Typis Számmerianis: A Számmer nyomdászcsalád története és a nyomtatványok bibliográfiája 1794-1920 / Frigyik Katalin. – 1-2/1-2. köt. – Székesfehérvár: [Szent István Király Múzeum], 2003. – 373, 259, 504 p.; 24 cm. – (A Szent István Király Múzeum Közleményei, A. sor. 38.)
A Számmer nyomdászcsalád históriája
Kezdhetnénk úgy is, mint a magyar népmesékben: hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl volt egyszer egy német nyomdászlegény. Elindult vándorútra, és ahogy ment-ment, mendegélt, elérkezett a pannóniai tájra. Munkába állt, letelepedett, családot alapított, gyűjtögette vagyonkáját, és – talán valóban így volt: – boldogan élt, amíg meg nem halt. A mi mesénk azonban ezzel még nem ér véget, sőt voltaképpen itt kezdődik. Alois Sammer, illetve most már Számmer Alajos ugyanis úgy látta jónak, hogy fia szintén az ő mesterségét folytassa. Amikor felcseperedett, a jó hírű győri Streibig nyomdába küldte tanulni és dolgozni. Számmer Mihály innen gazdája és mestere veszprémi fiókműhelyébe került, azt vezette, majd meg is vásárolta. 1794-ben szerzett királyi privilégiumot, és ettől az évtől számítható a jeles tipográfus dinasztia több mint száz esztendőre terjedő históriája, a hazai könyvkultúra múltjának egy sajátos, érdekes és most részleteiben is feltárt fejezete.
Frigyik Katalin hosszas és kiterjedt vizsgálódásainak eredménye nemrég látott napvilágot Typis Számmerianis. A Számmer nyomdászcsalád története és a nyomtatványok bibliográfiája 1794–1920 címmel, illetve alcímmel. A könyvet munkahelye, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum adta ki 2003-ban, a helyi Számmer-nyomda alapításának bicentenáriuma alkalmából. Mégpedig három kötetben, összesen több mint ezeregyszázharminc oldalon, ízléses, vonzó kivitelben. Az első kötet a család és a nyomdák történetének monografikus feldolgozása, a második és a harmadik a címjegyzék (az egyik a könyvek, évkönyvek, aprónyomtatványok, hirdetmények, újságok, a másik a színlapok és színházi plakátok adatait tartalmazza). Az értekezés gondos és igényes munka; méltó társa az utóbbi időben ismét fellendült nyomdatörténeti kutatás jeles produktumainak, V. Ecsedy Judit, Borsa Gedeon, Horváth József (aki éppen az említett Streibig-féle tipográfiáról írt) és mások könyveinek. A kétfelé tagolódó terjedelmes második rész pedig, mint a hazai helyismereti-helytörténeti bibliográfia számottevő, bravúros teljesítménye külön is kiérdemli a könyvtárosok és – megjósolhatóan – a majdani felhasználók elismerését. Nálunk a recenziókban nemigen szokás méltatni a lektor szerepét, ezúttal mégis indokolt kivételt tenni. Kégli Ferenc nagyszerű helyismerete, a helytörténetírásban szerzett sok-sok tapasztalata, átlagon felüli bibliográfiai jártassága minden bizonnyal hozzájárult, hogy a felmerülő tartalmi és módszertani problémák jelentékeny hányadát a szerző sikeresen oldotta meg.
