A tanulmány eredetileg Museums, Nationality, and Public Research Libraries in Nineteenth-Century Transylvania címmel jelent meg a Libraries & the Cultural Record című amerikai folyóiratban (2006. 3. szám). A szerző megjelenése előtt átnézte a fordítást (Murányi Lajos munkája), az eredeti cikkben is szereplő térképek feliratainak magyarításában közreműködött, a magyar olvasóközönség számára kisebb változtatásokat végzett a szövegben, illetve az egyik jegyzetet ki is egészítette.
A szerk.
A ma Romániához tartozó Erdély soknemzetiségű társadalmában három különböző tudományos könyvtár jött létre szinte egyszerre a tizenkilencedik században, és mind a három nemzeti könyvtárnak nevezte magát. Ezeknek a nemzeti könyvtáraknak nemcsak egy olyan könyv- és kézirat-gyűjtemény volt a modellje, amint ma szokásos, hanem az akkori British Museum mintájára egy olyan múzeumi könyvtár, amely a különféle hordozókon található tudásanyag bemutatását tűzte ki célul.1 Úgy tűnt, hogy a múzeumban működő könyvtár egyszerre a tudományos elit műhelye, a gyűjtemények bemutatásának helye, a presztízs forrása és az olvasóközönség információs forrása is. Ezeknek a múzeumi könyvtáraknak az átalakulása egy olyan feszültség közepette ment végbe, ami a tárgyak széles skáláját egyszerre rendszerezni és bemutatni akaró korai modern törekvés és a 19. század írott nemzeti kultúrájának megteremtésével foglalkozó feladat között mutatkozott.
1918-ig Erdély a Habsburg Monarchiában a magyar koronához tartozott, de három fő nemzetiség alkotta, a románok, magyarok és németek, nagyjából 6 : 3 : 1 arányban.2 Mindhárom közösség nemzeti könyvtárat kívánt létrehozni, bár egyik sem használta ezt a fogalmat egyértelműen. Hagyományosan az erdélyiek a nemzet fogalmát annak a jogszociológiai kategóriának a jelölésére használták, amelynek a privilégiumait a tartományi alkotmány biztosította, és ritkán vonatkozott a tartomány teljes lakosságára. Valójában a fogalmat a tizenkilencedik században inkább egy meghatározott nemzetiségi-nyelvi közösség megjelölésére használták.
Mindhárom erdélyi nemzetiségi csoport arra törekedett, hogy nemzetiségük kiadvány-termését vagy legalábbis annak erdélyi részét (amennyire lehetett) hiánytalanul összegyűjtsék, és a köz számára hozzáférhetővé tegyék.3 A szásznak nevezett kis német közösség fejlett polgári kultúrával büszkélkedhetett, anyanyelvük révén pedig könnyen hozzáfértek a nemzetközi tudományossághoz is. A magyar nemességnek (az ennek a nemzetiség zömét alkotó parasztságtól eltérően) nemcsak a vagyona volt meg ahhoz, hogy számos kiemelkedő magángyűjteményt halmozzon fel, hanem a politikai befolyása is, hogy azokat a kialakulóban lévő nemzetállam rendelkezésére bocsássa. A románok, akiknek a létszáma jóval nagyobb volt, mint a magyaroké és a németeké együttvéve, híján voltak azoknak az anyagi forrásoknak, amelyekkel a magyar nemesség rendelkezett, így utolsóként fogtak nemzeti könyvtáruk kialakításába, mégis sikerült úgy megalapozniuk, hogy Nagy-Románia létrehozása után, az első világháború végén robbanásszerű fejlődésnek indult.
Noha az erdélyi könyvtárak eredetét gyakran vissza lehet vezetni az egyes gyűjtőkig, szervezeti formájukat az etnopolitikai mozgalmak szabták meg. Ezen kívül a múzeumi kapcsolat is fontos szerepet játszott mindegyik könyvtár fejlődésében, bár végül mindhárom erdélyi nemzeti könyvtár olyan formában jött létre, amely közel állt a nyilvános tudományos könyvtár modern koncepciójához. A fejlődést minden esetben nagyrészt meghatározta az adott nemzetiség közösségének és intézményeinek a jellege.
A múzeumi könyvtár hagyománya
A múzeum és a könyvtár egyazon épületen belüli közös elhelyezésének, a tudósok, könyvtárak és múzeumok egy fedél alá hozásának régi hagyománya van. Az ókori görög világban a museion, melyből a múzeumnak mint értékes tárgyak gyűjteményének az eszméje ered, a múzsák szentélye volt, ahol vallási szertartásokat tartottak. A múzeum gyakran az iskolával is kapcsolatban állt. A leghíresebb múzeum, az alexandriai, ott lakó tudósokkal, könyvtárral, zoológiai és botanikai gyűjteménnyel, csillagvizsgálóval, orvosi létesítményekkel és műhelyekkel rendelkezett.4 A könyvtár pusztulása (mellékes, hogy ez egy vagy több kataklizma során, esetleg több év alatt történt) nemcsak az írott dokumentumok és a gyűjtemény egyéb darabjainak az elvesztését jelentette, hanem a szervezett tudományos tevékenységnek a megszűnését is, amelynek a könyvtár szolgált színteréül.5
A középkori könyvtárak kizárólag kéziratos kódexeket gyűjtő gyakorlata eltért a hellén hagyománytól. Humanista tudósok újra életre keltették a reneszánsz Itáliában a vegyes gyűjtemények gyakorlatát, először a kis magángyűjteményekben (studiolo). Lorenzo de Medici (1449–1492) firenzei studioloja azt a célt kívánta szolgálni, hogy látogatói palotája két szomszédos szárnyában használhassák a könyvtárat és az antiquariumot, de különböző okok miatt ez végül csak a könyvtárra korlátozódott. Az 1558-ban alapított müncheni bajor udvari könyvtár modellként a természeti tárgyakat és emberi alkotásokat egy fedél alatt egyesítette. Egy müncheni tudós, Samuel von Quichelberg ennek elméleti alapjait is közzétette. Ezt a vegyes gyűjteményt theatrum sapientiaenek, vagyis a tudás színházának nevezte, a bemutatást hangsúlyozva a tanulmányozással szemben. Művében egy mintagyűjteményt írt le, és azt kategóriák szerint mutatta be.6 Ez az úttörő jellegű múzeológiai és könyvtártudományi mű külön osztályozta a könyveket és a tárgyakat, de érdekes módon néhány könyvet mégis a tárgyak között helyezett el, nem a könyvtárban.
Ennek a kornak a műgyűjtői műtárgyaik rendezése során a tudásanyagot a „ritkaságtár”-akban próbálták rendszerezni, melyeket akkoriban művészeti tárnak, antikváriumnak, kincstárnak vagy múzeumnak neveztek.7 A gyűjtőket a presztízs, a kíváncsiság vagy a tudomány támogatásának a vágya motiválta. Tudósok, művészek is vendégeskedtek a gyűjtők házában, hogy a műtárgyakat használják, és a tulajdonos a látogatóknak is büszkén mutatta meg ezeket. Nem szabad lebecsülni a tudományos motivációt és a gyűjtemények értékét sem. A megfigyelést végző tudós megalapozott kiváncsisággal csodálkozott rá a különös, váratlan dolgokra és összefüggésekre, a tudományosságot a kézzel fogható bizonyítékok megfigyelése, nem pedig csak az írott források jelentették.8 A legismertebb korabeli ritkaságtárakban, például az Innsbruck melletti Ambrasban, a csehországi Prágában (amely a Habsburg nagyherceg, majd az uralkodó birtokában volt), Rómában és Bolognában könyveket is tartottak, olykor külön könyvtári részlegben, máskor egyéb tárgyakkal vegyesen.9
A 18. századra az európai kontinensen véget ért a ritkaságtárak virágkora, és a könyvtári anyagot sem ott helyezték már el. Ez az egyre archaikusabbá váló modell fontos lett viszont Erdélyben, elsősorban két helyszínnek köszönhetően, ahol ezek fennmaradtak, és felkeltették az erdélyi gyűjtők figyelmét, Halléban és Londonban. Ebben a korszakban a protestáns magyar és erdélyi szász diákok szívesen látogatták a hallei egyetemet, az ott működő Francke Alapítvány pedig a máig megőrizte ritkaságtárát.10
1. ábra
A Habsburg birodalom a 19. század közepén
Az Oxford English Dictionary (OED) szerint a múzeum szó angolul először (1603-ban) hellén mintára azt a helyet jelentette, ahol a tudósok összegyűlnek. 1656-ban John Tradescant (1608–1662) a fogalmat már a „ritkaságok gyűjteménye” szinonimájaként használta Museum Tradescantianum című munkájában. Az OED egy újabb említést közöl 1683-ból, „Mr. Ashmole oxfordi múzeumá”-t. Tradescant katalógusa tizennégy csoportba osztva sorolja fel a tárgyakat: köztük érméket és egyéb műtárgyakat, melyekre nyilvánvalóan az új- és az óvilágban tett utazásai alatt tett szert, de ez a katalógus könyveket nem tartalmaz.11
John Tradescant abból a szempontból is úttörőnek számít, hogy kiadta gyűjteményének a katalógusát, és azt hazafias magyarázatokkal látta el. Előszavában leszögezte, hogy barátai bírták rá katalógusának megjelentetésére, mivel „ezeknek a ritkaságoknak a felsorolása (amelyek oly változatosak, amilyenre egyetlen más európai ország sem volna képes) nemzetünk büszkesége lehetne.”12 A gyűjtemény földrajzi és tematikai változatossága nem csak egy embert tüntetett ki, hanem egy egész politikai közösséget.
