Indul a NAGY KÖNYV médiakampánya. Csinnadratta, vetélkedő, show-műsor. Könyvtárosok és könyvesek csapatokat szerveznek, kampányolnak, szavazatokat gyűjtenek … most történetesen egy tárgy körül forog majd a villódzó ringlispil. Majd kiderül a végén, hogy melyik könyv a legnépszerűbb, a legeladhatóbb. Hogy a NAGY KÖNYV olyan JÓ KÖNYV lesz-e, hogy évtizedek múltán is fel-fellapozza olvasója egy-egy gondolatért, hogy SZÉP KÖNYV lesz-e, amit élmény kézbe venni? Majd meglátjuk… reméljük a legjobbakat.

Mindig is voltak olyan könyvek, amelyek jó, élvezetes, netán szakszerű tartalma mellett kivitelezésük is szép, esztétikus volt. S ezeket a könyveket is el lehetett adni okos üzletpolitikával, s a könyvhöz illő marketinggel. Ezt éppen a könyvet az előállítástól az olvasóig eljuttató két könyves szakma művelői – a könyvkereskedő és a könyvtáros – tudták a legjobban. Vagy ha még nem tudták saját tapasztalatból, meg kellett tanulniuk okos /tan/könyvekből.

Két ilyen okosodásra való könyv jelent meg az elmúlt hónapokban a Hatágú Síp Alapítvány kiadásában, a Magyar Szak- és Szépirodalmi Szerzők és Kiadók Reprográfiai Egyesülete támogatásával. Két könyves történet jelent meg, két tankönyv – az újonnan indított „A könyves szakképzés füzetei” sorozat első és második kötete. S éppen ezért mindkét kötet másfélszáz oldal körüli terjedelemben jelent meg, reálisan számolva a vizsgaidőszakok mindig kevésnek tűnő időtényezőjével. Egy-egy szakterület tankönyvei, jegyzetei között ezt a terjedelmet nevezik a diákok „puskakönyv”-nek, amelyben a tantárgy minden fontos ismerete „dióhéjban” összefoglaltatik. Ilyen tankönyveket, jegyzeteket csak egy-egy tudomány legszélesebb látókörű művelői tudnak írni, olyan kutatók, akik szakterületük minden ismeretével rendelkeznek, s az élvezetes stílus áldott adományát is bírják. E két mű szerzője a klasszikus művelődéstörténet egy ilyen tanára. Pogány György több évtizede a könyves művelődéstörténet tantárgyait oktatja könyvtárosoknak, s nem mellékesen a könyves szakképzésben résztvevőknek.

S el lehet mondani, hogy amit egy-egy témáról leír, az olyan átfogó, széles körű foglalata a könyv köré csoportosított műveltségbeli tudnivalók egy-egy aspektusának, amely írásait kiemeli a tankönyv szerepből, élvezetes olvasmánnyá is teszi.

A sorozat első kötete a könyves szakmát a könyv és a vásárló felől közelíti meg, címe: Bibliofília és könyvművészet. A szerző vélhető szándéka szerint a könyvművészeti ismeretek birtokában a könyv közvetítésével foglalkozó szakmák művelői az igazán nem átlagos használói – vagyis bibliofil – igényeket is ki tudják elégíteni. Az átlagos – a könyvet elsősorban tartalma szerint megközelítő – könyvhasználó felé pedig a könyv mint kereskedelmi tárgy, mint speciális információhordozó esztétikai ajánlatával is élhetnek.

A mű három jelentős témakört ölel fel, s azoknak számtalan – történelmi időben szabatosan elhelyezett – aspektusát vizsgálja. Az előszóban közérthető módon – amit még csak fokoz a szerző sajátos finom humora – tisztázza a bibliofília és a bibliofil (személy) fogalmait. Pogány György szerint a „Homo Bibliophilus” az emberi nem olyan különleges alfaja, akit a könyvek szeretete (a könyv tartalmának és küllemének vagy ritkaságának) kedvelése különböztet meg embertársaitól. Majd egy röpke fejezetben összefoglalja a gyűjtési területek dokumentumfajtáinak jellemzőit, hangsúlyozva, hogy a mi korunkban már bizonyos dokumentumfajták (pl. kódexek, ősnyomtatványok stb.) már nem képezhetik a könyvgyűjtés tárgyát. Ezzel be is határolja, hogy a magyarországi bibliofília történetében a továbbiakban miért foglalkozik sokkal részletesebben a jelenkorinak tekinthető utolsó két évszázad bibliofil törekvéseivel. Majd rátér a könyvművészeti alapfogalmak taglalására. Az ezzel foglalkozó második fejezetben a sokszor nem szabatos tartalommal használt fogalmak (betű, sor, szövegtömb, tipográfiai díszek, illusztrációfajták, kötés, borító) olyan tömör megfogalmazását adja, hogy legszívesebben azt javasolnánk: minden könyvtárosnak szó szerint kellene ennyit tudnia a kézbevett könyvekről.

