 |
Könyvtárügy a pannon térségben : Fejezetek Pallósiné Toldi Márta kutatásaiból / [közread. a] Könyvtári Intézet. – Budapest : Könyvtári Intézet, 2005. – 162 p. ; 21 cm – (EuroTéka ; ISSN 1787-0283) ISBN 963 201 620 3
„Már semmi sem az, aminek korábban véltük. A dokumentum nem feltétlenül azonosítható fizikai megjelenésével, a gyűjtemény birtoklás nélkül, láthatatlanul is feltárja tartalmait, a könyvtár falai a hálózat aktív elemei révén szimbolikusan leomlottak (…) A globalizáció és az információs társadalom a könyvtárakat is szerepeik újrafogalmazására készteti” – írja a szerző kötetének bevezetésében. Nos, ebben az „újrafogalmazásban” nyújt nagy segítséget a Könyvtári Intézet EuroTéka sorozatában megjelent munka, amely Pallósiné Toldi Márta 2003-ban befejezett és 2004. május 14-én, kiemelkedő sikerrel megvédett, Nyilvános könyvtárak a pannon térség társadalmaiban című PhD-disszertációjának egy részét tartalmazza. A szerző arra keresi a választ, hogy a „könyvtárhasználók, a menedzsment és az állami kultúrpolitika milyen hangsúlyokat jelöl ki a változáskényszerben a könyvtárak számára”. Kutatásának kiindulópontjául az a meggyőződése szolgál, mely szerint a „közlési forradalmak tudásrögzítési médiumait gyűjteményébe és szolgáltatásaiba integrálni képes könyvtár a posztmodern kor demokratikus társadalmainak alapintézménye”. Ennek bizonyítására a könyvtári rendszer, a finanszírozás és az igénybevétel jellemzőit a pannon térség három államában (Magyarország, Ausztria, Szlovénia) vizsgálja. Hatalmas műveltségről tanúskodó tudás birtokában filozófiai, szociológiai és kultúrtörténeti keretek között, különböző szaktudományok módszertanát is segítségül híva tárta fel kutatásának témáját. Elöljáróban A kutatás terepét mutatja be, majd A térség szociológiai értelmezését adja. A pannon térség fogalmának kultúrtörténeti vázlatából megtudható, hogy a címben foglalt „pannon térség” „szimbolikus életteret jelenít meg”(…)”Nem csupán földrajzi értelemben vett tájegység, hanem távoli történelmi múltból átívelően, azonosulási lehetőséget kínálva, olyan értékeket tételez, amelyek elfogadásra, együttélésre képesek felszólítani a térség népeit. A sokszínűség közös gyökereinek felmutatásával közösségeket integrál, miközben sértetlen marad a nemzeti identitás”. A vizsgált országok társadalmi-gazdasági bemutatásának összegzésekor megállapítja, hogy a kutatási helyszínek néhány jelzőszámának egyezése ellenére sem lehet azonos struktúrájú, életmódú és mentalitású társadalmakról beszélni, csupán Ausztria tekinthető valódi jóléti államnak. A könyvkiadás adatai azonban „mindhárom vizsgált országban gazdagodó kínálatot, fejlődő ágazatot jellemeznek”, ugyanakkor sajnálatos, hogy hazánkban a könyvtári beszerzések jóval kisebb hányadát adják az éves könyvforgalomnak, mint általában az Európai Unió országaiban (a kutatás idején Magyarország még nem volt az EU tagja). A Könyvtárszervezési kérdéseket áttekintve, először A magyar könyvtári rendszer létrejöttét (a 20. század elején elindított népkönyvtári szerveződések, majd a század második felében, a szovjet mintára létrejött közművelődési könyvtárak országos hálózatát) írja le a szerző. Szól az 1949-ben indított egyetemi könyvtárosképzésről, majd az 1976. évi 15. számú törvényerejű rendelet talaján megszületett Irányelvekről, amelyek gyakorlati alkalmazása hosszú időn át jól működő, „bár párhuzamosságokkal és ideologikus küldetésorientációval terhelt közművelődési könyvtári rendszert eredményezett”. A ’70-es ’80-as évek magyarországi könyvtárügyét stabilitás jellemezte, ez az állapot a 80-as évek legvégén a piacgazdaság előretörése miatt megingott. A rendszerváltozást követő években hatalmas átalakulás ment végbe a könyvtárügyben. A lakóhelyi könyvtárak fenntartói 1990-ben az önkormányzatok lettek, a munkahelyi