Az Ashmolean Museum utódja és a múzeumi könyvtár legbefolyásosabb modern példája a British Museum volt; parlamenti döntéssel alapították 1753-ban, amikor Sir Hans Sloan és Sir Robert Cotton könyveket, kéziratokat és műalkotásokat adományozott a gyűjtemény megalapozásához. 1757-ben II. György a királyi könyvtárat adta át erre a célra, két évvel később pedig megnyílt a gyűjtemény azok számára, akik belépőjegyet tudtak szerezni. A létesítmény az első évektől fogva egy helyen egyesítette a különböző formátumú anyagokat. Eredetileg három részre tagolódott: „nyomtatott könyvek, térképek, földgömbök, rajzok”, „kéziratok, érmék, pénzek”, „természetes és mesterséges alkotások”. A parlament a múzeumot nemzeti intézményként alapította, a fenntartók pedig forrásul szánták az ott tartózkodó tudósok és a közösség érdeklődő egyedei számára.
Az erdélyi nemzeti könyvtárak 18. századi előfutárai
Három kiemelkedő új könyvtár jött létre múzeumként a 18. század végén Erdélyben. A kortársak tudtak a British Museumról, és az antik kultúra mintái különleges hangsúlyt kaptak egy olyan társadalomban, ahol a magasan képzett emberektől megkívánták a görög és latin nyelvben való jártasságot. Tulajdonképpen 1844-ig a latin maradt az erdélyi közigazgatás hivatalos nyelve.
A szász Samuel Brukenthal báró hatalmas gyűjteményre tett szert az 1750-es évektől kezdve bécsi tartózkodása idején, majd Nagyszebenben, miután 1777-ben kinevezték Erdély kormányzójának.13 Gyűjteménye bővelkedett kéziratokban és ősnyomtatványokban, de gazdag volt érmékben, régészeti leletekben, festményekben, nyomatokban, ékszerekben, fegyverekben és ásványokban is. Batthyány Ignác, római katolikus püspök Gyulafehérváron alapította meg 1798-ban azt az intézményt, amely később Batthyaneumként vált ismertté. A gyűjtemény értékes középkori kéziratokat és 530 ősnyomtatványt tartalmazott (a ma Romániában őrzött összes ősnyomtatvány kétharmadát), de volt ásványgyűjteménye és csillagvizsgálója, valamint befogadta a rövid életű tudós társaságot, a Societas Assiduorum Litterariat is. Gróf Teleki Sámuel marosvásárhelyi könyvtára, amely nagyjából ezzel egy időben jött létre, ma a Teleki-Bolyai Könyvtár nevet viseli. A könyvtörténészek számára a könyvek és kéziratok mellett (másoktól eltérően Teleki csak ezeket gyűjtötte) legalább olyan érdekes az a tény, hogy Teleki gyűjteményéről egy négykötetes nyomtatott katalógust is kiadott 1796 és 1819 között, hogy ismertté tegye gyűjteményét, és látogatókat vonzzon könyvtárába, akik használni is fogják azt.14
Mindhárom könyvtár nyitva állt a művelt nagyközönség előtt, és meglehetősen nemzetközi jellegű volt mind a gyűjtemények provenienciáját, mind a művek szerzőit tekintve. Batthyány gyűjteményének magvát Migazzi bíborostól, Bécs érsekétől és váci püspöktől vásárolta; legértékesebb darabja a Codex Aureus, egy kilencedik századi zsoltárgyűjtemény volt. Mindkét egyházfő széles körűen gyűjtötte a teológiát: nemcsak római katolikus és román görögkatolikus, hanem német és magyar protestáns irodalmat is. Teleki gróf, aki még Bécsben, Erdély kancellárjaként kezdte a könyvgyűjtést, több éven át vásárolt Közép-Európában, pénzét angol, francia, német, olasz és más nyomdák kiadványaira, köztük az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat egy korai kiadására költve. Másokhoz hasonlóan neki is eklektikus ízlése volt, és többi gyűjteményét támogatandó természettudományos és művészeti könyveket is beszerzett. Magas rangú kormánytisztviselőként elsősorban az erdélyi latin, német, magyar és román nyelvű sajtótermékek dokumentálásában jeleskedett.
A magyarok és szászok későbbi generációinak e három gyűjtemény felett érzett nemzeti büszkesége sem homályosíthatja el azt a tényt, hogy ezek – Victor Neumannak Răzvan Teodorescutól kölcsönzött kifejezésével élve – olyan „kulturális csatornák” voltak, melyek lehetővé tették az egymástól földrajzilag vagy kulturálisan elszigetelt emberek és szellemi irányzatok komplex találkozását. A gyűjtemények és azok olvasói rendkívül sokszínűek voltak.15
A Batthyaneum és a Teleki könyvtár helyét 1859 után gyorsan átvette az Erdélyi Múzeum-Egyesület Könyvtára, amely az erdélyi magyarság első könyvtáraként egy nagyobb városban, Kolozsvárott alakult meg. A nagyszebeni Brukenthal Könyvtár vállalni fogja a szász nemzetiség képviseletét, és továbbra is dinamikusan fejlődik majd a 19. században. Brukenthal, Teleki és Batthyány gyűjteményük kialakítása során a tanulás és a tudás felvilágosult eszméjét követték, azt tekintették a fejlődés zálogának, de akkor még nem látták előre azt a nemzeti utat, amit ez a fejlődés majd be fog járni.
Erdély a nemzeti képzelet korában
Erdély valamikor a kilencedik és a tizedik század között lett a középkori Magyar Királyság része.16 A régió a nevét (románul Transilvania) elhelyezkedéséről kapta, a latin trans „mögött” és silva „erdő” összetételből, mert a királyság középső részéről nézve egy erdő borította terület túloldalán feküdt. A tartomány a királyság dél-keleti előőrse volt, melyet időnként a Kárpátokon át fegyveres török népek betörései fenyegettek. A magyar királyok szászokat telepítettek Erdély dél-keleti részébe, hogy segítsenek kivédeni a támadásokat. Privilégiumokat és politikai autonómiát kapott tőlük a szász városi lakosság, a székely katonai osztály (az a török eredetű népesség, amely a középkorban átvette a magyar nyelvet), valamint a magyar nemesség, ki-ki a maga területén uralkodó „nemzet”-ként. A románok nagy számban voltak jelen mindhárom régióban, de nem kaptak előjogokat. Ez az állapot a 16. és 17. századi török uralom, valamint a Habsburg uralomba való átmenet alatt is fennmaradt, a 18. század kezdetéig.
A kelet-európai történészek gyakran hivatkoznak a 19. századra mint a nemzeti újjászületés korára. Valójában ekkor alakítottak ki a hazafiak újfajta nemzeteket, politikai jogokat követelve az egy nyelven beszélők számára. Ehhez hatalmas kutatómunkára, propagandára és politikai tevékenységre volt szükség. A nyelvtudósok meghatározták a különböző nemzeti nyelveket, a történészek kikutatták az adott népcsoport eredetét és produktumait, az írók, művészek pedig megalkották a világ többi nemzete között elfoglalt helyének képét; az új nemzet létrehozása előtt meg kellett teremteni annak az arculatát.17
A múzeum, könyvtár és a levéltár kifejezés erőteljes metaforaként jelent meg a magyar, román és szász hazafiak első négy legjelentősebb kulturális folyóiratának a címében: noha tárgyuk önmagában nem a megőrzés volt, hanem a tudásanyag újfajta kánonjának az összegyűjtése.18 Ilyen csodálatos cél ösztönözte a hazafiakat kortárs gyűjteményeik összegyűjtésére, vagy legalábbis a használatára, és ezért vált fontossá a gyűjtők, és főleg a potenciális olvasók tehetsége és lakhelye.19
Az erdélyi szászok száma 219 342 volt 1850-ben, vagyis 10,6%-át tették ki az Erdélyi Nagyfejedelemség lakosságának.20 Többségük a 12. és 13. századi telepesek leszármazottai voltak, akiket a magyar királyok azért hívtak az országba, hogy a tartomány déli határát kialakítsák és védjék. Ők alapították a városközpontok többségét, gótikus templomokat és középületeket emeltek, amelyek ma a dél-erdélyi városoknak jellegzetes németes arculatot kölcsönöznek, bár a német lakosság azóta eltűnt. Nagyszeben volt a szászok autonóm területi közigazgatásának és tartományi gyűlésének, a Nationsuniversitätnek a székhelye. Lakossága 1857-ben 18 588 főből állt (68,8 % a német, 16,4% a román, 7,3% a magyar népesség).21 A szászoknak fejlett helyi önkormányzatuk, iskoláik és nagyszerű evangélikus papságuk volt, akik mind német egyetemeken végezték tanulmányaikat.22 Közösségi életük révén a szászok megőrizték nemzeti öntudatukat és a német kultúrával való azonosságukat annak ellenére, hogy földrajzilag messze voltak Európa főbb németek lakta területeitől. A szász patríciusok a maguk régiójában az erdélyi alkotmányban szereplő három nemzetiség egyikeként városi önállóságot élveztek, és meghatározó szerepük volt a tartományi gyűlésben.
2. ábra
Erdély a tizenkilencedik század közepén
A magyarok nagyobb számban voltak jelen Erdélyben, mint a szászok (1850-ben 585 342 fő, vagyis a népesség 28,2%-a), és Erdély népességének politikailag domináns szegmensét alkották.23 Nagymértékben azonosultak Magyarországgal és a magyar nemzeti mozgalom céljaival. Az erdélyi magyar népesség kevésbé volt városias, mint a szász, bár olyan jelentős városokkal büszkélkedhetett, mint Marosvásárhely vagy a gyorsan fejlődő Kolozsvár, melynek 1857-ben 20 615 lakosa volt (65% magyar, 18,4% román, 8,5% német), s Erdély legnagyobb városa volt.24 A magyar nemesség hatalma és vagyona főként a földbirtokból származott. Magyarországon a reformerek követelték Erdély egyesítését Magyarországgal; ezt először átmenetileg 1848–1849-ben, majd 1867-ben érték el. Ennek eredményeképpen a magyar nemzetiségűek jobban kötődtek az anyaországban kialakuló nemzetállamhoz, mint ahogy ez a szászok esetében volt jellemző.