Az ötlet bő tíz évvel ezelőtt született, egy kiállítás előkészítése során. A széles körű anyaggyűjtés alapját a fehérvári múzeum könyvtárának állománya képezte; ismételten bizonyítva, hogy a színvonalas helytörténeti tanulmány és bibliográfia fontos feltétele a megfelelő gyűjteményi háttér. A hajdani múzeum-egylet vezetői és tagjai tudatosan törekedtek a helyi nyomdatermékek maradéktalan kurrens gyarapítására, valamint a korábbiak visszamenőleges beszerzésére, és ezt a dicséretes gyakorlatot az utód intézmény is folytatta. Frigyik Katalin azonban nem elégedett meg ennyivel: levéltárak, egyházi irattárak, múzeumok és könyvtárak sokaságában nézte át a számba jöhető dokumentumokat (köztük a helyi cenzor reformkori jelentéseit), továbbá kijegyzetelte az országos könyvészeteket, Szinnyei József és Gulyás Pál biobibliográfiáját, fellapozta a lexikonokat. Messzemenően támaszkodott a szakirodalom, főleg a helytörténeti munkák megállapításaira (a lista impozáns), és – mint az a historiográfiai bevezetőből kiderül – tisztelettel közeledett a téma korábbi kutatói felé; a közelmúltból leginkább Arany Magyar Zsuzsa és Murányi Lajos közleményeire hivatkozik. Gazdag tényanyagot mozgat, jegyzeteinek száma közel ezer. Feltűnően jó minőségű a százharminchat szemléltető illusztráció: okiratok, levelek, kisnyomtatványok, könyvcímlapok, kötéslapok, szegélydíszek, portré- és családi fotók stb. másolatai. Szervesen egészíti ki a főszöveg mondandóját a függelékként közölt tizennyolc levéltári irat (mindegyik a tizenkilencedik századból). Ugyanakkor szívesen olvastunk volna többet a gyakrabban előforduló szerzőkről. Ezt esetleg egy magyarázatos névmutató is pótolná, de az index sajnálatos módon az első kötetből kimaradt.
Frigyik Katalin rendkívül aprólékos helytörténeti adatfeltárást végzett, és elmélyült elemzései szintén alapos tájékozottságról tanúskodnak. Szerényebb viszont az országos kitekintés, rálátás. Ennélfogva nem mindig érzékelhető közvetlenül, hogy a lokális jelenségek jórészt a keretet adó általánosabb fejlődési tendenciák jellemző jegyeit viselték magukon, és a helyi események, fejlemények az országos folyamatokat erősítették. Minderre vonatkozóan legalább négy példát célszerű kiemelni.
Nem egyedi eset sem az egyetemes, sem a magyarországi nyomdatörténetben, hogy ugyanazon família több tagja, több nemzedéke tevékenykedett ezen az iparágon – vagy inkább iparművészeti ágon – belül. Elég talán a francia Etienne, a holland Elzevir, a francia Didot, illetve itthonról – csupán a Számmerek kortársai közül – a Landerer és a Kner családra utalni. A mostani kiadvány meggyőzően dokumentálja, hogy a szóban forgó dinasztia mindenkori szeniorai miként, milyen következetesen örökítették át a mesterség fogásait és az üzleti titkokat. A szerző szavait idézve: „A család négy generáción át, fáradhatatlanul munkálkodott azon, hogy a nyomda fennmaradását biztosítsa, ezáltal a nehezen megszerzett privilégiumot a következő nemzedékeknek átadhassa. A fennmaradás hét kitanult nyomdászmester szakmaszeretetének, rátermettségének és három kitartó özvegyasszony erőfeszítésének köszönhető.” (1. köt 189. p.)
Számmer Mihály és utódainak sikeres vállalkozása újfent ráirányítja a figyelmünket arra a közismert tényre, hogy a hazai könyvkiadás, nyomdászat és könyvkereskedelem újkori fejlődésében, a polgárosodás hajnalán a német származású vagy éppen a német államok valamelyikből ide vándorló szakemberek pótolhatatlan, mondhatni: meghatározó szerepet játszottak. Noha minden valamirevaló tanulmányban olvashatunk, és az egyetemi, főiskolai könyvtörténeti kurzusokon is hallhatunk erről, a megnyugtató magyarázattal mindmáig adós a tudomány. Tehát újra elgondolkodhatunk azon: vajon mi vezérelte ezeket az embereket, milyen lelki-etikai (esetleg gazdasági) motivációk késztették őket az asszimilálódásra, a magyar kultúra szolgálatára. A „hungarus” tudat kialakulása és létének eleven hatása utoljára talán a boldogult Fülöp Géza témába vágó ún. nagydoktori értekezésének vitáján került szóba. A Számmer család históriája újabb lépéssel vihet közelebb a kérdés tisztázásához.
A nyomdaipar kapitalizálódásának szerves velejárójaként és hasonlóan más tipográfusokhoz, a Számmerek is kísérletet tettek arra, hogy a vállalkozást kiterjesszék, azaz több városban is saját műhelyt létesítsenek. Az eredeti bázishely, Veszprém után Székesfehérváron, majd a jóval távolabbi Zalaegerszegen próbálkoztak. A három officina közül csak egy, a fehérvári gyökeresedett meg igazán: itt a család, majd a jogutód cég, a Pannonia tevékenysége együttesen közel másfél évszázadot (1803-tól 1949-ig) ívelt át. Munkásságuk, termékeik elválaszthatatlan részét képezik a város – és természetesen a másik két település – újkori művelődéstörténetének, az általuk előállított könyvek, időszaki kiadványok, hivatalos és egyéb kisnyomtatványok, színlapok felbecsülhetetlen értékű forrásai a helytörténetnek.
