csupán 2,4 új könyvtárat létesítettek, míg a következő időszakban (1919-ig bezárólag) e szám 20-ra ugrott, majd a két világháború közt évi 15,5-re mérséklődött. A második korszak sikerszériája nem választható el a bőkezű adományozók hozzájárulásáról. Andrew Carnegie csak egy volt a sok közül: a híres londoni múzeumnak nevet adó Henry Tate, továbbá John Passmore Edwards és még sokan áldoztak igen komoly összegeket közkönyvtárakra. (A kötet gondolatait itt kiegészíteném azzal, hogy az unitárius vallás is jelentékeny szerepet játszott ezen emberbaráti szellem terjedésében: a manchesteri közkönyvtár 1852-es ünnepi megnyitásán szónokló Charles Dickenstől és számos íróbarátjától egészen a mai Tim Berners-Lee-ig.)
A közkönyvtárak létesítésének és építésének hátteréül szolgáló társadalmi-szellemi-kulturális folyamatok bemutatása után következik a kötet három kronológiai fejezete. E három fejezet a közkönyvtári fejlődésben releváns korszakok (1850–1883, 1883–1919, 1919–1939) könyvtári építészetét veszi górcső alá. Ezen időrendi áttekintések után következik három tematikus fejezet (a szabadpolcos forradalom, a gyermekkönyvtárak, a könyvtár mint emlékmű és üzem). Végül a kilencedik fejezet a máig érő múlt örökségét, jövőnek szóló üzenetét igyekszik feltárni. Mindebből máris kitetszik, hogy nem valami hagyományos, mindent felölelő, minden részletre kitérő monografikus szemlélet érvényesül, hanem inkább sajátos mozaikokból építkező elgondolás. Hazai analógiával: a Szegedi-Maszák Mihály és csapata által készített új szintézis (A magyar irodalom történetei, 3 kötet) sem a hajdani „spenót” kvázi mindentudását akarta imitálni, hanem valóságos mélyfúrásokkal (műközpontú elemzésekkel) mutatja egy nemzeti irodalom fejlődési vonalát. Innen kölcsönzött szójátékkal így azt is mondhatjuk, hogy a monográfia a brit könyvtárépítészetnek nem monolit és extenzív történetét, hanem „történeteit” nyújtja olvasójának.
Könyvtárépítészet a 19. század közepétôl
Az 1850-es közkönyvtári törvény megszületését szinte azonnal követte egy kitűnő segédlet kiadása. A két Papworth fivér – már apjuk is neves építésze a kornak – 1853-ban adta ki az újonnan létesítendő művészeti galériák, múzeumok és könyvtárak építését-tervezését segítő munkáját (Museums, libraries … public and private: their establishment, formation … and architectural construction). Ekkoriban három nagy példa nyűgözte le a figyelmet. Az 1851-es londoni világkiállításra készült vastraverzes Kristálypalota mintájára elkészült Párizsban a Bibliothéque Sainte-Geneviéve, ahol a hatalmas olvasóteremben (http://www.greatbuildings.com/buildings/Biblio_Ste_Genevieve.html) 400 olvasói hely várta az érdeklődőket, miközben a roppant terem falait két szint magasasságban könyvállványok borították (tervezte H. Labrouste 1843-ban, kivitelezés 1845–1851-ig). Hasonlóan nagy szakmai és közérdeklődést váltott ki a Panizzi által elképzelt grandiózus, kör alakú olvasóterem a British Museum könyvtárában (http://en.wikipedia.org/wiki/British_Museum). A szakmát szinte sokkolta, hogy itt az akkor félmilliós állományból példátlan módon 80 ezer kötetet szabadon használhatott minden olvasó. (Panizzi egyébként már 1845-ben létrehozta első vasállványos könyvraktárát.) A harmadik, a szintén az ötvenes években megépült Boston Public Library (Boston, Boylston Str.; http://en. wikipedia.org/wiki/Boston_Public_Library), ennek hátteréül a már 1848-ban ‒ először a világon ‒ megalkotott Massachusetts állami könyvtári törvény szolgált.
Az első brit közkönyvtári épületek erős historizáló hatást mutattak. Az antik Vitruvius és reneszánsz követője, Palladio nyomán a (neo)klasszikus stílus nagy korok kiemelkedő épületeihez kapcsolta az újakat, evvel is erősítendő tekintélyüket. A liverpooli nagy könyvtár (Liverpool Brown Free Library and Museum http://en.wikipedia.org/wiki/Liverpool_Central_Library) és környezete (művészeti múzeum, 1200 személyes előadóterem stb.) szándékosan az ókori Forum Romanum-ot akarta imitálni. Ide kapcsolódható Sunderland városi könyvtára is.