A három nemzetiség közül a románok – akiket az erdélyi alkotmány minden kiváltságtól megfosztott – voltak a legnagyobb számban jelen Erdélyben (1850-ben 1,2 millió, vagyis 57,9%-nyi lakossal); főleg földművesek voltak, és kevésbé voltak képzettek, mint a másik kettő.25 Az ortodox és a görög katolikus egyház jelentős befolyást gyakorolt a románok életére. A Nagyszebenben és Balázsfalván lévő püspöki székhelyek fontos román kulturális központok voltak; Nagyszeben azonban szász város volt, Balázsfalva pedig kicsiny és elszigetelt település (lakossága a század közepén nem érte el a 2000 főt; 83,1%-a román, 10%-a magyar, 2%-a német).26 A szászokéhoz és a magyarokéhoz hasonló vagyoni eszközök és potenciális olvasók nélkül a románok eleve hátrányba kerültek a tartomány nemzeti könyvtárának megteremtéséért folyó versenyben.
E népek rivális nemzeti törekvései ütköztek össze az 1848–1849-es magyar forradalom és szabadságharc alatt. A magyarok vereségét az osztrák abszolutizmus követte, amely a szászokat és a románokat támogatta, majd az 1867-es kiegyezés megteremtette Magyarország és Erdély unióját és az autonóm magyar nemzetállamot, mely támogatta a magyarok kulturális intézményeit, és bár megtűrte, de egyre jobban korlátozta a szászokéit és a románokéit. A szászok és románok egyre inkább külföldön keresték politikai és kulturális példaképeiket a független Románia létrejötte (1859–1878) és a német egyesítés (1866–1871) után.
A Brukenthal Múzeum és a szász Verein für Siebenbürgische Landeskunde
Báró Brukenthal (1721–1803) a hallei és a jénai egyetemen tanult. Halléban leghíresebb profeszszora az Erdélyből származó történész és könyvgyűjtő, Martin Schmeizel volt, aki az ott tanuló szász diákokat különösen kedvelte. Schmeizel művei között volt két úttörő bibliográfia a Habsburg birodalom tanulmányozásához és egy erdélyi pénzérmékről írott munka; feltehetőleg ezek lehettek Brukenthal könyvtárának legelső darabjai.27 Brukenthal a szász köztisztviselőosztály tagjaként nem volt nacionalista a mai értelemben, de büszke volt szász nemzetére, azaz arra a társadalmi kategóriára, amelyet a származás, a politikai előjogok és a kultúra határoz meg. Bár hagyománytisztelő volt, a felvilágosodás embere és egyben szabadkőműves is. Érdekelte az ismeretek valamennyi ága és azok terjesztése a közintézményeken keresztül.28 Tanulmányai során felkereste és megcsodálta a göttingeni új egyetemi könyvtár gyűjteményeit, valamint a londoni British Museumot is.
Brukenthal gyűjtő tevékenységét Bécsben töltött évei alatt kezdte 1750-ben, amikor tudósokat és művészeket kért fel tanácsadónak. Három évvel azelőtt, hogy 1777-ben kormányzóként visszaköltözött volna Erdélybe, festményeinek gyűjteményét a birodalmi főváros második legnagyobb magánképtáraként tartották számon.29 Miután II. József 1787-ben hivatalából menesztette, hátralévő éveit és anyagi javait házainak és gyűjteményeinek szentelte. 1789-ben segített megalapítani Nagyszebenben Erdély első tudományos folyóiratát, a Siebenbürgische Quartalschriftet, amely 1801-ig jelent meg. Múzeuma még életében az úri turisták kedvelt célpontja lett, akik beszámoltak a gyűjteményekben szerzett benyomásaikról.30 Végrendeletében kikötötte, hogy könyveit, festményeit, nyomatait, érmeit, fegyvereit, régiségeit, ásványait, valamint palotáját elidegeníthetetlen egészként őrizzék meg, és nyilvános múzeumként működjön. Létrehozott egy alapítványt, melynek jövedelmét elkülönítették: elsősorban könyvek beszerzésére, majd könyvtáros és egyéb személyzet alkalmazására és (jóval kisebb mértékben) a gyűjtemény többi részének a gyarapítására. Az osztrák fizetőeszköz instabilitása miatt a múzeum megnyitását 1817-ig, Brukenthal halála után tizennégy évig elhalasztották.31
Brukenthal jelmondata így hangzott: Fidem genusque servabo, vagyis „szolgálni fogom hitem és nemzetem”. Nemzetfelfogása valószínűleg inkább az erdélyi alkotmány értelmezését tükrözte, mintsem az összes erdélyi szászra kiterjedő, modern nemzetpolitikai elképzeléseket; bár a genus (vagyis nemzetség vagy család) fogalma a natio helyett szélesebb jelentésű, mint a saját családja. Nagyszeben evangélikus lelkésze, Johann Filtsch sokkal újszerűbb értelemben használta ezt a fogalmat, amikor a Brukenthal Múzeum 1817-es megnyitóján beszédet mondott. Az új intézményt a „szász nemzet múzeuma”-ként köszöntötte, és utalt arra, hogy a néhai báró nagyszerű gyűjteményének és palotájának a nagyközönség előtti megnyitásával és a többi nemzetiség új adományokra ösztönzésével remélhetőleg növelte a szászok tekintélyét, ahogy azt a britek és magyarok is tették nemzeti múzeumukkal.32 A kortársak nemzeti gyűjteményen eredetileg olyasmit értettek, ami nagy és változatos összetételű, később inkább azt, ami erdélyi, végül pedig azt, ami szász vonatkozású volt.
Számos, Erdély múltját és jelenét kutató szász tudós felhasználta a Brukenthal Múzeum gyűjteményét a Landeskunde vagyis a regionális tudomány értelmében. A Landeskunde, ez a német felvilágosodáskori tudománykomplexum olyan területeket ölelt fel, mint a statisztika, a térképészet és a természetrajz.33 Erdélyben a nemzeti jogok védelmében a Landeskunde azonban összekapcsolódott a történet- és a jogtudomány provinciális hagyományával. A németek és magyarok e korszakban elért tudományos eredményein és hazafias törekvésein felbuzdulva, a szászok hivatalos támogatásban részesültek, amikor 1840-ben javasolták a Verein für Siebenbürgische Landeskunde megalakítását.
Az alakuló ülés meghívója „minden olyan nemzetiségű és rangú személynek” szólt, „aki az erdélyi tudományok barátja”. A támogatók hangsúlyozták az összefogás fontosságát, hogy felderítsék a tartomány történelmének fehér foltjait. Az egyesület minden évben más és más erdélyi szász városban tartotta közgyűlését. A magyarok, mint Kemény József és Brassai Sámuel, és a románok, például George Bariţiu, is részt vettek néhány gyűlésen, és bármely nemzetiségű erdélyit meghívott, hogy működjenek közre az egyesület tevékenységében. Az egyik szász résztvevő azzal érvelt, hogy ha a többiek kimaradnak, lehetetlenné válik a szászok önálló kutatómunkája, hiszen sok levéltár magyar kezelésben van.34 Az egyesület tisztán szász vállalkozás volt, befogadó retorikája ellenére: mind a kilencvenhét alapító tag szász vagy ott élő német volt.35 Kiadványaik németül íródtak, legtöbb tiszteletbeli tagjuk osztrák és német volt, legjelentősebb publikációs vállalkozásukat egy erdélyi szász szótár és szász történelmi forrásgyűjtemény jelentette.36 Az egyesület éves közgyűlései az általános szász identitást részesítették előnyben a helyi részérdekekkel szemben, és a szász tudományos kultúra népszerű ünnepévé váltak.37
Az egyesület sohasem akart a Brukenthal Múzeumhoz kapcsolódni. Nem volt állandó székhelye, és a különböző helyszíneken tartott közgyűlései révén igyekezett bemutatni a szász kulturális központok sokszínűségét. A Brukenthal Múzeumon kívül a nagyvárosok evangélikus gimnáziumai, a különböző egyházi kerületek és néhány általános iskola is jelentős régi könyv- és kézirat-gyűjteménnyel, valamint számottevő éves gyarapítási kerettel büszkélkedhetett. A Verein für Siebenbürgische Landeskunde (Erdélyi Országismereti Egyesület) számos középiskolai könyvtárnak és a Brukenthal Könyvtárnak is adományozott kiadványaiból. A szász városokban működtek olvasótársaságok is, sőt a falusi iskolákban is voltak népszerű irodalmat és tankönyveket tartó könyvtárak.38
1879-ben egy újságcikkben az ismeretlen szerző a szász könyvtárak gyűjteményének gazdagságával és sokszínűségével büszkélkedett, szembeállítva azt a magyar sajtóban megjelent panaszokkal, amelyek a magyar könyvtárak siralmas helyzetét taglalták. Emellett azt is szükségesnek látta, hogy több információ jelenjék meg a Brukenthal Könyvtár állományáról.39 Michael Csaki (1858–1928) múzeumigazgató könyvtári útmutatója, amely a múzeumismertetővel együtt először 1894-ben és 1895-ben jelent meg ugyanabban a lapban, erre a kritikai észrevételre volt válasz. Csaki mentegetőzik a katalógus késedelmes kiadása miatt, annak munkaigényes voltára és a közreműködők hiányára hivatkozva.40
Csaki útmutatója sok mindent elárul a könyvtárral kapcsolatos kortárs véleményekről. Nemcsak a könyvtári állományról szóló nyilvános információk iránti igényre válaszolt, hanem azoknak is felelt, akik azt vetették a szemére, hogy nagyobb figyelmet szentel a művészeti gyűjteménynek, mint a könyvtárnak. Csaki azt írta, hogy Brukenthal a rendszeres kiadások nagy részét a könyvtári személyzet alkalmazására és a gyarapításra irányozta elő, így érthető, hogy a könyvtár „a múzeum központjává és legfontosabb részévé vált”. A kiváló festmények viszonylag magas ára miatt ez az elérhető források hatékonyabb felhasználását is jelentette.41 Tudunk azonban arról, hogy Csaki mint az első művészettörténész-múzeumigazgató ebbéli minőségében sokkal több figyelmet szentelt a képtárnak, mint a könyvtárnak. Részt vett a múzeumban őrzött flamand mesterek anyagának meghatározásában, alapos kutatásokra támaszkodó kiegészítéseket publikált a galéria 1901-ben és 1909-ben kiadott katalógusában, és bemutatta a gyűjteményt más kiadványokban is.42
Csaki könyvtárismertetőjének a zöme annak a leírása, amit a látogató az egyik teremből a másikba körbesétálva láthat, lenyűgöző részletességgel taglalva az egyes művek jellemzőit és történeti jelentőségét, leírva elhelyezésüket és prezentációjukat. A könyvtár heti húsz órában tartott nyitva, írta, kétszer annyi ideig, mint a művészeti galéria, és a könyveket akár három hónapra is ki lehetett kölcsönözni. A szöveg legnagyszerűbb része olyan, mint egy túra leírása: festői és színes tételeket sorol fel, szabadkozik a könyvek elrendezése miatt, amit egyrészt a helyhiánynak, másrészt annak tulajdonít, hogy a különböző időpontban beszerzett gyűjteményeket külön termekben helyezték el.
