Törekvések a világ tudásának egyetemes számbavételére

A világ a századfordulón és a világbibliográfia

Norman Davis az Öreg Kontinens, Európa történetét áttekintő monográfiájában1 az 1815 és 1914 közötti időszakot a „Dynamo” című és „A világerőmű” alcímű fejezetben mutatja be. Nem véletlenül. Az emberiség történetének ezt a korszakát – természetesen a köztörténet mozgalmas és meghatározó eseményei mellett – a tudományok, a technika és a tudományos infrastruktúra olyan mérvű fejlődése határozta meg, amely minden korábbit felülmúló dinamizmust eredményezett. A század jelentős technikai vívmányai a tudományok terén is számos felfedezést tettek lehetővé; „az érett alma könnyen lehull”2, ahogyan a bibliometriai szakirodalom Francis Galton (1822–1911) megfogalmazását, vagy Thomas S. Kuhn paradigma-elméletét3 idézi. Úgyszintén a tudományos fellendülés másik megnyilvánulása a szakkiadványok, szakfolyóiratok számának növekedése. A tudósok eleinte a személyes, szóbeli vagy levelekben megtestesülő kapcsolattartás segítségével tudták csak az eszmecsere színterét biztosítani, a szakirodalom megjelenésével vált lehetővé a tudomány intézményesülése, de éppen a szakirodalom mennyiségi növekedése okozta a következő problémát: hogyan lehet a hatalmas szakirodalmi publikációs (és még jó darabig a kéziratos, illetve a nyomtatott és publikált közlemények mellett is megmaradó, sőt egyre nagyobb jelentőséggel bíró szürke irodalmi) termést áttekinteni. Nagyon korán létrejöttek az első kéziratos, majd később a nyomtatott könyvjegyzékek. Magától értetődően igazi bibliográfiákról azonban csak a könyvnyomtatás megjelenése utáni időszakban beszélhetünk, így lehet Konrad Gesnert a könyvészet egyik atyjának tekinteni, de még Gesner után is el kellett telnie pár évszázadnak addig, amíg a ’bibliográfia’ mai fogalma – tehát a pontos adatközlésű és a historia litterariától, az inkább irodalomtörténeti megközelítéstől eltérő – értelmezése körvonalazódott és megerősödött. A terminus technicus elvi-elméleti meghatározásaként érdemes Friedich Adolf Ebert definícióját idézni: „A bibliográfia a szó legtágabb értelmében minden korszak és minden nemzet írásos relikviáival, illetve azok létrejöttének szempontjaival foglalkozó ismeretek összessége”4, a „tiszta bibliográfia” azonban az irodalom „codex diplomaticus-a, az irodalmi kultúra és tevékenység legbiztosabb fokmérője”5, amely „az irodalmat önmagában szemléli, és feladata megmutatni, hogy egyáltalán mi létezik”6. (A tudományos és ismeretterjesztő irodalom mellett azonban nem szabad megfeledkezni a szépliteratúráról sem, a számbavétel nem korlátozódott és nem korlátozódhat az ismeretközlő publikációkra.)
Bár az irodalomtermés alapvetően, de természetesen nem mindig exponenciális gyarapodása nem csupán a 19–20. század fordulójának időszakában – vagy akár manapság – keltette, kelti az in-formációrobbanás érzését. „’Ennek a kornak egyik rákfenéje a könyvek túlzott elburjánzása. Any-nyira megfekszi ez már az ember gyomrát, hogy képtelen megemészteni azt a sok haszontalansá-got, amit napról napra a világra hoznak.’ Ezeket a szavakat a zsörtölődő Barnaby Rich 1613-ban írta, ötven évvel az első tudományos folyóirat születése előtt. A tudományos folyóirat színrelépése ígérte a megváltást, a gyomor túltömése vétkének végét.”7 Úgyszintén az áttekinthetetlen informá-ciómennyiségben való eligazodást voltak hivatottak segíteni a 16. századi  polgári magánkönyvtá-rak ún. facilitátorai, vagyis hivatásos (elő-)olvasói, akik tömörítvényeket, kivonatokat, idézetgyűj-teményeket készítettek, tehát akikben már mindenképpen a későbbi dokumentáció ősforrásait kell tisztelnünk.8
Ahogyan a visszakeresés megkönnyítése érdekében már a legkorábbi könyvgyűjtemények (és jegyzékek) is valamely – leggyakrabban tartalmi szempontú – rendbe sorolták az egyes egysége-ket, a tudományok differenciálódása és a gyűjteményt alkotó dokumentummennyiség nagysága miatt egyre kifinomultabb módszerekre lett szükség.
A formai feldolgozásban a 19. század utolsó évtizedeiben az angol-amerikai (a testületi szerzősé-get elfogadó és az anonimák címeinek mechanikus besorolását előíró), illetve a német (a korporá-ciók szerző voltát tagadó és a grammatikai elvű címbesorolást preferáló) katalogizálási hagyo-mány már több könyvtár számára készült szabályzatokban manifesztálódott, sőt egyre inkább elméleti megalapozást is nyert.
A tartalmi feltárásban egyrészt az egyre részletezőbb szakrendek, tudományfelosztások voltak már csak alkalmasak a nagy gyűjtemények áttekintésére, másrészt azonban a több tartalmi cso-portba is besorolható vagy az új, interdiszciplináris kérdéseket tárgyaló könyvek, kiadványok szakozása mind több gondot okozott. Mindamellett az olvasói, könyvtárosi és raktári szektorokra, terekre tagolt könyvtármodell megjelenése és elterjedése lehetővé tette, hogy a filozófiai és a gya-korlati (könyvtári vagy könyvészeti) célú tudományfelosztások kettéválása után a gyűjtemény szellemi és fizikai rendje, a tartalmi csoportok és a tárolás, raktározás rendje szintén elkülönüljön egymástól. A német nyelvterületen alkalmazott számos differenciált raktározási és szakrend, pél-dául Andreas Ernst August Schleiermacher 1852-ben közzétett 25 főszakból és összesen 8838 alszakból, osztályból és alosztályból álló szisztémája9 sem hozott megoldást a problémákra, de az Országos Széchényi Könyvtár történetéből is jól ismert, úgynevezett müncheni rendszer sem bi-zonyult megfelelőnek. Az Ifjú Kontinens, Amerika könyvtárosai azonban jeleskedtek új metódu-sok kialakítása terén, jelen szempontból leginkább Dewey munkássága fontos (de nem lehet fi-gyelmen kívül hagyni a 19. század végének másik karakterisztikus figuráját, Charles A. Cuttert sem, aki többek között a terjeszkedő szakrendjével, raktározási rendszerével, a formai és tartalmi feltárást egyetlen egységben kezelő, a több szempontú visszakeresést előlegező szótárkatalógus-szabályzatával és nem utolsósorban elméletalkotó tevékenységével írta be magát kitörölhetetlenül a könyvtártudomány históriájába). Melvil Dewey (1851–1931) 21 esztendős korában álmodta meg rendszerét, amelynek első alkalmazására 1876-ban került sor az Amherst College könyvtárá-ban; ugyanebben az évben bocsátotta közre először nyomtatásban is – még nem tizedes osztályo-zás néven. (Úgyszintén 1876-os a Cutter-féle szótárkatalógus szabályzat első kiadása.)

Egységesítési törekvések

A leíró és tárgyi katalogizálási gyakorlat egységessé tételére irányuló törekvések hátterében min-denekelőtt a könyvtárak közötti együttműködések szükségességének felismerése állt. A gazdasá-gosan és hatékonyan működő könyvtári együttműködés, a gyors és pontos információszolgáltatás alappillére az adott földrajzi területen (országban, vagy – majd később az egyetemes bibliográfiai számbavétel célját szem előtt tartva – a világon bárhol), illetve valamely szakterületen megjelent és különféle gyűjteményekben található dokumentumokról való bibliográfiai tájékoztatás biztosí-tása. Ez azt jelenti, hogy a könyvtáraknak nemcsak saját gyűjteményüket kell katalógusuk segít-ségével tükrözni, hanem a saját állományból ki nem elégíthető olvasói igényekre válaszolva a kívánt forrás lelőhelyét szintén kell tudniuk közölni, vagyis más bibliotékák dokumentumbázisá-ról is szükséges lehet a tájékoztatás. Mindazonáltal szakmánk korábbi jeles művelői a nyomtatás-ban közzétett könyvtári katalógusokat és a bibliográfiákat a saját gyűjteményükben meglévő do-kumentumok katalógustételeinek forrásaiként is fel tudták használni. Ezeknek a céloknak a ren-delkezésre álló anyagi, technikai és módszerbeli eszközöknek függvényében egyrészt a nagy könyvtárak nyomtatott katalógusai, később pedig a központi, valamint manapság a közös(en épí-tett), a jelenlegi szóhasználattal – helyesen vagy helytelenül – osztott vagy közös katalógusok felelhetnek meg.

