Üzenet a múltból. Egy kezdő könyvtáros feljegyzései

Narancssárga színű, karcsú kötet van a kezemben, melynek borítóján hol negatív, hol pozitív szedésben, ráismerek Gerő Gyula kézírására. A borítót tervező grafikus (mellesleg a szerző lánya, Gerő Éva) remek érzékkel választotta ki édesapja ötvenkét évvel ezelőtt írt feljegyzéseinek egyik lapját borítóképnek. Mivel van szerencsém ismerni a szerző kézírását napjainkból is, meglepett, hogy mennyire nem változott az írás karaktere, talán csak a vonalak kiírtságban, lendületében lehet némi különbséget észrevenni.

A kötet címe tárgyilagosan távolságtartó: „Könyvtár a megyeházán“ – olvashatjuk a verzállal szedett főcímet, további eligazítást pedig a borítón található sorozatcím kínál: „Somogyi könyvtártörténeti füzetek 4″. Szubjektív megjegyzésként kívánkozik ki belőlem: végre megint egy könyv, amelyiknek „füle van”, s ezen a belső borítófülön a kiadó és sorozatszerkesztő, Varga Róbert meleg hangú ajánló sorait olvashatjuk.

Lapozzunk tovább, de időzzünk egy kicsit a címlapnál és a tartalomjegyzéknél. A címlapon a kötet alcímeként már egészen pontos témameghatározást kapunk: „Napló, dokumentumok és kommentárok az 1950-es Kaposvári Városi Olvasóterem rövid életéből – életéről.”

Tehát valami vegyes műfajú történeti műre lehet számítani – döntheti el gyorsan az egyszeri olvasó – mely Somogy megye háború utáni könyvtárügyének idejéről tár majd fel részleteket. A tartalomjegyzék ezt erősíti meg, s egyben elénk tárul a mű szerkezete is: a kötet első részében a Kaposvári Városi Könyvtár felállítása érdekében íródott dokumentumokat, leveleket, tervezeteket, megnyilatkozásokat olvashatjuk, a mű velejét a csaknem százoldalas napló („A Kaposvári Városi Olvasóterem élete (1950. április 5. – 1950. július eleje“) alkotja, kiegészülve korabeli dokumentumokkal és fél évszázaddal későbbi kommentárokkal, majd egy rövid zárófejezetben a történet végkifejletéről értesülünk (Kísérlet az olvasóterem feltámasztására). A címlapon egy zavarba ejtő másik alcímre is bukkanhatunk: „Válogatott kudarcaim történetéből 1.” Nyomban prekoncepciónk támad: amennyiben egy kudarc történetéről lesz majd itt szól, az a szerző személyes kudarcáról, netán bukásáról fog szólni? Készüljünk hát önvallomásra? A napló elolvasása után számomra egyértelmű lesz, nem egy huszonöt éves pályakezdő könyvtáros első könyvtári kudarcáról volt szó. Persze, ha szigorúan csak az eseményeket vesszük, akkor valóban kudarcnak minősíthető a történet, hiszen a napló centrumában álló könyvtár három hónap után mégis csak megszűnt, könyvtárosa pedig Bajára került könyvtárvezetőnek (felfelé bukott, mondhatnánk cinikusan). Az olvasóterem gyűjteménye visszakerült a körzeti könyvtárba, majd az 1952-es minisztertanácsi határozat után valószínűleg beolvadt a frissen megalakult, a körzeti és a városi könyvtár összevonásával létrehozott Somogy Megyei Könyvtárba. Ha kudarcról akarunk beszélni, akkor inkább egy letűnt korszak politikai, kultúrpolitikai mentalitásának, álságosságának kudarcáról lehetne beszélni.