Az erdélyi szász Landeskunde tizenkilencedik századi klasszikus kézikönyve, ami 1857-ben látott napvilágot, a Brukenthal Múzeumot a tartomány kiemelkedő tudományos gyűjteményének tartja, büszkén említve híres festményeit, érmeit és ásványait, ugyanakkor azt sem hallgatva el, hogy a könyvtár anyaga akkor (még) kisebb, mint a Teleki Tékáé.43 A új kiadványok és számos nagyszebeni szász intézmény nagyobb régi gyűjteményének a megszerzése a következő évtizedekben megfordította ezt a rangsort. A szerzeményezésre fordítható költségvetésnek köszönhetően, amely a maga idejében bőségesnek számított, és ezeknek az új gyűjteményeknek a bekerülése nyomán a Brukenthal Könyvtár állománya elérte a százezer kötetet, az 1817. évi tizenötezerrel szemben. Később ez a szám meghaladta a háromszázezret. Négy kéziratos cédula- és kötet-katalógusa volt.44 Csaki útmutatója felsorolja a középkori kéziratokat, az ősnyomtatványokat, a ritkaságnak számító Transilvanicat, számba veszi az Erdélyen kívüli 18. századi kiadványok terjedelmes gyűjteményét is, a 19. századi magyar és német könyvek reprezentatív meglétét, közte a magyar országgyűlés jegyzőkönyveit és a porosz Helmuth von Moltke tábornok és vezérkarának műveit. A Verein für Siebenbürgische Landeskunde kiadványai és az ezekért cserében kapott külföldi egyesületi kiadványok, a többi intézmény által beszerzett és általuk később gyarapított gyűjtemények, a nagy gonddal kiválasztott és megvásárolt új kiadványok a Brukenthal Könyvtárat az erdélyi szászok legnagyobb könyvtárává, kiadványaik legteljesebb gyűjteményévé tették. A művészeti galéria azonban alig gyarapodott. Csaki munkatársainak megfogalmazása szerint „igazi nemzeti múzeum” volt, elsősorban Brukenthal báró gyűjtőmunkájának az eredményeként, de nemzeti szerepe azt kívánta, hogy az újabb erdélyi és szász művészeti alkotásokat is befogadja.45 A könyvtár ugyan a múzeumban volt elhelyezve, de ekkor már külön intézménynek tekintették.
1876-ban a magyar kormány megszüntette a szász kerület közigazgatási autonómiáját, és még ugyanebben az évben a kerület levéltára a Nationsuniversität anyagával együtt nyilvános tudományos intézmény lett. A levéltár megnyitása után a szászok nemcsak a Brukenthal Könyvtár középkori kézirat- és magánokirat-gyűjteményével büszkélkedhettek, hanem az új intézmény fejében a következő néhány évtizedben Erdélyben az egyetlen, nyilvánosság számára elérhető levéltárral is.46
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a magyarok
Az erdélyi magyarok nemzeti múzeumának és könyvtárának létrehozására irányuló erőfeszítések a tartományon belül zajlottak, de megvalósításukra ösztönzőleg hatott a Magyar Nemzeti Múzeum és a Verein für Siebenbürgische Landeskunde megalapítása. Gróf Bánffy György, aki Brukenthalt követte az erdélyi kormányzói székben, jóváhagyta 1793-ban az erdélyi országgyűlés javaslatát, hogy hozzanak létre egy olyan magyar nyelvápoló egyesületet, amelyhez múzeum is tartozna.47 Az egyesület első ülését Marosvásárhelyen tartotta meg, amelyen jelentős kézirat- és könyvadományokat kapott, de 1810-re beszüntette tevékenységét, mivel csökkent iránta az érdeklődés, a későbbi kormányzók pedig akadályozták a munkáját. Az Erdélyi Múzeum című folyóirat (1814–1818) is rövid életű volt, bár vonzotta a tudós szerzőket és az olvasókat. A reformpolitikus Bölöni Farkas Sándor (1795-1842) 1829-ben új javaslatot nyújtott be a tartomány múzeumának ügyében.48 Számos erdélyi magyar politikus és író támogatta a reformkorban a múzeum és az egyesület tervét az 1848-as forradalom előtti években. A „múzeum” és a „tudós társaság” szorosan összekapcsolódott a reformkori politikusok retorikájában.49
Erdélyen kívül, Magyarországon (Pesten) alapított gróf Széchényi Ferenc (1754–1820) múzeumot. Széchényi hivatali posztjain a felvilágosult abszolutizmus kezdeményezéseit támogatta. 1786-ban lemondott hivataláról, és – ahogy Brukenthal egy évvel később – minden idejét magángyűjteményének szentelte. Külföldi utazásai során kitüntetett figyelmet fordított a meglátogatott nagykönyvtárakra, elsősorban a British Museum és a göttingeni egyetem könyvtárára. Könyvtárost bízott meg azzal, hogy rendezze könyvgyűjteményét, és készítse el katalógusát, melynek első két kötetét (1799) további öt kiegészítő és indexkötet követte, majd egy háromkötetes kéziratkatalógus jelentetett meg (1815).50 A király 1802-ben elfogadta a magyar nemzeti könyvtár megalapítására tett javaslatát, melynek alapját Széchényi 13 000 könyvből, több mint 1200 kéziratból és más dokumentumból álló adománya jelentette. A könyvtár 1803-ban nyitotta meg kapuját, státuszát királyi rendelet szabályozta Bibliotheca Hungarica Széchényiano-Regnicolaris néven.51 Az országgyűlés 1807-ben alkotott törvénye a könyvtárat az új Magyar Nemzeti Múzeum részévé tette. Alapítványt létesítettek az intézmény támogatására, és nem csak pénzadományok érkeztek számára. A nemzeti könyvtár 1846–1847-ben a múzeummal együtt közös, impozáns neoklasszicista épületbe költözött, és 1949-ig a múzeum szerves része maradt.52
A szászokhoz hasonlóan a magyarok is létrehozták a maguk tudós társaságát. A Nemzeti Múzeum megalapítójának a fia, Széchenyi Ferenc 1825-ben arra kérte az országgyűlést, hogy alapítsák meg a Magyar Tudományos Akadémiát, és erre birtokainak egy évi jövedelmét ajánlotta fel. A következő esztendőben az Akadémia is létrehozta saját könyvtárát, amely ma is működik Budapesten.53
1841-ben Kemény József gróf (1795–1855), erdélyi történetíró és gyűjtő 15 439 kötetes könyvgyűjteményét és 1083 kéziratát az Erdélyi Múzeum-Egyesület javára ajánlotta fel. Kemény a szászok tudományos egyesületének tagja volt, és komoly tekintélyt vívott ki magának egy német történelmi forrásgyűjtemény kiadójaként.54 Javaslata nagy lelkesedést váltott ki az erdélyi országgyűlés magyar képviselői körében. A szászok ellenezték ezt, mivel tekintélyes állami támogatást igényelt volna, és mert Kolozsvárott, nem pedig Nagyszebenben vagy akár Marosvásárhelyen létesült volna, mely legalább közelebb volt a szász településekhez. Marosvásárhely a tartományi bíróság lelkes magyarjai révén régóta a magyarok kedvenc városjelöltje volt a múzeum számára. Kolozsvárott élt akkor a legtöbb iskolázott magyar, több főiskola is működött kitűnő, bár kicsiny könyvtárral, és két protestáns püspökségnek is ott volt a székhelye.55 A szászok erőteljes tiltakozása miatt és két éves élénk vita után az országgyűlés 1843-ban elutasította a javaslatot.
Kemény 1855-ben bekövetkezett halála arra késztette a magyarokat, hogy lépéseket tegyenek a Múzeum-Egyesület érdekében, ezúttal kormányzati támogatást sem kérve, nehogy Kemény hagyatéka Nagyszebenre vagy a Magyar Nemzeti Múzeumra szálljon. A szász jogtudós, Schuler von Libloy is csatlakozott a Marosvásárhely mellett szavazókhoz, mert nem tartotta volna szerencsésnek, ha a sajnálatosan szétszórt erdélyi könyvgyűjteményeket még eggyel szaporítanák a híres Teleki Könyvtár riválisaként.56 Végül a kérdést gróf Mikó Imre (1805–1876) adománya oldotta meg: az alapító elnök kolozsvári villáját ajánlotta fel az új egyesület és múzeum számára. A könyvtár anyaga egy ideig másik jótevőjük, gróf Bethlen Sándor városi házában kapott elhelyezést.