Központi katalógusok, központi cédulaellátás

A központi katalógusok és ehhez kapcsolódóan a központi cédulaellátás a 19. századtól vált a könyvtári fejlesztések fontos területévé, hosszabb-rövidebb időn belül a rendszer meghatározó elemévé. Több könyvtár állományának központi helyen való nyilvántartására természetesen ko-rábbi időkből is számos példát ismerünk.
 Az Amerikai Egyesült Államokban a központi katalogizálás első szorgalmazója Charles Coffin Jewett volt, aki 1850-ben barátjának, Henry Stevensnek (a British Library amerikai beszerzések-kel foglalkozó munkatársának) írott levelében10 felvetette, hogy a British Library olyan standard katalógustételeket készítsen, amelyek nyomtatott cédulák alapjául szolgálhatnak, ezzel segítve elő a két ország katalogizálási együttműködését. A közös vállalkozás két központja a British Library és a Smithsonian Library (a Library of Congress része) lenne. Jewett talán nem is találhatott volna megértőbb és lelkesebb társat ötlete megvalósításához, hiszen Stevens nevéhez fűződik az 1868-as kéziratos, majd 1872-ben nyomtatásban közzétett tervezet arról, hogy az ország teljes doku-mentumállományát egy központi bibliográfiai irodának kellene feldolgoznia, majd a leírásokat könyvtárak és gyűjtők számára rendelkezésre bocsátania11. Jewett nemzetközi együttműködést szorgalmazó nagyra törő tervei sajnos adminisztratív okok miatt, valamint anyagi és technikai források hiányában sikertelenek maradtak, mindazonáltal javaslata után rendszeresen napirendre került a központi katalogizálás kérdése a(z amerikai) szaksajtóban és a könyvtári grémiumok munkájában. 1872-ben a Publishers’ Weekly tette közzé az új könyvek leírásait – ezeket több könyvtár fel is használta saját katalógusa építésénél. 1876-ban Melvil Dewey, az American Library Association (ALA) alapítója, a Library Journal hasábjain ismét felvetette, hogy a Library of Congress vállalja magára az országos központi katalógus készítését, sőt a munkához feldolgo-zási szabályzatot is alkotott12. 1882-ben W. K. Stetson „Cooperation again” című tanulmányában ismételten központi katalogizálásra szólít fel, elemezve az egyes könyvtárakban duplikát munka-folyamatok elvégzésének hatásait13.
Végül – a szakma részéről további nógatások és néhány sikertelen kísérlet után – a „The Rudolph Indexer Company”14 és a Library Bureau együttműködésével 1893-ban kezdődött meg nyomtatott katalóguscédulák előállítása és szolgáltatása. (1897-től az ALA vette át e feladatot, 1901-től mű-ködött a Library of Congress nyomtatott cédulaellátó szolgálata. Erre a kezdeményezésre vezethe-tő vissza a National Union Catalog is.) A 19. század második felében Európában szintén többen foglalkoztak a központi feldolgozás, a nyomtatott cédulaforgalmazás és a nemzetközi bibliográfiai együttműködés kérdéseivel.
A Magyar Könyvszemle 1896-os évfolyamában olvasható összeállítás15 a nyomtatott katalóguscégula-készítés történetét dolgozza fel röviden A cikk megemlékezik Gustav Burchard  1880-as indítványáról, mely szerint minden megjelent könyvhöz 5 darab katalóguscédulát kellene csatolni – azt már Battezzati, milánói könyvkereskedő is kimondta 1871-ben, hogy a központi feldolgozás a kiadóknak lenne leginkább érdekük. A már bevált német módszert javasolta Hartwig (1884-ben a Zentralblatt für Bibliothekswesen című szaklap megalapítója), hogy a pári-zsi Bibliotheque Nationale nyomtatott katalógusa olyan formában jelenjen meg, hogy katalógus-cédulákká szétvágható legyen.
Mindazonáltal több ország már kicsit korábban belekezdett a központi feldolgozás és a katalógus-tételek forgalmazásának munkájába, Angliában 1861-ben, Hollandiában 1866-ban, Franciaor-szágban pedig 1877-ben indult meg a rendszeres cédulaellátás16, német földön a központi feldol-gozás egyik alapvető intézménye a porosz királyi könyvtár volt, amely Friedrich Althoff (1839–1908) átfogó könyvtárpolitikai intézkedései részeként 1892-ben indította be a központi katalogi-zálást és a Berliner Titeldrucke néven ismertté vált központi szolgáltatást. Az együttműködés keretei  A tudományos és szellemi életet egyrészt a pozitivizmus öröksége uralta, másrészt pedig a világ megismeréséhez szükséges egyetemes rendszerek – az emberi tudás teljességét áttekinthető logi-kai rendbe foglaló osztályozási és szakrendek, illetve a tudáshoz való (mindenkire kiterjedő, egye-temes) hozzáférést biztosító intézményrendszer szükségességének felismerése, valamint az ezen szisztémák megteremtésére irányuló törekvések. Így születtek meg az egyes szakmák képviselőit tömörítő egyesületek (jelen tanulmány témájánál maradva, a könyvtáros szervezetek Amerikában, Angliában, Németországban, hazánkban pedig – igaz nem civil kezdeményezésként, de a könyv-tárosok és könyvtárak kapcsolattartására szerveződött meg – a Múzeumok és Könyvtárak Országos Szövetsége1901-ben17), valamint az egyes nemzetek kulturális életének keretet adó hivatalos testületek, illetve működésüket nemzetközi szinten is összefogó, nemzetek fölötti kooperációja.
Az élet minden területén megnyilvánuló és a lét teljességét átható tudományos-technikai fejlődés és a korszakot jellemző társadalmi, morális kérdések lecsapódása az irodalomban a később science fictionnek nevezett műfaj megjelenése. A korai remekművekben megálmodott eszközök, gépek, eljárások azonban mára már a fikció világából a realitások közé kerültek, így a műfaj ki-alakulásában feltétlenül tudományos alapoknak és anticipációnak is szerepet kellett játszania, mint például a Verne Nautilusa vagy Jókainak A jövő század regényében bemutatott eszközei esetében.

A Nemzetközi Bibliográfiai Intézet alapítói: Otlet és La Fontaine

E sokszínű, gyorsan fejlődő, eseményektől nyüzsgő korszaknak volt aktív alakítója Paul Otlet (1868–1944) és Henri La Fontaine (1854–1943), a Nemzetközi Bibliográfiai Intézet megalapítói, az addigra kialakult tudományos infrastruktúrára építő, azokat továbbgondoló számos olyan terv, koncepció kidolgozói, amelyek a mai informatizált és hálózati világban öltenek testet, vagy legalábbis a megvalósulásukhoz már közeledünk.
A két alapító mindegyike vagyonos szülők gyermekeként született és a brüsszeli egyetemen foly-tatott jogi tanulmányokat, de idővel tevékenységük mind nagyobb részben kapcsolódott inkább a tudományhoz, a legkülönfélébb tudományos és civil szervezetek munkájához, illetve a társadalmi reformokhoz, mint eredeti szakmájukhoz18.
La Fontaine-t, a nemzetközi jog professzorát politikusi pályája, 1895 és 1936 közötti szocialista (György Péter szerint nem baloldali19) szenátusi képviselősége során a képzés, a munka- és a külügy foglalkoztatta, pacifista törekvéseit 1913-ban Nobel-békedíjjal jutalmazták, de neve nem ismeretlen a Belga Alpinista Társaság történetének kutatói számára sem.  Ezen felül számos ta-nulmánya mellett (többek között az amerikai könyvtárügyről is publikált20) fiatalemberként ver-seket írt és Wagner operarészleteket fordított angolra. Magyar szempontból ez nem biztos, hogy feltétlenül pozitívumnak tűnik, de tagja volt a trianoni béketárgyalásokon részt vevő belga kül-döttségnek és 1920–1921-ben pedig a Nemzetek Szövetségének21, közkeletű elnevezéssel a Nép-szövetségnek.
Otlet már 14 éves korában összegyűjtötte az apja földbirtokával kapcsolatos irodalmat és megírta a környék helytörténetét, később pedig a belga Sajtószövetség elnökeként, illetve több nemzetközi értelmiségi szervezetben tevékenykedett22.
A fenti momentumok felidézése Otlet és La Fontaine életéből csak személyiségük bizonyos voná-sait hozza közelebb az olvasóhoz; jelen tanulmány azonban nem az életrajzokra, hanem a Nem-zetközi Bibliográfiai Intézet megalapítására, szellemi-elméleti alapjaira, valamint az intézmény fejlődéstörténetére fókuszál, a vizsgálódást a II. világháború időszakával és az alapítók halálával zárja le.
Mindkettőjük gondolkodását – ahogyan a fenti adatok is illusztrálják – alapvetően befolyásolta koruk internacionalizmusa és a nemzetközi szervezetek alapításának „divatja”. Mindkettőjükre találó – György Péternek már idézett művéből származó, alapvetően csak Otlet munkásságát érté-kelő – kijelentése: „az univerzális intézmények létrehozásának megszállottja volt: globális klasszi-fikációs szabványokat gondolt el s részben teremtett meg, olyan jogosítványokat talált ki, amilye-nekkel manapság a hálót uraló különféle szövetségek rendelkeznek.”
A Bibliográfiai Intézet megszervezői közül – bár gyakorlati könyvészeti működésük egyaránt jelentős – Otlet volt az, aki inkább elméletalkotónak, teoretikusnak tekinthető, La Fontaine publi-kációi közül kevesebb foglalkozik a világbibliográfia elvi és módszertani kérdéseivel23, azonban már Otlet-val való találkozása előtt is gyakorló bibliográfus volt: 1889-ben indítványozta a Belga Alpinista Klubnak, hogy állítsák össze a hegymászás irodalmának világbibliográfiáját, s e felada-tot ő maga el is végezte24.
Az Egyetemes Repertórium első elméleti megalapozása, a célok és a főbb megoldandó problémák meghatározása már 1891-ben rendelkezésre állt – a követendő út kijelölése, a munka szervezeti kereteinek megteremtése, a konkrét eljárások és munkafolyamatok definiálása azonban még vára-tott magára.
 Az alapvető problémát a szakirodalom már áttekinthetetlen mennyisége okozza, de Otlet a továb-bi gondot abban látja, hogy a puszta ’statisztikai’ számbavétel eszközei – a hagyományos bibliog-ráfiák és katalógusok – nem mutatják meg kellő pontossággal és egyetemes mértékben, hogy mi-lyen témájú publikációk keletkeztek; ezen felül pedig kísérletet sem tudnak tenni annak feltérké-pezésére, hogy a különféle közlemények milyen szakmai színvonalúak, mi bennük a valóban új, az egyedi, az eddig még fel nem fedezett, meg nem fogalmazott.
A szakirodalomban megjelenő tudományos ismeretet, tudást a szerző négy csoportra osztja: a közlemények tartalmazhatnak tényeket, a tények magyarázatait, statisztikákat és forrásokat. A természettudományok viszonylatában a kiindulási alap, a jelenségek, anyagok stb. nem helyhez és nyelvhez kötöttek, ebből következően a tények is egyetemes érvényűek, nem így a társadalomtu-dományokban, ahol minden kutatási eredmény függ a kutatás környezetétől, ezenfelül a termino-lógia sem olyan egyértelmű, mint például a matematikai egyenletek esetében25. Azonban termé-szetesen mind a négy összetevő regisztrálására szükség van a párhuzamos kutatások elkerülésé-hez, illetve annak kiderítéséhez, hogy mi a már megismert és mi a még felfedezésre váró terület. Ez csak a tudás-elemek egyedi feldolgozásával, osztályozásával végezhető el – „minden ország-nak van szabadalmi hivatala, amely regisztrálja és közlönyben közzéteszi a felfedezéseket … olyan nehéz lenne hasonló nyilvántartást vezetni a szociológiai adatokról, elméletekről?”26.
A szakirodalomból ismertebb a londoni Royal Society bibliográfiai tevékenysége; jelen dolgozat szempontjából azonban fontosabb La Fontaine – sajnos sikertelen – elgondolására kitérni. A brüsszeli székhelyű Társadalom- és Politikatudományi Társaság bibliográfiai osztályának vezető-jeként felkérte minden munkatársát, hogy szabványos méretű cédulákra vezessék fel a közlemé-nyek könyvészeti adatait és csatoljanak a dolgozathoz rövid tartalmi ismertetést. A próbálkozás amiatt nem hozott sikert, hogy bizonyos munkatársak túl hosszú, mások pedig csupán a cím átfo-galmazására szorítkozó „rezüméket” írtak.
Mindez Otlet-nak szintén azt a tézisét igazolta, hogy e nagy bibliográfiai (és ekkor még dokumen-tációsnak nem is nevezett) szolgáltatások csak intézményesített nemzetközi együttműködésben, erre a feladatra megszervezett nemzeti intézmények közös munkájának eredményeképpen, egysé-ges szabályok, szabványosított eljárások és nem utolsósorban egységes tartalmi feltáró rendszer alkalmazásával valósíthatók meg. Felismerte, hogy a technikai fejlődés nagyban meg tudja és meg fogja változtatni az információkhoz való hozzáférést, így újra kell gondolni az információs szol-gáltatásokat, a tudomány kérdését, a tanulást, vagyis át kell hidalni a publikálásban, a feldolgo-zásban és a felhasználásban az országhatárokat, politikai és nyelvi akadályokat27 – az eredmény „mesterséges agy, emlékezet létrehozása, amely egyedi információkat, jegyzeteket vagy utalásokat tartalmazó cédulákból épül fel”28.

