A kommunikációkutatás és -tudomány viszonylag fiatalnak tekinthető a tudományok sorában. Első művelői közül jó néhányan angol nyelvterületről származtak, s ezekben az országokban már sok évtizedes múltra tekint vissza mind a kutatás, mind pedig az oktatás. A Szegedi Tudományegyetem Médiatudományi Tanszéke 2002-ben Kommunikációkutatás címmel szervezett konferenciát azzal a szándékkal, hogy egymás mellett, együtt jelenhessenek meg azok a szakemberek – pszichológusok, etológusok, informatikusok, nyelvészek, pszichoterapeuták -, akik a saját szakterületükön, de a kommunikáció szempontjából vizsgálnak egy adott problémát. Mindannyian a kommunikációt elemezték, de mindannyian más és más aspektusból tették. Az Ivaskó Lívia által szerkesztett kötetben olvasható tanulmányok mint mozaikdarabkák állnak egymás mellett, és jó betekintést adnak arról, hogy jelenleg hol tartunk e tudományterület vizsgálatában.

A kötet két nagy egységből áll: az első részben (Szociálpszichológiai, szociológiai és evolúciós pszichológiai irányvonalak a kommunikációkutatásban) azok az írások kaptak helyet, amelyek szociálpszichológiai, szociológiai és evolúciós pszichológiai szempontból közelítenek, míg a másodikba a pragmatikai szempontot előtérbe helyező tanulmányok kerültek (Pragmatikai szempontok a kommunikációkutatásban). A szerzők között – a teljesség igénye nélkül – olyan nevek találhatók, mint Siklaki István, Horányi Özséb, Terestyéni Tamás vagy Ivaskó Lívia.

A kommunikációkutatás történetét végigkíséri a terminológia sokszínűsége. Vagyis, nem alakult ki eme szakterület egységes szakszókincse, nem született a szakemberek között szaknyelvi konszenzus. De ez nem csupán magyar sajátosság, mert a többnyire az angolból átvett kifejezések és azok magyarítása mellett e tudomány szakirodalmát olvasva, gyakran találkozhatunk mi magunk is például a franciából vagy a németből átvett kifejezésekkel. A Kommunikáció útjai című kötetben is az egyes szerzők az általuk, illetve a saját tudományterületük által elfogadott szakszókincset használják, a kötetet ebből a szempontból is a sokszínűség jellemzi.

A továbbiakban az egyes tanulmányok részletes ismertetése helyett inkább egy-egy gondolat több helyütt való megjelenése esetén igyekszem rámutatni az egyes tanulmányokban meglévő a közös vonásokra, illetve felhívni a figyelmet arra, hogy a szerzők mely szempontból vizsgálják a kérdést, s hová helyezik a hangsúlyt.

A kötetet kézbe véve szembetűnik, hogy jó néhány szakterület képviselője állította vizsgálódása középpontjába a médiát. Síklaki István szociálpszichológiai megközelítése mellett a Tóth Péter , Gál Szimonetta , Tóth Borbála szerzőhármas evolúciós pszichológiai aspektusból vizsgálja ugyanezt; Tóth Benedek érdeklődése pedig Niklas Luhmann munkásságának e részét állítja a középpontba.

Siklaki István (Kommunikációs automatizmusok és a tudatlan befolyásolás) a kommunikáció tudatos, explicit síkján túli, a tudattalanra ható, az előzővel párhuzamosan zajló folyamatot mutatja be, azt, ahogyan bizonyos viselkedéseknek okokat, motívumokat tulajdonítunk, s azt is, hogy ezek miként hatnak társas magatartásunkra. Példaként, egy 1970-es londoni zavargás lefolyását és annak a sajtóban való megjelenítését elemzi a Fowler és munkatársai által kidolgozott tranzaktív és non-tranzaktív nyelvtani szerkezetek segítségével. Előbbi szerkezetek egyértelmű és explicit módon közlik, hogy ki mit tesz, és a cselekvés milyen tárgyra irányul. Ezzel szemben a non-tranzaktív szerkezetekből csak a cselekvés alanyáról és tárgyáról kapunk információt. Az angol kutatók két napilap, egy baloldali és egy konzervatív napilap ugyanarról az eseményről közölt híradásai alapján levont eltérő politikai következtetéseit elemezte. Megfigyelhető volt, hogy pusztán azáltal, hogy az egyes tudósításokban mások voltak az ágensek, az eseményekért is más tettek felelőssé.