Az Erdélyi Múzeum-Egylet (később Egyesület) hivatalos engedélyezésére és megalapítására 1859 novemberében került sor. Eötvös József (1813–1871), a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke 1860-ban szász hallgatóság előtt tartott beszédében kijelentette, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a szászok Verein für Siebenbürgische Landeskundeje ugyanazt a célt követi. A tudományos munkát egy hegy megmászásához hasonlította: amelynek csúcsán a nemzetek találkoznak, és kezet nyújtanak egymásnak.57 A hasonlat megnyerő volt, de elhallgatta – az osztrákok és a szászok gyanakvását elaltatandó –, hogy a tudósok (kortársaikhoz hasonlóan) etnikailag elkülönülő intézmények alapítására törekedtek. A társaság első ülésének jegyzőkönyve szerint a 383 résztvevő egyhangú, titkos szavazással úgy döntött, hogy az egyesület magyar nyelven működjék.58
Az alapítók részletesen szabályozták a könyvtár működését. Határoztak a tíz különféle katalógus elkészítéséről, a helybenhasználat és a kölcsönzés feltételeiről, a raktározásról, a beszerzésről és általában a könyvanyag kezeléséről.59 Brassai Sámuel (1800?–1897), a tudós és az egyesület évkönyvének kiadója lett a Mikó-villában elhelyezett múzeumi (reália) gyűjtemények legelső igazgatója. A könyvtár első vezetője az a Szabó Károly (1824–1897) lett, aki nem érte be a könyvtár anyagának feldolgozásával, hanem úttörő módon az ország különböző tájain található régi könyvanyag közös katalógusának elkészítését tűzte ki célul.60 A könyvtár anyagának katalogizálásával kezdte, de ezt később kibővítette Kolozsvár, Erdély, majd egész Magyarország köz- és magánkönyvtárainak a feldolgozásával. Katalógusát országjárása közben állította össze, cédulái egyre gyarapodtak a könyvtárakat járva. Nem mellékesen új kapcsolatai révén a múzeum könyvtárának ajándékozott gyűjtemények számát is gyarapította. Katalógusának első, erdélyi anyaga az egyesület évkönyvében látott napvilágot 1868 és 1872 között, a részletesebb változat az MTA égisze alatt 1879 és 1898 között jelent meg három kötetben.61
Schuler von Libloyhoz hasonlóan Szabót is aggasztotta a könyvanyag szétszórtsága. Háromkötetes művének előszavában hangsúlyozta, hogy önmagában a bibliográfiai számbavétel nem sokat ér, ha nem közlik a lelőhelyet is.62 A korábbi katalógusokra, így Telekiére, Széchényiére is támaszkodott, de megpróbálta korrigálni a hibákat és pótolni a hiányokat a könyvek kézbevétele során, ha erre alkalma adódott. A példányok lelőhelyét is leíró közös katalógusról kialakított nézetei azt a mai gyakorlatot vetítették előre, amely a helyi gyűjteményeket a könyvtári állományok közös katalógusával egészíti ki. Bár az írók a XV. században felvetették már a közös katalógus szükségességét, és Szabó előtt is történtek erre kísérletek, elmondhatjuk, hogy ez a magyar kiadvány volt az első, ami el is készült.63
A Múzeum-Egyesület megalakulását hamarosan követte az első modern kori erdélyi egyetem alapítása. Az egyesület és a kolozsvári jogakadémia közösen biztosított intézményes alapot az 1872-ben létrehozott új magyar egyetem számára. Amikor a parlament azt mérlegelte, hogy a második egyetem Kolozsvárott vagy Pozsonyban létesüljön, az előbbi mellett döntött, mert az egyesület felajánlotta az egyetem számára, hogy gyűjteményeit használhatják. Az egyesület tagjaiból alakult ki a tanári testület magja; nekik és a diákok számára egy 1872-ben kötött – és 1894-ben megújított – együttműködési megállapodás garantálta az egyesület anyagainak a használatát. Az egyesület az egyetemi klinika és laboratórium céljára megkapta a néhai Mikó gróf kertjét, valamint évi 5000 forintot a könyvtár használatáért. Szabó Károly lett mind az egyetemi, mind az egyesületi könyvtár vezetője. A Múzeum-Egyesület jelölte ki az igazgatót, fizetését is több éven keresztül folyósította.64
Alapításakor az új egyesített könyvtár több mint 31 000 kötettel rendelkezett. Az egyetemi könyvtár 1885-ben nemzeti kötelespéldány-könyvtár lett, vagyis a magyar királyság néhány könyvtárával együtt ingyenes példányt kapott a kiadott művekből azzal a kikötéssel, hogy feldolgozzák és hozzáférhetővé teszik a használók számára. (A kiadók egy része a jogszabályt nem tartotta be.) 1895-ben a könyvtár az egyetem épületének egyik alkalmasabb, de zsúfolt helyiségébe költözött, és elkészült első szakkatalógusa. Az 1894/95. tanévben 5988 olvasó kereste fel (vagyis 26 naponta), 1107 könyvet kölcsönöztek és 1812-t használtak helyben. Szemmel láthatóan jelentős használói bázist szolgált ki a könyvtár, és az is nyilvánvaló, hogy a gyűjteményeket intenzívebben használták, mint a Brukenthal Múzeumét.65 A művészeti galéria, a régiségtár, az ásványtani és a botanikai gyűjtemény tovább gyarapodott, de inkább az egyetemnek, mintsem a könyvtárnak köszönhetően. Az egyes gyűjtemények a tanszékekhez kapcsolódtak, taneszközgyűjtemények lettek, és a tanszékek vezetőit nevezték ki a gyűjtemények felelősének.66
Az egyetem és a Múzeum-Egyesület könyvtárának anyagát külön kezelték, de egy igazgató irányítása alatt működött; az egyetem erőssége a kortárs nyomtatványokban, disszertációkban és a tananyaghoz kapcsolódó könyvekben rejlett, míg az egyesület rengeteg kézirattal és régi könyvvel rendelkezett. A Múzeum-Egyesület anyagát üveges tárlókban helyezték el, ahogy a korabeli múzeumokban szokásos volt. Külön költségvetéssel rendelkeztek, állományuk a századfordulóra elérte a 200, illetve 300 ezer kötetet. Mindegyik rendelkezett külön kötet- és cédulakatalógussal, az egyetemi könyvtár 1892 és 1898 között nyomtatásban is kiadta négykötetes szakkatalógusát. A könyveket és kéziratokat 1909-ben átköltöztették egy impozáns, ma is működő könyvtárépületbe, amely 252 ülőhellyel (ez többszörös gyarapodás volt), vasbetonnal megerősített, rögzített és biztonságos vasállványokkal, külön olvasótermekkel (általános, periodika-, kézirat-, térkép-, régi könyv- és levéltári anyagok használatára) rendelkezett. Az igazgató, Erdélyi Pál (1864–936), és helyettese, Gyalui Farkas (1866–1952) kulcsszerepet játszottak az új létesítmény megtervezésében; Gyalui volt az első professzor, aki könyvtártudományt oktatott magyar egyetemen (1901). Az új épület elfoglalása az intézmény működésének alapelveként a használat elsőbbségét szilárdította meg a kiállításokkal és a megőrzéssel szemben.67
3. ábra
Az első világháború előtt kiadott képeslap felirata a magyar vidéki város új könyvtárépületének összetett jellegét hangsúlyozza:
“Egyetemi és Múzeumi Könyvtár, Kolozsvár: Épült 1906-1909.Tervezték Korb Fl. és Giergl K. műépítészek (keltezetlen)”
Az Országos Széchényi Könyvtár kisnyomtatványtárának anyagából
Szabó és utódai a Brukenthal Múzeumban dolgozó kollégáiknál is jobban szembesültek a kéziratok és a közigazgatási iratanyag megőrzésének és hozzáférhetővé tételének problémáival. Kemény eredeti hagyatékában voltak középkori oklevelek és családi iratok, és az új múzeum egyre többet kapott a gyűjtőktől is. A könyvtárosok először ugyanúgy dolgozták fel ezt az anyagot, mint a kéziratokat, de szerencsére felhagytak ezzel, amint azzal a megoldással is, hogy az egyes iratokat kiemeljék közigazgatási kontextusukból. Sok esetben ez a kontextus már amúgy is elveszett, mert a beérkező anyagok olykor a főúri gyűjtők által önkényesen rendezett családtörténeti vagy tematikus gyűjteményei voltak. A századforduló után az intézményi iratok sajátosságainak és a levéltári proveniencia elvének felismerése a könyvtáron belüli levéltári részleg kialakítását eredményezte, amelyben közigazgatási és családi iratok is helyet kaptak. Ez „új időszak kezdetét” jelenthette – mondta Erdélyi Pál könyvtárigazgató 1904-ben –, „a levéltárnak olyan irányú fejlődését, a mely a történeti szerepet játszott családok és nemzetségek levéltáraival egy erdélyi nemzetségi levéltár kialakulására vezethet.”68
A székelység, ez a magyarul beszélő, Erdély keleti felében élő „nemzet” is létrehozta a maga nemzeti múzeumát 1918 előtt. A könyvek, kéziratok és műtárgyak első adományozója kikötötte, hogy „az intézet ’Székely Nemzeti Múzeum’ címet viseljen”, amely egy sepsiszentgyörgyi iskola által adományozott épületben nyert elhelyezést 1879-ben. 1913-ban, amikor a gyűjtemény átköltözött jelenlegi értékes épületébe, amelyet a népi építészetet és a történelmi emlékeket ötvöző Kós Károly tervezett, már jelentős könyvgyűjteménnyel, a helyi közigazgatás iratanyagával, családi iratokkal és a múzeum által kezdeményezett ásatások leleteivel rendelkezett.69
Az Astra és a román gyűjtemények
Erdély legnagyobb számú etnikai csoportja, a románok nem rendelkeztek olyan földbirtokos arisztokráciával és városi elittel, vagy hasonló alapítványokkal, amelyek egyházi iskolákat és könyvtárakat, illetve magángyűjteményeket tudtak volna fenntartani. A román oktatás szerényebb színvonala azt eredményezte, hogy kevés volt a románul olvasók száma. A népesség olvasni tudása is eltérő volt a származás, társadalmi hovatartozás és nemzetiség szerint. Az 1881. évi magyar népszámlálás szerint az erdélyi németek 62,3%-a, a magyarok 31,4%-a, a románok 8,8%-a tudott írni, olvasni.70 A művelt románok közül sokan szász vagy magyar iskolákban tanultak, németül és magyarul olvastak.71
A románoknál a világi könyvkiadás a vallásos irodalommal szemben viszonylag későn került túlsúlyba, a politikai vezetők és az értelmiség még a 19. században is elsősorban egyházi személyek közül került ki.72 A 19. század elején az erdélyi románok egyedülálló kulturális központja Balázsfalva városa volt Erdély közepén, a görög katolikus püspökség székhelyén, könyvtárral is rendelkező iskolával és a katolikus Habsburgok támogatását élvező nyomdával. A modern román nacionalizmus alapeszméit megfogalmazó balázsfalvi történettudósok és filozófusok kisebb csoportja Erdélyi Iskola néven vált ismertté.73 Az 1747-ben alapított balázsfalvi könyvtárat tekintették „az első nemzeti jellegű román könyvtárnak”.74 A könyvtár kéziratban fennmaradt katalógusai azt mutatják, hogy gazdag anyaga volt francia, latin, magyar, német és román nyelvű tudományos művekből.75 A kortárs Teleki-, Batthyány- és Brukenthal-gyűjtemény bizonyára felülmúlta nagyságban és értékben a balázsfalvit, de 1848-ig biztosította a legfontosabb irodalmat annak a több mint háromszázötven román vezetőnek, akikről ismert, hogy ott tanult.76 A püspöki székhely nyomdájában láttak napvilágot az Erdélyi Iskola tevékenységének első gyümölcsei, bár a könyvműhely később vesztett jelentőségéből.