A könyv második és harmadik része a bibliofília hazai története. A mai bibliofília intézményrendszere az 1880-as évektől alakult ki, s egy történelmi dátum (1945) és egy a könyves világot is érintő dátum (1949: a Magyar Bibliophil Társaság feloszlatása) bontja két korszakra. A történet lényege, hogy 1945 előtt milyen volt a hazai bibliofília helyzete, s a szocialista korszakban milyen lehetőségek hiányoztak ahhoz, hogy a bibliofil könyvkiadás, gyűjtés és szervezeti élet folytatódjék. A recenzensnek nem tiszte, hogy a mű adatait részletesen ismertesse, mindössze az összeállítás jellegére utalhat.

A színesebb, érdekesebb fejezet természetesen az első korszakról szóló összefoglalás. A nagyipari nyomdászat, a 19. század fordulójának polgári világa teremtette meg azt a társadalmi igényt, amelyben a művészeti ágak „békebeli” virágzása tette az életet szebbé. Ez az a korszak, amikor a könyvművészetet is olyan illusztrátorok művelték, mint Zichy Mihály, Ferenczy Károly, s majd a könyvillusztrációban is a magyaros szecesszió stílusát meghonosító gödöllői művésztelep alkotói. Ez az a kor, a „régi” századforduló, amikor az angol William Morris nevéhez kötődő – az ipari tömegtermelésű könyv silánysága ellen indított könyvművészeti megújító törekvés – hazai átvétele (is) szinkronban volt az európai művészeti mozgalmakkal (Kner Imre és a gyomai Kner nyomda, valamint a békéscsabai Tevan Andor tevékenysége). A bibliofil könyvek piacra kerülése és a polgári világ igényessége egymással kölcsönhatásban a bibliofil könyvgyűjtők társadalmi szervezkedéséhez vezetett. Már az első világháború előtt felvetődött – elsősorban a könyvtári és iparművészeti szaksajtóban – egy a könyvgyűjtőket összefogó szervezet gondolata, de a Magyar Bibliophil Társaság csak 1920-ban, a háború után jött létre. Szerzőnk igen részletesen taglalja a Bibliophil Társaság – nem minden ellentmondás nélküli – történetét, tevékenységét. E társaság volt az, amely olyan individuális személyekből – mint az öntörvényű kiadók, egyedi könyvkollekciókra szakosodott gyűjtők – próbált egy összetartó társaságot kovácsolni. Ha voltak is a tagok között rejtett egyenetlenségek (pl. Kner Imre távolságtartása, majd a bekapcsolódása a Társaság életébe, egy rövid életű „ellen” társaság – a Magyar Bibliofilek Szövetsége – alakulása az 1930-as évek közepén), ha egyes személyek időnként jelentősen befolyásolták is a társaság tevékenységét (pl. néhány könyv kiadásában az OSZK akkori főigazgatója, Fitz József szerepe), elmondhatjuk, hogy a bibliofílek társasága fontos szerepet töltött be az irodalmi, kiadói és könyves világban. Jelentős számban adtak ki kis példányszámú, tartalmában értékes bibliofil könyvet (a recenzens számára legkedvesebb a Misztótfalusi Kis Miklós betűmintalapja). Könyvkiállításaikkal hozzájárultak a szép könyvek iránti kereslet növeléséhez. A szerző külön fejezetet szentel a bibliofília folyóiratainak (Magyar Bibliofil Szemle, Könyvbarátok lapja), részletesen bemutatja azon folyóiratokat is, amelyek rendszeresen fórumot biztosítottak a bibliofileket érdeklő publikációknak (elsősorban a két Könyvtári Szemle c. lapot emelhetjük ki).