Brüsszel – az intézet létrehozása

Tehát 1891-ben Otlet már megfogalmazta a távlati célokat, megálmodta az intézet vízióját29, de a két későbbi intézményalapító külön-külön látott neki a társadalomtudományi, főleg jogi és állam-tudományi szakirodalom gyűjtésének és feltárásának; személyesen csak 1892-ben ismerkedtek meg egymással30, innentől azonban törekvéseiket összehangoltan végezték, ekkor kezdődött egé-szen 1943-ig tartó barátságuk és szakmai kapcsolatuk. 1893-ban önálló nemzetközi szociológiai (mindenféle társadalomkutatást beleértve a diszciplina megnevezésébe) bibliográfiai intézetet31 (Office International de Bibliographie Sociologique) szerveztek, 1894-ben pedig megalapították – ekkor még csak magánkezdeményezésként – az Office International de Bibliographie-t32 (a ké-sőbbiekben: OIB) és ekkor határozták el, hogy 1895-re nemzetközi bibliográfiai konferenciát hívnak össze. A tervezett konferencia 1895. szeptember 2-a és 4-e között zajlott le Brüsszelben (a Magyar Könyvszemlében Esztegár László tett közzé beszámolót a rendezvényről33). A kezdemé-nyezés sikerét bizonyítja, hogy az American Library Association és az Association française pour l’avancement des sciences azonnal csatlakoztak a tervhez, II. Lipót belga király pedig már szep-tember 12-én kelt rendeletében hivatalosan is megerősítette az OIB-t és fennhatósága alatt létre-hozta az Institut International de Bibliographie-t (a későbbiekben: IIB), sőt az új korporáció Kirá-lyi Könyvtárban való elhelyezéséről és személyzetéről is gondoskodott34.
Az 1895-ös kongresszuson jóváhagyott határozatok35 között a résztvevők elfogadták az Iroda szervezeti szabályait, mely szerint az szavazati joggal rendelkező rendes tagokból (bibliográfiával foglalkozó egyéni tagokból, intézetekből, szervezetekből) áll, tanácskozási joggal felruházott rendkívüli tagja bárki lehet, aki a kérdés iránt érdeklődik, továbbá lehetnek még tiszteletbeli ta-gok, akik jelentősen előmozdították a bibliográfia ügyét. A taggá választás két ajánlás után titkos szavazással történik. A Nemzetközi Bibliográfiai Intézet szervezése és ügyvitele a hat évre válasz-tott állandó bizottság (elnök, jegyző, pénztárnok) feladata; az intézmény a repertórium gondozása és építése mellett (Bulletin de l’Institut International de Bibliographie címen) folyóiratot tesz közzé36 és – a korai tervek szerint – évente nagygyűlést, kongresszust tart. Ilyen rendszeres ta-nácskozásokra azonban a kezdeti időkben sem került sor. 1895, 1897, 1900, 1908 (ennek a ren-dezvénynek már Conference Internationale de Bibliographie et de Documentation37 volt a neve, és itt fogadták el az Office de Documentation, – a Magyar Könyvszemle 1908-as magyarításában az „okmányoló hivatal”38 megalapításának tervét) és 1910 után az I. világháború gátolta az intéz-mény működését. Belgium megszállása után Otlet Európa semleges részébe, La Fontaine pedig Amerikába menekült39 és így a testület „elnök nélkül” működött –, később pedig a szervezeti bizonytalanság, illetve átalakulás miatt nem rendeztek minden esztendőben kongresszust.40 Az 1920-as évek elején a politikailag és gazdaságilag is bizonytalan belga kormány megvonta a tá-mogatást az intézménytől, a nehézségek leküzdésére az 1924-es, Hágában megrendezett tanácsko-záson Frits Donker Duyvis javaslatára az IIB természetes személyek együttműködéséből nemzeti intézmények szövetségévé alakult és csatlakozott a Nemzetek Szövetsége Commission de Cooperation Intellectuelle-hez, amely „a különféle országos központok közt összekötő és vezető szerepre vállalkozik”41. A tulajdonképpen 1914 óta betöltetlen elnöki posztra az intézet  Melvil Dewey-t kérte fel, aki magas életkorára hivatkozva visszautasította az ajánlatot és maga helyett fiát javasolta, akit a decimális rendszer gondozásában is utódjának tett meg42. Így állt 1924-től 1927-ig – az IIB és az American Library Association közötti szorosabb együttműködés jeleként is43 – Godfrey Dewey a szervezet élén, őt pedig a szervezeti reform elindítója, az akkor 30-as éve-iben járó és az alapítóknál egy teljes generációval fiatalabb energikus Duyvis követte44.
A már megváltozott szervezeti formájú intézmény 1931-ben vette fel az Institut International de Documentation nevet, 1937-ben pedig elnevezését a Fédération Internationale de Documentation-ra cserélte és székhelyének a következő esztendőben Brüsszel helyett Hágát vá-lasztotta. (Az 1936-ban megszervezett Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesülete 1938 januárjában csatlakozott a FID-hez.45)

Az intézet feladatai

A grémium működésével kapcsolatos általános alapelvekről, annak célkitűzésről már 1895-ben döntés született46: az Intézet olyan kizárólag tudományos együttműködés, melynek célja a bibli-ográfia módszereinek kutatása és fejlesztése, nemzetközileg egységes metódusok kidolgozása és bevezetése, valamint ezek segítségével a világ kiadványterméséről tudósító, művenként külön cédulákból felépülő „egyetemes repertórium” megteremtése és nyomtatott füzetek formájában való közzététele. Junker indítványa alapján elfogadtatott továbbá, hogy a repertórium egyetemes voltának biztosítására, de ezzel egyidejűleg a nyilvántartás építési munkálatainak megkönnyítésé-re a kiadók minden új termékükről szabványos fehér cédulára írott katalógustételt küldjenek az intézetnek, amelyeket az sokszorosít és a könyvtáraknak továbbít, ezen felül pedig mellékeljenek a könyvhöz vörös színűeket is, amelyet a megvásárló  könyvtár saját katalógusában használhat fel. Így a fehér cédulák segítségével azon kiadványokról is tájékoztatást tud nyújtani a könyvtár, ame-lyek nincsenek meg az állományában.
A világkatalógus építését 1900. január 1-jével tervezték megindítani a nemzetközi szervezet ko-ordinálásával úgy, hogy minden nemzet a saját irodalmát dolgozná fel nemzetközileg egységes módon és a tételeket beküldené a központnak; a retrospektív feldolgozás pedig nyomtatott kataló-gusok vagy már meglévő bibliográfiák segítségével oldható meg.
Úgyszintén az első brüsszeli konferencián született döntés arról, hogy a szervezet delegáltjai részt vegyenek más jelentős nemzeti vagy nemzetközi tudományos, könyvkiadói, könyvészeti rendez-vényen és az új intézmény célkitűzéseit népszerűsítsék, valamint javaslatokat gyűjtsenek és támo-gatást szerezzenek a célok megvalósításához.
Otlet és La Fontaine képviselte az Irodát az Association litteraire et artistique internationale ta-nácskozásán Drezdában 1895. szeptember 21. és 28. között, de kiküldöttjük jelen volt többek között az 1896. június 15-étől 18-áig tartó párizsi első nemzetközi kiadói (Congrés international des éditeurs), valamint a Royal Society azévi július 14. és 17. közötti londoni konferenciáján.47

Nemzetközi kapcsolatok – az Intézet és Magyarország

A propaganda-utazások sorában az 1896-os esztendő szeptemberében La Fontaine Magyarország-ra látogatott és hivatalosan is felvette a kapcsolatot a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárával – a bibliotéka összekötőnek Fejérpataki Lászlót és Schönherr Gyulát jelölte ki48. Ahogyan Junkernek az 1895-ös rendezvényről szóló beszámolójában olvasható, a nemzeti bibliográfiai intézetek, köz-pontok felelősségi körébe utalták a hazai irodalomnak a köteles példányok alapján történő, egysé-ges elvek szerinti feldolgozását és bejelentését. A francia nemzeti könyvtárban ekkor már műkö-dött is ilyen részleg, Bécsben az Iroda tervezte létrehozni a Titkárságot; máshol, többek között az Egyesült Államokban, Angliában, Olaszországban és Magyarországon pedig önálló intézmények-nek kellett volna alakulniuk e funkciók betöltésére49. Hazánkban azonban nem került sor ilyen intézet megszervezésére, annak ellenére sem, hogy La Fontaine tárgyalt Teleki Sándor gróffal is, aki „följegyzésre méltó ambícióval és hivatottsággal buzgólkodik mindenütt, ahol a kulturális törekvések társadalmi támogatását kell megteremteni”, és „mindezekben a tárgyalásokban pedig részt vett Mandelló Gyula úr is, ekkor már lelkes híve a Brüsszelben fölemelt zászlónak”50. Pedig éppen ekkoriban foglalkoztak itthon a bibliográfiai intézet megteremtésének gondolatával51, sőt megkezdődtek az előkészítő munkálatok – éppen ennek kapcsán vett részt Esztegár László, az iménti beszámoló szerzője a második bibliográfiai kongresszuson52. A nemzeti könyvtártól elkü-lönülő, de azzal szorosan együttműködő „bibliográfusok társasága” tervéről lelkesen tudósított a Budai Könyvtár Közlönye 1897-ben53; a Magyar Könyvszemle már óvatosabban nyilatkozott54, a célkitűzés helyes voltát természetesen nem kérdőjelezi meg a cikk szerzője (aki egyben a folyóirat „szócsöve”) – „nemzeti bibliográfiára még akkor is szükségünk van, ha a nemzetközi ábrándok nem is csábítanak különösebben”. De felhívja a figyelmet az elvek tisztázatlanságára: a „bibliog-ráfiai hivatal” feladata nem csak a kurrens feldolgozás, hanem „az eddigi magyar bibliográfiai munkásság kritikai megvizsgálása, a használható rész kiválasztása; s amikor már kellő anyag együtt volna, annak az elvnek megállapítása, amely szerint ez az anyag tudományosan földolgoztassék”.