Nem szabad eltúlozni Balázsfalva szerepét, hiszen kisváros volt; az erdélyi románok fele ortodox volt, nem pedig görög katolikus, akik az érseki székhely, Nagyszeben felé orientálódtak. 1800 után már a budai Egyetemi nyomda lett a román könyvek elsőszámú műhelye, és meglepő módon több román művet jelentetett meg 1801 és 1830 között, mint az összes többi együtt. (Jócskán lemaradva Nagyszeben volt a második, Bukarest a harmadik.) Ezekben a városokban és az összes többiben közel ugyanannyi vallásos mű jelent meg. Buda első helyét tankönyvekkel, történelmi művekkel, folyóiratokkal és szépirodalommal érte el. A nyomda vonzotta a román tudósokat, mivel így kikerülhették az egyházi ellenőrzést, míg az állami tisztviselőknek a világi román kultúra műveléséhez fűződő érdeke azzal párosult, hogy az állami bevétel érdekében növeljék a Dunai Fejedelemségekbe irányuló könyvexportot.77
A legnagyobb erdélyi román könyvtár egy magángyűjtemény volt. Timotei Cipariu (1805–1887) nyelvész, újságíró és balázsfalvi görög katolikus kanonok volt, aki rendszeresen rendelt külföldi kereskedőktől tudományos könyveket az egész 19. századon átívelő tudományos pályája alatt. Halála után könyvtárát hathétezer kötetre becsülték. A régi és az új irodalmat egyaránt beszerezte szerteágazó filológiai munkássága céljaira, közte kétszáz klasszikus és keleti kéziratot, valamint latin, arab és modern európai nyelveken írt, továbbá román könyveket. Úgy tűnik, a szeme előtt lebeghetett, hogy egyszer majd könyvgyűjteményét nemzete rendelkezésére bocsájthatja.78
Sajnálatos módon a negyvennyolcas szabadságharc alatt a zavargásokban a balázsfalvi iskolai és püspöki könyvtár, Cipariu magánkönyvtára és a viszonylag új keletű nagyszebeni ortodox érseki könyvtár anyagának a zöme is megsemmisült.79 Cipariu és a többiek állandó erőfeszítéseket tettek a hiányok pótlására a forradalom és szabadságharc után, az osztrák uralom idején. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1859. évi megalakulásán felbuzdulva a románok újra megpróbálkoztak egyesület-alapítással, hiszen már történtek megehetősen gyenge és elszórt kísérletek román tudományos egyesület és közkönyvtár létrehozására.80 Néhány olvasókör és olvasótársaság is alakult kis kölcsönkönyvtárral és folyóirat-olvasóteremmel; ezek egy-egy püspöki székhelyen, román egyházi fenntartású középiskolai központokban és dél-erdélyi román kereskedővárosokban jöttek létre.81
A történész-politikus Ioan Puşcariu 1860-ban egy olyan román irodalmi és kulturális szervezet létrehozását javasolta, amely évente más és más románok lakta városban ülésezik, és „román könyvtárat, román múzeumot stb.” létesít.82 Az ASTRA, vagyis az Asociaţiunea transilvană pentru literatura română şi cultura poporului român (A Român Nép Erdélyi Român Irodalmi és Kulturális Egyesülete) 1861-es alapítása után egyesítette mind a román, mind a szász és a magyar olvasótársaságok gyakorlatát. A Múzeum-Egyesülethez hasonlóan az Astra alapszabályában is szerepelt egyesületi könyvtáros, bár nem írta elő sem könyvtár, sem múzeum alapítását; a Verein für Siebenbürgische Landeskundehez hasonlóan (és Puşcariu javaslata szerint) éves közgyűlését mindig más városban tartotta, és lényegesnek ítélte a lakosság megnyerését is. A másik két egyesülettől eltérően az Astranak területi alapon szerveződő részlegei voltak, amelyekben közkönyvtárak alapítását is tervezték Astra-kiadványokkal és elfogadott román irodalommal.
A görög katolikus és az ortodox püspökök közötti rivalizálás miatt az alapszabály kifejezetten száműzte a vallási kérdéseket az egyesület tevékenységéből, és a vallási semlegességet szorgalmazta a vezetők megválasztásában is. Az Astra jóval szerényebb anyagi eszközökkel rendelkezett, mint a magyar vagy a szász egyesület, a román társadalom leggazdagabb szegmense, a két egyház támogatása ellenére. Az Astra 1862-es közgyűlése évi 100 forintot biztosított könyvbeszerzésre, de voltak évek, amikor még ennyit sem. Andrei Şaguna ortodox püspök lett az Astra első elnöke, de görög katolikus egyházi személyek is voltak a vezetőségben. Mivel ismerték Cipariu felkészültségét és könyvészeti szakértelmét, megbízást kapott annak a bizottságnak a vezetésére, amely a könyvtári gyűjtemény gyarapításáért felelt.83
Cipariu bízott abban, hogy az Astra és az erdélyi románság komolyan támogatja majd azt a könyvtárat, amely egyszer a régi román könyvek átfogó gyűjteménye lehet, s egyike volt azoknak, akik szerény adományokkal is gyarapították időnként a könyvtárat. Miután csalódott az Astra könyvtárára 1862 júliusában tett javaslatának a fogadtatásában, azt írta ugyanennek az évnek novemberében egyik bukaresti barátjának, hogy a Kárpátoktól délre tervezett Román Nemzeti Könyvtárnak akarja eladni magánkönyvtárát, és azt is említette, hogy máskülönben egy németnek vagy angolnak adja el. Nem így tett, de láthatóan az Astranak sem akarta felajánlani. Talán görög katolikus kanonok lévén aggódott, hogy kincsei az ortodox érseki székhelyen annak közvetlen szomszédságába kerülnének, de Bukarestbe írt levele azt sejteti, kételyek gyötörték, vajon az erdélyi románság körében akadnae szűk szakmai közönséget érdeklő könyveinek méltó olvasója. Azzal a feltétellel hagyta könyvtárát a balázsfalvi érsekségre, ha megfelelő helyet biztosítanak neki: ezzel olyan feltételt szabott, amelyet csak 1916-ban tudtak teljesíteni.84
Az Astra könyvtára Nagyszebenben az egyesület szerény helyiségeiben, néhány polcon kapott helyett, pár háztömbnyire a Brukenthal Múzeumtól. Az Osztrák Tudományos Akadémia és két szász könyvkereskedő rendszeres ajándékai annyira alapvető részét képezték a kezdeti adományoknak, hogy 1868-ban, amikor a bukaresti román kulturális minisztériumtól megérkeztek az első könyvajándékok, az ezer kötetre sem rúgó könyvanyag zöme német nyelvűnek bizonyult.85
A román sajtóban közzétett állományadatok nyomán megnőtt a könyvtár iránti érdeklődés, és ez több jelentős román adományt eredményezett. Az Astra közgyűlése arra utasította a könyvtárost, hogy adjon ki katalógusokat – kettő nyomtatásban meg is jelent (1882-ben és 1895-ben). Utóbbi 3214 művet tartalmazott 4645 kötetben, tizenhárom szakcsoportban, és az egyesület által kidolgozott könyvtárhasználati szabályzatot is közölte. A könyvtárnak legalább heti két alkalommal kellett nyitva tartania, a könyveket legfeljebb három hónapra lehetett kölcsönözni, de csak akkor, ha a könyv árát letétbe helyezték.86
A katalógus megjelenésére akkor került sor, amikor a Román Nemzeti Párt és az erdélyi román egyesület tevékenysége fellendülőben volt. A párt 1894-ben a nemzetközi közvéleményhez fordult támogatásért a magyar kormányzattól elszenvedett sérelmei miatt. 1905-ben, a Romániában megjelenő hasonló kiadványt megelőzve, az Astra adott ki egy kitűnő háromkötetes román enciklopédiát.87 Szerkesztője, Constantin Diaconovici az Astra 1897-es közgyűlésén kijelentette, a könyvtárat sürgősen bővíteni kell, hogy „nagy, nyilvános nemzeti könyvtárrá válhasson”.88 Az Astra nagyszebeni új, palotaszerű székházát, népszerű nevén a nemzet házát (casa naţională) 1905-ben avatták fel. Egy év múlva egy másik ünnepség, a közelében épült új, impozáns ortodox katedrális felszentelése a régi szász város falain belüli növekvő román jelenlétnek újabb bizonyítéka volt.