A szerző számos helyen hangsúlyozza: bár kifejezetten lokális, kissé tágabban regionális ható- és érdekkörű nyomdákról van szó, működésük némely periódusában országos jelentőségű kiadványok is készültek gépeiken. Különösen igaz ez a tizenkilencedik század első felére, amikor a magyarországi könyv- és nyomdakultúra földrajzilag még jobban differenciálódott, Pest-Buda centrális szerepe csak ekkortájt formálódott, azaz vidéken is jelentékeny központok léteztek. Egyáltalán nem a teljesség igényével, ám feltétlenül megemlítendő ebből az időből Pápay Sámuel A’ magyar literatúra’ esmérete (1808) című, úttörő jellegű tankönyve, Deák Ferenc 1836-os, elkobzott követjelentése, Vörösmarty Mihály két drámája (A bujdosók – 1830, Csongor és Tünde – 1831), Bajza József kemény hozzászólása a Conversations-lexikoni pörhöz (1830), és talán a leghíresebb, a nagy port kavart nyelvújítási vitairat, a Mondolat (1813).
A dolgozat tartalmából következően túllép a szűken vett nyomda- és könyvtörténet határain. Mivel a vizsgálat tárgya érintkezik a társadalmi mozgás csaknem valamennyi szektorával, a három kötet különféle történettudományi ágak számára kínál fogódzót, kútfőket, adatokat, továbbá az életrajzi megközelítéshez is komoly segítséget nyújt. Megint csak néhány példát hoznánk fel. Rengeteg információt meríthetnek az egyháztörténészek, hiszen számtalan római katolikus prédikáció- és imagyűjtemény, énekeskönyv, schematismus került ki ezekből a műhelyekből, de néhány protestáns szellemiségű mű is napvilágot látott. Az iskolák múltjához az érdeklődők leginkább az értesítőkön, az alkalmi költeményeken, a tankönyveken keresztül juthatnak hasznosítható adalékokhoz. Sok-sok hirdetmény címleírása csábíthatja a közigazgatás-történet művelőit, az irodalomtudósok pedig megannyi editio princeps felől tájékozódhatnak. A lokális sajtó korábbi korszakainak kutatói sem kerülhetik meg ezt a kiadványt, mert a Számmer-műhelyekben jó néhány helyi lapot (folyóiratot, újságot) nyomtattak. Valóságos színháztörténeti kincsesbánya több mint 2620 tételével a bibliográfia második része, ahol a színlapok és a teátrumi plakátok, valamint a színházi jelentések kimerítő leírásai találhatók. A monográfia fontos metodikai hozadéka a manapság ismét divatos családtörténet műfajának mintaszerű megvalósítása; beleértve a kötet végi genealógiai táblázatot is.
Noha a kétkötetes címjegyzék látszólag elkülönülő egysége a feldolgozásnak, valójában a kapcsolódás nagyon szoros. Frigyik Katalin úgy tekint a vaskos lajstromra, mint az értekezés kiegészítő részére, ha úgy tetszik: függelékére. Lépten-nyomon utal a konkrét, számozott tételekre, ily módon gondolatai, fejtegetései értelmezéséhez elengedhetetlen a segédletként funkcionáló összeállítás párhuzamos forgatása.
Természetesen a bibliográfia felfogható önálló opusként is, mert önmagában is értékelhető, mégpedig magasra értékelhető szellemi alkotás. Az elvégzett munka mennyisége és minősége előtt egyaránt fejet hajthatunk. Az összeállító hatalmas, körültekintően rendezett adathalmazt tár elénk. Kevés híján ötezer tétel sorjázik egymás után a két részre bontott, ám folyamatosan számozott jegyzékben. Az első rész tagolása elsődlegesen földrajzi: előbb a veszprémi, aztán a zalaegerszegi, végül a székesfehérvári nyomtatványok leírásai olvashatók. A másodlagos rendező elv formai: a dokumentumtípusok egyik csoportjába a könyvek (füzetek), évkönyvek és aprónyomtatványok, a másikba a hirdetmények, a harmadikba a folyóiratok és újságok kerültek (a zalaegerszegi termés ilyetén szétválasztása a csekély mennyiség miatt felesleges volt). E kategóriák további szortírozása a nyomdák szerint történt, ami egyúttal a megjelenés időrendjét is tükrözi. Egy-egy esztendőn belül az első és a harmadik kategóriában a szerzők, illetve a címek betűrendje, a másodikban a keltezés dátuma a besorolás alapja. Szerkezetében azonos logikát követ a színlapokat és színházi plakátokat felölelő második rész. Ebben a formai osztályozásra nem volt szükség, így mind a veszprémi, mind a fehérvári anyag a műhelyek, azokon belül az előadások félkövérrel kiemelt napjának kronológiai rendjében sorakozik.
Behatóbb elemzést igényelne a tételalkotás, ám ezúttal csak egy-két meghatározó mozzanat felvillantására szorítkozhatunk. Frigyik Katalin igyekezett – hacsak tehette – az autopszia elvét alkalmazni. Ebből fakadóan bibliográfiai leírásai precízek, betűhívek. Arra törekedett, hogy minél több adatot regisztráljon, többet, mint amit a szabvány előír. Különösen részletes felvilágosítást nyújt a hirdetményekről és – mint szó esett róla – a színlapokról. Ha sikerült kiderítenie, a szerzők neve mögött feltüntette a születési és halálozási évet (amit a névmutatóban megismétel). A folytatólagosan, de gondolatjellel elválasztva szedett megjegyzései nemcsak a nyomtatvány jellegét, műfaját rögzítik, hanem jól hasznosítható hely- és művelődéstörténeti információkat is közölnek az eseményekről, a személyekről, az illusztrációkról, olykor a tartalomról. Külön-külön sorban látható a dokumentum lelőhelyének és a forrásadat származási helyének (általában: helyeinek) jelölése (egyik is, másik is rövidítve), valamint az első részben – közbeiktatva – az utaló. Az eligazodást, a visszakeresést az első kötetben az összes személynevet (szerzők, közreműködők, címzettek, kiadók stb.) kivetítő mutató könnyíti meg. A másodikhoz – mivel színházi előadásokról tájékoztat – három index készült: a bemutatott darabok címeiről, a szerzőkről (írókról, fordítókról, zeneszerzőkről) és a művészekről (színészekről, rendezőkről, karnagyokról, egyéb közreműködőkről, sőt a társulatokról); az elemi életrajzi adatok itt is szerepelnek.
A kitűnő nyomdatörténeti összeállítás jelentékeny mértékben járul hozzá a retrospektív nemzeti bibliográfiai feltárás teljesebbé tételéhez. Ebből a szempontból bizonyító erejűek az egyes címleírásokban fellelhető forrásadatok. Az első részből szúrópróbaszerűen megvizsgálva néhány időszakot, egyszerű matematikai művelettel is kimutatható, hogy a mindmáig etalonnak számító Petrik-féle (az 1910-es évekből a Kozocsa-féle) könyvészetből az itteni tételek tetemes hányada hiányzik. A zalaegerszegi fióküzem hat nyomtatványából mindegyik, Számmer Mihály 109 veszprémi könyve és kisnyomtatványa (1794–1805) közül 27 (26,2%). Székesfehérváron három periódusban ugyanazon dokumentumféleségeknél az alábbi eredmények jöttek ki: 1803–1812 között 39-ből 18 (46%), a kiegyezést megelőző évtizedben (1857–1866) 207-ből 127 (61,3%), Heckenast Kálmán (1902–1920) 149 kiadványából 79 (53,6%) maradt ki az érintett ciklus-bibliográfiákból.
Maga a szerző fogalmazta meg: a tárgykör kutatása a háromkötetes mű közreadásával nem ér, nem érthet véget. Nyilván ő is fontolgatja a további esélyeket, lehetőségeket. A magyar könyvkultúra és a helyismeret-helytörténet ügye iránt elkötelezett külső szemlélőt pedig az a remény töltheti el, hogy ez a kiváló munka ösztönzésül szolgál majd más települések könyvtárosai, az egyetemek, főiskolák informatikus könyvtáros szakos nappali és levelező hallgatói számára. Biztató és mindenképpen követhető, követendő példát adhat akár egy-egy város, akár egy-egy nyomda, netán kiadó termékeinek számbavételére, az utóbbiak működésének tudományos igényű feldolgozására.