A századforduló s a XX. század első felének gyűjtő egyéniségeivel foglalkozó fejezetben a szerző kénytelen volt csak a legnevesebb, legnagyobb, könyvészetileg legértékesebb (s ezen túlmenően később közgyűjteménybe került – tehát elemezhető) bibliofil magánkönyvtárak létrehozóinak és bibliotékájának bemutatására szorítkozni: gróf Apponyi Sándor, Goldstein Henrik, gróf Vigyázó Sándor, Ernst Lajos és társaik (a nemes szenvedélyben) hagyatékai ma is óvott gyűjteményei a könyvtáraknak.

Az 1945 utáni korszak már fosztóképzős „szocialista” történet. A nyomdák államosítva, a könyvkiadás politikai korlátok közé szorítva, az ártatlan bibliofílek vágyai a „polgári csökevény” kategóriájába sorolva, s a szellemi élet minden területét meghatározó 3T (támogatott, tűrt, tiltott) korszaka. Annál jobban értékelhetjük azokat a műhelyeket és személyeket, akik némi ravaszkodás, diplomácia révén mégiscsak fenntartották a szép könyvek kiadását, tervezését. A Helikon Kiadóra gondolhatunk itt hálával, s nem feledhetjük el Szántó Tibor és Haimann György nevét.

A szerző már korábban is foglalkozott az 1985-ben újjászervezett Magyar Bibliofil Társaság történetével. E fejezetben érzelem nélkül ismerteti a tényeket, eseményeket, kiadott műveket, megszervezett rendezvényeket.

Aki a sorok mögé lát (a kortárs) még így is érzékelheti, hogy milyen kompromisszumok révén, milyen „felügyelet” mellett szereztek maguknak némi kis lehetőséget az „egyesülési törvénytelenül” megalakult társaság szervezői és tagjai. Ám a második világháború előtti eredmények már minden jószándék ellenére sem ismétlődhettek meg.

A sorozat második darabja nemcsak a szerző révén kapcsolódik az első kötethez, hanem a sorozat tervezett logikáját követi. Az első kötet a könyves szakma tárgya felől, a könyvtől kiindulva jut el egy speciális gyűjtési szokás, a bibliofília történetéig, addig a második kötet a könyvközvetítés kikerülhetetlen ágával, a könyvkereskedelemmel foglalkozik. A könyv címe „A magyar könyvkereskedelem története” talán némi magyarázatra szorul. A történeti stúdiumoknál megszokott, hogy előbb a szakterület egyetemes történetét tanítják, s az egyetemes történelmi folyamatok ismeretére alapozzák a részletekbe menő hazai történelmet. Egy egyetemes könyvkereskedelem-történet megírása azonban a lehetetlen vállalkozások kategóriájába tartozik. Hatalmas tárgyi tudás, adatok, helységek történetének, sőt helyiségek jellemzőinek ismerete, személyek sorsának végigkövetése szükséges még ahhoz, hogy valaki egy ennyire szerteágazó szakma, mint a könyvkereskedelem, történetének hazai felvázolására vállalkozzon. S még akkor is csak a lényeges folyamatok, a meghatározó szereplők kiemelését tűzheti ki célul, ha – mint Pogány György teszi – csak a nyomtatott könyv korszakától napjainkig tekinti át a szellemi élethez legközelebb álló kereskedelmi szakma történetét.

A fejezetek történelmi korszakolását ebben a kötetben már nyomdászattörténeti kutatásokban egyezményes kronológiai dátumok, a könyvkiadás helyzetét jelentősen megváltoztató történelmi események, vagy a cenzurális és egyéb kereskedelmi jogalkotási évek adják. A könyvkereskedelem szempontjából ez utóbbiak a meghatározóak, 1848. március 15-ig („Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését!”) ugyanis a társadalmi igény csak korlátok között befolyásolhatta a könyv- és sajtókiadás valamint terjesztés tartalmát és formáit.