A világbibliográfia és a tartalmi feltárás kérdése
 
A világbibliográfia építése az 1896-os tervek szerint csak 1900. január 1-jével55 indult volna, a munkálatok kezdete azonban a szervezet formális létrejötténél korábbra datálható: Otlet, La Fon-taine és Léonie nevű56 lánytestvére, valamint tudós „munkatársuk”, Ernest Solvay57 már az 1890-es évek legelején hozzáfogott a szociológia (értsd: társadalomtudomány) szakirodalmának feltér-képezéséhez, így az intézet megszervezésekor már mintegy 400 000 tételből álló anyaggyűjtés állt rendelkezésre.58 A tételszám növekedésével azonban egyre nagyobb problémát jelentett a cédulák elrendezésének kérdése – önmagában a szerzői betűrend nem biztosít kellő tartalmi áttekintést, a szakok szerinti különkatalógusok pedig csak nehézkesen kereshetők. A megfelelő klasszifikáció megtalálásához Otlet-nak és La Fontaine-nek pontos határt kellett vonnia a tudományos és a bib-liográfiai célú osztályozás között – először is dönteniük kellett az egyes jelenségekkel, elméletek-kel operáló már lezárt és végleges rend, illetve a különféle tudományok kérdéseit komplexen átte-kintő és azok számára egy gyakorlati célú rendszerben fix helyet kijelölő szisztéma között. „A bibliográfia-készítés (’to bibliography’, Gulyás Pál későbbi magyarításában: bibliografizálás59) tehát mindenekelőtt megnevezés és besorolás, hely kijelölése a tudományos közlemények számára.”60
A megoldást Dewey osztályozási rendszere jelentette. Ezt Otlet és La Fontaine ugyanolyan uni-verzális tudományos nyelvnek érezte, mint korábban a latin volt, egyetemes bevezetése őket ha-sonló lelkesedéssel töltötte el, mint a volapük és az eszperantó híveit.
Dewey munkáját Mandello Gyula ajánlotta az intézet figyelmébe, amikor 1893-ban61 Ostendében találkozott La Fontaine-nel.  Erről Otlet számolt be a munkálatokat magyar részről élénk figye-lemmel kísérő, az országot később a konferenciákon képviselő és azokról több cikkben is tudósító Esztegár Lászlónak62. De úgyszintén Mandello volt az, aki Szabó Ervint, aki az 1895/96-os tan-évben a jogi karon tanítványa volt63, a tizedes osztályozás későbbi magyarországi patrónusát és a közgazdasági irodalom bibliográfusát – a Közgazdasági Szemlében megjelent magyar összeállítás és az 1902-es év terméséről tudósító Bibliographia economica universalis alkotóját – bevonta az egyetemes repertórium munkálataiba64. Ezt az akkori (és a mostani) nemzeti önbecsülés számára jelentős momentumot a külföldi szakirodalom már nem tartotta annyira fontosnak, hogy a történe-tet részletesen ismertesse, Junker például egyszerűen a véletlennek tulajdonítja, hogy a tizedes osztályozás az intézetalapítók látókörébe került65. Mindenesetre a Nemzetközi Bibliográfiai Intézet funkciói között így már konkrétan a Dewey-féle osztályozási rendszer nemzetközi használatra alkalmassá tétele, gondozása és nem utolsósorban közrebocsátása is szerepelt. Célul tűzték ki továbbá, hogy ezen szisztéma alkalmazásával nemzetközileg érthető és egységes tudományos „fogalomrendszer” jöjjön létre, a tizedes osztályozás struktúrája pedig a bibliográfiák standard alapszerkezetét határozza meg66. Otlet már 1894. január 4-én levélben felvette a kapcsolatot Dewey-val, és megállapodtak abban, hogy folyamatosan tájékoztatják egymást a tizedes osztályo-zás használata során szerzett tapasztalataikról, Dewey bizonyos későbbi változtatásokhoz is hozzájárult, illetve engedélyezte a táblázatok lefordítását67.
Dewey szakrendszere „alaposan felkavarta a könyvtárosi kedélyeket” – írta (joggal) Gulyás Pál a tizedes osztályozásról68. Az egész tervezett világbibliográfiával és a tizedes osztályozással kap-csolatosan a korabeli szakirodalomban a szkeptikusok is hallatták hangjukat: vagy nem tulajdoní-tottak túlzott jelentőséget az intézetnek, mint például a Zentralblatt für Bibliothekswesen című orgánum néhány cikke69, vagy éppen a problémákra hívták fel a figyelmet, mint például Johannes Joachim, aki a mindenkori „könyvtár-egyéniségekhez”, a gyűjtemény összetételéhez, a bibliotéka történetéhez és céljához illő szakrendet tart megfelelőnek, és mindamellett az egységes rendszer elfogadását nem feltétlenül látta garanciának egységes jelzetek alkotásra70. Ugyanez a nézet fo-galmazódik meg Gräsel könyvtártanának még Otlet és La Fontaine működését megelőző kiadásá-ban, de érdemes megjegyezni, hogy a szerző a Grundzüge der Bibliothekslehre második, már 1902-ben napvilágot látott edíciójában sem változtatta meg véleményét71; sőt máshol úgyszintén hangot adott a német szakmai körök idegenkedésének72. Másrészt természetesen a rekatalogizálási munka mennyisége és költséges volta szintén riasztónak tűnt. Azzal együtt is hathatós ellenérvként hozták fel ezt a rendszer ellen, hogy a második brüsszeli konferencián kialakult heves vitában egyértelműen kimondatott, „nem a könyvtárak új rendezéséről van szó – minden könyvtár maradhat úgy, amint van – sem szakrepertóriumokról, amelyek csak egyes tu-dományszakok vagy egyes nyelvek részére készülnek, hanem egy nagy egyetemes és internacioná-lis bibliográfiai repertóriumról, mely pl. a kevésbé elterjedt nyelvekre nézve valóságos áldás”73. A szakma németországi képviselői közül éppúgy akadtak azonban olyanok, akik a kezdetektől fogva lelkes hívei voltak úgy a repertórium gondolatának, mint a tizedes rendszernek – ki kell itt emelni többek között Carl Junker és Ferdinand Eichler nevét, akik tollukkal később is sokat tet-tek az ügy népszerűsítéséért. Eichler szerint a Dewey-féle osztályozás alkalmazása éppoly hasz-nos és sikeres lesz, mint bármely rendszeré74, illetve Junker propaganda tevékenységével kapcso-latban kiemelte: már önmagában az elismerésre méltó, ha a szakmai köröket ráveszi arra, hogy alaposan áttanulmányozzák a tizedes rendszert75. Junker ennél sokkal többet tett, ő készítette el a rendszer első német nyelvű kiadását76. Mindazonáltal 1904-ben J. Thron is sajnálattal vette tudo-másul a német könyvtárosság és szaksajtó közömbösségét, az IIB-t ismertető dolgozatában77, és feladatának érezte, hogy a pozitív vélemények és az eredmények bemutatásával újabb kísérletet tegyen a szakma meggyőzésére.

A decimalis rendszer magyarországi támogatása

A decimális rendszer magyarországi támogatói és meghonosítói közül legismertebb Szabó Ervin munkássága, aki egyrészt a Budapesti Kereskedelmi Iparkamara könyvtárában vezette be az új szakrendet: nemcsak a katalógus készült a tizedes osztályozás szerint, hanem az állomány felállí-tása is e szisztémát követte. Külön meg kell említeni, hogy Szabó Ervin a nyomtatott katalógus-ban a brüsszeli változaton némiképp javított, és a változtatásokat a nemzetközi szervezet szintén jóváhagyta78. A Fővárosi Könyvtár úgyszintén neki köszönheti a TO-t, sőt annak bizonyos vonat-kozásokban „önkényes” reformját is79. 1912-ben a téka hozzáfogott a séma magyar változatának közléséhez.80 A Képviselőház bibliotékájában pedig Hegedűs Lóránt kezdte alkalmazni a Dewey-féle klasszifikációt; és sokáig lehetne még sorolni a(z E)TO akkori és későbbi hazai híveit: Gyalui Farkas, Dienes Lászó, Kőhalmi Béla, Káplány Géza, Veredy Gyula …

TO vagy ETO?

