Hosszú időn át a mondák, mítoszok világán keresztül tekintett vissza az emberiség a kezdetek kezdetére. A mitikus emlékezés helyébe fokozatosan a tudományos feltárás, az archaeologia lépett, a mítoszok pedig a legfejlettebb társadalmakban is megőrződtek úgy, hogy átalakultak, hiedelemmé, szokássá.[i]
A tömegkommunikációs eszközök révén a mai ember tudomást szerez a legújabb régészeti eredményekről, megismerheti a legősibb népeket és kultúrákat, a veszélyeztetett műemlékeket, és a szaporodó leletek mind messzebb vezetnek vissza a múltba.
Mi azonban csak a 18. század végéig megyünk vissza azért, hogy bemutassuk miként alakult ki a magyar régészettudomány és születtek meg szaklapjai. Előbb azonban igen röviden összefoglaljuk, mi ez a fiatal tudomány, mivel foglalkozik, milyen területei vannak, milyen módszerekkel dolgozik, miként bővült kutatási területe és újult meg az elmúlt néhány évtizedben.
Mivel foglalkozik az archaelogia?
Archeológia, archaeologia, archäologie, archaeology, archeologija. Bárhogyan írjuk, görögösen, latinosan, vagy a német, az angol, a szláv helyesírásnak megfelelően, jelentése ugyanaz, vagyis régiségtan, régészet.[ii] Ezzel a görög szóval eredetileg az ókorból fennmaradt tárgyi emlékekkel és az ókor művelődésével foglalkozó tudományt jelölték. Az archaeologia az ókor összes népeinek emlékeire kiterjesztette figyelmét, ezért ezt a hatalmas emlékanyagot népek és országok szerint el kellett különíteni és az egyes csoportokat elnevezni. A klasszika archaeologia a görög, etruszk és római, az egyiptológia a Nílus menti terület emlékeivel, az asszirologia az ékírás népeinek kultúrájával foglalkozott, a római katakombák feltárásával, a keresztény egyházi emlékek kutatása a keresztény archaeologia feladata volt. A klasszika archaeologia megalapítója a német Johann Joachim Winckelmann (1717-1768), aki három művével vetette meg a tudományos régiségkutatás alapját.[iii] Ez a régiségkutatás azonban még messze nem az, ahogyan azt ma értjük, a tudatos feltárás és elemzés csak a 18. század második felében kezdődött el.
A Bibliát évszázadokon át szó szerint a kinyilatkoztatott igazságnak tekintették, ezért a 18. század végén még a legtöbb tanult ember elhitte, hogy a világ csak néhány évezrede létezik, mivel a Biblia akkori értelmezése szerint a teremtés i.e. 4004-ben történt.[iv] Úgy gondolták, hogy a távoli múlt emlékei összegyűjthetők azokból az antik forrásokból, melyeket az ősi Kelet, Egyiptom és Görögország történetéről írtak. Senki sem sejtette, hogy az írás kialakulása előtti koroknak is létezett egységes történelme. Szem előtt kell tartanunk, hogy minden múltról alkotott kép a saját korának terméke, de az eszmék és elméletek folyamatosan fejlődnek, vagyis a mai kutatási módszerek néhány évtized, vagy év múlva már idejétmúltak lesznek.
Jóllehet sokan úgy gondolják, hogy a régészet története az olyan nagy leletek felfedezésének történetéhez kapcsolódik, mint például Tutanhamon sírja Egyiptomban, a maja városok megtalálása Mexikóban, az őskor barlangfestményei Franciaországban (Lascaux) stb., ezek azonban nem a tudomány fejlődését reprezentálják. A régészettudomány története azzal foglalkozik, hogy az egymást követő tudósgenerációk hogyan fogalmazták újjá és terjesztették ki a múlt kutatásának alapkérdéseit és módszereit.
Az első “ásatások” a 18. században a leglátványosabb lelőhelyeken folytak (pl. 1711-től Herculaneum, 1748-tól Pompeji romjai között). A Közel-Keleten a Biblia volt a letűnt civilizációk kutatásának egyik inspirálója. Napóleon egyiptomi expedíciója (1798-1800) pedig az ókori Egyiptom emlékeire irányította a közvélemény figyelmét.
Amikor a 18. század második felében a tudományos kutatások megindultak, a kincsekben gazdag régészeti lelőhelyek, például az etruszk sírkamrák, a görög és római romterületek, az egyiptomi piramisok már a teljes kifosztás határára kerültek. Az uralkodói gyűjteményekbe, a műtárgyforgalomba csak a kincsek, nemesfémből és drágakőből készült műtárgyak és a kiemelkedő művészeti alkotások kerültek be. A kincskereséssel tönkre tették magát a régészeti lelőhelyet. A francia Enciklopédisták történetszemlélete során széles körben elterjedt, hogy egy-egy nép múltjának történetét nem a kincsek alapján lehet megismerni, hanem a teljes anyagi kultúrája és szellemi hagyatékának ismeretében. Ezért nagyon fontos hogy a régészeti leletek környezete a feltárás idején épségben maradjon. A régészet tudománnyá válásához szükség volt a megfelelő feltáró és tudományos értékelő módszerek kidolgozására az abszolút és a relatív keltezés[v] meghatározására. A legnagyobb fejlődést azonban az jelentette, hogy elkezdték tanítani a történelem segédtudományai között a régiségtant is. Ennek köszönhető, hogy például a 19. századi közel-keleti nagy feltárások tudományos eredményei ma is helytállóak. Ugyanakkor a 19. századi természettudományos eredmények (fizika, biológia, geológia) és Darwin evolúciós elmélete nagyban hozzájárult az új régészeti elméletek kialakulásához.
Ma már nem elég, hogy kiássák a régi korok emlékeit, vagy vizsgálat alá veszik a felszínen lévőket, az emlékeket hátrahagyó emberek életmódjának rekonstrukciójával is foglalkoznak a kutatók, vagyis miképpen szerveződtek az emberek szociális egységekbe, mit ettek (milyen növényeket termesztettek, milyen állatokat tartottak), milyen tárgyakat (edényeket, munkaeszközöket, ruhákat stb.) készítettek, miben hittek, hogyan kommunikáltak. Tehát az új fajta régészet kulturális folyamatokban gondolkodik, ahol hipotéziseket kell felállítani, azokat tesztelni, majd a megfelelő következtetéseket levonni.
A régészet ágaiként elsődlegesen a korok szerinti tagolódást szokták felsorolni; ? őskori régészet (prehistoria); ? ókori vagy klasszikus archaeologia; ? népvándorlás kori régészet; ? középkori régészet.
Földrajzi-kulturális alapon is lehetséges az elkülönítés, beszélhetünk pl. Amerika, India, Kína stb. régészetéről.
A régészet nemcsak a történettudománnyal és annak segédtudományaival, a néprajzzal, a művészettörténettel, a klasszika-filológiával áll szoros kapcsolatban, hanem a természettudományokkal is. A 20. század második felében a természettudományos felfedezések és a technikai fejlődés[vi] hatására a régészet számtalan új szakterülettel gyarapodott, ilyen például az elmúl harminc évben kialakult víz alatti régészet, az archaeobotanika, az archaeozoologia, az etnoarcheológia és a kognitív régészet. Ezekhez teljesen új módszereket kellett kialakítani.
A víz alatti régészet a múlt szárazföldi és tengeri életére egyaránt új fényt vet. Bizonyosan vannak, akik meglepődnek annak hallatán, hogy nemcsak a föld, hanem a víz is képes még a fából készült tárgyak (hajók, épületek) többé-kevésbé teljes megőrzésére. Hajókat és rakományukat hozzák a régészek és segítőik a felszínre. Földrengések és vulkánkitörések miatt tengerbe süllyedt kisebb-nagyobb “Atlantiszok” várnak feltárásra.
Az archaeobotanika, az archaeozoologia régészeti módszerekkel vizsgálja a növény- és állatvilág változásait és fejlődését. A pollenstatisztika, vagyis a nagy tömegben megkövesedett virágport vizsgáló elemzés elárulja, milyen növények éltek a lelőhely környezetében, ebből pedig ki lehet következtetni, milyen éghajlat volt az adott időben az adott területen.
Az etnoarcheológia, a ma élő vadászó-gyűjtögető népek és anyagi kultúrájuk vizsgálatával foglalkozik. Ennek célja a régészeti leletanyag jobb megértése, a korábbi megállapítások újraértékelése. (Ezen a ponton kapcsolódik a régészet és a néprajz.)
A kognitív régészet a múltbéli gondolkodásmódokat és szimbólum-rendszereket vizsgálja az anyagi kultúra felhasználásával.
Az antropológia eredményei révén az emberi csontmaradványokból már nemcsak az illető termetére, nemére, fajtájára lehet következtetni, hanem arra is, hogy milyen betegségben szenvedett.
A leletek értékelését régészek és speciális képzettségű természettudományos szakemberek (archaeobotanikus, archaeozoológus, antropológus, dendrokronológus stb.) együtt végzik.
A régészet sajátossága, hogy forrásai a földből, vízből, mocsárból, jégből kerülnek elő. A kutatók a leletek anyagából, formájából, díszítéséből, megmunkálásának módjából stb. vonják le a következtetéseket. Gyakran különböző lelőhelyekről kerülnek elő nagyon hasonló leletek, ezért ezeket a régészeti kultúrákat az első lelőhely mai neve szerint (például hallstatti, nagyrévi kultúra), vagy az edények formája szerint (harangedények), illetve azok díszítési módja szerint (például mészbetétes, vonaldíszes kultúra) nevezik el. Ezek alapján meg lehet állapítani az adott kultúrák területi összefüggéseit.
A régészeti ásatásoknak kétféle módszere alakult ki: a leletmentő és a tervezett.
- A leletmentő ásatás a különböző földmunkák (út- és házépítés, kertásás, szántás stb.) révén véletlenül előkerült régészeti tárgyak megmentését szolgálja.