Az 1900-as évek elején az Astra végre megvalósította nemzeti múzeumának régóta halogatott megalapítását, majd a helyi közkönyvtárak támogatásának új programjába fogott, amely egyik legjellemzőbb újítása lett. 1850-ben – először Balázsfalván – több erdélyi román iskolában alapítottak kisebb múzeumot pedagógiai célra. Az Astra 1868. évi gyűlése javaslatot tett az egyesület múzeumának a létrehozására, majd 1871-ben felhívást adtak ki a „nemzeti múzeum” megalapítására. Az egyesülethez érkező ajándékok között kezdettől fogva a könyvek mellett tárgyak is voltak, és az egyik újságcikkben említést tettek az „egyesület múzeumá”-ról, noha ez formailag nem is létezett. Az 1881-ben a nagyszebeni román mezőgazdasági és ipari kiállítást követően számos román úgy vélte, nagy kár, hogy a kiállított tárgyak szétszóródnak. 1897-ban az Astra alapszabályába bekerült az a módosítás, hogy a „múzeumi és egyéb gyűjtemények alapítása” is a román irodalom és kultúra terjesztése mellett az egyesület alapfeladata. A Történeti és Néprajzi Múzeum hivatalos megalapítására 1905-ben került sor, és a nemzet házában kitüntetett szerepe volt kívül és belül (az épület homlokzatára „Az Egyesület Múzeuma” felirat került).89 A kolozsvári magyar egyetem román professzora, aki 1913-ban az erdélyi román kultúra helyzetét elemezte, a múzeumra az Astra egyik legnagyobb vívmányaként hivatkozott, de a könyvtárat meg sem említette.90
Az Astra égisze alatt indított községi könyvtáralapítási program a Román Nemzeti Párt és az Astra tevékenysége új, népies irányzatának a része volt. A román vezetők új generációja már nem akart a fejletlen román urbánus elitre támaszkodni, és nem érte be a magyar politikai rendszer kínálta szegényes lehetőségekkel sem, hanem a vidéki népességet akarta bevonni a nemzeti ügybe. Az Astra új, 1897-es alapszabálya nemcsak nagyobb hangsúlyt helyezett a múzeumi és könyvtári gyűjteményekre, hanem a falvakban végzett tevékenység kibővítését is szorgalmazta népszerű könyvek olcsó kiadása révén.91 Hetven címből álló két új sorozatot adtak ki 1900 és 1914 között. A Biblioteca poporală köteteit ingyen vagy leszállított áron terjesztették, hogy népszerűsítsék az új községi könyvtárakat.92 A helyi papság és a tanítók gyakran fordultak levélben közvetlenül az Astra központi bizottságához, hogy ingyenes kiadványokat kérjenek könyvtáruk számára, de ezeket csak azzal a feltétellel kapták meg a kérelmezők, ha már megalapították az Astra helyi képviseletét, ami aztán a többi tevékenységet, a múzeumot, kiállításokat, előadók fellépését is támogatta.93 Úgy látszik, az Astra központi könyvtárának alig volt szerepe a népkönyvtári kampányban: az 1913-ban regisztrált 594 népkönyvtár a kerületi és a helyi bizottságoknak a hatáskörébe tartozott. Az Astra mozgókönyvtárakat is alapított, ezek bizonyos időközönként jutottak el az egyik településről a másikra. A magyar kormányzat ezt a gyakorlatot gyanakvással szemlélte, jóllehet a magyarlakta településeken is ajánlotta magyar népkönyvtárak létesítését.94
Amikor a központi könyvtár 1905-ben beköltözött a nemzet házába, még meglehetősen szerény nagyságú gyűjtemény volt a maga 6109 kötetével, a Brukenthal Múzeum és a kolozsvári egyetem, illetve a Múzeum-Egyesület könyvtárával összehasonlítva, de az Astra új helyiségei és új lendülete a következő években viszonylag gyors fejlődést eredményezett. 1910–1911-ben bevezették a Román Akadémia által javasolt szakrendszert, az állományt húsz szakcsoportba rendezték az olvasóteremtől elválasztott könyvespolcokon, külön kézirat- és folyóiratrészleggel, cédulakatalógussal, kibővített, napi két órás nyitva tartással. A gyűjtemény 1918-ra 22 158 kötetesre nőtt. A fejlődés ellenére az erdélyi román egyesület elsősorban vidéken működött, és meglehetősen szegény volt. A potenciális helyi felhasználók száma és a központi könyvtár gyarapítási eszközei jóval kisebbek voltak, mint a Brukenthal Könyvtáré, a kolozsvári egyesített egyetemi és múzeum-egyesületi könyvtáré. A gyűjtemények fejlesztése sem volt az Astra célkitűzéseinek központi kérdése, mint az Erdélyi Múzeum-Egyesület vagy a Brukenthal Múzeum esetében.95
Könyvtárak, múzeumok és levéltárak Romániában 1918 után
Az Osztrák-Magyar Monarchia, vele pedig Nagy-Magyarország, melyhez Erdély is tartozott, az első világháború végén felbomlott. Az események váratlan fordulatát kihasználva a román hadsereg bevonult Erdélybe, és a tartomány román többsége örömmel üdvözölte Romániával való egyesítését. A három könyvtár adminisztratív helyzete nem változott a román uralom első évtizedeiben. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a kolozsvári egyetem könyvgyűjteményei párhuzamosan működtek, de egységes vezetésük továbbra is megmaradt. A legtöbb magyar könyvtáros végig a helyén maradt, de a szolgáltatások általános bővülésével és a román váltás nyomán sok román szakember került a könyvtárba. 1923-ban az egyetemi könyvtár kötelespéldánystátuszt is kapott Romániában – a Magyarországon élvezett hasonló státusz pótlására –, ami a román anyag gyors gyarapodásával járt, melynek nyomán 1935-re Románia „legnagyobb és leggazdagabb anyaggal rendelkező könyvtárá”-vá vált.96 A magyarok nehezteltek a román felügyelet bevezetése, valamint a múzeumi és az egyetemi könyvtár gyűjteményeinek növekvő integrációja miatt, amit mindkét fél hasznosnak tartott, amíg az egyetem magyar kézben volt. A magyarok és a románok közötti polémiák, perek, olykor komoly viták évtizedekre állandósultak..97
A két világháború közötti időszakban az Astra óriási tekintélyre tett szert a román nemzetegyesítés mozgalmának kulturális éllovasaként. Könyvtára kötelespéldánystátuszt kapott, állománya gyorsan nőtt. A Brukenthal Könyvtár esetében alig történt változás: sokkal szerényebb mértékben gyarapodott ugyan, de folytatta, amit a magyar uralom alatt is végzett, a német anyanyelvű kisebbség első számú könyvtáraként működött. A Brukenthal Múzeum képtárának figyelme egyre inkább a román festmények gyűjtésére irányult.