(Újabb személyes megjegyzésként csak annyit: ha ez a történet a szerző válogatott kudarcai 1., akkor ebből következően „járna a sorozatnak” második, harmadik sorozati társ is, de erre nézve nem tartalmaz támpontot se a fülszöveg, se az előszó. Remélem, várhatjuk a folytatást…)

A fiatal könyvtárosok (talán a már nem egészen fiatalok is) valószínűleg elképzelni sem tudják a könyvtárügy szerveződésének, hőskorának hétköznapjait. Ma már csak rácsodálkozni tudunk internetes, mobiltelefonos, az információhoz való szinte korlátlanul szabad hozzáférést adó világunkból a könyvtári rendszer szerveződésének idejére, egy pályakezdő (akkor éppen 25 éves végzett jogász és „félbölcsész”, amúgy pedig autodidakta könyvtáros próbálkozásaira egy működőképes könyvtári szolgálat kialakítása érdekében.

Ehhez a maga nemében, műfajában példa nélkül álló karcsú kis kötethez hasonló feljegyzésről, könyvtári naplóról, mely ebből a korból származna, nincs tudomásunk, tehát a napló unikum, de kívánjuk, bukkanjon fel még jó pár ilyen munka az asztalfiókok, szekrények, irattárak mélyéről!

A naplóbejegyzések 1950 áprilisa és júliusa között születtek, s a körülmények jobb megértése érdekében, ahogy a tartalom is ígérte, néhány levelet, korabeli újságcikket is közbeiktatott a szerző. A napló publikálásra való előkészítése során magyarázatokkal látta el a szövegeket. A szerző korrektségére jellemző, hogy ellenállt az emberben (különösen egy szerkesztőben) meglévő kozmetikázásra való hajlamnak, s egyetlen sort sem volt hajlandó megmásítani, vagyis attól jó a napló, hogy minden egyes bejegyzés mai is úgy olvasható, ahogy az 1950 tavaszán, nyarán rögzítésre került.

A Kaposvári Városi Könyvtár olvasóterme (amúgy a Kaposvári Körzeti Könyvtár 100. körzeti népkönyvtára, azaz letéti könyvtára) tehát 1950 április 5-én nyílt meg a közgyűjteményekéért felelős vezetők összefogásának eredményeképpen a megyeháza földszintjének két egymásba nyíló szobájában. A könyvtár prézens könyvtár volt, tehát csak helybeni használatot kínált. Az egyik szobában voltak a sötétbarna színű nagy olvasóasztalok, a katalógusok és a kurrens folyóiratok (azt a napilapot, amit délelőtt elolvastak a megyeházi dolgozók, a könyvtár nyitására már elkunyerálta a friss sajtóval is szolgálni akaró könyvtáros), a másik teremben pedig a könyveket raktározták, amelyeket az olvasó kérésére a könyvtáros kihozott. Ne feledjük el, ekkor még szó sem volt szabadpolcról, a könyvespolcok közötti böngészésről, az új könyvek lapozgatásáról.

A könyvállomány a korszak preferált szovjet és persze magyar szépirodalma mellett klasszikus irodalmat, ismeretterjesztő könyveket és az ideológiai nevelés irodalmát tartalmazta. Az olvasók száma gyorsan emelkedett, nagyjából 250 körüli volt, ami ha belegondolunk abba, hogy a könyvtár délután 4-től a 8 órás esti harangszóig, tehát napi négy órát volt nyitva, nem is rossz eredmény. A könyvtár olvasói között ott volt a kazánfűtő, de az alispán (ma a megyei közgyűlés elnökének mondanánk) is, s természetesen a különböző szakszervezeti, politikai továbbképzéseken részt vevő kaposváriak és persze a város tanulói közül is sokan. Az olvasóterem népszerűsége magyarázható azzal is, hogy Kaposváron akkor nem volt más nyilvános könyvtár, a Magyar Szovjet Társaság könyvtára (mintegy 170 kötettel) a szovjet szépirodalmat, ideológiai műveket, brosúrákat tette kölcsönözhetővé, tehát az olvasóterem a maga 900–1000 kötetes, a Népkönyvtári Központtól a körzetekbe, onnan a letétbe kihelyezett színvonalas állományával, létszükségletet elégített ki. Talán nem tévedek, ha feltételezem, hogy a fiatal könyvtáros személyisége és szakmaszeretete is közrejátszhatott azért ebben a népszerűségben.