- Tervásatás során egy előre meghatározott terv alapján tárnak fel egykori településeket, temetőket, építmények maradványait, stb.
Az ásatást rendszerint terepbejárással kezdik, ennek során megállapítják a földben rejlő lelőhelyre utaló felszíni jeleket (halmok, sáncok, megmunkált kövek, fémtárgyak, cserépedény-töredékek), amelyek alapján kikövetkeztethető a lelőhely kora. Ezt követi az ásatás, amikor a leleteket és környezetüket kézi munkával tárják fel. A munka utolsó fázisa a begyűjtött régészeti emlékek tartósítása, restaurálása, a helyben maradó emlékek visszatemetése. A régészeti kutatásokat csak a területileg illetékes múzeum kijelölt munkatársai végezhetik.
A régészet fizikai munkát, valamint múzeológiai (restaurálás, leltározás, gyűjteménybe helyezés) és szellemi tevékenységet jelent. Ez utóbbihoz elengedhetetlen az aprólékos tudományos elemzés és az alkotó képzelet. A régészek ugyanolyan szigorú szabályok szerint végzik munkájukat, mint a könyvtárosok.
A legfontosabb magyar régészeti munkák
A régészek feladata az is, hogy kollégáikkal és a nagyközönséggel megismertessék felfedezéseiket. A legjelentősebb mai magyar szakirodalmi kiadványok:
- Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae, az MTA Régészeti Intézetének folyóirata,
- Studia Archaeologica, az MTA Régészeti Intézetének sorozata,
- Folia Archaeologica, a Magyar Nemzeti Múzeum régészeti évkönyve,
- Régészeti Füzetek, a Magyar Nemzeti Múzeum sorozata, ennek megújult formája 2000 óta a
- Régészeti kutatások Magyarországon,
- Archaeológiai Értesítő, a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat tudományos folyóirata,
- Budapest Régiségei, a Budapesti Történeti Múzeum évkönyve,
- Antik tanulmányok címmel az Akadémiai Kiadó évente jelenteti meg régészeti témákat is tartalmazó köteteit.
A vidéki nagy múzeumok évkönyvekben, illetve monográfiákban teszik közzé tudományos munkájuk eredményét. A múzeumok feladata a kiállításokon túl az ásatási dokumentációk megőrzése és a kutatók rendelkezésére bocsátása.
Gyakran hasonlítják a régészek munkáját a detektívek munkájához, nem csoda hogy a regényírók és a filmesek ideális témának találják. Noha Agatha Christie Gyilkosság Mezopotámiában című krimije, Steven Spilberg Indiana Jones régészkedései távol állnak a valóságtól, mégis jól mutatják be azt a tényt, hogy a régészet izgalmas nyomozómunka. Ennek a nyomozómunkának a célja saját magunk, vagyis az emberiség múltjának megismerése.
Oktatás és tudományosság Magyarországon a 18. század végén és a 19. század elején
Akácsak Nyugat-Európában, Magyarországon is a 18. században indult meg a tudományos szintű régészeti munka, amelynek előfeltétele volt az oktatás megfelelő szintre emelése.
Az oktatás reformját és az egységes iskolarendszer kialakítását, amely Magyarországra is vonatkozott, Mária Terézia rendelte el 1777-ben. (Ration Educationis totiusque Rei Literariae per Regnum Hungariae et Provincias eidem adnexas. Tomus I. Vindobonae. Typis Joan. Thom. Nob. de Trattnern. MDCCLXXVII.) A Ratio Educationis kiadását megelőzően a királynő 1769-ben már állami irányítás alá helyezte a nagyszombati egyetemet, és orvosi karral egészítette ki. Az uralkodó később a nagyszombati egyetemet áthelyezte a budai királyi palota egyik szárnyába. Miután Kempelen Farkas irányításával átköltözött új helyére, 1777. november 3-án nyitották meg az új tanévet. A tanterv a Ratio Educationis szerint készült és előírta a történelem segédtudományaival való foglalkozást, továbbá kimondta, hogy külön tanárokat kell kinevezni tanításukhoz, a tanári állásokat viszont összekapcsolták az Egyetemi Könyvtár könyvtárőri tisztével. Így kapta meg a Diplomatikai Tanszéket Pray György (1723-1801), a címer- és pecséttan oktatásának lehetőségét Wagner Károly (1732-1790), az Érem- és Régiségtani Tanszéket Schönvisner István (1738-1818).
A történelem segédtudományainak professzorai az oktatás, az egyetemi régiségtani tankönyvek és tudományos munkák írása mellett alkalmanként régészeti feltárásokat is végeztek. A tudományos igényű régészeti munka elindítója Schönwisner István volt, aki 1778-ban Óbudán (a mai Flórián téren) a római katonai fürdő emeletes romjai között végzett ásatásokat, és az erről szóló publikációt még ugyanabban az évben kiadta.[vii]
A hazai régiségtudomány újabb próbálkozásai a szent koronával függtek össze, s akkor kezdődtek, amikor azt (II. József halálát követően) Bécsből 1790-ben Budára hozták. A másik nevezetes magyar történelmi emlék, amely élénken foglalkoztatta a közvéleményt “Lehel kürt”-je volt.
A különböző értelmiségi csoportok, beleértve a társadalmi elit nagy műveltségű képviselőit is, a 19. század elején kiteljesedett új szellemi és művészeti irányzatban, a romantikában találták meg a társadalmi haladás és a nemzeti kultúra fejlesztésének filozófiai alapelveit. A romantikus vágyódás dicső múltat és győzedelmes jövőt varázsolt elő, és a legfőbb nemzetépítő mozgalommá vált Közép- és Kelet-Európában. A romantikus folklorizáló mozgalmat a 19. század derekán a nemzeti mozgalmak második szakasza váltotta fel. Ez kulturális-nemzeti propaganda volt, amely nagy tömegekre kívánt hatni és új nemzeti tudatot akart teremteni.
A 18. század végétől az európai műkincskereskedelem Kelet-Európa felé kezdett terjeszkedni, a gazdag “műgyűjtők” felvásárlói jól szervezett program szerint járták az országot, és elkezdődött a Nyugaton ismeretlen, egzotikus, régi tárgyak feltárására irányuló rabló ásatások sorozata. Ezen a rendkívül veszélyes helyzeten segített többek között a Nemzeti Múzeum létrehozása.
1830. november 17-én ünnepélyes keretek között kezdte meg működését a Magyar Tudós Társaság. Általa Pest szellemi irányító szerepet nyert. A múzeum és az akadémia munkatársai a korszak legismertebb tudósai voltak. Nekik köszönhető, hogy az egyes tudományágakban egyre több új szakterület került előtérbe, ezek egyike volt az országos érdeklődést kiváltó műarchaeologia, amely a hazai régiségek felkutatását és megőrzését tartotta legfőbb feladatának. A kibontakozó új tudomány megteremtői, Ipolyi Arnold, Rómer Flóris, Henszlmann Imre, Pulszky Ferenc, Hampel József és sokan mások, egész életükben arra törekedtek, hogy a magyar történelmi emlékek, történelmi emlékhelyek, közkinccsé váljanak, a nemzeti kultúra még fellelhető ingó és ingatlan emlékeit az utókor számára feltárják, megőrizzék.
A szaksajtó mint tudománytörténeti forrás
A történettudomány egyik, mind jobban kibontakozó jellegzetes forráscsoport-feldolgozó segédtudománya a sajtótörténet. A 20. század folyamán számos kiváló sajtótörténeti tudományos munka jelent meg. Ezek egy része időrendben tárgyalja a magyar sajtó kialakulásának és 18-20. századi fejlődésének eseményeit, más része egy-egy korszak, vagy meghatározó történelmi esemény sajtójával foglalkozik. Mindezek mellett sor került egy-egy jelentősebb folyóirat, újság bemutatására is. A tematikus monográfiák sorában azonban ma még viszonylag kevés az olyan összeállítás, amely az egyes tudományágak szaksajtójával foglalkozik.
A 20. század közepére olyan nagy mennyiségű adat gyűlt össze, hogy az 1976-1980 között megjelent tíz kötetes “Magyarország története” c. vállalkozás 18-20. századdal foglalkozó köteteiben a sajtó önálló fejezetet kapott. A szerkesztők átfogó képet mutatnak az adott kor legjellemzőbb sajtótermékeiről, bemutatják a szerkesztőket, rövid ismertetést adnak a tartalomról, és kifejtik, hogy egy-egy lap melyik társadalmi csoport orgánuma volt.
A sajtótörténet viszont sokkal szélesebb körű annál, minthogy csak egy korszak politikai és kulturális életének változásait sorolja fel, mert számos olyan, ma már kevésbé ismert sajtótermék is keletkezett, amely egy-egy tudományággal foglalkozott.
Minden új tudományág folyamatosan létrehozta a saját szaksajtóját, de a sajtótörténeti kutatók számára jó esetben csak bibliográfiák és repertóriumok állnak rendelkezésre. A tudománytörténeti kutatások során azonban szükség lenne az adott szaksajtó elemzésére is, hiszen a tudományos élet és a szaksajtó kölcsönösen hat egymásra. Ezek a folyóiratok elsősorban az új tudományos eredmények publikálására születnek, és nagy szerepet játszanak a tudósok közötti kapcsolatok kialakításában és a tudományok fejlődésében. Ez a kettős folyamat különösen jól megfigyelhető a 19. századi új szakterületek kialakulása és megerősödése közben.