A hatóságoknak a magyar és a német kisebbség levéltárai iránti érdeklődése jelentősen megnőtt a román uralom alatt. A kolozsvári múzeumi könyvtár levéltári részlege – most már a román egyetemi könyvtárral egységben, román igazgató alatt – továbbra is magyar részlegvezető irányításával dolgozott, de a korábban bevezetett nemzetközi levéltári elmélet és gyakorlat átvételét folytatva. Az ideiglenes román közigazgatás 1920ban a gyorsan elrománosodó Kolozsvárott egy erdélyi román állami levéltárat hozott létre. Ez a bukaresti központú állami levéltári rendszer része lett. A múzeumi levéltárban gyűjtött családi és közigazgatási iratoknak vetélytársa akadt: az új levéltári fiók a következő két évtizedben több mint 3000 polcfolyóméternyi anyaggal gyarapodott.98 A nagyszebeni szász levéltár régóta hivatalban lévő vezetője, Georg Eduard Müller (1866–1944), jó kapcsolatokat ápolt román történészekkel, így a tekintélyes bukaresti Délkelet-Európai Intézet új helyi fiókjának az igazgatói posztját is betölthette. Politikai kapcsolatai egyengették az utat akkor is, amikor az intézmény 1926-ban felvette a Szász Nemzeti Levéltár nevet.99
A második világháború zűrzavaros eseményei kusza közigazgatási változásokat hoztak Erdély kulturális intézményei számára. Az 1940 szeptemberi második bécsi döntés Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolta. A kolozsvári egyetem és a levéltárak román vezetői és az oktatók még a magyar bevonulás előtt elhagyták a várost; magukkal vitték az 1920 utáni anyagot, de otthagyták a régit. A város három évre ismét magyar közigazgatás alá került, az egyetem megint magyar lett. A kolozsvári román egyetem Nagyszebenbe költözött, a magukkal vitt könyvtári anyagból új könyvtárat alapítottak.100 A német szövetségesekkel ápolt jó viszonyból profitálva a Brukenthal Múzeum 1944-ben átvette az Astra múzeumi anyagát. Meglepő módon a politikai változások és a front áthaladása ellenére csak egy komolyabb veszteség érte az erdélyi gyűjteményeket 1944-ben, a Székely Nemzeti Levéltár anyagának egytizede megsemmisült biztonságba helyezése során, amikor is 1944 szeptemberében Magyarországra mentése közben egy lőszerraktár felrobbant.101
A háború utáni időszak kezdeti szakaszában Erdély határai és kulturális intézményei visszanyerték háború előtti státuszukat. A kommunista hatalom 1947 utáni megszilárdulása nyomán több drasztikus változás történt. Az új hatalom kevéssé tűrte meg az autonóm kulturális intézményeket: 1948 és 1950 között önfeloszlatásra késztette a Verein für siebenbürgische Landeskundet, a görög katolikus egyházat, az Astrat és az Erdélyi Múzeum-Egyesületet – az Erdélyi Múzeum-Egyesület hivatalosan le is mondott gyűjteményeiről. Ezeknek az intézményeknek és szervezeteknek az iratai, a Brukenthal Múzeum anyagának jó része, a Szász Nemzeti Levéltár és Múzeum Levéltárának gazdag anyaga az állami levéltárba került. Utóbbit 1951-ben a Belügyminisztérium és annak állambiztonsági szerve, a Securitate fennhatósága alá vonták. A kolozsvári reáliagyűjteményeket elvették az egyetemtől, és átszállították az új néprajzi, művészeti és történeti múzeumokba. Az 1957. és 1974. évi levéltári törvény széles körben vonta meg azoknak a dokumentumoknak a körét, amelyek az állam ellenőrzése alá tartoznak. A totalitárius szándék nyilvánvaló volt, bár a szovjet blokk teoretikusai azzal érveltek – a burzsoá levéltári elméletet bírálva –, hogy az iratok megfelelő elhelyezésében nem a proveniencia és a formátum, hanem a társadalmi cél a döntő tényező.102
Az Astra könyvtára továbbra is fennmaradt, most már a megyei könyvtárak országos hálózatának egyik tagjaként. Az Astra Múzeum független, hat különböző részből álló intézmény lett, melyet összefoglalóan az Astra Nemzeti Múzeum-Együttes nevet kapta. Viszonylag a Brukenthal Könyvtár változott a legkevésbé: múzeumi könyvtár maradt a történeti múzeum és a képtár mellett, amelyek jóval nagyobb ismertségnek és nemzetközi tekintélynek örvendtek, mint a könyvtár maga. A Brukenthal galéria számos festménye elveszett a második világháború alatt és a kommunista hatóságok adminisztratív intézkedései eredményeképpen, de még mindig a Brukenthal által összegyűjtött európai mesterek képei tették ki a gyűjtemény javát.103 Az intézményegyüttes a Brukenthal Nemzeti Múzeum nevet viseli. Az erdélyi szászoknak az elmúlt évtizedekben lezajlott tömeges kivándorlása és a román hivatalnokvezetők gyanakvása miatt a Brukenthal könyvtár maradék ambícióját is feladta, hogy a szászok „nemzeti” könyvtára legyen. Ezt a funkciót jóval szerényebb mértékben egy Németországban működő intézmény vállalta magára.104
1990-ben Kolozsvárott újjászületett az Erdélyi Múzeum-Egyesület mint független szervezet, saját kiadványokkal és szerény gyűjteményekkel. A kommunista korszak idején kisajátított javait nem kapta ugyan vissza, de a nemzeti levéltárról szóló 1996. évi törvény, a demokratizálódás és az Európai Unióhoz való csatlakozás sokban javította az etnikai kapcsolatokat és a gyűjteményekhez való hozzáférést, noha napjainkban a román könyvtáraknak súlyos szakmai és pénzügyi gondokkal kell szembenézniük.105 Egyfajta munkamegosztás látható a Brukenthal könyvtár és az Astra könyvtára között: míg az előbbi a régi szász és erdélyi kiadványok kiemelkedő gyűjteményével rendelkezik, az utóbbi Cipariunak a régi román könyvek gyűjtését és tanulmányozását szorgalmazó törekvéseit viszi tovább.106
Összegzés
Reprezentáció, tudományosság és professzionalizmus a gyűjtemények fejlődésében
A tanulmányomban vizsgált múzeumokban, könyvtárakban és levéltárakban végbement változások rávilágítanak arra, milyen szerepet játszottak a különböző gyűjtemények a modern európai történelemben. A dokumentumoknak és a tárgyaknak a legújabb korig tapasztalható külön szerepeltetése – ezeket a mai szakemberek is általában elválasztják egymástól – első látásra furcsa lehet számunkra. A koraújkori gyűjtők a klasszikus modellt követve műtárgyakat, kéziratokat és könyveket halmoztak fel ritkaságtáraikban és a múzeumokban, elsősorban azért, mert az új tudományos modell a tárgyi bizonyítékokat és a megfigyelést tartotta a legfontosabbnak. A tizennyolcadik és a tizenkilencedik századtól kezdve a múzeumok, könyvtárak és levéltárak szakszerűvé válása ezen intézmények módszereinek és gyűjteményeinek a szétválasztását ösztönözte. Kelet-Európában, de különösen Erdélyben a nemzeti eszme iránti lelkesedés egy ideig nem követte ezt az irányt. A tervezett nemzeti könyvtár, nemzeti múzeum előtti jelző a könyvtáraknak és levéltáraknak azt a célját emelte ki, hogy egyetlen helyen gyűjtsék össze a kialakuló modern szász, magyar és román nemzet önkifejezéséhez szükséges dokumentumokat és tárgyakat.
Tanulságos azt a módot is vizsgálni, ahogy a gyűjtemények gondozói ezeket kortársaik elé tárták, és hogy miként látták ezt az utazók. A nyomtatott katalógusok és a látogatók ritkaságtárakról szóló leírásai kiemelték a tartalmi sokszínűséget, és többé-kevésbé méltányolták azokat a kisebb-nagyobb erőfeszítéseket is, ahogy e tartalmak között kapcsolatot teremtettek. A legújabb korban sokkal ritkábban látható ez a szoros egymásmellettiség. Telekinek és Széchényinek a tizenkilencedik század elején kiadott könyvtári katalógusai csak a könyvek átfogó számbavételére törekedtek, s ezeket a kortársak tudományos segédeszköznek tekintették. Az erdélyi könyvtárak anyagát folyóiratokban és nyomtatott katalógusokban közreadó jegyzékek, a belső használatra készített kötet- és cédulakatalógusok a köznapi könyvtárhasználók és a tudósok igényeit is szem előtt tartották.
A múzeumok és a könyvtári gyűjtemények még a tizenkilencedik században is látványosságként – mai kifejezéssel: idegenforgalmi-attrakcióként – funkcionáltak. Az utazók fontosnak tartották ezeknek a gyűjteményeknek a felkeresését, a múzeumok és a könyvtárak személyzete főleg ezeknek a látogatóknak a vezetésével töltötte ideje nagyobb részét.107 Az utazók figyelemre méltó festményekről, műtárgyakról, könyvekről és kéziratokról számoltak be, amelyeket a szinte kötelező látogatások során láttak. A tizenkilencedik század egyik leghíresebb közép-európai utazója, Dinicu Golescu elbűvölte olvasóit a Pesten, Münchenben és az itáliai városokban látottak felidézésével. 1825 körül ezt jegyezte fel a magyar Nemzeti Múzeumról: „számos terem, tele könyvekkel, legtöbbjük nagyon régi könyv, magyar, latin, német, középkori latin, ógörög és francia nyelven. Nagy teremben különféle érmék, a régi időktől napjainkig … Hasonlóképpen vannak itt török fegyverek, igen változatosak és a mostaniaktól nagyon különbözőek”.108 A nyugati utazók, mint az angol John Paget is, kötelező penzumként keresték fel a híres könyvtárgyűjteményeket. 1840-ben Marosvásárhelyen tett látogatásáról azt írta, hogy a város nagyon büszke a Telekiek kiváló könyvtárára, és dicsérte a könyvtár példás rendjét. Több értékes művet is megemlített, és leírta, hogy könyvészeti ritkaságokat mutattak neki. Nagyszebenben a megérkezése utáni reggelen első dolga volt báró Brukenthal múzeumát és képtárát felkeresni.109 Mindkét utazó számára ezek a gyűjteményegyüttesek egyértelműen a nemzeti törekvések tanúbizonyságai voltak.
A szász, a magyar és a román könyvgyűjtemények eltérő fejlődését tudományos és szakmai prioritások határozták meg. A Brukenthal Könyvtárnak a múzeumi gyűjtemények közötti elhelyezése hagyományos megoldásnak számított, ami a mai napig fennmaradt. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület élvezte a magyar kormány támogatását. Bár a múzeumi funkció háttérbe szorult a gyarapodó egyetemi könyvtár magjaként a felsőoktatást szolgáló tevékenysége miatt, reáliagyűjteményei megmaradtak, mivel több részre szedték, és az adott egyetemi tanszéken szemléltető eszközként használták őket. A Múzeum-Egyesület könyvtárvezetője, Szabó Károly úttörő jellegű közös katalógusának a létrehozásával túllépett a múzeumi funkción, ami az első ilyen kezdeményezés volt a könyvtári világban. Az Astra és könyvtára jóval szerényebb forrásokkal működött, és csak 1905-ben sikerült igazi múzeumot alapítania, de sokat tett népszerű publikációval és elsősorban a közkönyvtári hálózat létrehozásával a román nemzeti ügyért. Mindegyik intézmény kéziratait és levéltárát idővel átvette a Román Állami Levéltár.
A huszonegyedik század elején a múzeumok, könyvtárak és levéltárak hibrid intézményei egyre kevésbé tűnnek olyan szokatlannak, mint a huszadik században. A digitális objektumok online bemutatása lehetőséget teremt a hasonló, ám különböző formátumú kulturális műalkotások együttes bemutatásával a fizikai tárhelyek és a köztük lévő távolság áthidalására. Korunkban, amikor az amerikai tudományos könyvtárak szövetsége (Research Libraries Group, RLG) a múzeumok, könyvtárak és levéltárak együttműködése mellett kardoskodik, és az amerikai IMLS (Institute for Museums and Library Services) kifejezetten múzeumok és könyvtárak együttműködéséhez nyújt pénzügyi támogatást, hasznos modell lehet a múzeumban működő könyvtár a jelen számára is.110