A megyeszékhelyeken és a kiválasztott járási központokban 1949 óta működtek a falusi könyvtárakat ellátó körzeti könyvtárak, két főhivatású könyvtárossal, akik a körzethez tartozó falvak könyvtárát gondozták. A körzeti könyvtár feladata elsősorban az volt, hogy a letétek könyvellátásáról gondoskodjék. A letétekbe a Népkönyvtári Központ által felszerelt (könyvtári kötésbe kötött, katalóguscédulával, kölcsönző kártyával ellátott) könyvek kerültek. A Kaposvári Körzeti Könyvtár (tekintve, hogy a letéteket látta el, nem volt nyilvános könyvtár, kb. 9 ezer kötettel rendelkezett, melyet a Népkönyvtári Központ az új könyvek szállítmányaival folyamatosan bővített. A körzeti könyvtárak letétjei voltak a népkönyvtárak, amelyek minimum 50 kötetes állandó törzsállománnyal, a rendszeres cserére szánt kurrens olvasnivalóval rendelkeztek.

A napló írásának célját homály fedi, ma már Gerő Gyula is csak találgat: lehetséges, hogy az önigazolás, önvédelem íratta munkanaplóként az ellenőrzések számára, lehet, hogy pro memoria jellegű feljegyzések voltak, de az is elképzelhető, hogy elvetélt bölcsészként stílusgyakorlatnak szánta a szerző egy majdani irodalmi pályához.

Inkább most azt vegyük szemügyre, milyen könyvtárosképet mutatnak ezek a bejegyzések? A naplóból a munkáját komolyan vevő, az olvasóiért, a könyvtár működéséért sokféle leleményre képes, következetesen szigorú, a „nevelést” állandóan gyakorló, az olvasókkal mértéktartó és udvarias könyvtáros képe bontakozik ki. A fiatal Gerő Gyula szívesen „brillírozott”, azaz megjegyezte az olvasók nevét, emlékezett a könyvekre, amit olvastak, s a sors kegyes cselei folytán néha azt is el tudta hitetni az olvasóval, hogy éppen azért van a kezében a belépő által előző napon olvasott könyv, mert ő már kikészítette (pedig valaki más adta éppen akkor vissza). Ösztönösen tudta, hogy a személyesség (de nem személyeskedés), az odafigyelni tudás az egyik legfontosabb könyvtárosi erény. A kor szelleme szerint persze nevelni is akart – de nem ideológiai téren, hanem inkább a látogatók viselkedéskultúráján, műveltségén próbált csiszolni (pl. „ma szóltam a Sétatér utcai új gyerekeknek, hogy ne köszönjenek kezétcsókolommal…”, egy másik alkalommal ingyen koncertjegyet adott a leghűségesebb olvasónak, a faliújságra író olvasók a folyóirat duplumokból kaptak ajándékpéldányt). Elégedetlenül állapította meg, hogy a Magyar Szovjet Társaság könyvtárában (ahol ő társadalmi munkában dolgozott, s az ott lévő könyveket bevonta a kölcsönzésbe) sok a késedelmes kölcsönző. „Pedig én minden új olvasót figyelmezettem a határidőre. Ezért kell a rendes könyvtár, kicsit megszüntetni ezt a liberalizmust. Mindenesetre én iskolázni fogom őket. Holnap kérek levelezőlapokat [a késedelmesek felszólítására”.