Másrészt a gótikus („egyházi”-nak is nevezték akkortájt) stílus is hódított (Derby, Blackburn stb.). Erre a londoni parlamenti épület (1840, A. Pugin és Ch. Barry tervei alapján) is hatásos mintát kínált, melyet épp azért választottak, mert a neoklasszikus stílus (a washingtoni Fehér Ház és a Capitolium okán) „forradalmi” (!) minősítést kapott ideát a harmincas-negyvenes években. De bármilyen stílus is adta az indítást, meghatározó sajtosságként minden könyvtárépületet igyekeztek kívül is és belül is minél jobban feldíszíteni. Nagy alkotókról készített reliefek és más megoldások hirdették: a tudás viszi előre a világot. „A tudás hatalom”, a „Legyen fényesség” – ezek voltak a kor sztereotípiái a könyvtár szerepének érzékeltetésére (utóbbi épp A. Carnegie jelszava volt).
Funkcionálisan a kor könyvtára igyekezett mindennek kijelölni a pontos helyét. Hogyan lehet bejutni a könyvtárba, mi érhető el először (általában a hírlapolvasó), hol működik az olvasóterem ellenőrzése, hogyan biztosítanak külön-külön elhelyezést az olvasóterem és kölcsönzés számára stb.? Az első évtizedekben inkább a helyben olvasást preferálták, ennek megfelelően az olvasótermek voltak valóban tekintélyesek, ezek kapták az elegánsabb, látványosabb (esetleg emeleti) elhelyezést, vagy épp követték a korábbi századok nagy teremkönyvtárainak hagyományát (ez köztudottan a Habsburg II. Fülöp által az 1560-as években Madrid mellett elkezdett El Escorial könyvtárától veszi kezdetét).
Egyik legfontosabb építészeti kérdés ekkoriban a tűz veszélyének csökkentése volt (a korábbi londoni parlamenti épület is tűz áldozata lett), ezért általában nem vezették be a városi gázt, vagyis a könyvtárak estére bezártak, mert csak természetes világítás volt biztosított.
A nagy hullám (1883–1919)
1883-ban Carnegie hazalátogatott skót szülővárosába, Dunfermlinbe, s ottani adományait most közkönyvtárral tetézte. A vas- és acélgyáros igazában 1901-ben, egy sikeres tőzsdei művelettel sokszorozta meg addig is multimilliomos vagyonát. A 20-ik század első évtizede Carnegie évtizede. Modellje: ő adta az építkezésre a pénzt, ha a város vállalta a könyvtáros foglalkoztatását és a gyarapítási keretet.
De a nyolcvanas évek nagy eseménye Viktória királynő uralkodásának 50-ik évfordulója volt (1887). Ez soha nem látott aktivitást váltott ki mind a városok, mind az adományozó gazdagok körében. W. E. Gladstone (1809–1898, négyszeres miniszterelnök) 1891-ben egy londoni közkönyvtár avatásán az elmúlt éveket kiemelkedőnek nevezte: 1887-től csupán négy év alatt rekordszámban, 77 helyen döntöttek közkönyvtár létesítéséről (épp ennyi készült az első 33 évben). Ehhez már a pénz és jó szándék mellett könyvtárosi és építészi tudásra is szükség volt. Egyik gyakran szereplő építész G. W. Browne: sok egyéb mellett a jelentős edinburghi könyvtárépület kapcsolódik tevékenységéhez. A már említett filantróp Passmore Edwards tulajdonában lévő The Building News szerkesztőjeként érdekelt M. B. Adams fél tucat könyvtárat tervezett, s orgánuma minden más szaklapnál több teret szentelt a témának: például a lap 1890. júniusi számában több variációt közölt az általa javasolt könyvtári alaprajzokból. Nagy hírnévre tett szert G. Hoskins darlingtoni könyvtárépülete (1885), melynek alaprajza egy 80%-ra kinyitott könyvre emlékeztet. A kor gyakran kötötte össze a könyvtár létesítését más kulturális intézményével: gyakran egy-egy épület földszintjét a könyvtárnak – mint leglátogatottabb célpontnak – szentelte, miközben az emeleten múzeum, kiállító – vagy előadóterem kapott helyet (Worcester, Swansea stb.)