könyvtárak sorsát pedig az új tulajdonosok határozták meg. Ennek következtében a lakóhelyi és a munkahelyi könyvtárak száma rohamosan csökkent. A régi hálózati rendszer gyakorlatilag már nem működött és a könyvtárak szinte gazdátlanul maradtak. Ennek az áldatlan állapotnak vetett véget az 1997. évi CXL. számú kulturális törvény, amely a következő „hármas” célkitűzésben tárgyiasult: „1. A demokratikus jogállam olyan nyilvános könyvtári rendszert feltételez, amelyen keresztül az információ szabadon áramlik és bárki számára hozzáférhető; 2. A könyvtári rendszer működtetésében elsődleges az állampolgárok érdekeinek szolgálata; 3. Miután Magyarországon az alkotmány garantálja az információszerzés szabadságát, az államnak kötelezettségei vannak a hozzáférés feltételeinek biztosításában, vagyis a rendszerfeladatok állami finanszírozása stratégiai jelentőségű”. A magyar könyvtári rendszer összetevőit számba véve arra a megállapításra jut a szerző, hogy az ún. „innovációs sokk” felemás állapotokat teremtett a magyar könyvtárügyben, hiszen minden könyvtár modern technológiára vágyik, azonban – sajnálatos módon – az eszközök működtetésére, karbantartására nincsenek meg az anyagi és tárgyi feltételek, a gyűjtemények frissítésére szolgáló anyagi keretek is elégtelenek, és „a legkisebb pénzügyi potenciállal bíró könyvtárfenntartók értelmetlenül ragaszkodnak kvázi önállóságukhoz”. Az ausztriai könyvtárügy elmúlt fél évszázadát „sikertörténetnek” írja le Gerald Leitner, annak ellenére, hogy az 1992-es statisztikai adatok osztrák területen is az olvasás folyamatosan romló esélyeire világítottak rá. Ennek ellentmondani látszanak a hasonló időszakból való könyvtári statisztikák, amelyek a nyilvános könyvtárakban, a beiratkozott olvasók és a kölcsönzött dokumentumok számának növekedéséről adnak hírt. Ausztriában a nyilvánosan hozzáférhető könyvtárak tevékenységét nem határozta/za meg egységes könyvtári törvény. Az osztrák könyvtáros társadalom a 60-as évektől kezdve többször próbálkozott, sajnos sikertelenül az egységes könyvtári törvény létrehozásával. „A törvénynélküliség leghátrányosabb következményét abban látják, hogy a közkönyvtárak működésének nincsenek finanszírozási garanciái, a működtetés 95%-ban a fenntartókat terheli”. A BVÖ (Büchereiverband Österreichs), a könyvtárak érdekvédelmi szervezeteként, koordinálja a fenntartók különböző érdekeit, arra törekedve, hogy a könyvtárak valamiféle egységes stratégiát érvényesítsenek. „A BVÖ fejlesztési stratégiája arra irányul, hogy a közkönyvtár minden település olyan alapintézménye legyen, amely jó feltételek között értékes alternatívát ajánl a kommersz szabadidő-kínálattal szemben!” Az osztrák szakemberek napjainkban az ún. „hibrid könyvtár” eszméjének megvalósításán fáradoznak, vagyis olyan könyvtár jövőképét népszerűsítik, amelyben különböző médiák (dokumentumtípusok) és a világháló révén megvalósulhat a „globális információvagyonhoz” való hozzáférés. Mindezen célok eléréséhez azonban még néhány feltétel (pl. modern, országos könyvtárügyi koncepció megalkotása, a könyvtárfenntartók és a könyvtári munkatársak, a menedzsment szemléletváltása, a politikai és szakmai tudatosság megerősödése stb.) teljesülése szükséges. A szlovén könyvtári rendszer és a települési könyvtári ellátás vizsgálatáról szólva a szerző megállapítja, hogy a modern szlovén nyilvános könyvtári rendszer „alapjaiban az 1945-ben létrejött föderatív Jugoszlávia kulturális koncepciójára építkezett”. A mai települési nyilvános könyvtárak elődjeit még 1945-ben hozták létre. 