 Egy Városi Könyvtárközpont tervét gondolta ki, amellyel kitalálta a könyvtárak központi nyilvántartását és a központi katalógus funkcióját. „… a városi könyvtárnak a város területén lévő minden könyvtáráról legyen egy kis kartonja a könyvtár nevével, címével, a könyvtáros nevével, a nyitvatartási adatokkal, valamint a könyvállomány jellemzése: pl. nagy részben ideológia. Meg aztán az összes könyvtár a tulajdonában levő ideológiai és modern szépirodalmi művekről egy-egy kartont beküldene a Városi Könyvtárközpontba. A városi könyvtáros a kartonokat egyszerűen névsorba szedné. Már most, tegyük fel, Nagy János keresi a Kozmopolitizmus, nacionalizmus c. munkát, de nem találja meg az üzemi könyvtárban, sőt a városi könyvtárban sem. Erre a könyvtáros kikeresné dobozából a cédulát és közli: Megkapható a Magtermelő N. V. Könyvtárában és az O.Sz.H. Könyvtárban, könyvtáros X és Y, nyitva szerdán 6-tól 8-ig … stb.” …

Azt is kitalálta, hogy a könyvek ellenőrző céduláira ráírja az olvasó neve után a könyvről mondott véleményét is. „Persze az olvasó nem látja. Könnyen megy az egész, mert így felelnek: szép, nem jó, közepes, nehéz, jól ír stb. Érdekes lesz egy könyvről egymás után látni 8-10 véleményt”. Nagyobb mintával, jobban kidolgozott szempontok szerint már egy kisebb fajta olvasásvizsgálatnak is beillett volna.

Modern szemléletre vall az is, ahogy ráérzett az akkor még csak hírből sem ismert, ma már rangana- thani alaptörvényekként említett szempontok egyikére, a minden könyvnek a maga olvasóját tételre, amely Gerő-féle megközelítésben nagyjából úgy szólt, hogy rossz olvasó nincs, csak meg kell találni, hogy mit szeretne olvasni.

Évekkel később valósult meg egy másik ötlete is, az előzetes katalogizálás, a CIP: „jó lenne, ha minden könyvet egy katalóguscédulával adna ki a kiadó, az alján pedig kölcsönzőjegy rubrikái lennének.” Megjegyzem, Varga Róbert sorozatszerkesztő ebben is tartotta magát a könyv szelleméhez, mert ott a CIP a címlapverzón.

A hírszerkesztés, újságcsinálás, propaganda fontossága is magától értetődő volt a számára: június 9-i bejegyzésében írta: „kitettem az ablakba egy szép plakátot: Látogassátok a népkönyvtárat…”. Nem maradt el a faliújság szerkesztése sem egy máshonnan kapott, „levetett” faliújságra. Természetesen előbb már volt terve egy saját, olcsóbb ún. „950 mintájú Gerő-féle szabadalmazott faliújságra” is (két szeggel rögzített madzag, melyre rátűzhetők a lapkivágatok, cikkek). Lényeg, hogy „bevonja az olvasókat a könyvtár munkájába… a faliújságot tulajdonképpen az olvasók írják, a könyvtáros csak szerkeszti, rendezi, a frissítéséről gondoskodik.” Ahogy egy jövendő szerkesztőhöz illik – a naplóíró későbbi pályája során a könyvtárügy legfontosabb lapjainak, a Könyvtárosnak, és a Könyvtári levelező/lapnak volt iskolát, stílust teremtő főszerkesztője – még a témákat is megadta, miről írjanak az olvasói: „Miről szóljanak hát a cikkek? A könyvekről és az olvasó viszonyáról a könyvhöz és a körüllevő világhoz.: milyen a nevelő hatásuk, hogyan viszik előre az olvasót és a környező világot. A múltkor például N. I. számvevő kartárs felhívta a könyvtáros figyelmét Makarenko Válogatott pedagógiai tanulmányok c. könyvére. Elmondta micsoda hasznos könyv, mit tanul belőle egy szülő vagy nevelő. Persze ezt nemcsak a könyvtáros tudomására kell hozni, hanem sokkal inkább a többi olvasóknak. Íme tehát egy téma, tessék megírni! – Ezzel kapcsolatban a könyvtáros munkája csak annyi, hogy a szöveget megrostálja, legépeli, közzéteszi, valamint a legjobb cikkek szerény jutalmazásáról (képes folyóiratokkal stb.) gondoskodik….”