Több mint másfél évszázaddal ezelőtt, Bugát Pál (1793-1865) orvos, a következő jellemzést adta: “A tudományos folyóiratok rakhelyei az egyes tudományos ismereteknek, melyeknek nemcsak az olvasók veszik azonnali hasznát, hanem időről időre az egész munkák szerzői is azokhoz folyamodnak: melyekre tehát ezen utolsó tekintetből az egész kerek, bevégzett tudományos munkák nyers anyagrészei. még feldolgozatlanul vannak berakva.” . “A tudományok serkentésére, terjesztésére s illendő feszületben tartására a folyóiratok bizonnyal többet tettek mint az egészen bevégzett munkák; noha más részről azt nem tagadhatjuk, hogy ki csak magát egyedül csak folyóiratokból műveli, az mindenkor felületes marad.” [viii]
A magyar nyelvű sajtó kezdetei és a tudományos publikációk
A 18. század legelején megszületett latin és német nyelvű hírlap- és folyóirat-irodalom előkészítette a magyar nyelvű sajtó létrejöttét, amely egyre nagyobb szerepet játszott az irodalom, és a tudományos eredmények közvetítésében.
Mint az közismert, a magyar nyelvű sajtó a felvilágosodás időszakában alakult ki. Néhány jelentősebbet megemlítünk felsorolásszerűen: ? (pozsonyi) Magyar Hírmondó (1780–1788) és ennek folytatása a Magyar Merkur(ius) (1788-1789), ? Hadi és Más Nevezetes Történetek (1789-1791) majd új címen, Magyar Hírmondó (1792-1803), ? Magyar Museum (1788-1792), ? Orpheus (1790), ? Uránia (1794-1795), ? Mindenes Gyűjtemény (1789-1792). Ezen orgánumok egy része – a mai szóhasználattal - tudományos magazin volt, másik része elsősorban az irodalommal és ezzel összefüggésben a magyar nyelvvel foglalkozott.
I. Ferenc trónra lépése (1792. június 6.) után az általa meghonosított szigorú cenzúra a 19. század első évtizedeiben lehetetlenné tette a hazai hírlapirodalomnak az európaihoz hasonló fejlődését. Az új, korszerű politikai sajtó kialakulását a feudális magyar rendiség is ellenezte. Ebben az időszakban inkább a folyóirat-irodalom kibontakozására nyílt lehetőség hazánkban. A század első felének egyik kiemelkedő folyóirata a Tudományos Gyűjtemény (1817-1841) volt, amelynek fő érdeme, hogy lehetővé tette a tudományos publikációk megjelenését és megvitatását, közelebb hozta egymáshoz a területileg és eszmeileg is megosztott elszigetelt központokat, akadémiákat, tudósokat abban az időben, amikor a Magyar Tudós Társaság még nem létezett.
Egy minden értelemben új folyóiratnak, az Orvosi Tárnak a megjelenését a Tudományos Gyűjteményben tették közzé. Az Orvosi Tár volt Magyarországon az első olyan hosszabb ideig élő (1830-1833, 1838-1848) szaklap, amelyik egyetlen tudományterülettel foglalkozott. Szerkesztője Bugát Pál a pesti orvosi egyetem tanára, majd dékánja volt.
A Magyar Tudós Társaság első folyóiratai
A magyarországi tudományos élet szerveződésének legfontosabb eseménye a Magyar Tudós Társaság (az Akadémia) megalakulása volt 1825-ben. Célkitűzései között szerepelt egy tudományos folyóirat létrehozása is, amelynek tényleges megindítására csaknem tíz évet kellett még várni. A tervezett tudományos folyóirat megszületéséig a Tudományos Gyűjteményben és a hírlapokban tették közzé a Tudós Társasággal kapcsolatos híreket. Az új folyóirat címe Tudománytár lett, alcíme szerint Tudományos, ismeretterjesztő és kritikai folyóirat, mely 1834. áprilisában indult és 1844 decemberében szűnt meg. A Tudománytár szerkesztője Schedel (Toldy) Ferenc volt, a munkatársak többsége pedig az Akadémia rendes, vagy levelező tagja volt. Ez a folyóirat mintául szolgált a későbbi tudományos társaságok lapjaihoz.
Ugyan még létezett a Tudománytár, amikor 1840-ben megindult az Akadémia új közlönye, a Magyar Academiai Értesítő.
A szabadságharc leverése után a fő tudománynépszerűsítő folyóirat az Új Magyar Múzeum (1850-1860) lett, és 1850-ben a Magyar Académiai Értesítő az Új Magyar Múzeum melléklapjaként jelenhetett meg. Az 1850-es évek végén az Új Magyar Múzeum hanyatlásnak indult, miközben a Magyar Académiai Értesítő egyre önállóbbá vált, és 1867-től új címmel – A Magyar Tudományos Akadémia Értesítője - jelent meg.
Az Akadémia működése a szabadságharc után
A Magyar Tudományos Akadémia 1849-re törvényen kívülivé vált. Egyre több jel mutatott arra, hogy az udvar a centralizáció jegyében az 1847-ben megalakult bécsi tudományos akadémiába kívánja beolvasztani a magyar akadémiát. Ez szerencsére nem valósult meg, azonban országos intézményként sem működhetett, így az 1852. évi egylettörvény értelmében fennállási engedélyért kellett folyamodnia. A tagok javarésze nem volt Pesten, de a közös munka összefogta a belső emigrációban és a külföldön élőket. Az itthoniak a törvényen kívüliség idején szakbizottságokat hoztak létre a hatékony munkavégzés és az Akadémia fennmaradásának érdekében. ? 1854-ben megkezdte működését a Történettudományi Bizottság, ? 1856-ban a Nyelvtudományi Bizottság, ? 1858-ban az Archaeologiai Bizottság.
Feladatuk volt a tudományos munka szervezése, irányítása és az eredmények közzététele. Olcsó kiadványaikkal főleg az értelmiségi középrétegeket segítették, és az oktatási intézményeket célozták meg.
Magyarországon a 19. század középső harmadától kezdődően kiváló képességű személyek foglalkoztak a szorosan vett történelmen kívül a műrégészettel[ix], közülük sokan egyházi emberek voltak, de a többiek is nagy műveltségű kutató elmék : pl. Érdy János bencés, Horváth Mihály katolikus püspök, Rómer Flóris bencés, Ipolyi Arnold nagyváradi püspök, Henszlmann Imre, Pulszky Ferenc, Ráth Károly, Zsilinszky Mihály és még sokan mások. Érdy, Ipolyi, Rómer, és Henszlmann nemcsak elmélyült tudományos ismeretekkel, hanem töretlen szervezőképességgel is rendelkeztek. Négyüknek Nagy érdemük van abban, hogy a régészet tudományos tevékenységgé alakult, és ez által az építészeti emlékek, képzőművészeti alkotások mellet a régészeti leletek is elnyerték méltó helyüket a magyar történelmi emlékek sorában. [Szükségesnek látjuk, hogy egészen röviden bemutassuk ezt a négy szellemi nagyságot.
- Érdy (Lutzenbacher) János (1796-1871) Nemzeti Múzeumi őr, az MTA tagja. Teológiai és jogi tanulmányokat végzett a nagyszombati érseki papnevelő intézetben és a győri Akadémián. Ügyvédi tevékenysége mellett a pesti egyetemen történeti és régészeti tanulmányokat végzett. 1834-ben ismertette a Nagyszombati Kódexet a Tudománytárban, amelyet 1837-1844 között ő szerkesztett. 1840. márciusában az Akadémia éremgyűjteményének őrévé nevezték ki, 1846 márciusában pedig a Nemzeti Múzeum régiségtárának őre lett. 1857-ben lemondott az Akadémiai éremtári őrségről, 1860-ban fölállíthatta a Nemzeti Múzeum éremgyűjteményét és a látogatók előtt megnyitotta. 1869-ben nyugdíjba ment. Tanulmányai a Tudományos Gyűjteményben, az Archaeologiai Közleményekben, az Akadémiai Értesítőben és az Akadémia évkönyveiben jelent meg.
- Ipolyi (Stummer) Arnold (1823-1886), katolikus püspök, művészettörténeti író, az MTA tagja. A bécsi Pázmáneum tanulójaként írta meg első irodalmi műveit a "Vallás és művészet" és "A magyarok ősvallása" címen. A zohori plébánián működött tíz éven át és itt írta meg 1854-ben a "Magyar Mythologiát". 1854-ben megbízást kapott a Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale-tól a pozsonyi helyhatósági kerület műemlékeinek összeírására. 1858-ban német nyelven megjelent a "Csallóköz építészeti emlékeinek leírása" a Mittheilungen-ben. 1860 elején a törökszentmiklósi parókiát kapta meg, de szabadidejét továbbra is tudományos munkára szentelte. Akadémiai székfoglalóját "A Deákmonostori 13. századi román basilica" címmel készítette és olvasta fel. 1862-ben Kubinyi Ferenccel (1796-1874) és Henszlmann Imrével (1813-1888) Konstantinápolyba utazott a Corvinák felkutatása érdekében. 1863 márciusától egri kanonok, 1869-től a pesti Központi Papnevelő Intézet kormányzója (rektor).