Dr. A. Carnegie, ki legjobban így szerette magát nevezni, hisz tucatnyi helyen kapott díszdoktorságot – s még Winston Churchillnél is több város díszpolgára lett –, a 20-ik század elején indította be „tömeges” könyvtáralapítási programját. Ehhez egyrészt kellett egy zseniális organizátor, aki John Bertram, Carnegie magántitkára lett, másrészt követhető szakmai irányelvek. 1911-ben jelent meg először ez a kiadvány (Notes on the erection of library bildings – sic!). Nagy-Britanniában összesen 362 Carnegie-könyvtár létesült: ezek zöme a század első évtizedében lett tervezve és kivitelezve. Megváltozott az adományozó szerepe is: korábban gyakran a legapróbb részleteket is vele kellett egyeztetni, most ezen irányítási funkciókat érdemi szakbizottságok vették át.
Új kor, új megoldások
Lloyd George miniszterelnök már 1917-ben arra figyelmeztette honfitársait, hogy a háború után egy új Nagy-Britannia fog kialakulni: újfajta termelés és kereskedelem, s általában új életfeltételek érvényesülnek majd minden téren.
Az 1919–1939 közti korszak könyvtárépítészetével foglalkozó ötödik fejezet három részkérdésre koncentrál. Először röviden megvilágítja a londoni kerületek kitartó harcát saját, célirányosan épített könyvtárukért (Bethnal Green, Camden, St Pancras, Paddington stb.).
Különleges élvezetet nyújt a fejezet igazi nyeresége: a két évtizedig tartó harc története Anglia legnagyobb közkönyvtári épületéért, a Manchester Public Library (MPL) újjászületésért. Aki ismeri Katsányi Sándor máris nyugodtan klasszikusnak minősíthető monográfiáját a Fővárosi Nyilvános Könyvtár megteremtéséről, az értékelni tudja ezt a tömör húsz oldalas sagát a MPL gazdáinak és felelőseinek – polgármester, szakbizottsági vezető, könyvtárigazgató, városi főépítész, tervező, kivitelezők stb. – sziszifuszi, de végül győzelemre vitt küzdelméről. Hol a pénz hiányzott, hol a telken kellett vitatkozni, hol a könyvtári funkciók váltottak ki vitát, hol vetélytárs kulturális intézmények veszélyeztették a könyvtár megálmodott pozícióit… De végül győzött a gondolat, és számos angol és amerikai könyvtár működésének, technikai megoldásainak tüzetes vizsgálata alapján korszakos mű nyert megvalósítást (http://en.wikipedia.org/wiki/Manchester_Central_Library). A tudás Pantheonja született meg, s a gigantikus kör alakú olvasóterem köré és alá szervezett raktárak, különgyűjteményi olvasótermek impozáns együttesét 1934 júliusában V. György király részvételével avatták fel (http://www.manchester.gov.uk/info/500138/central_library/1212/history_of_central_library/4). Csupán két adalék illusztrációként: 56 km-es polcrendszer kínált évtizedekig elég raktári helyet, a személyzetnek külön étkezdét rendeztek be. Érdemes még megemlíteni az előkészítés és tervezés időszakában az új könyvtár funkcionális tervezéséért felelős könyvtárigazgató nevét: ő volt Louis Stanley Jast, aki megszállottan hirdette elgondolásait, és semmi sem tántorította el legjobb meggyőződésétől (1931-ben adta át helyét utódjának, mikor már véglegesítették a tervet és folyt a kivitelezés). Jast a két világháború közti angol közkönyvtárügy maradandó alakja, akinek szakmai írásai (The library and the community, 1939. stb.) is fontosak.
A fejezet további része számos kisebb városi és városkörnyéki könyvtárépület születését taglalja. Ezek funkcionális sajátossága a szabadpolcos elhelyezés térhódítása. Építészetileg hatott a modernizmus, egyebek mellett a weimari Bauhaus szemlélete is, ‒ vagy ennek valamiféle elegye historizáló tendenciákkal. Megjelent – skandináv hatásra – a minden cicomától mentes téglaborítás. Először próbálkoztak olyan modern törekvéssel, mint a könyvtárnak a város legforgalmasabb közlekedési-üzleti csomópontba történő telepítése.
Tematikus fejezetek: szabadpolc, gyermekkönyvtár és egyebek
A múlt századforduló előtt a brit közkönyvtár már forgalmas üzemmé vált. Ehhez alig alkalmazkodott a technológia, bonyolult rendszerekkel (indikátor stb.) kellett az olvasónak tudomást szerezni arról, hogy a kívánt könyv (ekkor még általában egyetlen kötet kölcsönzését engedték meg) elérhető-e? A kilencvenes évek közepén pár helyen megkezdték a múlt lebontását, s az olvasónak lehetővé tették a szabad válogatást, azaz a szabadpolcos kiszolgálást. Néhol ennek helyszűke volt az oka, de mihamar kiderült, hogy az idevágó amerikai gyakorlat sokkal többet ígér: hisz ilyen módon az olvasó tényleg választási lehetőség birtokában dönt a kölcsönzendő kötetről. Különösen megemlítendő James Duff Brown szerepe, aki az 1893-as amerikai világkiállítás kapcsán hosszabb tanulmányutat tett az óceánon túli könyvtárakban, s személyesen tapasztalhatta meg az új rendszer előnyeit. A következő bő másfél évtizedben Angliában ádáz vitát kavart a téma: a hagyományos könyvtár mellett kardoskodók gyakorta névtelenül (ld. a mai blogos hozzászólók egy részét!) a végítéletről kezdtek beszélni, karikatúristák ábrázolták úgy az új szolgáltatást, mint valami őskáoszt (223. p.), ahol minden elromlik, az emberek egymás kezéből tépik ki a könyveket, amelyek hamar áldozatul esnek a beláthatatlan veszélyekkel járó újításnak. A higgadtabbak végiggondolták a folyamat következményét: ha az olvasók közelébe akarjuk helyezni az állomány érdemi részét, akkor más térszerkezet kialakítására lesz szükséges. Megnövekszik az olvasók által elérhető állomány, az olvasók száma, következésképp az eddig – az olvasótermekhez viszonyítottan – mostohagyerek szerepre kárhoztatott kölcsönzési részleg lesz a meghatározó, térigényét tekintve. A tanulmány aprólékos gonddal, számos akkori idézettel érzékelteti a kitartó és példátlanul heves vita folyamatát (hová lett az angol „hidegvér”?).
1907-ben A. Champney építész könyvtártervezési könyve (Public libraries: a treatise on their design…) már józan hozzáállással mutatta be az előnyöket és a lehetséges hátrányokat. Az építészek egyébként egészen a harmincas évekig elvitáztak a szabadpolcos rendszerről, mikor a könyvtárosok körében már rég elcsitult a háborúskodás. Végül is a könyvtárak döntő többsége a háború után, a húszas években alakította át működését az új rendszer kívánalmai szerint.
A tizenkilencedik század folyamán nagyot változott a gyermekekről kialakított felfogás: az eredendően ördöginek tartott korábbi gyerek képe átadta helyét egy realistábbnak, a gyermek sajátosságait tanulmányozó nézetnek. A század közepére a gyermekirodalom is lendületes fejlődésnek indult. A század utolsó harmadára az amerikai kontinensen a gyermekkönyvtári munka fokozatosan elismert, fontos és speciális területnek kezdett számítani, s ezt – ismét – a brit szigeteken sem lehetett tovább ódázni. A gyermekkönyvtári olvasóterem ezzel együtt sokáig alig különbözött látványát tekintve egy osztályteremtől: asztalok és székek mértani rendben. Az addig a felnőtt részleget látogató 14–15 évesek „nyomása” is hozzájárult, hogy nekik való megoldást találjanak (hisz így nem zavarják többé a felnőtteket). A világháború előtt Cardiff és még néhány város könyvtára kezdte el a gyermekkönyvtárat olyanná alakítani, amire manapság is gondolunk e fogalom kapcsán: tágas terek, jó megvilágítás, színes berendezés, kellemes, élénk színű díszítések. E mozgalom egyik kiemelkedő alakja, B. Sayers később minderről könyvet adott ki (A manual of children’s libraries, 1932.).
A tematikus sorozat záró láncszeme egy máig élő probléma felvillantására vállalkozik: a könyvtárépület valakinek vagy valaminek az emlékműve legyen, vagy (inkább) funkcionális sajátosságai révén töltse be hivatását. A cím metaforikus: A könyvtár mint emlékmű és gép(ezet). Az „emlékművet” eleinte különösen a nagylelkű és narcisztikus hajlamú adakozó kívánta meg (pl. Derbyben egy kiváló sörfőző adott pénzt a könyvtárra, s lett abból méretes gótikus építmény). Azután a könyvtári szakértő panaszkodhatott, hogy a vastag gránit ablakkeret, meg a sok díszes vasrács következtében örök félhomály uralkodik a könyvtárban… Másutt a pusztán formális monumentalitás nehezítette meg az érdemi könyvtári feladatok teljesítését. A nevesített adakozókon túl a polgári büszkeség általában is hajlamos volt ilyen megközelítésre: nézzétek, mi (!) milyen nagyot, következésképp örökérvényűt alkottunk! (Ismerős történet: száz éve egy hazai városban az építész csupán egy konkrét elvárással szembesült: az általa tervezendő színházépület legalább 10 m2-rel legyen nagyobb a szomszéd megyeszékhely színházánál.) A 20. század elején már volt olyan elképzelés, hogy egy gyár vagy üzem olyan pontosan legyen megtervezve, mintha gép lenne, ahol minden rész elősegíti az egész hatékony működését. Ezt a megközelítést érdemes volt átvinni a könyvtárépületek értékelésére, írják a kötet szerzői. Távolabbi példaként hivatkoznak a száz éve épült (megnyílt 1911-ben) New York Public Library nevezetes épületére az 5-ik sugárúton. (Hadd tegyük hozzá, hogy Gulyás Pál itthon szinte azonnal részletes tanulmányban elemezte ennek építészeti sajátosságait.) Ráadásul az amerikai könyvtárak hajlamosak voltak a legújabb technikai újításokat azonnal alkalmazni a könyvtárakban, kiváltva ezzel európai kollégáik csodálatát (például egy norvég könyvtáros írt a Library Association Record hasábjain a Philadelphia Public Library által alkalmazott kommunikációs és szállítási nóvumokról). Már a huszadik század eleji könyvtárépítési kiadványok is bő terjedelemben ecsetelték a hatékony könyvtári elrendezés és a célirányos berendezések előnyeit. A 19. század utolsó harmadában a liverpooli városi könyvtár olvasóterme (Picton Reading Room) aratott nagy elismerést (Sir James Picton a könyvtári felügyelő bizottságának elnökeként múlhatatlan érdemeket szerzett). Itt már leküzdötték a tűzveszély iránti félelmet, s először vezettek be elektromosságot világítás céljából (1879). Az újságok persze rögtön a tudás fényének gyors terjedéséről cikkeztek… Később az általunk már tárgyalt Manchester Public Library grandiózus épülete váltott ki ilyen eufóriát (1934).
Új és régi: a kötet zárógondolatai tradícióról és modernitásról
Nevezetes könyvtárépítészeti vitát váltott ki a British Library (BL) 1997-ben elkészült új épülete (London, St Pancras kerület, Euston Road, tervezője: Colin St John Wilson, képek – http://www.e-architect.co.uk/london/british_library.htm), amely egy nagy múltú vasútállomás és egy új hotel szomszédságában kapott helyet. Még az építészet iránt különösen fogékony Károly herceg is csípőset mondott: szerinte az emberek a hotelt fogják könyvtárnak vélni, minthogy a könyvtár inkább néz ki egy titkosrendőrségi főiskola székházának… A könyvben „futuristának”, jövőbe szaladóknak nevezett nézet képviselői viszont ezt mondták: minek ekkora épület a nyomtatott könyvnek, mikor már a digitális művek korszakába lépünk?! Az élénk társadalmi vita jó alkalom a tradíció, a historizmus illetve a modernizmus közti feszültség érzékeltetésére. Azok, akik Wilson épületével a párizsi „Mitterand-piramist” állították szembe, mint követendő példát, épp arról feledkeztek meg, hogy a londoni épület minden ízében funkcionális célokat követ (tegyük hozzá: hasonlóan a majna-frankfurti nemzeti könyvtáréhoz), ami a párizsi négytornyú csodáról épp nem mondható el. A BL voltaképp két épület: a vöröstéglás külső jól illeszkedik a környezethez (s tipikus angolnak minősíthető, ha a nagy egyetemekre utalunk), miközben az enteriőr a maga sajátos modernista-minimalista grandiozitásával egyben adózik a tradíciónak is (a hatszintes üvegtoronyban kiállított 18-ik századi királyi könyvtár stb.). Ne feledjük, a BL körüli vitákat ‒ nem utolsósorban ‒ a kolosszális beruházási kiadások is fokozták …
A brit közkönyvtárak (legalább négyezer épület) változatlanul óriási érdeklődésnek örvendenek (évi 300 millió „fizikai” látogató), ezért, mondhatni, naponta megméretnek az olvasó publikum részéről. Helyként és szolgáltató üzemként, s akár a látogatók lakásával összemért komfort és felszereltség (gépesítettség) szempontjából is.
A közkönyvtárakat manapság két veszély fenyegeti: egy belső és egy külső. Utóbbi főként abból adódik, hogy az információs társadalom lenyűgöző tempóban halad egy új kommunikációs és digitális forradalom felé, amelynek ember- és közösségformáló ereje alig belátható átalakulásokat mutat máris, – és még jóval nagyobbakat ígér. Az ifjú nemzedék körében tapasztalható jelenségek erről pontosan tudósítanak. Egyes szociálpszichológusok már új emberi mutációt emlegetnek …
A könyvtár új felfogását kell kialakítanunk, hogy ne fenyegetésként éljük meg a technológia által generált átalakulásokat. Az angol jól követhető szójátékkal utal e fogalmi változásra: a könyvtár ne egyszerűen hely (place) legyen, ahová be kell térni, ha valamire szükségünk van, hanem térség (space), amely jóval többet kínál, például távolsági hozzáférést digitális tartalmakhoz is. A szerzők szerint a könyvtárosok még ragaszkodnak a „helyhez”, a speciális épülethez stb. Messze nincs még kész az új könyvtárkép, de az biztosan meghatározó, ami közel 300 éves tradícióként élteti „a” könyvtárat: ez olyan közszolgáltatás, amely a tudást szolgálja, szabad hozzáférést biztosít, elősegíti a tudományos és társadalmi haladást, az egyenlőség és emancipáció térhódítását. A másik, a belső veszély abból fakad, hogy a könyvtár ragaszkodik a megszokotthoz, nehezen adja fel a berögzült technológiát és szolgáltatásokat, miközben az érintett közösség érdeklődése már jócskán mást igényelne. Nem beszélve arról, hogy az új művek beszerzése egyre jobban visszaesik, amiből egyenesen következik az országos közkönyvtári állomány fokozatos elavulása (a fejezet itt utal T. Coates 2004-es elemzésére: Who’s in charge? Responsbility for the public library service).
A könyvtárak jövőbeni működése nagymértékben függ a könyvtárépületek helyétől, jellegétől, alkalmasságától. A helyzet alapos megismerése végett 2006-ban készített átfogó elemzés (Library buildings’ survey: final report, May 2006. PKF) arra a következtetésre jutott, hogy az épületek 30%-a egyáltalán nem felel meg a kitűzött céloknak (nem beszélve a mozgáskorlátozottak szempontjából való alkalmatlanságról). Az új század első évtizede számos kitűnő könyvtárépület születését hozta el. Az érdeklődők számára ezek (is) tanulmányozhatók a walesi Aberyswyth University keretében 2004-ben létrehozott kitűnő adatbázis (http://www.designinglibraries.org.uk/) révén, mely egyébként 1990-ig tekint vissza. A fejezet esettanulmányai a legérdekesebb új épületek (Brighton, Whitechapel, Croydon stb.) szemlézését is tartalmazzák, sőt kitérnek néhány új amerikai épület bemutatására is.
Rövid összegzés
Az elmúlt évszázadban az angolszász közkönyvtár eszméje fokozatosan idehaza is gyökeret eresztett. Fontos arra emlékeztetni, mennyire izgatta a célirányos és esztétikus könyvtárépület gondolata előbb Szabó Ervint és Gulyás Pált, majd az elmúlt közel fél évszázadban – főként a hajdani KMK-ban működő – könyvtárépítési szakértőinket, Sallai Istvánt, Papp Istvánt és Urbán Lászlót.
A most ismertetett kötet arra buzdíthatja az új nemzedékek hazai szakértőit, hogy beható kritikával elemezzék könyvtárépítészeti helyzetünket, keressék, elemezzék további – már-már halaszthatatlan ‒ tennivalóinkat, eközben értelmes módon merítve a gazdag brit kérdésfelvetésekből és tapasztalatokból.