1991-ben Szlovénia önállósodását követően a könyvtári rendszer lényegi elemeiben nem módosult, „csupán a nemzeti könyvtári feladatok egészültek ki a korábban szövetségi szinten kezelt feladatokkal”. A könyvtári szakemberek látták, hogy a nyilvános könyvtárakat akkor lehet a helyi társadalom információs- és kommunikációs központjává fejleszteni, ha közös és egységes könyvtári információs rendszert alkalmaznak. Ennek szellemében először 14 könyvtár kapcsolódott a COBISS rendszerbe, majd a 90-es évek derekán még 46 könyvtár csatlakozott a kooperatív, on-line bibliográfiai rendszerhez. A COBISS sokágú szolgáltatásaival mára már Szlovénia egységes könyvtári információs rendszerévé vált. A tudatos stratégia kialakítása azt eredményezte, hogy Szlovéniában, 2001-ben új könyvtári törvény született, amely a könyvtári munkát közszolgálati tevékenységként határozta meg, tartalmát pedig a következőkben jelölte ki: „együttműködés az élethosszig tartó művelődésben, a honismereti anyagok gyűjtése, feldolgozása, őrzése és közvetítése, gyermekek, fiatalok és felnőttek részére az olvasási kultúrát fejlesztő különleges tevékenységek szervezése, valamint a különleges szükségletű gyermekek, fiatalok, felnőttek részére különleges tevékenységek szervezése”. A könyvtárszervezési kérdések összegzéseként a szerző táblázatokban, összehasonlító adatok tükrében láttatja a három ország közkönyvtárainak állománygyarapítási, kölcsönzési mutatóit és az olvasói létszám alakulását az 1989-től 2001-ig terjedő időszakban. A továbbiakban bemutatott kérdőíves összehasonlító vizsgálat célja annak a könyvtárképnek a felvázolása volt, amelyet a könyvtárat használó közönség az ún. szolgáltatás igénybevételi viselkedésével „rajzolt meg”. A felmérés azt kívánta felderíteni, hogy a könyvtárak által működtetett szolgáltatások közül melyek a legnépszerűbbek. A könyvtárkép fontos részének tekintették a kérdőív összeállítói a könyvtáros szerepéről vallott vélekedések összegzését is. A könyvtárhasználat legfontosabb jellegzetességeit leíró fejezetben a vizsgált térség közkönyvtárainak olvasóit így jellemzi a szerző: „több mint 10 éves tagsággal rendelkezik, 3–4 heti rendszerességgel látogatja lakóhelye könyvtárát, melynek létezéséről az írás- és olvasástanulás kezdetén értesült”. A könyvtárhasználók indítéka az általános tájékozódás, a személyes érdeklődés és a tanulási folyamat segítésének igénye lehet. A szórakozás, illetve a szórakoztatás funkciója a hazai könyvtárakban nem valósulhatott meg, mert azok, akiket ebből a szempontból kiszolgálhatna a könyvtár, többnyire elfordulnak ettől a lehetőségtől és „otthonülőkként” elégítik ki az igényeiket. Az imént elmondottak értelmében modellált könyvtár: „mindenekelőtt médiaközpont, infokommunikációs, tanulási-ismeretszerzési és rekreációs színtér”. A hagyományos értelmezés szerinti „társas együttléteknek helyet kínáló és az olvasmány kiválasztást, az érzelmi stabilitást támogató funkciók” mára már folyamatosan gyengülni látszanak. A könyvtárosokról festett általános kép egyértelműen pozitívnak mondható. A könyvtár jövőbeli szerepét kutatva az alábbi következtetésre jutott a szerző: „A többség véleménye szerint a könyvtár szerepe nem változik meg jelentősen, vagyis a digitalizáció és a net világa, a „cybertér” nem végzetes ellenfél, nem falja fel a könyvtári közjó szerepeit és nem kebelezi be a könyvtárak közönségét. Középtávon bizonyosan nem!” Pallósiné Toldi Márta széles körűen áttekintette témájának szociológiai és könyvtárelméleti irodalmát, feldolgozta a témaválasztáshoz illeszkedő hazai és külföldi publikációkat. Elemezte a vizsgált térség hivatalos statisztikáit és a könyvtárügyre vonatkozó alapdokumentumait, az összehasonlító könyvtár-szociológia segítségével megrajzolta az információs társadalom közkönyvtárának modelljét. Kérdőíves adatfelvételt végzett, amelynek értelmezését interjúkból nyert információkkal és megfigyelésekkel is kiegészítette. Mindezek a hazai szakirodalom kiemelkedő értékű munkájává avatják a művet, amely a szakmabeliek számára megkerülhetetlen irodalom.