A pro és kontra érvek versenyében már az 1895-ös konferencián tartott szavazásnál a tizedes osz-tályozás „ellenzéke” kisebbségben maradt.81 Ám az előnyök és hátrányok mérlegelése és a (vi-szonylagos) szakmai konszenzus megteremtése, illetve az amerikai változat hiányosságainak fel-ismerése után Otlet 1895. december 22-én kelt levelében javasolta Dewey-nak, hogy ne az eredeti verzión végezzenek további változtatásokat, hanem attól független új rendszert, a későbbi ETO-t dolgozzák ki.82 1896-ban hagyta el a sajtót az a rövid sillabusz, amely az osztályozási rendszer fejlesztésének, kiegészítésének módját szabályozta83 és már 1898-ban napvilágot látott az első átdolgozott kiadás84, a tizedes osztályozás első „igazi” brüsszeli változata azonban csak 1905-ben jelent meg az Institut 63. kiadványaként Manuel du repertoire bibliographique universel címen85. A kiadvány egyrészt a tizedes osztályozási táblázatot tartalmazta, másrészt a világbibliográfia készítésénél alkalmazni hivatott leíró katalogizálási szabályokat ismertette, de tudósított az egye-temes repertórium berendezéseiről, eszközeiről is. (A világbibliográfia számára készített tételek-kel szemben támasztott magas követelmények miatt a bemutatott módszerek azonban – a kötetet a Magyar Könyvszemlében recenzáló Gulyás Pál szavaival – „a kézikönyv szerkesztőinek saját be-vallása szerint inkább egy megvalósítandó, mintsem tényleg megvalósítható bibliográfiai ideálra vonatkozik”86. Ebben a történelmi pillanatban egy megfelelő szabályzat valóban szolgálhatta vol-na az egységesítést, már a munkálatok kezdetén elvi szinten ebben megállapodásra is jutottak, mindazonáltal a leíró katalogizálás területén a szembenálló álláspontok képviselői ekkor még sokkal messzebb voltak egyáltalán annak a gondolatától, hogy azonos elveket kellene alapul ven-niük, nemhogy legalább közel azonos szabályokat alkalmazzanak.)
A TO és az ETO végleg 1908-ban vált el egymástól, de mindkettő folyamatos fejlesztése az At-lanti óceán két partja közötti teljes egyetértésben és részletes egyeztetések után zajlott egészen az I. világháború kitöréséig. A háború azonban megakadályozta a két műhely közötti rendszeres kommunikációt, így a kapcsolat újrafelvétele után rá kellett döbbenniük, hogy a távolság az ame-rikai és az európai verzió között jelentős mértékben megnövekedett. Otlet 1919 októberében a következőképpen adott hangot szomorúságának, miután kézhez kapta Dewey táblázatának 10. kiadását: „Meg kell mondanom Önnek, hogy csalódott és levert vagyok. Tény, hogy a különbségek a TO és az ETO között egyre nagyobbak lesznek. … Eljátszottuk erőfeszítéseink eredményeit, ame-lyekkel 1895 óta kiegészítettük az Ön rendszerét.”; Dewey 1923-as brüsszeli látogatásának idejére ez a tendencia csak erősödött.87
Tehát Melvil Dewey rendszerének átvétele, tovább-, illetve átdolgozása segítségével a repertóri-um gyűjtőköre már valóban egyetemessé terebélyesedhetett, és ez fokozatosan az eredeti koncep-ció újragondolását, bővítését is magával hozta. Otlet és La Fontaine 1896-ban megjelent tanulmá-nya88, még „csak” a szerzői név és tárgy szerinti visszakeresését is biztosító világbibliográfia megvalósíthatóságát tárja az olvasók elé: a már létező (nemzeti és/vagy szak-) bibliográfiák és nyomtatott könyvtári katalógusok felhasználásával kell megteremteni a szakok, vagy témák szerint tagolható és több példányban, több helyen hozzáférhető nyilvántartást, amely a dokumentumok lelőhelyét is tartalmazza. Járulékos, de nem mellékes feladatként a repertóriumnak alkalmas eszköznek kell lennie a világ szellemi statisztikája számára, illetve a szerzői jogok biztosítására – ennek érdekében az Intézetnek együtt kell működnie az 1886-ban létrehozott berni szövetséggel89.

A szakirodalmi dokumentáció megszületése

Hamarosan  azonban Otlet (és La Fontaine) már nem csupán a világbibliográfia megteremtését tűzte ki célul, hanem tervei(k)ben az emberiség legkülönfélébb típusú, eleinte csak szöveges, majd ikonografikus dokumentumokban fennmaradt teljes tudáskincsének számbavétele rajzolódik ki; és ennek megfelelően a következő években – ahogyan már szó volt róla – az Institut maga is átalakult, valamint az egyre inkább szerteágazó feladatrendszer megvalósításához újabb intézmé-nyek alapítására került sor. Otlet 1903-as tanulmányában jelenik meg először a „dokumentáció” fogalma90 és a hangsúly egyre inkább az új funkciórendszer felé tolódik el. Az alapvető felfogás-beli különbség abban rejlik, hogy míg az egyetemes repertórium (és a könyvtár, mint intézmény) a gyűjteményből és annak gondozásából indul ki, addig a dokumentációs tevékenység középpont-jában a gyűjtemény használója, a valamely kérdésre választ kereső személy áll91. Otlet „a szak-irodalmi dokumentációnak legtágabb értelmét adja, s beleérti a fogalom körébe a kéziratok szer-kesztésétől kezdve és azok nyomdai előállításán keresztül a könyvek és egyéb grafikai kiadványok, beszerzését, megőrzését, rendezését és az azokból nyújtott különféle fajta tájékoztató szolgáltatá-sokat. Nála a dokumentáció tehát felöleli a tudományos irodalom létrejöttétől kezdve a könyvek és egyéb grafikai kiadványok útját és felhasználásuk módját, beleértve a könyvtárak és levéltárak tevékenységét is. Sőt a dokumentáció tárgyának tekinti nemcsak az írásban foglalt ismeretanya-got, hanem a ’dokumentumot’ a legtágabb értelemben, ami lehet optikai /kép, fénykép, film/, akusztikai /hanglemez, hangszalag/, sőt tárgyi alakban jelentkező anyag is /múzeumi gyűjte-mény/”.92 Az Institut International de Bibliographie későbbi, 1924-ből származó meghatározása – amelyen a FID definíciója is alapul – „Dokumentálni annyit jelent, mint összegyűjteni, osztályozni és terjeszteni az emberi tevékenység bármely területéről származó bármely fajta dokumentu-mot”93. (A dokumentátorok, vagyis az „olvasók, a referátumok írói, a rendszerezők, rövidítők, tömörítők, szintetizálók feladata – Otlet hangsúlyozza – nem az egyedi kutatás és új eredmények felfedezése, hanem a már meglévő tudás közvetítése”.94)
Tehát már nem elegendő a különféle dokumentumok könyvészeti adatainak lajstromba foglalása, hanem az egyetemes repertórium, mint a világkönyvtár számára „ideális katalógus” csupán azt biztosítja, hogy az univerzális könyvtárban – amely logikailag egy egység, és amelyen belül a központtól való aktuális távolságtól függetlenül – különféle új kommunikációs és szállítási technikák segítségével az olvasói kérések és a dokumentumok közvetítése a leggyorsabb módon lehetséges legyen. A hatalmas mennyiségű publikáció és tudományos információ között azonban csak speciális információkezelő módszerek alkalmazásával lehet eligazodni, minden egyes témához, tudományos kérdéshez össze kell állítani annak „univerzális könyv”-ét. „A Könyv, a Biblion, a Forrás, a Permanens Enciklopédia, a Summa – a káosz helyett a kozmosz. Egy bizonyos tudományterülettel kapcsolatos összes információ rendszerezett, teljes és folyamatosan bővített tára, amely a releváns publikációk megfelelő elemeinek összekapcsolásával jön létre”.95 A permanens enciklopédia gondolata – éppúgy, mint az információrobbanás érzése – majdhogynem folyamatosan jelen volt a tudomány művelésének metodikájában: a reneszánsz polihisztorok loci communisától kezdve a lábjegyzeteken keresztül egészen az elektronikus dokumentumokat összekötő linkekig és a wikipédiáig. Otlet elképzelésének nagysága és nóvuma azonban abban rejlik, hogy nem csak kicsiny dokumentumkör, egy-egy bibliotéka valamely szakjából kiválasztott textusok között teremt kapcsolatot az „összejegyzetelés” alkalmazásával, hanem még a számítástechnika, a hipertext és -média technológiája és az internet megjelenése előtt a hagyományos cédula- és szabadlapos kiadvány (cserélhető lapokból álló dosszié) technológiára96 építő és erre a feladatra szakosodott világintézményt álmodott meg. A dokumentumokban található egyedi információk analitikus feltárására – külön-külön cédulákon való feldolgozására – technikaként a közlemények fizikai valójának, hordozójának és logikai struktúrájának szétvágását, szétbontását, illetve cédulára ragasztását határozta meg, tudományos módszerként pedig „monografikus elv”-nek97 nevezte ezt el. Ez az eljárás az eredeti publikációk szövegének rekonstruálását természetesen lehetetlenné tette, a közlemények egészéhez való hozzáférést külön példány(ok)nak kell biztosítaniuk.

Mikrofotográfia

Az információhordozók ilyen módon történő nagy helyigényű duplum archiválása ellensúlyozá-sának lehetőségét, valamint általában az egyre hatalmasabbá duzzadó könyvtári állományok raktá-rozási gondjainak megoldását látta az újonnan megjelenő technika, a mikrofotográfia98 könyvtári alkalmazásában. További felhasználási területként az értékes, ritka vagy akár unikális dokumen-tumok többszörözését és nem utolsósorban az olvasói, illetve piaci igényeknek megfelelő számú példány előállítását, újragyártását írta le – elképzelése ma „publishing on demand”-ként ismert.
Goldschmidt és Otlet e témában írott későbbi dolgozata a mikrofilmtechnikán alapuló nemzetközi dokumentációs hálózat kiépítését tűzte ki célul99, de Otlet hamarosan átlépte korának tudományos és technikai paradigmáját: 1934-es, korábban már idézett munkájában a „mechanikus kollektív agy” megalkotását vetítette előre. Álma, a mesterséges emlékezet képes a hangot írássá transz-formálni, ezt reprodukálni, olyan dokumentumokat létrehozni, amelyben minden egyes informá-ció elkülöníthető, önmagában szakozható, visszakereshető és más információval összeköthető; az új szerkezet alkalmas ezen felül dokumentumok automatikus osztályozására és elrendezésére, visszakeresésre, átrendezésre és újabb kapcsolatok létrehozására, illetve az aktuális olvasónak vagy használónak lehetőséget biztosít a textus kiegészítésére, saját jegyzetek hozzáfűzésére. Otlet korának csúcstechnikájából, a rádióból, a röntgen-sugárból, a (mikro)filmből és lyukkártyából alkotta meg „számítógépét” és „internetét”, amely a mű megszületése pillanatában azonnal hozzáférhetővé teszi és az eddigi tudáskincsbe integrálja az újdonságot100. Könyvében konkrétan le is írta a tudósok számára kialakítandó eszközparkot, amely képernyőkből, telefonos kapcsolatból, írógép-klaviatúrából és röntgen-sugarakból áll, amely összeköti a világ kutatóit és dokumentumait101.