A Tóth-Gál-Tóth szerzőhármas a szappanoperákban megjelenő agresszió női nézőkre gyakorolt hatását kutatja, azt, hogy a médiában megjelenő agresszió hatással van-e viselkedésünkre A szappanoperák hatása a női nézőkre: egy evolúciós pszichológiai megközelítés lehetősége c. írásban. A probléma azért különösen érdekes, mert bár folytak és folynak ilyen irányú kutatások, egyértelmű választ mindezidáig nem kaptunk a felvetett kérdésre. Mint az a különböző iskolák által képviselt hatásértelmezésekből kiderül R. Huesmann és L. Eron vélekedése szerint a médiában bemutatott agresszió egyértelműen növeli a nézők agresszivitását. G. Gerbner ellenben azt állítja, hogy a képernyőn látható agresszió nem az agresszív magatartást, hanem alapvetően az erőszak iránti attitűdöt befolyásolja. J. L. Freedman a televízióban jelen lévő erőszak hosszú távú hatásának nem bizonyított voltára hívja fel a figyelmet, valamint hangsúlyozza, hogy a kérdést nem lehet laboratóriumban vizsgálni, mivel így jelentősen torzulnak az eredmények. A szerzők még számos elméletet, megközelítést ismertetnek a fentieken túl, de talán ezek a legjellemzőbbek. Tóth Péter és munkatársai fontosnak tartják leszögezni, hogy ezen vizsgálatok egyikének sem sikerült tartós negatív hatást bizonyítaniuk.

Tóth Benedek: Niklas Luhman és a német médiatudomány c. tanulmányában a német nyelvterület médiatudományról vallott nézeteinek ismertetésére vállalkozott, elsősorban Niklas Luhmann és Max Weber munkásságára koncentrálva. A 20. század első két évtizedében Németországban megalakultak az “újságtudományi” (Zeitunswissenchaft, Zeitungskunde) i ntézetek, melyek jellegzetessége az volt, hogy kizárólag a napisajtóval foglalkoztak. Max Weber 1910-ben megjelent, s kevés visszhangot kiváltó írásában olyan kérdéseket tárgyalt, amelyek nemrégiben kerültek ismét a tudományos diskurzus középpontjába. O az, aki az újságot mint kapitalista üzleti magánvállalkozást határozza meg, és elsődlegesen elemzendőnek tekinti azt a viszonyrendszert, amely a politikai pártokhoz, az üzleti világhoz és egyéb csoportokhoz fűzi. Véleménye szerint egy lapot, annak tartalmát alapvetően két ügyfélkör határoz meg: a vásárlóké és a hirdetőké. Részletesen elemzi az újság és a közvélemény viszonyát, valamint azt a hatalmat, amellyel egy lap rendelkezik. Kitér az újságírók személyének vizsgálatára is, arra, hogy miféle szakmai követelményeknek kell megfelelnie egy újságírónak. A Weber által felvetett problémák és vizsgálati területek számbavételéből is jól látható, hogy egy évszázad után is aktuálisak a felvetett kérdések. A német publicisztikatudomány a ’60-as évektől magán viseli az amerikai iskolák hatását, amely leginkább azzal jellemezhető, hogy az érdeklődés homlokterébe az empíria került. A német nyelvterületen egymás szinonimáiként használják a kommunikációtudomány, a publicisztikatudomány, az újságtudomány és a médiatudomány kifejezéseket, a zsurnalisztika megnevezéssel egyetemben. A szakemberek vélekedése szerint a különbség pusztán a hangsúlyokon van, mivel minden elnevezés mögött ugyanaz a tárgy található, vagyis mindegyik a nyilvánosságban lezajló kommunikáció folyamatával foglalkozik. Egyes vélekedések szerint nem egy tudományról, hanem tudományok összességéről beszélhetünk, amelyek interdiszciplináris kapcsolatban állnak egymással. Mások azonban úgy tartják, hogy létezik egyrészt a kommunikációkutatás és mellette különálló tudományként a médiatudomány, amelynek része a publicisztikatudomány. Tóth Benedek tanulmányának második felében a zsurnalizmus diszkusszióját mutatja be, illetve annak kapcsolatát a Niklas Luhman nevéhez köthető rendszerelméleti megközelítéshez.

A könyv Pragmatikai megközelítések címet viselő második részéből érdemes említést tennünk Nemesi Attila László (Udvariasság és racionalitás a nyelvhasználatban) Ivaskó Lívia (A pragmatikai kompetencia nyelvelméleti érvek, és neurolingvisztikai realitás) tanulmányára. Mindkét szerző nagy teret szentel az udvariassági és az együttműködési elvek ismertetésének. Nemesi részletesen foglalkozik az udvariasság értelmezéseivel, a racionális kommunikáció elveivel, valamint felállít egy kétszintű modellt, amely feloldja a problémával korábban foglalkozó kutatók által korábban megfogalmazott ellentmondásokat. Míg Nemes a kérdést szociálpszichológiai megközelítésből vizsgálja, addig Ivaskó ugyanezt neurolingvisztikai aspektusból teszi.

A könyv erénye, hogy számos olyan megközelítési módot jelenített meg egy helyütt, amelyek korábban ilyen formában nem találkozhattak egymással. A téma iránt érdeklődő olvasó – legyen az akár szakember, akár laikus – élvezettel ismerkedhet meg a nézőpontok sokszínűségével, s élvezheti az egyetlen téma sokoldalú megközelítéséből adódó változatosságot. A szerzők és a szerkesztő alapos munkáját dicsérik a tanulmányok végén fellelhető irodalomjegyzékek, amelyek az érdeklődőket igazítják útba a tovább- és utána olvasásnál.