Az első fejezetet a szerző 1526-tal indítja, s az 1700-as évszámmal zárja, bár ez utóbbi sem nem jogi, sem eseményhez nem köthető dátum. Itt ismerkedhetünk meg a korabeli könyvterjesztés formáival és ismert személyeivel; a nyomdász mint eladó, vándor könyvárus, vásári (ponyváról történő) árusítás, bizományos kereskedelem, könyvkereskedő és könyvet is árusító könyvkötő. Majd a második korszak (nagyjából a XVIII. század a könyvkereskedelmet szabályozó 1772-es rendeletig) újdonsága a könyvárverés – amelyhez jegyzékeket adnak ki, s megindul a harc a vásárlóért a letelepedett és vándor könyvkereskedők között. 1772–1848 között már teljes körrel kialakultak a könyvterjesztés mai ágazatai: a könyvek frissességére, ill. régiségére való szakosodás (szortiment és antikvár kereskedés), a folyamatos és alkalmi vásárlás lehetőségei (könyvesbolt és árverés) a kisebb településekre is eljutó terjesztési formák (előfizetés és bizományos rendszer) s megindult a később oly fontossá váló könyvjegyzékek kiadása. S becsalogató újdonság e korban a könyvesboltokban működő olvasókabinet és könyvkölcsönzési rendszer. A XIX. század második fele meghozta a sajtószabadságot, s az ipartörvényeket követően a könyvkereskedelem rendezett polgári jogi helyzetbe került és stabilizálódtak a könyvszakma ma is ismert ágazatai. S ami még lényegesebb – a kiadás, nyomda, üzlet – egységére épülő nagy részvénytársaságok (Franklin, Athenaeum, Révai stb.) mellett létrejöttek a csak eladásra szakosodott nagy könyvkereskedői cégek. A XX. században is kitaláltak a kereskedők egy új terjesztési formát, nevezetesen a részletfizetést.

A II. világháború utáni korszak a nehézipar mintájára szervezett hatalmas könyvkereskedő vállalatok kora, amelyek között állami direktíva osztotta el a piacot (ÁKV, Művelt Nép, szövetkezeti terjesztés), s hosszú évekre elvágta a kiadó, nyomda, terjesztés közötti természetes összetartó szálakat.

Itt nem részletezhetjük, de a könyvben s szerző külön alfejezeteket szentelt a könyvkereskedelem két speciális ágának, az antikvár kereskedés történetének, s a nyomtatott kották terjesztésére szakosodott zenemű-kereskedésnek is.

Külön értéke a könyvnek, hogy a Trianon utáni időszaknál áttekintést nyújt az utódállamok magyar könyvkiadásáról és terjesztési formáiról (Literária, Tátra, Erdélyi Szépmíves Céh). Az 1945 utáni időszaknál pedig a szomszédos államok könyvkiadása, terjesztése mellett bemutatja a nyugati magyar emigráció könyvhöz jutási lehetőségeit is (nem véletlenül került a fotóillusztrációk végére Püski Sándor New York-i könyvesboltja).

Szólni kell még a kötetek képmellékleteiről, amelyeknek nemcsak a száma imponáló (félszáz mindkét kötetben), hanem arról is, hogy e képek nem a könyvet díszítő elemek, nem csupán kiegészítő nézegetnivalók, hanem szervesen hozzátartoznak a szöveghez, alátámasztják a gondolatokat, vagy tovább fűzik azokat. S ez oly mértékben igaz, hogy szövegközi utalások jelzik az oda kapcsolódó képmellékletek sorszámát. A bibliofília kötet képei szinte kizárólag a különféle könyvstílusokat jellemző művek fotói, egyetlen személy képe szerepel csupán a könyvben, gróf Apponyi Sándoré a legnagyobb hungarika gyűjtőé. A könyvkereskedelem történet képanyaga már változatosabb; kereskedelmi jelvények, könyvesboltok külső és belső képei, könyvjegyzékek, hirdetések egészítik ki a leírtakat. A recenzens örömmel fedezte fel a könyves berkekben „Untermüller Alajos” becenéven emlegetett XVI. századi vándor könyvkereskedőt ábrázoló metszetet. A könyvesboltok képeit elnézegetve bevallja, hogy ha száz évvel ezelőtt élt volna az itt szereplő könyvesboltok közül az „Est” kiadó boltjában érezte volna magát legkellemesebben vásárlás közben.

Azt, hogy Pogány György mennyire átfogó irodalom-, nyomdászat-, kereskedelemtörténeti és bibliográfiai tudás birtokában írta meg e két tömör – talán nem túlzás azt mondani, alapművet – adattal is jelezhetjük. A tudományos munkáknál elengedhetetlen, s természetesen e kötetekhez is elkészült a névmutató. Mindkét kötetben négyszáznál több nevet említett meg a szerző. A recenzens jó szívvel ajánlja e könyvet nemcsak a könyves szakmák művelőinek, de könyvtárosoknak is. S kívánja, hogy az érintett könyvkereskedők révén ennél is szélesebb vásárlóközönség kezébe is kerülhessen.