Enciklopédikus Archívum, a permanens egyetemes enciklopédia

Az emberiség dokumentumtermésének könyvészeti szintű regisztrálásától, a dokumentációs szolgáltatáson és a terminológia egységesítésére irányuló törekvéseken keresztül jutott el Otlet és La Fontaine a tudományos irodalom gyűjteményének, valamint a tudományos közléssel és az információ átadásával, szolgáltatásával, valamint az internacionalizmussal kapcsolatos tárgyak világmúzeumának gondolatáig, illetve a világ egészének szellemi, tudományos életét átfogó intézmények, szervezetek megalapításáig.
Az 1895-ben létrehozott Institut International de Bibliographie cédulaállományának gyarapodásával párhuzamosan sorra indultak meg a különféle bibliográfiai kiadványok. A cédulák száma az Intézet megalakulásakor – mint már szó esett róla – kb. 400 000 volt, 1903-ban mintegy 3 000 000102, 1905. január 1-jén (a Manuel du répertoire bibliographique universel adatai és Gulyás Pál közlése103 alapján) 6 603 500 (nyomtatásban addig a cédulaanyag ötöde jelent meg 16 különféle bibligráfiában); 1914-ben 11 000 000104, 1920-ban 12 000 000105, 1927-ben pedig a The Library Journalban közölt cikk szerint – a háború, a szervezeti és anyagi bizonytalanság miatt érezhetően lassultak a munkálatok – 13 000 000106 tételből állt már az egyetemes repertórium.
Amikor Otlet 1903-ban először használta a dokumentáció kifejezést saját tevékenységük megjelölésére, tulajdonképpen akkor született meg az Enciklopédikus Archívum, a permanens enciklopédia terve is, amely lépésről-lépésre valósult meg, és egy 1914-es cikk tanúsága szerint107 bibliográfiai és gyűjteményi feladatokat látott el, de ezen felül archiválta a szöveges és képi, ikonográfiai tartalmú dokumentációs anyagokat, dossziékat, illetve a különféle publikált adattárakat és ezekből építette az unverzális enciklopédiát. Külön tevékenységi területe volt az időszaki sajtótermékek gyűjtése és megőrzése, a nemzetközi sajtóarchívum gondozását az 1907-ben létrehozott Nemzetközi Sajtómúzeum (Musée de la Presse) végezte. (A múzeum a belga újságírók szövetségével való együttműködésben szerveződött meg; részben annak is köszönhetően, hogy 1908 és 1923 között Otlet ezen szervezet elnökhelyettese volt.) Úgyszintén 1907-ben alakult, a gyűjtőköre szerint az internacionalizmusra és univerzalizmusra szakosodott Nemzetközi Könyvtár (Bibliothéque Internationale), amely azonban az egyes országok által felajánlott 1900 után közzétett hivatalos kiadványaiból szintén gyarapodott108. Erre az információs bázisra építve hívta életre Otlet és La Fontaine a Nemzetközi Tanulmányok és Információk Központját, amely 1920-ban a Nemzetközi Egyetem109 (Université Internationale) néven intézményesült stabilabb formában. 1910-ben nyitotta meg kapuit a Nemzetközi Múzeum. A Le Musée International egyrészt országokat bemutató részlegekből állt, másrészt pedig szakterületek és/vagy szakegyesületek szerinti metszetben mutatta be az internacionalizmus, valamint az emberi kultúra és tudomány fejlődését. Néhány gyűjteményének alapja az 1910-es brüsszeli világkiállításra összeállított anyag volt110. Az információk szétsugárzására a Nemzetközi Információs Iroda  – mint szolgáltató – volt hivatott, később a különböző gyűjtemények koordinálása is hatáskörébe került, valamint a dokumentációs tevékenység megkönnyítésére feladatul kapta volna a publikációk formáját szabályozó normatíva elkészítését111.
Az IIB-hez kapcsolódó további intézmények megalapításához hozzájárulhatott Otlet-nek Paul Geddeshez (1854–1932) fűződő és az 1900-as párizsi világkiállításon kezdődött barátsága112, akivel munkásságuk közös gyökerekből – a tudományos ismeretek rendszerezése, vizualizálása és pedagógiai célú bemutatása iránti elkötelezettségből – táplálkozott. Geddes úgyszintén a „thinking machine”-t akarta létrehozni; az általa 1892-ben Edinbourgh-ben megteremtett Outlook Towert „a múzeumok múzeumának vagy az enciklopédiák katalógusának nevezte, mely megmutatja, hogyan tanulmányozzuk a várost, a nemzetet vagy az univerzumot a tudás koncentrikus köreinek szakadatlan kitágításával”113. Álmának hasonlósága tagadhatatlan az Otlet-féle a Palais Mondialban működő világmúzeumával, de Otlet is jelentős segítséget nyújtott Geddes saját bibliográfiai terveihez.

Nemzetközi Egyesületek Uniója

Mindezek a különálló, autonóm tevékenységi körrel rendelkező, mégis logikailag egyetlen szuper információs campust képező korporációk és kollekciók 1910-ben csatlakoztak a frissen megalapított Union des Associations Internationales-hez114. A Nemzetközi Egyesületek Uniojának története La Fontaine-nek egy 1894-ben publikált tervezetéig nyúlik vissza115, az alapítás körüli konkrét munkák kezdete azonban csak 1906-ra tehető, amikor előzetes tárgyalásokat kezdtek a Nemzetközi Szervezetek Központi Irodájának 1907-es megszervezésére. A megalakulásakor 132 nemzetközi szervezet munkájának összehangolására hivatott együttműködés 1913-ban tartott második kongresszusa javasolta – és el is határozta –, hogy az emberiség emlékezeteként tekinthető intézmények közös és méltó elhelyezést nyerjenek. A Palais Mondialt (World Centre, World Palace, Világpalota) végül még 1920-ban116 a Palais du Cinquantenaire-ben, az 1880-ban, a független belga állam megalakulásának ötvenedik évfordulója alkalmából emelt épületben helyezték el117. A palota homlokzatába vésett mottó hirdeti az intézményegyüttes célját és alapító atyáinak hitvallását: „A szabadság, egyenlőség és testvériség világméretű érvényesülése útján – az emberiségbe vetett hittel, reménnyel és jóindulattal – valamennyiünk munkája, haladása és békéje felé.”118
Az I. világháború és az azt követő időszak a Palais Mondial intézményei számára is sok nehézséggel járt, az újrakezdés egyik lehetőségét abban látták, hogy az 1920-ban világra jött új nemzetközi testület, a Nemzetek Szövetsége (Népszövetség), illetve az annak keretében működő és a nemzetközi tudományos kapcsolatok szervezésére hivatott szervezetébe, a Commission de Cooperation Intellectuelle-be integrálódott – igaz hivatalosan csak 1924-ben. De igazi megoldást a működési nehézségekre ez sem hozott, sőt – György Péter szavaival élve – Otlet „az első világháború után, midőn az univerzalizmus absztrakciója nem számított már avantgárd eszmének, kisodródott a befolyásos elitből, …  nem volt képes megakadályozni, hogy a Palais Mondialt a kormány bezárja és visszaadja eredeti rendeltetésének: kereskedelmi bemutatócsarnoknak. Egy belga akadémiai bizottság megállapította, hogy Otlet gyűjteményének nincsen se művészi, se piaci értéke, s az épületet pár nap alatt kiűrítették. A Palais Mondial jelentősége persze valóban nem a tárgyakban, hanem az elvben állott”119. 1934. június 1-jén zárták be a Világpalotát – az Intézmény avatott kutatója, Rayward szerint – erre azért kerülhetett sor, mert éppen ekkor, 1932 és 1935 között La Fontaine nem volt tagja a szenátusnak120. Igaz ugyan, hogy 1939-ben rövid időre újra megnyithatta kapuit; hasonló funkciók betöltésére megszerveződött a Mundaneum és az International City, de az új próbálkozásnak egyrészt a II. világháború, másrészt pedig az alapítók halála miatt már nem lehetett igazán átütő hatása – mindazzal együtt sem, hogy alapvető elképzeléseik és törekvéseik mindmáig tovább élnek (ma már sajnálatosan csak éltek) a FID, később UDC Consortium tevékenységében, az IFLA UBC és UAP, illetve UBCIM programjaiban és az internetben.
Csendben, elfeledve és mellőzöttségben a Bibliográfiai Iroda hivatalosan 1980-ig működött, ekkor kerültek át a repertórium cédulái a belga nemzeti könyvtárba, a Mundaneum gyűjteményei pedig 1985 óta Liége-ben, a Centre de la Lecture Publique de la Communauté Française-ben találhatók – kár, hogy az anyag nem kutatható121. (Ugyanilyen csendben lett azonban vége a közelmúltban az IFLA programjának is: „2003-ban az Egyetemes Bibliográfiai Számbavétel programja minden különösebb hírverés nélkül befejeződött, mivel bebizonyosodott a teljesség elérésének lehetetlensége”122…)

Számbavétel a világháló korában

A kétkedők és kívülállók sokszor Otlet és La Fontaine szemére vetették, hogy csak „botcsinálta” könyvtárosok, a két jogász „minden belgiumi támogatottsága ellenére mégiscsak kívülálló és kezdő volt az angol nyelvterületen, ahol már évszázadok óta léteztek nemzeti bibliográfiák, s mögöttük tekintélyes intézmények álltak, mint az angol Royal Bibliographical Society. Így a két belga (főként az Egyesült Államok kutatói szemében) hosszú éveken át inkább lelkes és gazdag amatőröknek vagy inkább fantasztának tűnt, mintsem kompetens kutatónak.”123 Elismerték ugyan, hogy a nemzeti öntudat és az európai kontinens erővonalaiban egyre meghatározóbbá váló nemzeti érdekek megerősödése időszakában „a szellemvilág sorompóinak eltávolítására szövetkezik az emberiség”124, és hogy Otlet és La Fontaine saját vagyonukat is feláldozva a nemzetközi szervezetek tevékenységével, illetve a tudományos élet legkülönfélébb területeinek támogatásával az emberiség haladását és békéjét kívánták szolgálni. „Azonban az eredmény azt mutatja, hogy a világirodalom rengetegének bibliográfiai feldolgozása a jelzett rendszer alapján olyan vállalkozás, amelyre elegendő erős eszközök még mindig hiányoznak. … A brüsszeli eszme oly sok különböző tényezőnek összhangzó működését tételezi föl, hogy az általános tapasztalat szerint ezt az összhangzó működést csak a legmesszebb menő optimizmussal lehetne remélni.”125 Jó szándékuk, elkötelezettségük és a mindennel dacoló makacsságuk sajnos nem volt elegendő álmaik megvalósításához, a technikai kivitelezéshez szükséges elképzeléseik számukra még csak a science fictionben léteztek. Az internet, a linkek, a hiperdokumentumok és társaik számunkra már létező valóság – azonban Otlet és La Fontaine elkötelezettségéből és a jövő tudománya iránti felelősségérzetéből még sokáig tanulhatunk.