- Rómer Flóris (1815-1889), régész, egyetemi tanár, az MTA tagja, a magyar régészettudomány egyik megalapítója. 1830-ban belépett a Szent Benedek rendbe. 1848-ban fegyvert fogott a szabadságharc ügye mellett és annak bukása után nyolcévi várfogságra ítélték, 1854-ben amnesztiával szabadult. Kőszegen, majd Győrött folytatott pedagógusi munkát. Ipolyi 1857-ben szólította fel Rómert, hogy térjen át a "természettudományok mezejéről.a régészet terére." Bejárta a Bakonyt, és útjáról az 1859. évi Győri Közleményekben 14 részben számolt be, majd az egész mű könyv alakban is megjelent 1860-ban. Ezzel akadémiai levelezőtagságot nyert. 1859-ben megalapította a győri múzeumot, 1861-ben megindította a Győri Történelmi és Régészeti Füzetek sorozatát, amelyből 1865-ig összesen hat füzet jelent meg. 1861-ben Pestre költözött, ahol az Akadémia kézirattárának felügyelőjeként szoros kapcsolatba került a magyar tudományos élet kiválóságaival. 1862-1868 között a Pesti Királyi Katholikus Főgimnázium igazgatója és természetrajz tanára lett, minden szabadidejét a régészetnek szentelte. 1863-tól az Archaeologiai Bizottság előadója volt, közben 1864-től a pesti egyetemen magántanárként archaeológiát oktatott, 1868-ban nevezték ki a régiségtan nyilvános rendes tanárává. 1869-ben a Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának őre lett. Rómernél a régészet és a történelem egységet alkotott, vagyis nem csupán a tárgyak érdekelték, hanem a leletek környezete is. Az 1866-ban megjelent őskori műrégészet tanulmányában (Műrégészeti Kalauz I. rész) az őstörténet-kutatás forrásairól és módszertanáról szólt. Ebben kifejtette, hogy az emberiség fejlődésében fontos tényező a munka, az edények és eszközök készítése, az ősember életmódjának feltárását az ilyen tárgyi emlékek segítik. Ezzel a komplex kutatási elméletével Rómer egyedülálló volt akkori kortársai körében. Érdekelték népművészeti és a háziipari, valamint az iparművészeti tárgyak is. Az Archaeologia Értesítőben 1869-től számos írása jelent meg "Műiparunk ügyében". Az 1873. évi bécsi világkiállításra Rómer és Xantus János (1825-1894) gazdag népművészeti és háziipari gyűjteményt is vitt. Rengeteget utazott Magyarországon és külföldön, 45 darabból álló úti-jegyzőkönyvéből megtudjuk, hogy az 1860-as '70-es években hol voltak műemlékek és milyen állapotban, legnagyobb mennyiségben az egyházi berendezésekről és ötvöstárgyakról írt. Hazánk egész harang-állománya jóformán hiánytalanul, megtalálható bennük. Ezeket a kis noteszokat az Országos Műemlékvédelmi Hivatal könyvtára őrzi. A Corvinák történetének kutatásáról, a fennmaradt kódexek összegyűjtéséről folyamatos ismertetést adott az Archaeologiai Értesítőben. 1871-ben beválasztották az Akadémia rendes tagjainak sorába. 1877 decemberében hagyta el a fővárost, mivel a nagyváradi püspökségen literarum (kanonoki) stallumot kapott. 1880-ban részt vett a Nemzetközi Ősrégészeti és Antropológiai Kongresszuson, ahol elnökké választották. Ásatásokat folytatott Zalaapátiban, Pusztaszeren és a hajdúböszörményi nagy-pródi-pusztai halmon és kiásta a nagyváradi középkori székesegyházat. Legfontosabb művei: A régi Pest. Történelmi tanulmány. Régi falképek Magyarországon.
- Henszlmann Imre (1813-1888), művészettörténeti író, egyetemi tanár, az MTA tagja. Pesten és Bécsben orvosi, Olaszországban művészeti és régészeti tanulmányokat folytatott. 1827-ben Eperjesen részt vett a magyar nyelvmívelő társaságot, és ott kezdett magyarul tanulni. Itáliából hazatérve hozzákezdett az országban lévő régiségek felkutatásához és megismertetésére irányuló cikkek írásához. Első nagy monográfiája a Párhuzam az ó- és újkori művészeti nézetek és nevelés közt, különös tekintettel a művészeti fejlődésre Magyarországban. Ez 1841-ben jelent meg és ekkor lett az Akadémia levelező tagja.
Az 1847. február 22-i ülésen az Akadémia az ő indítványára tett felhívást a hazai közönséghez, hogy segítsenek megmenteni az 1711 előtti műemlékeket, műtárgyakat, és az ilyenekről küldjenek bejelentést a titoknoknak.
A kassai, zsámbéki, pannonhalmi és más régi templomok tanulmányozása, felmérése és a velük való foglalkozás során felismerte az alkalmazott arányrendeket, a középkori arány-törvény kérdéseivel élete végéig foglalkozott.
1848-ban, a Bécsben székelő külügyi minisztériumban fogalmazói állást töltött be. 1850-től emigrációs éveit Angliában és Franciaországban töltötte. Angliában adta ki "arányelméleti" művét a csúcsíves építészet szabályairól, amely nevét híressé tette.
1860-ban tért vissza Magyarországra, és számtalan ásatást vezetett, (Székesfehérváron négyszer, Kalocsán, Budán a pálosok kolostorát, Bácson, Bátmonostoron stb.). Kutatásainak eredménye alapján arra a véleményre jutott, hogy egyetemes művészeti fejlődés volt, nem létezett önálló magyar fejlődés, legfeljebb némi provincializmus jelent meg. 1872-ben felolvasott akadémiai székfoglalójának is ez volt a tárgya.
1862-ben Konstantinápolyba utazott a Corvinák tanulmányozására. Az 1869-72 országgyűlésen képviselői mandátumot vállalt és fellépett a hazai régészet és a műemléképületek fenntartásának érdekében. 1872-ben az Archaeologiai Bizottság és az újonnan megalakult Műemlékek Ideiglenes Bizottsága, előadója lett. A képviselőséget 1873-ban a budapesti egyetem archaeologia tanszékével cserélt föl.
Több évig segédszerkesztőkkel közösen szerkesztette az Archaeologiai Értesítőt, valamint szerkesztette az Archaeologiai Közleményeket és a Magyarországi Régészeti Emlékek című sorozatot (a Monumentákat) is.
Az Archaeologiai Bizottság megalakulása, célja, feladata
A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1842. évi besztercebányai ülésén Kubinyi Ferenc javasolta, hogy a régészetet is vegyék fel kutatási területük közé. Ez két évvel később a kolozsvári ülésen megtörtént, de ekkor már szükségesnek látták egy önálló régészeti társulat megszervezését, amelynek fő szószólója Érdy János volt. A természetvizsgálók 1846-os kassa-eperjesi vándorgyűlésén Pulszky Ferenc és Henszlmann Imre indítványára, hazai műemlékeink megóvása érdekében a társulat kérelmet intézett az országgyűléshez. Egyre sürgetőbbé vált az ország területén lévő építészeti emlékek megóvása a jövő számára. Ekkor jelent meg Henszlmann műtörténeti monográfiája Kassa városának ó-német stylü templomai (Pest, 1846.) címmel. A műrégészet ügye az Akadémiánál is visszhangra talált és az 1847. február 22-én tartott ülésen felhívást intéztek "minden, a' nemzeti becsületet szívén viselő magyarhoz, a' hazai műemlékek ügyében"[x] ennek szép eredményei az Académiai Értesítő 1847. és 1849. évi számában olvashatók.
1850. december 31-én Bécsben, császári rendeletre a központi kormány elhatározta, hogy az építészeti emlékek felkutatására, jegyzékbe vételére és fenntartására központi bizottmányt állít fel. A Central-Commission für Erforschung und Erhaltung der Bau-Denkmäler tényleges működését 1853-ban kezdte meg. A magyarországi műemlékeket az 1856-tól megjelenő Mittheilungen der k.k. Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale című folyóirat ismertette. A bizottmány munkájában “levelezőként” részt vett Ipolyi Arnold, Rómer Flóris és Paur Iván.
Az Akadémia saját keretében szerette volta megtartani a magyar műemlékek ügyét, és amikor Wenzel Gusztáv, az 1858. január 4-én tartott összes ülésen állandó archaeologiai bizottmány felállítását indítványozta – visszautalva az 1847-es felhívásra - a jelenlévők elfogadták. A megalakítandó Archaeologiai Bizottság feladatait az alábbiakban jelölték meg és adták elő 1858. február 22-én.
Az első pontban meghatározták, hogy “A Bizottmány feladata lesz figyelmét és gondját mindazon tárgyakra fordítani, melyek … a hazában létező vagy még feltalálható, mind ókori, mint középkori, régiségtani becsű maradványok, legyenek azok magyar, akár nem magyar eredetűek … régi épületek … régi kőfaragványok … fafaragványok, szobrászati öntvények … mesterséges halmok . régi festések templomok és házak falain … régi metszések … régi fegyverek, bútorok, eszközök, edények … pecsétnyomók és pecsétek, czimerek …”
A második pontban előadták, hogy a bizottmány “szakértők és kedvelő akadémiai tagokból áll”, azonban mindenkinek a segítségét várják, akik “mint tudósok, vagy . a régiségtudomány iránti szeretetből a bizottmány működését elősegíteni képesek és hajlandók.”
A harmadik pontban kijelentették, hogy a bizottmánynak két fő irányt kell követnie:
” a.) a tulajdonképi nemzeti régiségtan, melynek köréhez a magyar nemzeti múlt korának maradványai tartoznak egész a XVIII. század elejéig, névszerint a szatmári békéig,
b.) az általános régiségtan, mennyiben főkép hazánk múltjával összefügg, annak archaeologiai ismeretét felvilágosítja, és Magyarország geographiájába összpontosító momentummal bír.”
A negyedik pontban javasolták, hogy amennyire az Akadémia anyagi lehetősége engedi, az ásatásokról, kutatásokról és felfedezésekről a sajtón keresztül értesíteni lehessen a közönséget, valamint “időről időre kisebb füzetekben archaeologiai közleményeket az akadémia költségén közzé tehessen, úgy hogy ezen célra esztendőnként tíz nyomtatott ívet, lehetőségig rajzokkal is ellátva, kiadhasson.”[xi]
Az ötödik pontban megígérték, hogy amennyiben a bizottmánynak módjában lesz, igyekezni fog a Nemzeti Múzeum gyűjteményét gyarapítani.
Az Archaeologiai Bizottság szaklapjai
Másfél évvel az Archaeologiai Bizottság megalakulása után 1859. szeptember 15-én jelent meg, időhöz nem kötött folyóiratának első száma. A folyóirat címe Archaeologiai Közlemények lett, és a teljes első kötet Ipolyi Arnold Csallóköz műemlékei című tanulmányát közölte.
A bécsi Central-Commission folytatta munkáját 1861-ig, az abszolutisztikus kormányzást felfüggesztő Októberi Diplomáig. Ezt követően az Archaeologiai Bizottságra még több feladat hárult. Az új feladatok elsősorban a műemlékek védelmét szolgálták.[xii] Feltehetőleg ez is hozzájárult ahhoz, hogy az Archaeologiai Közlemények II. kötetben (1861) Ipolyi Arnold, mint szerkesztő megindította a “Magyar Régészeti Repertórium” és a “Magyar Régészeti Krónika” című fejezeteket. A Repertórium 388 magyar műemlék és régészeti tárgy leírását tartalmazza, ezt a Krónika folyamatos számozással vitte tovább, 389-552-ig. Az 1863. évi III. kötetben már nincs Repertórium, csak Krónika, ahol folytatták az emlékek egyre gyarapodó listáját. Ebben a kötetben az 553-634. tételszám alatt találhatók.
Mivel Ipolyi Arnoldot egri kanonokká nevezték ki, az Archaeologiai Bizottság titkári teendőit és az Archaeologiai Közlemények szerkesztését 1863-1873-ig Rómer Flóris látta el. A VI. (1866) kötetben jelent meg először az “Archaeologiai mozgalmak” című fejezet, amely később az Archaeológiai Értesítőbe kerül át és lesz annak állandó rovata.
Rómer a IV. V. VI. VII. kötetben folytatta a Magyar Régészeti Krónika jegyzékét, de ez után kisebb szünet következett be. Az új szerkesztő (Henszlmann) a X. kötetben (1876) “A román és átmenetkorú építmények hazánk területén” címmel újabb 108 műemlékről közölt feljegyzéseket, de a XI. kötetben (1877) nincs semmilyen lista. A műemlékek egy részét maguk a kutatók vették jegyzékbe, másik részét az archaeologia iránt érdeklődő laikusok írták le és küldtél el az információkat az Archarologiai Bizottsághoz.
Hampel József 1878-ban a XII. kötetben, “Magyarországi régészeti leletek repertóriuma” cím alatt újabb listát tett közzé. Ez azonban nem az épített régiségekről, hanem kizárólag régészeti leletekről készült. Röviden ismertette a tárgyat (milyen anyagból készül, méretei) és a lelőhelyet. A későbbi kötetekben[xiii] már nem szerepeltek sem műemléki, sem régészeti lajstromok az Archaeologiai Közlemények oldalain, kizárólag régészeti témájú, valamint éremtannal, pecséttannal, címertannal és felirattannal foglalkozó tanulmányok jelentek meg.
1863-ban az Archaeologiai Bizottság egy olyan gazdagon illusztrált mű kiadását javasolta, amely a régészet népszerűsítését szolgáló, több ezer példányban megjelenő olcsó kézikönyv lehetne. Pénz hiányában ez akkor nem valósult meg, de három évvel később, 1866-ban megjelent a Műrégészeti Kalauz. Az első rész a történelem előtt időszak és a római kor emlékeit foglalja magában, ezt Rómer Flóris írta meg “Őskori műrégészet” címmel. Igen olvasmányosan mutatta be a kő-, bronz- és vaskor emlékeit. A második részben Henszlmann Imre a “Középkori építészet”-et tárgyalta rengeteg rajz kíséretében. A függelékben betűrendben megadta az építészeti műszavakat előbb magyarul, utána németül, ha van latin megfelelője latinul, végül franciául. Ezzel segített azoknak, akik idegen nyelvű irodalmat olvastak, illetve tanította kortársait a tudományos szóhasználatra. Hampel József a Műrégészeti Kalauzt ajánlotta a vidéki múzeumok munkatársainak figyelmébe, hogy a gyűjteményüket szakszerűen tudják gyarapítani és elrendezni.
A Műrégészeti Kalauz váltotta ki azt a gondolatot, miszerint létre kellene hozni egy új folyóiratot a széles olvasóközönség számára, hogy tájékozódjanak a régészettel kapcsolatos eseményekről, ők pedig tájékoztatást adjanak az Archaeologiai Bizottságnak a saját környezetükben lévő régiségekről.
A Bizottság tízévi fennállása után hívta életre az Archaeologiai Értesítőt, szerkesztője Rómer Flóris lett, és első füzete 1868. november 15-én jelent meg. A folyóirat azóta folyamatosan megjelenik és a régészettudomány egyik fő orgánumává vált.
Rómer az első oldalon a “Tudni való”-ban közölte a lap létrejöttének körülményeit és feladatait. “Minthogy azon mozgalmak, melyek az archaeologia terén nagyobb közönséget is érdekelhetik, addig míg az Archaeologiai Közlemények egyes füzeteinek megjelenéséhez kötvék, gyakran csak későn és mintegy elavultan hagyták el a sajtót … a m. tud. Akadémia Archaeologiai Bizottsága, hogy ezen bajokon és hiányokon segítsen, és e hazában oly kedvezőleg emelkedő régészeti tanulmányokon még sikeresb lendületet adhasson, f. év jun. 23-án tartott VI-dik rendes ülésében határozá: <hogy archaeologiai működésünkről és az általános mozgalomról mely ezen tudományban mutatkozik, az olvasó közönség minél hamarább és minél olcsóbban értesüljön, szerkesszen előadó egy értesítőt, melynek czíme: Archaeologiai Értesítő… mely egyes időtől függetlenül félívekben, vagy ívekben a mint elégséges anyag a bizottsági jegyzőkönyvekből, rövid értekezésekből, tudósításokból, irodalomból, könyvismertetésekből stb. összegyűl, azonnal kiadassék.> … szükséges lesz, hogy a régiségek összes barátai ernyedetlenül támogassanak … semmi szakbeli dolgot ne gondoljanak oly csekélynek, oly érdektelennek, hogy a szerkesztőséggel ne közöljék … Az archaeologia barátjainak lelkes részvételétől fog tehát függni, hogy ezen szerény lapocskából egy általános Régészeti tárt alkossunk, hogy benne igen rövid értesítéseken kívül mindazt találjuk, mi a régiségek tudománya terén a fővárosban és a vidéken történik, épen úgy figyelemmel kísérje a tudományos testületek, valamint az egyes felavatottak munkálkodását, gyors hírt hozzon a legújabb leletekről, a figyelemre méltó gyűjteményekről, történt ásatásokról stb.”
Rómer Flóris eleinte többször panaszkodott lapjában, hogy gyakran neki magának kell egész számokat megírni. A régészeti emlékekről szóló cikkek mellett megkísérelte a felmerült régészeti és művészettörténeti kérdések tisztázását, felvilágosította és lelkesítette az olvasókat. Azzal, hogy a kutatások eredményeit, az ismertetéseket, a felhívásokat és gyakorlati tanácsokat nem rideg hangnemben adta elő, hanem könnyed és gyakran humoros előadásmódban, egyre több olvasóban felkeltette az érdeklődés a műrégészet iránt, és mint többen álltak mellé. Füzetről füzetre nőtt azoknak a közléseknek a száma, amelyeket olyan műkedvelő régiségbúvárok írtak, akik tudományos érdeklődésből vagy/és hazafias lelkesedésből foglalkoztak a hazai emlékekkel.
Az Archaeologiai Értesítő nemcsak a tudósok írásait, hanem az olvasóktól kapott ismertetéseket, kéréseket is közölte. Mivel nyilvánosságra hozta azokat az eseteket, amikor magánszemélyek régészeti vagy művészeti értékű emlékeket mentettek meg, vagy régészeti leletet küldtek be a szerkesztőségbe/Nemzeti Múzeumba, a lap megerősítette ezen személyek társadalmi presztízsét. A tanulás és a művelődés demokratizálódása lehetővé tette, hogy társadalmi és anyagi helyzetétől függetlenül bárkit nyilvános megbecsülés és dicséret illethet, ha a tudományért tesz valamit. Az is figyelemreméltó, hogy ezzel párhuzamosan – a társadalmi rangtól függetlenül – nyilvános elmarasztalás is érhette azokat, akik lehetőségeik ellenére nem tettek meg mindent az emlékek megmentéséért.
Amíg Rómer volt a szerkesztő (1868. november 15-től 1872. július 1-ig) csaknem teljes terjedelmében közölte azokat a hivatalos iratokat, amelyeket az Archaeologiai Bizottság az országgyűléshez vagy valamelyik minisztériumhoz intézett. Ezt azzal indokolta, “Hogy a tisztelt olvasó közönség és a jövő nemzedék minden egyes mozzanatról értesítve legyen, mely az archaeologiai bizottság kebelében megfogamzik … melyek különben az acták közt elrejtve maradnának. Ez igazolásunkra és későbbi tanulmányokra alkalmas leend.” [xiv] A bizottság munkatervéről és elvégzett munkájáról is beszámoltak a szerkesztők, eleinte gyakrabban, később évi beszámolókat jelentettek meg költségvetéssel együtt.
Az Archaeologiai Értesítőben közreadott írások terjedelmi szempontból igen vegyes képet mutatnak, némelyik több számon keresztül, folytatásokban jelent meg, azonban akadnak néhány sorosak is, de többségük körülbelül két oldalt tesz ki. A külföldi híreknél sajnos nem közölték a forrást.
Rómer különböző rovatokat próbált kialakítani, de ezek elnevezését gyakran változtatta.
