1990-ben jelent meg utoljára összefoglalás a középfokú könyvtárosképzés céljaira A könyvtár kezelése címmel. Az azóta eltelt bő évtized, a „rendszerváltozást követő, felgyorsult tempó hatással volt az egész könyvtári rendszerre” – mondja bevezetőjében Dippold Péter, a Könyvtári Intézet igazgatója. Azt is megmagyarázza, miért folyamodtak a füzetsorozat formájához a korábbi egységes kötet helyett: nem tudni ugyanis, „melyik füzet válik egy-két éven belül elavulttá a szakmai gyakorlat változásával” (ld. Katsányi Sándor: Információ, dokumentum, könyvtár. Bevezetés a könyvtári asszisztensképző tanulmányokhoz. p. 3.). Az előszó szerzője tíz várható füzet tartalmát említi, s e felsorolás végén a sokat ígérő „stb.” áll, vagyis akár tucatnyi vagy több is lehet a segédletek száma, minthogy néhány megjelent füzet új tematikát hordoz (pl. a települési könyvtár működése), míg egyes témák (formai feltárás) még nem értek füzetté.

Most, 2002 kora őszén kilenc megjelent füzet tartalmát szemlézhetem (egyébként mindegyiken a 2001-es év szerepel megjelenési időként). Nem egyenlő súllyal teszem ezt, hisz például a számítástechnikai alapismeretek karcsú tartalmáról egy rangos szakfolyóiratban nyilván kevesebb szót érdemes ejteni, mint arról a rendkívül fontos bevezető füzetről, melyben Dippold gondolatai olvashatók, vagy a könyvtári rendszert áttekintő dolgozatról, avagy az olvasószolgálat „tartalmi kérdéseit és technológiáját” összefoglaló – a többinél terjedelmesebb – műről. Mielőtt azonban rátérek a füzetek tartalmának érzékeltetésére és/vagy vitatására, érdemes talán pár szót ejtenem a vállalkozás egészéről, a füzetek általános célkitűzéséről, felfogásáról, stílusáról.

A sorozat pontos elnevezése – „Az iskolarendszeren kívüli könyvtári szakképzés füzetei” – bizonyos értelemben átrajzolja a korábban oly egyértelmű (vagy annak tűnő) funkciót, amely a középfokú könyvtárosképzést szolgálta. Dippold igazgató azt ígéri, hogy e füzetek az „iskolarendszeren kívüli szakképzés bármely jelenlegi és jövőbeni szintjén hasznos kiindulópont” lehetnek (kiemelés tőlem. – S. P.). Feltétlenül igaz lehet ez, ha a könyvtáros szakemberek rendszeres továbbképzésének minőségi megalapozására gondolunk. Egyben persze a feladat is bonyolultabbá válik: úgy megfogalmazni adott témáról a legfontosabb tudnivalókat, hogy az egyszerre legyen „fogyasztható”, informatív és instruktív a szakmában kezdő, az asszisztens tanfolyami hallgatók számára, meg a továbbképzésben résztvevő diplomás, akár tizenöt éve a szakmában dolgozó kollégának is, – hogy csak két végletet említsek. (Csak zárójelben említem, hogy Dippold megfogalmazását keresztezi Katsányi füzetének alcíme: lásd fent, s szerzőnk irodalomjegyzékében ismét hangsúlyos helyen állítja: „A jelen kötet egy olyan sorozat része, mely a könyvtári munkára vonatkozó ismereteket a könyvtárkezelők részére foglalja össze.”). A füzetek nem számozottak, s kár, hogy nincs rajtuk (a borító verzóján vagy másutt) felsorolás a megjelent társakról. Ez a bevett módszer fokozhatná az olvasó érdeklődését, erősíthetné tájékozottságát. Erre azért is bátorkodom felhívni a figyelmet, mert az egyes füzetek előszava – ha egyáltalán van ilyen – szintén nem utal a rokon témájú füzetekre (például a gyűjteményszervezést tárgyaló a raktározási+állományvédelmire stb.). (A teljesség kedvéért: a külső borítón vannak (ál)címek, melyek mintha a füzetsorozat tagjaira utalnának, de pontatlanul, s így inkább tűnik az egész a borító grafikai díszítésének.) E tünetek alapján megkockáztatható, hogy a sorozatszerkesztő kezének szerepe nem mindenkor érződik.

Ki a sorozat fő használója és élvezője? A nagyobb (például megyei) könyvtárak beosztott könyvtárosa vagy még gyakrabban olyan könyvtárosok, akik egy személyben felelnek az adott könyvtár működéséért? Halász Béla gyakran utal arra, mi a könyvtárasszisztens szűkebben vett feladata (gondolom, a megyei igazgató itt előszeretettel gondol saját intézménytípusára), – másoknál e megközelítés, szűkítés mintha hiányozna. A mai nyugati szakirodalom kedvenc témája a OPL (one-person-library), az egyszemélyes könyvtár felelőse, hisz ő igazán „frontvonalban” dolgozik, abszolút mindenes, gyakran a könyvtár összes öröme-bánata az ő vállát nyomja. Csak felvetni merem a kérdést, megválaszolni nem: nem lenne-e célszerű a füzetek tartalmát a jövőben ilyen szempontból (is) átgondolni?

A füzetek szerzői és témái a következők (a sorrend az általam vélt logikát követi). Katsányi Sándor: Információ, dokumentum, könyvtár; * Bobokné Belányi Beáta – Dömsödy Andrea: Dokumentumismeret * Papné Angyal Ágnes: Gyűjteményszervezés * Simon Zoltán – Poprády Géza: Állománygondozás, raktározás, állományvédelem * Barátné Hajdu Ágnes: A tartalmi feltárás alapjai * Halász Béla: Az olvasószolgálat tartalmi kérdései és technológiája * Tamási Csilla: Számítástechnikai alapismeretek (Könyvtári gyakorlóanyag) * Fehér Miklós: A települési könyvtár működése és működtetése * Skaliczki Judit: A hazai könyvtárügy az ezredfordulón.

 

 
     
     

Láthatóan a résztől halad sorrendem az egész felé, – miközben nyilván éppoly indokolt lenne a fordított is, különös tekintettel a kulturális politika ma is jelentős szerepére. (Egy megjegyzés a listához és a címlapon feltüntetett szerzőkhöz: mindenütt szerző – cím a sorrend, kivéve Tamási Csilla füzetét, aki a cím alatt szerepel a szerénységet kifejező „összeállította” kifejezést követően. Egyetérthetünk e szerénységgel, hisz a könyvtári számítógépesítés megannyi ismerete, nem is beszélve a hálózati tudnivalókról, nem szerepel a vékonyka összeállításban, mely a szövegszerkesztés és a fájlkezelés elsajátítását segítő feladatokra szorítkozik. Remélhetőleg lesz még egy érdemi könyvtárgépesítési összeállítás, elemzés is.) Ha a recenzens túllépheti szűkebben vett feladatkörét, akkor azt kívánhatja a sorozat gondozóitól, hogy az olvasót, az információhasználót, s változatos igényeinek alakulását nehogy kifelejtsék a sorozatból. S talán hasznos lenne egy tömör külföldi panoráma is, – legalább a mérvadó európai országok könyvtárügyéről, a nemzetközi könyvtári együttműködés jelentősebb irányairól (gondolva az EU-ba történő belépés átfogó jelentőségére). Visszatérve a megjelent füzetek szerzőire: szinte kivétel nélkül témáik elismert gondozói, ami önmagában is hozzájárul a szükséges minőség megalapozásához. A tapasztalt szakértők egyben – jó értelemben véve – rutinos írók is (pár döccenésre azért itt-ott felhívom a figyelmet).

A füzetek tartalma lényegében azt nyújtja, amit a cím ígér. Pásztázzuk végig – legalább futó tekintettel – e széles panorámát. