Az olvasó : írások Lakatos András tiszteletére / szerk. Fogarassy Miklós. [közread. az] Országos Széchényi Könyvtár. – Budapest : Osiris, 2009. 176 p.
ISBN 978-963-276-042-1

A recenzor természetesen tisztában van azzal az íratlan szabállyal, hogy könyvismertető szándékkal nem illendő rögvest dilemmát felvetni, ám reméli, hogy az olvasó elnézi majd kétkedését, ha erre nézve kellő magyarázattal szolgál. A bemutatásra kerülő kötet (Az olvasó. Írások Lakatos András tiszteletére) ugyanis Festschrift (a legrégebbi és legrangosabb tudományos műfajok egyike), amely különös műfaj, hiszen voltaképpen kettős címzettje van, egyfelől a születésnapját ünnepelő (ez többnyire kerek évforduló)  személyiségéről, tudományos pályájáról tájékozódhat belőle az olvasó, másfelől az írások olvasása közben arról is képet kap, hogy kik azok (rangos szerzőgárda írásai olvashatók a kötetben), akik az ünnepelt életében meghatározó szerepet töltöttek be, s akiknek írásai által mintegy kivetítődik, leképeződik nemcsak a szerzők, de Lakatos András szellemisége is.
Ezért aztán a recenzor abban a kérdésben jut nehezen döntésre, hogy valójában miről, pontosabban szólva kiről, illetve kikről szóljon a Lakatos András 65. születésnapjára készült kötet ismertetése.Azok számára ugyanis, akik nem ismerik személyesen Lakatos Andrást nagyon is fontosnak látszik az ünnepelt bemutatása, lényeges, hogy „portrévázlatot” kapjanak arról az emberről, akiért e munka megszületett. Így tehát néhány személyes gondolat engedtessék meg a recenzornak. Amikor közel huszonöt esztendővel ezelőtt, a KMK Új Könyvek szerkesztőségéhez kerültem, akkor ismerhettem meg Lakatos Andrást. Bár csak évekkel később került kezembe Hamvas Béla (szintén könyvtáros volt) : Szellem és egzisztencia című kötete, az abban olvasott, A melankólia anatómiája című fejezetből (amely Robert Burton (1577-1640) XVII. században élt oxfordi könyvtáros és egzisztencia-filozófus könyvének címével azonos) való gondolatok olyannyira „lefedték” András jellemét és szellemét, hogy úgy érzem, az említett mű néhány sora mindenképp ide kívánkozik. „…a könyvtáros pedig az az ember, akinek a könyv olyan táplálék, szenvedély, sors, szerelem, gyönyör, mámor, kaland és végzet, mint a tengerésznek a tenger, a parasztnak a föld, a kertésznek a növény. A tudós a könyvet csak anyagnak veszi: megnézi, olvassa, idézi és félreteszi; a költőnek a könyv csak mű: teremti, elfelejti; a tanítónak csak eszköz merít belőle és továbbadja; a közönséges embernek csak iparcikk: olvassa, élvezi. Senki sem nyúl a könyvhöz úgy, mint a könyvtáros, olyan csendesen és lassan, ahogy az ember csak örök dolgokhoz nyúl: tengerhez, asszonyhoz, földhöz. Senki sem tudja, mit jelent egy jó szerző mellé leülni, felütni csak úgy találomra és belemerülni…” Ugyanebben az összefüggésben Lao-ce Tao-te-kingjének filozófiai esszenciáját, harmatcsepphez hasonlítva ekként ír a könyvtáros szakma lényegéről Hamvas: „A könyvtárosság, az az édes szemlélődő béke, amit az ember csak a könyvek között és a könyvektől tanul meg, sehol másutt. A könyv a világ leghallgatagabb, legmagányosabb, legbékésebb valósága, – s a könyvtáros, ha vele él, olyan lesz, mint a könyv, hallgatag, magányos és békés” – hát ilyen emberré formálódott Lakatos András az alatt a 65 év alatt, melynek legnagyobb részét neves könyvtárak falai között töltötte el.
A kortárs, barát, szellemi társ és egykori „széchényis” kolléga (Fogarassy Miklós) szerető gondoskodása szerkesztette a 21 szerző (Fogarassy Miklós, Boka László, Kenedi János, Kőszeg Ferenc, Szilágyi Sándor, Nóvé Béla, Dalos György, Kukorelly Endre, Bertók László, Fodor Géza, Várady Szabolcs, Radnóti Sándor, Vajda Kornél, Kis János, Csűrös Miklós, Tamás Attila, Tímár Árpád, Wilheim András. Gyurgyák János tollából) írását és a Tokaji Nagy Erzsébet által összeállított „töredékes bibliográfiát”, egységes kötetté, amely műfajának megfelelően magán viseli a „vegyesség kínos báját” ám egyben praktikus hasznát is, hogy ugyanis nem kell minden írást azonos súlyban értékelni, nem kell az írások egymásutániságában valamiféle rendszert, logikát keresni, mert egyetlen (láthatatlan) összefüggés szervezi „rendszertelen rendszerbe” valamennyit, az ugyanis, hogy szerzőik mindannyian Lakatos András előtt kívánnak tisztelegni. Ekként aztán az írások olvashatók elsődleges ismeretanyagként vagy akár amolyan „etűdökként” amelyek túl azon, hogy az ünnepelt arcélét kívánják megrajzolni, leképezik azt az irodalmi és szellemi közeget is, amely András létezésének alapeleme.
Lakatos András szellemisége azonban nem az írásaiban mutatkozik meg, hiszen ő maga olyan alázattal fordult az irodalom felé, hogy csak igen ritka alkalmakkor, akkor is inkább valamiféle külső, szelíd kényszer hatására ragadott tollat és százszor meggondolva, szinte kínlódva vetette papírra gondolatait – ezt többnyire ceruzával tette –, hogy a végső nyomdai változat előtt még legyen módja egy-egy jelző tökéletesítésére. Így tehát ő kevéssé írásaiban él, sokkal inkább azoknak a lelkében és gondolataiban, akik bármikor fordulhattak(nak) hozzá tanácsért, hogy a szavak kimondása előtt százszor „megrágott” és megszűrt, végül kristálytisztává fogalmazott gondolatai irányt mutassanak a beszélgetőtársaknak. Ezt az állapotot „merevíti pillanatfelvétellé” Nóvé Béla, az egykori „új könyvekes” kolléga Szemközt a számfelelőssel című írásában. A játékos hangvételű, az ünnepeltet nagy szeretettel, helyenként szinte már-már karikírozó írás hűen adja vissza azt az emlékeinkben múlhatatlanul élő munkahelyi korszakot, amelynek centrumában tagadhatatlanul Lakatos András állt. És ahogyan ezekben az években az íróasztala mellett álló jelentéktelen irodai székben egymást váltották jelentős szellemi partnerei, vendégei, szinte ugyanabban a sorrendben ugyanazok a „meghívottak” adják most közre irodalomtudományi, irodalomtörténeti tanulmányaikat („A szenvedés felől sosem tévedtek ők”, Opera versben elbeszélve, Kodolányi-problémák, Kosztolányi időszemléletéről, A nem remélt vád), verseiket, novelláikat (Eleinte mintha játszana, Kitépett lapok, Az író mint önjelölt, Kémjelentés), filozófiai, történettudományi és zenetörténeti tanulmányaikat (Dilthey aktualitása, A magyar szabadelvűek hagyatéka, „Feuilleton-Artikel: Ein Wirklicher Fehler R. Wagners”), Andrásra való visszaemlékezéseiket (Két „párhuzamos történet” avagy az én Lakatosom, Sapere aude, Az olvasó, Két lektor, Minden, Segédegyenesek 2.). Aki Az olvasó olvasója lesz (bocsátassék meg ez az olcsó szójáték) egészen biztos, hogy izgalmas szellemi kalandban részesül, hiszen miközben az irodalmi élet manapság is jelentős alkotóitól való írásokat olvashatja, kirajzolódik annak a végtelenül szerény embernek a képe, akit a fent említett szerzők mellett ismét Hamvas és Burton egymásba fonódó gondolataival idézek meg: „A könyvtárosok azoknak a lényeknek utódai, akik régen éltek, még mielőtt a Múzsák megszülettek. S amikor a Múzsák elkezdtek énekelni, olyan önkívületbe estek, hogy csak hallgattak, hallgattak, és megfeledkeztek evésről, ivásról, ételről, italról. Zeusz e lényeket tücsökké változtatta, és egyedül nekik engedte meg, hogy a táplálékért ne verejtékezzenek, hanem egész életüket múzsai módra, gyönyörködve, élvezve, olvasgatva, szemlélődve, csendesen éljék le. …Tücskök, étel és ital nélkül képesek megélni és boldogok abban az isteni nyugalomban, amely a halhatatlanság egy pereme. Van az angoloknak egy igéjük: „I am musing”. Lefordíthatatlan szó. Azt jelenti, hogy múzsai állapotban vagyok és semmit sem csinálok, csak gyönyörködve bámészkodok, elmélkedek bele a világba, és életem olyanná lesz, mint egy dal vagy költemény. A könyvtáros ilyen „musing-lény”, aki mint a tücsök, lassú bámészkodó, csendes, magányos derült vágytalanságban él, múzsai állapotban, de nem mint a költő, szívében verssel, hanem maga mint életté vált vers”. Isten éltessen még sokáig Lakatos András!