JEGYZETEK

1.  Davis, Norman: Európa története. 2. kiad. Bp. : Osiris : 2000, 2002. Az 1815-
1915 közötti időszakról szóló fejezetet ld. p. 709-838.
2.  De Solla Price, Derek: Kis tudomány, nagy tudomány. Bp. : Akadémiai K., 1979. p. 85.
3.  Vö. Kuhn, Thomas S.: A tudományos forradalmak szerkezete. Bp. : Osiris, 2000.
4.  Ebert, Friedrich Adolf: Bibliographie. In: Allgemeine Encyclopädie der Wissenschaften und Künste / hrsg. von Johann Samuel Ersch, Johann Gottfried Gruber. Bd. 10. Leipzig, 1823. p. 47. Idézi: Blum, Robert: Bibliographia :  Eine wort- und begriffsgeschichtliche Untersuchung. In: Archiv für Geschichte des Buchwesens. Bd. 10. Lieferung 4-5. Frankfurt am Main : Buchhändler-Vereinigung, 1969. col. 1186.
5.  Ebert, Friedrich Adolf: Allgemeines bibliographisches Lexikon. Bd. 1. Leipzig : Brockhaus, 1821. p. IX.
6.  Ebert, Friedrich Adolf: Bibliographie. In: Allgemeine Encyclopädie der Wissenschaften und Künste. Bd. 10. p. 47. Idézi: Blum, Robert: Bibliographia. In: Archiv für Geschichte des Buchwesens. Bd. 10. Lieferung 4-5. col. 1187.
7.  De Solla Price, Derek: Kis tudomány, nagy tudomány. p. 81-82.
8.  Tóth Gyula: A könyvtár történelmi szerepváltásai. In: Könyvtárosok kézikönyve / szerk. Horváth Tibor, Papp István. 3. kötet. Bp. : Osiris, 2001. p. 25.
9.  Részletesen vö. Gulyás Pál: A bibliográfia kézikönyve. 1. kötet. Bp. : Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtára, 1941. p. 468-476.
10.  Idézi: Dawson, John M.: History of centralized cataloging. In: Library Resources and Technical Services , 1967. 1. p. 28.
11.  Idézi: Westby, Barbara M.: Commercial services. In: Library Trends, 1967. 1. p. 46.
12.  Idézi: Bakewell, K. G. B.: A manual of cataloguing practice.  Oxford : Pergamon, 1972. p. 187.
13.  Idézi: Dawson, John M.: History of centralized cataloging. In: Library Resources and Technical Services , 1967. 1. p. 29.
14.  Westby, Barbara M.: Commercial services. In: Library Trends, 1967. 1. p. 47.
15.  E-r : A nyomtatott katalógus-czédulákról. In: Magyar Könyvszemle, 1896. p. 399.
16. Lexikon des Bibliothekswesens. Bd. 2. Leipzig : Bibliographisches Institut, 1975. col. 1349.
17. Vö. Voit Krisztina: A magyar közgyűjteményrendszer történetének vázlata a századfordulótól 1949-ig. 1. rész In: Magyar Könyvszemle, 1992. p. 39-40.
18. Schön, Jutta: Zum Gedenken an Paul Otlet. In: DK-Mitteilungen, 1968. p. 21.
19. György Péter: Bibliotheca universalis – bibliopolisz on line. In: MEMEX : A könyvbe zárt tudás a 21. században / György Péter. Bp. : Magvető, 2002. p. 185.
20.  La Fontaine, Henri: Bibliothéques américaines. Bruxelles : Weissenbruch, 1905.
21.  Henri La Fontaine: Biography. <http://nobelprice.org/peace/laureates/1913/fontaine-biography.html>
22.  Balázs Sándor: A Nemzetközi Dokumentációs Szövetség. Bp. : OKT, 1961. p. 9-10.
23.  Vö. Lorphevre-Montlibert, Christiane: Bibliographie des principaux travaux d’Henri La Fontaine. In: Revue de la Documentation. 1954. p. 93-99.
24.  International Federation for Documentation (FID). In: Encyclopedia of library and information science. vol. 12. New York : Dekker, 1974. p. 380.
25.  Otlet, Paul: Something about bibliography. [1891]. In: International organisation and dissemination of knowledge : selected essays of  Paul Otlet / transl. by W. Boyd Rayward. – Amsterdam : Elsevier, 1990. p. 16. (Otlet – és La Fontaine – műveinek címe után szögletes zárójelben az eredeti francia nyelvű közlemények megjelenésének éve olvasható. PRG)
26.  Uott. p. 13.
27.  Rayward, W. Boyd: Introduction. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 2.
28.  Otlet, Paul: Something about bibliography. [1891]. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 17.
29.  Uott. p. 11-24
30.  Polzovics Iván: Bevezetés a szakirodalmi dokumentációba a műszaki és természettudományok terén. Bp. : OMKDK, 1962. p. 103.
31.  Rayward, W. Boyd: The International Federation for Information and Documentation (FID). In: Encyclopedia of library history. New York : Garland, 1994. p. 290.
32. Lexikon des Bibliothekswesens. Bd. 1. 2. Aufl. Leipzig : Bibliographisches Institut, 1974. col. 711.
33. Esztegár László: Az egyetemes repertórium. In: Magyar Könyvszemle, 1896. p. 341-350.
34. Montieur Belge. 16-17. September 1895. p. 3421-3423. Idézi: Junker, Carl: Das Internationale Institut für Bibliographie in Brüssel. Leipzig : Ramm & Seemann, 1897. p. 7.
35. uott. p. 4-5.
36. A lap 1895 és 1911 között rendszeresen került az olvasók kezébe, az 1912-es és 1913-as évfolyama nem jelent meg, az 1914-es újabb próbálkozásnak pedig az I. világháború vetett véget.
37. Vö. Nemzetközi könyvészeti kongresszus. In: Magyar Könyvszemle, 1910. p. 188.
38. A nemzetközi bibliográfiai értekezlet lefolyásáról. In: Magyar Könyvszemle, 1908. p. 397.
39. Rayward, W. Boyd: The International Federation for Information and Documentation (FID). In: Encyclopedia of library history. p. 291.
40. Vö. International Federation for Documentation (FID). In: Encyclopedia of library and information science. vol. 12. p. 380-383.
41. Fitz József: A bibliográfia. In: A magyar tudománypolitika alapvetése / szerk. Magyary Zoltán. Bp. : Tudományos Társulatok és Intézmények Országos Szövetsége, 1927. p. 363.
42. The Institut International de Bibligraphie at Brussels. In: The Library Journal, 1924. p. 945.
43. The ALA and the International Institute of Bibliography. In: The Library Journal, 1925. p. 75.
44. Rayward, W. Boyd: The International Federation for Information and Documentation (FID). In: Encyclopedia of library history. p. 291.
45. Bisztray Gyula: Főtitkári jelentés. In: A Magyar Könyvtárosok és Levéltárosok Egyesületének évkönyve. 2. (1937-1938). Bp. MKLE, 1938. p. 70.
46. Vö. Esztegár László: Az egyetemes repertórium. In: Magyar Könyvszemle, 1896. p. 341-350.
47. Junker, Carl: Das Internationale Institut für Bibliographie in Brüssel. p. 8-10.
48. Sch: Mr. Henri La Fonatine. In: Magyar Könyvszemle, 1896. p. 319.
49. Junker, Carl: Das Internationale Institut für Bibliographie in Brüssel. p. 13.
50. Esztegár László: A brusszeli második nemzetközi bibliográfiai konferencia (1897. augusztus 2-4.). In: Magyar Könyvszemle, 1897. p. 266.
51. Ezzel kapcsolatban részletesebben ld. Kégli Ferenc: A könyvek, térképek és zeneművek kurrens nemzeti bibliográfiái a dualizmus korában – különös tekintettel az Országos Széchényi Könyvtárra. In: Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyve. 1991-1993. Bp. : OSZK, 1997. p. 240-243.
52. Babiczky Béla: A 80 éves Nemzetközi Dokumentációs Szövetség és az Egyetemes Tizedes Osztályozás. In: Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 1975. p. 650.
53. Bibliográfusok társasága. In: Budai Könyvtár Közlönye, 1. évf. 2. sz. (1897. dec.). p. 12.
54. Magyar bibliográfiai társaság. In: Magyar Könyvszemle, 1897. p. 316-318., az idéztek forrása: p. 317.
55. Esztegár László: Az egyetemes repertórium. In: Magyar Könyvszemle, 1896. p. 349.
56. Otlet, Paul: Henri La Fonataine. In: International organisation and dissemination of knowledge. [1934]. p. 216.
57. Junker, Carl: Ein allgmeines bibliographisches Repertorium und die erste internationale bibliographische Conferenz in Brüssel 1895. Wien : Hölder, 1896. p. 5.
58. International Federation for Documentation (FID). In: Encyclopedia of library and information science. vol. 12. p. 379-380.
59.  Vö. Gulyás Pál: A bibliográfia kézikönyve. 1. kötet. Bp. : Magyar Nemzeti Múzeum Széchényi Könyvtára, 1941.
60.  La Fontaine, Henri – Otlet, Paul: Creation of a universal bibliographic repertory : a preliminary note. [1895]. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 35. A tanulmány szemelvényes magyar nyelvű változata: Henri La Fontaine és Paul Otlet világbibliográfiai terve (1895). In: Egyetemes könyv- és könyvtártörténet : 19-20. század : szöveggyűjtemény / összeáll. és szerk. Bényei Miklós. Debrecen : Debreceni Egyetem Matematikai és Informatikai Intézete, 2001. p. 73-76.
61.  Idézi Remete László: Magyar szakemberek részvétele az Institut Internationl de Bibliographie munkájában. In: Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 1975. p. 635.
62.  Esztegár László: A brusszeli második nemzetközi bibliográfiai konferencia (1897. augusztus 2-4.). In: Magyar Könyvszemle, 1897. p. 269.
63.  Katsányi Sándor: A főváros könyvtárának története. 1. kötet, 1945-ig. Bp. : FSZEK, 2004. p. 167.
64.  Remete László: Magyar szakemberek részvétele az Institut Internationl de Bibliographie munkájában. In: Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 1975. p. 637.
65.  Junker, Carl: Ein allgemeines bibliographisches Repertorium und die erste internationale bibliographische Conferenz. Wien, 1896. Idézi: Esztegár László : Az egyetemes repertórium. In: Magyar Könyvszemle, 1896. p. 342.