Az “Archaeologiai levelek” rovat az olvasók és a szerkesztőség közvetlen kapcsolatát szolgálta. Itt kaptak választ az érdeklődők, de fontosabb téma esetén a levelet előbb kivonatolva közölte Rómer, majd következett a válasz. Ebben a rovatban jelentek meg hírek arról, hol folytattak ásatást vidéki egyesületek tagjai, és kérték-e szakember segítségét. Hol alapítottak múzeumot, kik és milyen adományokat küldtek a Nemzeti Múzeumnak vagy az Archaeologiai Bizottságnak. Az ajándékozók között leginkább értelmiségiek szerepelnek, de találunk köztük napszámost, kereskedőt, mesterembert, tanulót, földbirtokost egyaránt. Az ilyen közlések nemcsak azoknak a személyeknek adtak újabb bíztatást, akiknek nevét nyilvánosságra hozták, hanem a környezetükben élőket is fellelkesítették. Ennek hatására Rómer egyre több levelet és leletet tartalmazó küldeményt kapott.
A “Vegyesek” rovatban (később Egyveleg, majd Tárca) 6-8-15 soros közleményekben lehetett olvasni hazai és külföldi régészeti eseményekről, régi templomok helyreállításáról, hogy melyik tudós milyen munkát végez, vagy éppen betegségéből felgyógyult.
Nem állandó, de gyakori rovat a “Régészeti mozgalom” vagy másik nevén “Archaeologiai mozgalmak.” Ebben a Corvin-kódexek tanulmányozásáról, érem- és pecséttani kérdésekről, egyletek és múzeumok alapításáról adtak hírt.
Tulajdonképpen a témák nem határolódnak el szigorúan a rovatok között, nem megy ritkaság számba, hogy például a “Vegyesek”-ben találunk olyan témájú közlést, amelyet korábban a “Régészeti mozgalmak”-ban olvastunk. Ez ekkor még nem is fontos. A folyóirat legfőbb célja az volt, hogy minél több hívet szerezzen az új tudománynak.
A “Széttekintés az archaeologiai irodalomban” rovatban, a régészeti témájú magyar nyelvű könyveket annotálva közölték, ezzel nagy segítséget kaptak az érdeklődők a számukra szükséges művek kiválogatásához.
A “Könyvészet” vagy másik megnevezéssel “Régészeti könyvtár” a külföldi szakirodalmat vette számba, de csak bibliográfiai leírást közölt.
“Hazai tudományos intézetek és leletek” cím alatt elsősorban a Nemzeti Múzeum gyarapodásáról és az ott tartott előadásokról adtak hírt, de más nagyobb intézmények munkájáról is szó esett.
A “Hazai és külföldi vegyes Hírek”-ben mindenről olvashatunk, például Hampel Józsefet az Instituto di corrispondenza archaeologica levelező tagjává választották. Haynald Lajos érsek 11 újabb pecsétet ajándékozott a Nemzeti Múzeumnak. Münsterben régi falfestményeket fedeztek fel. Custozza vidékén egy barlangban emberi koponyákat és rézedényeket találtak. Schliemann Athénban ás. Fridrich István jobb létre szenderült. Később kettévált a rovat és a “Külföld”-ben adták hírül mindazt, ami akkor a régészet szempontjából érdekes volt, az olimpiai ásatásoktól kezdve a világtárlatokon bemutatott régészeti leletekig. A szerkesztő közzétette a műarchaeologiával kapcsolatos jó és rossz hírek egész sorát. Ilyen vegyes hírek bemutatására elegendő, ha egyetlen számban megjelenteket adjuk közre, a többiben is hasonlókat találunk.[xv]
“Nürnbergben a német nemzeti muzeum sok nehézség után újra szervezte magát. Kívánjuk, hogy a német nemzet …ezen nagyszerű bizonysága… a rég elmult idők tanuja, egy hatalmas nép fejlődésének és polgárosodásának örök emlékeként fennálljon és gyarapodjék.”
“A kölni dom építése halad. Az északi torony zöme már 150 lábig haladt. … Jelenleg egy gőzgép állíttatott fel, mely az építő-anyag gyorsabb emelését eszközli. … A tornyokra 5 év alatt 550.080 tallér volt szükséges.”
“Archaeologiai kirándulást rendeztek mult májusban (1869) a bécsi régészek. B. Sacken Eduard vezetése alatt negyvenen látogatták meg a fölötte érdekes Hainburgot, Német-Óvárt és Petronellt, ugyanazon régiségekben gazdag lelhelyeket, melyeket a pozsonyi orvosok- és természetvizsgálók nagygyűlése alkalmával látogattunk meg, csakhogy mi akkor… még a dévényi várat is megszemléltük.”
“Mintha csak valahol nálunk történt volna. Bajorországban a gyönyörű és nem is igen rossz karban levő schönraini góth-izlésű várat csak azért akarták lerombolni, mert a fővadásznak, ki benne lakott, messzinek tetszett onnan naponkint a csapszékbe menni. I. Lajos király a jó karban levő várat nem engedé leromboltatni, de a kormány változtával az erdőszeti hivatal addig remonstrált a vár ellen, mig földig lerombolták, gyönyörű faragmányait széttörték és a fővadász számára a kocsma mellé egy nyomoru mindennapias lakházat építettek.”
“Hány szép régi egyház dűlt romba, mert a papnak nem tetszett a falun kívül az isteni szolgálatot végezni és hány város fosztja meg magát ősi dicsőségét tanusító régi falaitól és tornyaitól, hogy szélesbedjék, lelapuljon és a dicstelen jelennel régi fényét homályosítsa.”
Ezeknek a külföldön történt eseményeknek az olvasásakor “megnyugodhatunk,” nálunk sem volt rosszabb a helyzet.
Nem folytatjuk tovább az egyes rovatok felsorolását – amelyek elnevezését rapszodikusan változtatgatták, újabbakat indítottak majd ezeket is megszüntették -, az eddigiekből is jól látszik, hogy az Archaeologiai Értesítő tartalmával az új tudományt népszerűsítette.
Rómer visszalépése az előadói és szerkesztői tisztségtől fordulópontot jelentett az Archaeologiai Bizottság és az Archaeologiai Értesítő életében. Helyére Henszlmann Imre került, aki az Értesítőt 1872-1879-ig (VII-XIII. kötet) csak névleg szerkesztette, ezt a munkát a segédszerkesztők végezték.[xvi] Henszlmann idejét lefoglalta a Monumenták[xvii] szerkesztése és megjelentetése, valamint a Tisztelt Házban (pénzért) folyó harc, a képviselők megnyerése a műemlékek védelméhez.
Az Archaeologiai Értesítő és az olvasók közötti szoros kapcsolat ebben az időben erősen meglazult, mert Henszlmann megszüntette a sűrű levelezést.
A kezdetben még igen szerény kis füzetek tudományos értéke az évek folyamán egyre jobban növekedett, s mind komolyabb olvasmányokhoz szoktatta a közönséget és egyre szigorúbb követelményeket emelt a munkatársak elé.
Az 1878-ban megalakult Országos Régészeti és Embertani Társulat hivatalos lapjául választotta, és az Archaeologiai Bizottsággal közösen jelentették meg. Szerkesztőnek Pulszky Károlyt kérték fel, aki 1880-tól 1884-ig látta el ezt a feladatot. A folyóirat tartalma a társulat céljainak megfelelően kezdett átalakulni, és az 1881-ben megjelent “új folyam” I. kötetének már teljesen megváltozott a kiállítása. Mérete kétszerese lett a korábbinak (A4), jobb a papír minősége, ezért már nemcsak rajzokat, lehetett illusztrációként használni, hanem (mint új technikai eljárást) fényképeket is.
Mire Hampel József lett az Archaeologiai Értesítő szerkesztője (1885-1912), addigra a lap teljesen átalakult. Hampel még joghallgató volt, amikor figyelme az archeológiára irányult, majd az egyetem elvégzése után teljesen a régészet felé fordult és bölcsészeti diplomát is szerzett. 1877-től a Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségosztályának volt a vezetője. Két tudós tett nagy hatást rá. Az egyik Rómer Flóris volt, aki az emberi érzelmekhez szólt. A másik személy apósa, Pulszky Ferenc (1869-1894 között a Nemzeti Múzeum igazgatója), akinek szelleme mindig éles megvilágításba helyezte magát a régészetet. Rómer és Pulszky szervezték a munkát, tudtak az előkerült leletekről, felkeltették az érdeklődést az archeológia iránt, az eredményeket megismertették a külfölddel, de nem maradt idejük az összefoglalásra. Hampel az általuk összegyűjtött leletanyag rendezésében lelte örömét s az eredményeket összefoglaló munkáiban tette közzé.[xviii]
Mit valósított meg az Archaeologiai Értesítő a “Tudni való”-ban megírt célkitűzésekből? Úgy tapasztaltuk, hogy mindent. Gyökeresen megváltoztatta az archaeologiával, a műgyűjtéssel, az ódon építményi és tárgyi emlékekkel kapcsolatos korábbi szemléletet, mondhatni popularizálta. Az Értesítő kezdetben agitált, szervezett és azzal nyerte meg sok olvasóját és “kutatóját”, hogy dicsérte őket, amiért tevékenyen támogatták a műrégészetet, és biztatta őket, hogy lakóhelyük érdekében alakítsanak történeti / régészeti egyletet, hozzanak létre múzeumot, amelyhez gyakorlati tanácsokkal is szolgált. Állandó kapcsolatban állt a szakemberekkel és a gyűjtőkkel. A hazai ásatásokkal, kutatásokkal és múzeumokkal kapcsolatos hírek mellett beszámolók kerültek a folyóirat lapjaira az Itáliában, Görögországban, Asszíriában és más országban folyó ásatásokról, múzeumaikról és az expedíciókról. Később helyet adott a műemlékügy mellett az iparművészet- és a képzőművészet történetének is. Fokozatosan távolodott el a “legszélesebb tömegektől”. Amilyen mértékben erősödött a tudomány, nőtt a képzett szakaemberek száma és hozták létre a tudományos társulatokat, olyan mértékben csökkent az Archaeologiai Értesítő toborzó szerepe. Pulszky Károly szerkesztése idején már teljesen a szakemberek orgánumává vált, akik olyan sokat publikáltak, hogy Hampel József a lap hasábjain kért elnézést azoktól a szerzőktől, akiknek munkáit még nem tudták megjelentetni.
A címben szereplő korszakhatárt túllépve néhány mondattal még megemlítjük, hogy az Archaeologiai Értesítőnek sikerült túlélnie a történelmi tragédiákat.
Az első világháború tragikus eseményei után csak igen vékony, összevont számok (1918-1919 új folyam 38. köt., 1920-1922 új folyam 39. köt.) jelentek meg, amelyekkel a lap mégis fenn tudta tartani önmaga folytonosságát.
A második világháború idején és azt követően újból több év anyaga jelent meg egy kötetben (1944-1945 III. folyam 5-6. köt., 1946-1948 III. folyam, 7-8-9. köt.).
1945-ben a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Bizottságának munkája megszűnt és majd csak 1949-ben szervezték újjá. Az új Bizottság javasolta az Archaeologiai Értesítő ismételt megindítását és már 1949-ben megjelent a három évet magában foglaló 76. kötet. A legutóbbi 2003-ban jelent meg, ez a 127. kötet a 2002. évre vonatkozik.
A régészeti mozgalmak, egyletek, múzeumok
A 18. század derekán, Magyarországon még a gondolata sem létezett egyetlen nyilvános múzeumnak sem, csupán az arisztokrácia és a főpapság egyes tagjai rendelkeztek magángyűjteményekkel. A kora reformkor hazai sajtója segített előmozdítani a régiségek védelmét azzal, hogy híreket, népszerűsítő írásokat, tudományos igényű ismertetéseket közölt a hazai művészeti és építészeti emlékanyagról. (Pressburger Zeitung, pozsonyi Magyar Hírmondó, Ungarishces Magazin, Mindenes Gyűjtemény, Hazai és Külföldi Tudósítások, Tudományos Gyűjtemény, Garasos Tár, Fillértár, Hasznos Mulatságok, [kolozsvári] Vasárnapi Ujság, Regélő Pesti Divatlap.)
Az emberekkel nagyon nehéz volt megértetni, hogy értékes leletnek nem csupán az arany- és ezüst tárgyak számítanak. Rómer így írt erről: “A különféle korszakokból reánk maradt régiségek között sok van, mely már anyagánál fogva becses, és azért a műértők … előszeretettel gyűjtik, … nyilvános tárlatokban fel is állítják. … De van sok olyan régiség is, melyekre az emberek nemcsak hogy semmi gondot nem fordítanak, hanem igen gyakran, mint haszontalanságokat félrevetik, összezúzzák és a gondos gyűjtőt még jól ki is nevetik. … nálunk, hol a múzeumok többnyire csak összevisszahányt ritkaságok tárai, melyek a utczai kirakatoknál inkább tetszelgős mint tanulságos rendetlenségével vetélkedvén, … csak szép és egész tárgyak felhalmozásában büszkélkednek … Töredékeknek … helyük nem igen lehet ott, hol a fémek becse határoz. … Míg külföldön múzeumokat találunk, melyek régi edények jellegzetes töredékeivel egész szekrényeket töltenek meg, és pedig gyakran bársonyra vagy atlaczra a legszebb rendben fektetve: addig nálunk ily pórias gyülevész még nem tárlatképes…”[xix]
Rómer, Ipolyi és a többiek tudták, hogy a művészeti, építészeti, régészeti emlékek megóvására irányuló törekvések akkor válhatnak eredményessé, ha sikerül új szemléletet és gondolkodást kialakítani. Ennek feltétele a társadalom tagjainak aktivizálása a környezetükben található emlékek megóvása érdekében. Az új szemlélet kialakítását egy időben, de különböző eszközökkel kívánták elérni a társadalom műveltebb, illetve alacsonyabb szintjén lévő embereknél, valamint az országgyűlési képviselőknél.
Az Archaeologiai Értesítő oldalain rendszeresen jelentek meg felhívások a műrégészet érdekében és közölték az elért eredményeket is. Rómerék igénybe vették a legkülönbözőbb magyar, német sőt francia nyelvű sajtót, hogy a hazai társadalom minél nagyobb csoportját tudják az ügynek megnyerni, valamint a külföldi olvasókat a magyar eredményekről tájékoztassák. Rómer tudta, hogy az Archaeologiai Értesítőben és a sajtóban közzétett felhívások nem jutnak el a földművesekhez, ezért 1866. júniusában “Magyarország Földműveseihez” címmel közvetlen hangú és egyszerű stílusú felhívást írt, amelyet 4000 példányban osztottak szét a falusiak között. Rómer az Archaeologiai Értesítő keresztül a népnevelőkhöz, “mint az őstörténet pionírjaihoz” több alkalommal szólt, szerinte az ő egyik legnemesebb feladatuk a népet a “durva vandalizmustól gyógyítani”. Az írta, boldogan adná közre az Értesítő lapjain azon népnevelők neveit és munkáit, akik tanítványaikat az őstörténelem tárgyaira figyelmeztetik.
Az építészeti emlékek számbavételére 1872-ben létrehozták a Műemlékek Ideiglenes Bizottságát, ez azonban korántsem jelentette azt, hogy megszűntek vagy csökkentek volna a pusztítások. Jóllehet Rómer, Ipolyi és Henszlmann gyakran példálóztak a műveltebb nyugati országokkal, az Archaeologiai Értesítő Egyveleg rovatában sűrűn jelentek meg olyan írások, amelyek az ottani pusztításokról adtak hírt.
A régiségek érdekében meghozott különböző rendeletek sokszor még akkor sem védték sem az ingóságokat, sem az ingatlanokat, ha azokat ismerték. Még a fővárosban folyó építkezések alkalmával előkerült régiségek javát sem jelentették be a Nemzeti Múzeumba, attól tartva, hogy a régészek tanulmányozásai miatt nem tudnak haladni a munkával. A régi épületek átépítésével is sok kárt okoztak a tulajdonosok.
A régészetet népszerűsítő felhívásoknak, az előkerült leletek bemutatásának hatására egyre többen váltak az új tudomány segítőjévé. Rómer Flóris a régészet ügyét kőmaghoz és rovarok bábjához hasonlította, amelyek kicsírázásához és teljes kialakulásához hosszú idő kell. A felvilágosításban a legnagyobb hatása azoknak a kirándulásoknak volt, amelyek során Rómerék egy-egy területet bejártak, régiségeit leírták, lerajzolták, a kisebb tárgyakat begyűjtötték. Az Archaeologiai Értesítő megjelenésétől kezdve az “Archaeologiai mozgalmak” és a “Levelezés” rovatban egyre több hír jelent meg az újonnan alakult egyletekről, társulatokról és a korábban létrejöttek működéséről. A vidéki régészeti mozgalmak olyan mértékben elterjedtek, hogy az Archaeologiai Értesítő 1885. március 31-én kelt számában a “szerkesztői mondanivalók”-ban Hampel József ezt írja: “köszönjük vidéki tagtársainknak a buzgalmat, melylyel folyóiratunk érdekét fölkarolják. Kérjük őket, támogassanak bennünket továbbra is és adjanak hírt előforduló leleteikről és veszedelemben forgó régiségekről. Hogyha közleményeik nem jelenhetnek meg oly gyorsan, mint az ügy érdekében kívánatos volna, annak oka, hogy tér dolgában szűken vagyunk. Háromszor húsz ív is megtelnék munkatársaink kézirataival.”
Amilyen tempóban terjedt az archeológiai mozgalom és alakultak meg az egyletek/társulatok, éppen olyan mértékben szaporodtak a beszámolók az új gyűjtemények megszületéséről, a műtárgyak bemutatásáról és a “múzeum” elhelyezéséről.
Az egyletek kettős feladatot láttak el, egyrészt összegyűjtötték a véletlenül előkerült leleteket, másrészt a gyűjtemények bemutatásával a népművelést, az oktatást szolgálták. Az egyletek gyűjteményei lettek a későbbi nyilvános múzeumok alapjai. Rómer Flóris már 1869-ben hírül adta, hogy “A városi muzeumok eszméje Magyarország nagyobb városaiban terjedni kezd.” [xx] Hampel József a gyűjtemények kialakítására és gyarapítására gyakorlati tanácsokat adott, hogy azok valóban szakszerűek legyenek, és az oktatást szolgálják. [xxi]
A történelem tárgyi emlékeinek társadalmi megbecsülése és anyagi értékének növekedése kedvet csinált a csalóknak azok hamisítására. Ez gyakran nagyüzemi módon zajlott.
Kiadványcsere
A tudományos intézmények közötti kapcsolatok egyik formája, hogy kölcsönösen megküldik egymásnak saját kiadványaikat. Ezek a kiadványcserék egyaránt létrejöhetnek az országon belüli és a külföldi intézményekkel. A magyar tudósoknak különösen az abszolutizmus idején volt nagy szükségük az így megszerzett publikációkra. A magyarországi műemlékekről a külföldi kollégák a bécsi Central-Commission kiadványaiból,[xxii] valamint a német nyelvű újságokból szereztek tudomást.
Az Archaeologiai Bizottság első tudományos folyóiratának az Archaeológiai Közlemények kötetei kiemelt helyen szerepeltek kitűnő rajzaik miatt a külföldi antikváriusoknál. Ugyanakkor sok kritika érte azért, mert csak magyar nyelvű írásokat tartalmazott. Ilyen probléma volt a dánokkal, svédekkel, finnekkel, csehekkel és horvátokkal is, ők is csak anyanyelvükön publikáltak. Rómer figyelmeztette a magyar régészeket, ha tudományuknak s maguknak jót akarnak, akkor közleményeiket legalább kivonatosan valamely nagy nyelven is meg kellene írni.Az érthető, hogy az Archaeologiai Értesítő csak magyarul jelent meg, hiszen a magyar lakosságot kellett felvilágosítania, lelkesítenie a régészet ügyében. Azonban a “toborzás” évei után, amikor már a szakemberek orgánuma volt, akkor sem készült a tanulmányokról Zusammenfassung / Résumé. Ennek ellenére, az Archaeologiai Bizottság egyre több levelet kapott Moszkvától Rómáig, amelyben ezeket a folyóiratokat (főleg az Értesítőt) kérték cserébe.