Itt is a szerkesztő szavait halljuk, de hozzátehetjük, hogy ő maga akkor még mindig fizetés nélkül (a korra jellemző adminisztrációs figyelmetlenség miatt) dolgozott…

A leleményesség mindig is a könyvtáros erényei közé tartozott. Ezt a tulajdonságot e röpke három hónap alatt Gerőnek folyamatosan kellett gyakorolnia. Most csak az egyik érdekes példát, a központi selejtezési jegyzék kezelését említem meg ennek kapcsán. A könyv egyik legérdekesebb része számomra a selejtlista s a hozzá fűzött magyarázatok olvasása volt. A stencilezett jegyzéken olyan klasszikus vagy félklasszikus művek, illetve bevezetők szerepeltek pl. Balzac, Flaubert, Zweig, Kipling, Babits, Gárdonyi, Illyés Gyula, Németh László, sőt még Sőtér és Lukács György művei közül is jónéhány, amelyek kijelölését nem lehetett indulat nélkül tudomásul venni), ám megnyugodhatunk, mert a ravasz könyvtáros nem „selejtezte le, dobta ki” ezeket, hanem csak eldugta a raktár mélyére, teljesítve is a feladatot, meg nem is, mint az egyszeri lány a mesében.

A napi munkákkal párhuzamosan megkezdte harcát a könyvtár jobb elhelyezéséért, de az üzemi könyvtárak ügyének megoldására is volt használható elképzelése, s csak azért nem vették komolyan „ott fenn”, mert a sértődékeny, kisebbségi komplexusokkal küszködő Szakszervezetek Országos Tanácsához tartozó területet érintett.

Szívügyének érezte az új olvasóterem megtervezését is, melyhez grafikus barátja készített tervrajzokat. Erre azért volt szükség, mert az olvasóterem két helyiségét hivatali célra – a jobb elhelyezés ígéretével – elvette a Népművelési Központ, s a könyvtárost könyvtáros iskolára küldte. A kéthetes alapfokú tanfolyamon – az óbudai Máramaros úton – elsősorban ideológiai és irodalmi gyorstalpalás folyt, de a néhány szakmai előadás (például Sallai Istváné – olyan alaptevékenységekre próbálta megtanítani a 18 és 50 közötti életkorú résztvevőket, mint a leltározás, a kölcsönzés legegyszerűbb formája és a munkanapló (statisztika) rovatainak kitöltése.

A hol töltőtollal, hol ceruzával született feljegyzések bekerültek egy narancssárga füzettartóba – innen a kötetborító narancssárgája – és túléltek jó néhány költözést is. Köszönet a kaposváriaknak, hogy meglátták a bejegyzések minden könyvtártörténetnél fontosabb erényét, a személyességet, a hétköznapok dokumentálásának az utódok szempontjából való fontosságát és semmi mással nem pótolható ízét.

Sok jó könyvtári tárgyú munka jelent meg mostanában – szerencsére – a hazai könyvpiacon, nem is győzi az érdeklődő könyvtáros ezek számontartását, elolvasását, átnézését. Ám ezt a kis könyvet minden könyvtáros hallgatónak, pályakezdőnek érdemes lenne – ha nem is kötelező penzumként – elolvasni. Szakmaszeretetre, a munka, a feladat iránti tiszteletre, kreativitásra tanít a szerző, arra, hogy „aki jó szívvel vállal egy munkát-feladatot, úgy kell végeznie, teljesítenie az utolsó pillanatig, mintha soha nem akarná abbahagyni, soha nem lépne tovább máshová”, s ez a felfogás – pestiesen szólva – nem semmi a mai világban.

Kategória: 2002. 3. szám | A közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!