66.  La Fontaine, Henri – Otlet, Paul: Creation of a universal bibliographic repertory : a preliminary note. [1895]. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 26.
67.  Lorphévre, Georges: Die Entwicklung der Dezimalklassifikation in Europa. In: DK-Mitteilngen, 1967. 1. p. 4.
68.  Gulyás Pál: A bibliográfia kézikönyve. 1. kötet. p. 488.
69.  A rövid hírt hivatkozza Esztegár László: A brüsszeli határozatok. In: Magyar Könyvszemle, 1897. p. 334.
70.  Vö. Joachim, Johannes: Das Brüsseler (Melvil Dewey’sche) Decimalsystem. In: Dziatzko, Karl: Beiträge zur Kenntnis des Schrift-, Buch- und Bibliothekswesens. 3. Leipzig : Spirgatis, 1896. p. 73-78.
71.  Gräsel, Armin: Grundzüge der Bibliothekslehre. Leipzig :  Weber, 1890. p. 148-154., 154-155., második kiadásban: Leipzig : Weber, 1902. p. 228-231.
72.  Vö. Graesel, Armin: Carl Junker: Die Dezimal-Classification. Wien, Hölder, 1897 + Derselbe: Ueber den Stand der Bibliographie in Oesterreich. Ebda, 1897. : [ismertetés]. In: Deutsche Litteraturzeitung. 1898. col. 1715-1716.
73.  Esztegár László: A brüsszeli második nemzetközi bibliográfiai konferenczia. In: Magyar Könyvszemle, 1897. p. 273.
74.  Eichler, Ferdinand: Bibliothekspolitik am Ausgange des 19. Jahrhunderts. Leipzig : Harrassowitz, 1897. Idézi: Esztegár László: A brüsszeli határozatok. In: Magyar Könyvszemle, 1897. p. 334.
75.  Eichler, Ferdinand: Der Kampf um das Dewey’sche System. In: Centralblatt für Bibliothekswesen, 1896. p. 424.
76.  Die Decimal-Classification : Gekürzte allgemeine Tafeln. Wien, 1897. Vö. Junker Károlytól. In: Magyar Könyvszemle, 1897. p. 416.
77.  Thron, J.: Das Institut International de Bibliographie in Brüssel : Gegenwärtiger Stand seiner Arbeiten und Veröffentlichungen. Brüssel : IIB, 1904.
78.  Vö. Remete László: Magyar szakemberek részvétele az Institut Internationl de Bibliographie munkájában. In: Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 1975. p. 636-637.
79.  Vö. Uott. p. 637-644., illetve Uő: Szabó Ervin külföldi könyvtári kapcsolatai. In: A város könyvtárnoka : Konferencia Szabó Ervin születésének 125. évfordulója alkalmából : 2002. október 10. Bp. : FSZEK, 2003. p. 101-107. és Babiczky Béla: A 80 éves Nemzetközi Dokumentációs Szövetség és az Egyetemes Tizedes Osztályozás. In: Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 1975. p. 651.
80.  A Fővárosi Könyvtár 1912. évi működéséről. In: Magyar Könyvszemle, 1913. p. 391.
81.  Esztegár László: A brüsszeli második nemzetközi bibliográfiai konferenczia. In: Magyar Könyvszemle, 1897. p. 272-273.
82.  Lorphévre, Georges: Die Entwicklung der Dezimalklassifikation in Europa. In: DK-Mitteilngen, 1967. 1. p. 4.
83.  Rules for the developing the Decimal Classification. [1896]. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 63-70.
84.  Manuel de la classification bibliographique décimale : Exposé et reglés. Bruxelles : Institut International de Bibliographie, 1898. Röviden ismerteti:  A tizedes bibliográfiai rendszer. In: Magyar Könyvszemle, 1898. p. 420.
85.  Manuel du répertoire bibliographique universel. Bruxelles : IIB, 1905.
86.  Gulyás Pál: A modern nyomtatványok könyvészeti leírásának szabályai. In: Magyar Könyvszemle, 1906. p. 336-337. a teljes cikk: p. 335-344.
87.  Lorphévre, Georges: Die Entwicklung der Dezimalklassifikation in Europa. In: DK-Mitteilngen, 1967. 1. p. 5.
88.  La Fontaine, Henri – Otlet, Paul: Creation of a universal bibliographic repertory : a preliminary note. [1895]. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 25-50.
89.  Uott. p. 25-26., 39-40. (A berni egyezmény magyar nyelvű szövegét ld. Egyezmény az irodalom és művészet alkotásainak védelmére alakítandó nemzetközi szövetség tárgyában. In: Egyetemes könyv- és könyvtártörténet : 19-20. század : szöveggyűjtemény. p. 63-68.)
90.  Rayward, W. Boyd: Introduction. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 3.
91.  Prinzhorn, Fritz: Die Dokumentation und ihre Probleme. In: Die Dokumentation und ihre Probleme : Vorträge gehalten auf der ersten Tagung der Deutschen Gesellschaft für Dokumentation … Leipzig : Harrassowitz, 1943. p. 3.
92.  Otlet, Paul: Traité de documentation : Le livre sur le livre : Théorie et pratique. Bruxelles : Palais Mondial, 1934. p. 431. Hivatkozza: Polzovics Iván: Bevezetés a szakirodalmi dokumentációba a műszaki és természettudományok területén. Bp. : OMKDK, 1962. p. 32.
93.  Idézi: Polzovics Iván: Bevezetés a szakirodalmi dokumentációba a műszaki és természettudományok területén. p. 34.
94.  Otlet, Paul: Science of bibliography. [1903]. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 83-84.
95.  Vö. Uott. p. 80-86., az idézetet ld. p. 83.
96.  Otlet, Paul: Transformation in the bibliographical apparatus of sciences. [1918]. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 149-150.
97.  Uott. p. 149.
98.  Vö. Goldschmidt, Robert – Otlet, Paul: On a new form of the book : microphotographic book. [1906]. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 87-95.
99.  Goldschmidt, Robert – Otlet, Paul: The preservation and international diffusion of thought : The microphitic book. [1925]. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 208.
100.Vö. Rayward, W. Boyd: Introduction. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 1.
101.Otlet, Paul: Traité de documentation. Bruxelles : Palais Mondial, 1934. Idézi: Rayward, W. Boyd: The origins of inforation science and International Institute of Bibliography/International Federation for Information and Documentation. <http://peoplre.lis.uiuc.edu/~wrayward/otlet>
102.Rayward, W. Boyd: Introduction. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 3
103.Vö. Gulyás Pál: A modern nyomtatványok könyvészeti leírásának szabályai. In: Magyar Könyvszemle, 1906. p. 335-336.
104. Rayward, W. Boyd: Introduction. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 3.
105. La Fonataine, Henri – Otlet, Paul: On the organisation of intellectual work within the League of Nations. [1920]. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 165.
106. The Brussels Institute again. In: The Library Journal, 1927. p. 798.
107. Otlet, Paul: The Union of International Associations. [1914]. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 119-120., 128.
108. Uott. p. 117., 122.
109. La Fonataine, Henri – Otlet, Paul: On the organisation of intellectual work within the League of Nations. [1920]. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 163-164., illetve Baranyi Zoltán: Nemzetközi tudományos intézmények és szövetségek repertóriuma. In: A magyar tudománypolitika alapvetése. p. 545.
110. Otlet, Paul: The Union of International Associations. [1914]. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 127.
111. La Fonataine, Henri – Otlet, Paul: On the organisation of intellectual work within the League of Nations. [1920]. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 166-167.
112. Vö. György Péter: Bibliotheca universalis – bibliopolisz on line. In: MEMEX. p. 178-182., 192.
113. Boyer, M. Christine: Cybercities. New York : Princetown Architectural Press, 1996. p. 212-213. Idézi: György Péter: Bibliotheca universalis – bibliopolisz on line. In: MEMEX. p. 181.
114. Vö. Otlet, Paul: The Union of International Associations. [1914]. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 112-129.
115. Hivatkozza Rayward, W. Boyd: International organisation and dissemination of knowledge. p. 167. 3. sz. jegyzet.
116. International Federation for Documentation (FID). In: Encyclopedia of library and information science. vol. 12. p. 382.
117. Rayward, W. Boyd: International organisation and dissemination of knowledge. p. 128. 15. sz. jegyzet.
118. Idézi Polzovics Iván: Bevezetés a szakirodalmi dokumentációba a műszaki és természettudományok területén. p. 80.
119. György Péter: Bibliotheca universalis – bibliopolisz on line. In: MEMEX. p. 193.
120. Rayward, W. Boyd. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 220. 10. sz. jegyzet.
121. Rayward, W. Boyd: Introduction. In: International organisation and dissemination of knowledge. p. 5-6.
122. Dippold Péter: A nemzeti bibliográfiák gyűjtőköre avagy Elérhető-e a teljesség?. In: Könyvtári Figyelő, 2006. p. 262.
123. György Péter: Bibliotheca universalis – bibliopolisz on line. In: MEMEX. p. 185.
124. Esztegár László: Az egyetemes repertórium. In: Magyar Könyvszemle, 1896. p. 349.
125. Esztegár László: Jelentés az 1900-iki párisi bibliográfiai és könyvtárnoki kongresszusokról. In: Magyar Könyvszemle, 1901. p. 184.

A bejegyzés kategóriája: 2007. 1. szám
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!