A régészeti eredmények bemutatása a 19. század végén
Mai nagy vidéki múzeumaink a 19 század második felében alakultak meg, kiállítási anyagukat a széles társadalmi alapokon nyugvó gyűjtésnek köszönhették.
A nagyközönségnek két alkalommal mutatták be a régiségeket nagy mennyiségben. Először az 1885-ben Budapesten megrendezett országos általános kiállításon, majd 1896-ban, a honfoglalás ezredik évfordulójára rendezett ünnepség alakalmával. Azzal, hogy a millenniumi kiállítás nemzeti eszméje magán az architektúrán is megmutatkozott, olyan különlegességnek számított, amelynek előzményét nem találjuk a külföldi világkiállításokon sem. Alpár Ignác azért tudta teljesíteni az épületek stílusára kiírt pályázati követelményt, mert a régészek és a műemlékvédelmi szakemberek már hosszú ideje azon munkálkodtak, hogy a felfedezett műemlékeket helyreállítsák, vagy legalább rajzokban megörökítsék, mielőtt összedőlnek, vagy lebontják azokat. Erre az időre óriási mennyiségű tanulmány jelent meg.
Az 1890-es évekkel lezárult a magyar régészettudomány első nagy korszaka. Az akkori tudósok érdeme, hogy a pozitivista szemléletet alkalmazó történettudomány mellett kialakult a műrégészet, ebből kivált és önálló tudománnyá lett a műemlékvédelem, a régészet, a művészettörténet, a néprajz és különböző ágakra bomlott a régészet. Megteremtették a szaknyelvet, kialakították a tudományos munkamódszereket és elindították a régészet felsőfokú oktatását. Létrehozták azokat a nemzetközileg is elismert gyűjteményeket, publikációkat, amelyek mai napig is nélkülözhetetlenek a modern tudományos életben.
——————————————————————————–
JEGYZET
[i] Nálunk ilyen például a busójárás, a húsvéti locsolás.
[ii] A továbbiakban a latinos formát használjuk, mivel a magyar régészettudomány kialakulásakor a 19. században ezt használták és a régészeti folyóiratok címében is így szerepel.
[iii] Sendschreiben von den herculanischen Entdeckungen (1762) c. művében a világon először adott tájékoztatást a Vezúv körüli ásatásokról. Főműve a Geschichte der Kunst des Altertums (1764) c. munkájában a tetemesen megnőtt antik emlékanyagot rendszerbe foglalta és az ókori művészet fejlődésének útját mutatta be. Ez a könyv nagy hatást gyakorolt a régészet fejlődésére, mert megmutatta, hogy a régi kultúrák megismeréséhez emlékeik tanulmányozásán keresztül vezet az út. A Monumenti antichi inediti (1767) c. kötet tudományos példaképpé vált, mert az emlékanyag értelmezése és magyarázata érdekében a teljes görög mitológiával foglalkozott és az utalásokból is következtetéseket vont le.
[iv] Háromszáz évvel ezelőtt James Ussher armagh-i érsek (Írország) a Teremtés könyve segítségével “bebizonyította”, hogy a világ teremtése pontosan i. e. 4004-ben ment végbe. John Lightfoot, a cambridge-i egyetem alkancellárja, még azt is kiszámította, hogy Ádám megteremtése i. e. 4004. október 23-án 9 órakor történt. [Magnus Magnusson: Ásóval a Biblia nyomában : Ami Krisztus születése előtt történt. Bp.: Gondolat, 1988. 12-13. p.]
[v] Abszolút keltezés, a kor meghatározása egy bizonyos időskálán, például adott naptári rendszeren belül. Másképpen kronometrikus (időmérő) keltezésnek is nevezzük. Relatív keltezés egy időrendi sorozat megszabott időskálához való viszonyítás nélküli kialakítása, pl. a leletek tipológiai sorozatba rendelése.
[vi] légi fényképezés, geomágnesesség mérése, földradar, stb.
[vii] De ruderibus laconici caldarilque romani et nonnullis aliis monumentis in solo Budensi partim hoc primum anno 1778. repertis partim nondum vulgatis liber unicus. Budae, 1778.
Nevét Schönwisnernek, Schönviesnernek és Schoenvisnernek is írják.
[viii] Az orvosi folyóiratok természete, különösen hazánkra alkalmazva. In: Orvosi Tár. 1840. 1. sz. 1-8. p.
[ix] Ez a megnevezés jól mutatja, hogy a régészet még sok mindennel foglakozott, hatókörébe tartoztak a műemlékeket, a földből előkerült leletek, a néprajzi és iparművészeti tárgyak, a művészettörténet. A műrégészetből fokozatosan váltak ki ezek a tudományágak.
[x] Académiai Értesítő. 1847. 2. sz. 17-19. p. A magyar lakosság a Honderű, Társalkodó, Budapesti Híradó, Magyar Szépirodalmi Szemle hasábjain olvashatta ugyanezt a felhívást.
[xi] Archaeologiai Közlemények. 1859. I. köt. VIII-X. p.
[xii] A bizottság az építészeti emlékekkel egészen 1872-ig foglalkozott, akkor ugyanis rendeletet hoztak a Műemlékek Ideiglenes Bizottságának létrehozásáról, majd 1881-ben a műemléki törvény megalkotásával együtt megalakult a Műemlékek Országos Bizottsága.
[xiii] 1899-ben jelent meg a22. egyben az utolsó kötet.
[xiv] Archaeologiai Értesítő 1871. V. évf. 4. sz. 87-88. p. alján a lábjegyzetben.
[xv] Archaeologiai Értesítő 1870. II. évf. 11. sz. 226-227. p.
[xvi] 1872. VII. kötet 1. számtól az 5. számig Érdy Kálmánnal. 1873. VII. köt. 6. számtól 1874. VIII. köt. 13. számig Geduly Ferenccel, 1875. IX. kötet 1. számtól a 10. számig Ortvay Tivadarral, 1876. X. kötet 1. számtól 1879. XIII. kötet 10 számig báró Nyáry Alberttel.
[xvii] Monumenta Hungariae Archaeologica = Magyarországi Régészeti Emlékek
[xviii] A bronzkor emlékei Magyarhonban I-III. Bp. 1886-1896.
A régibb középkor (IV-X. század) emlékei Magyarhonban. Bp. 1897-1904
Alterthümer des frühen Mittelalters in Ungarn. I-III. Braunschweig, 1905.
[xix] Az ősrégi agyagművesség viszonya a történelemhez. In: Századok 1868. 413-432. p.
[xx] Archaeologiai Értesítő 1869. II. évf. 9. sz. 174. p.
[xxi] Archaeologiai Értesítő 1869. I. évf. 11. sz. 227-230. p.
[xxii] Mittheilungen der k. k. Central-Commission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale.
Jahrbuch der k. k. Centralcommission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale
AJÁNLOTT IRODALOM
ÁGH Attila: Betemetett nyomok, emlékek rönkje. Bp. 1981. Móra
BATÁRI Gyula: A tudományos szaksajtó kialakulása Magyarországon (1721-1867) Bp. 1994. OSZK
CERAM, C. W.: A régészet regénye. Bp. 1965. Gondolat
CHYZER Kornél: A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűléseinek története 1840-1890-ig. S.-A-Újhely 1890.
ENTZ Géza: A magyar műgyűjtés történetének vázlata 1850-ig. Bp. 1937. Hellas Rt.
FRÁTER Jánosné: A Magyar Tudományos Akadémia állandó bizottságai 1854-1949. Bp. 1974. MTA
GÁRDONYI Albert: A történelmi segédtudományok története. Bp. 1926. Magyar Történelmi Társulat
KOSÁRY Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp. 1983. Akadémiai K.
A magyar sajtó története. Főszerk. Szabolcsi Miklós ; [közread.] a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége. Budapest : Akadémiai K., 1979- .
I. [köt.] 1705-1848 /szerk. Kókay György
II/1. [köt.]1848-1867 / szerk. Kosáry Domokos és Németh G. Béla
II/2. [köt.]1867-1892 / szerk. Kosáry Domokos és Németh G. Béla
A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada 1825-1972. Főszerk.: Pach Zsigmond Pál. Bp. 1975. Akadémiai K.
Magyarország története tíz kötetben. Szerk. biz. vezetője Pach Zsigmond Pál
Magyarország története 1790-1848. 2. köt. Bp. 1983., 1848-1890. 1-2. köt. Bp. 1987.
MUSZKA Erzsébet: A történelem és a történeti segédtudományok oktatása egyetemünkön 1770-1848. Bp. 1974. ELTE
Régészeti dolgozatok az Eötvös Loránd Tudomány-egyetem Régészeti Intézetéből.
1. sz. Rómer, a kezdetek. 9. sz. Tompa Ferenc őstörténész emlékének. Bp. 1958. 1968.
SZENTPÉTERY Imre: A Bölcsészettudományi Kar története 1635-1935. Bp. 1935. Egyetemi Ny. (A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem története. 4. köt.)
SZINNYEI József: Hazai és külföldi folyóiratok magyar tudományos repertóriuma.
I. köt. Történelem és annak segédtudományai. (Hazai folyóiratok, évkönyvek, naptárak és Iskolai értesitvények repertóriuma 1778-1873). Bp. 1874. Athenaeum
II. köt. Történelem és segédtudományai. (Hírlapok 1731-1880). Bp. 1885. Athenaeum
SZENTGYÖRGYI Mária: Célkitűzések és reformtörekvések a Magyar Tudományos Akadémián 1831-1945. Bp. 1973. MTA Könyvtára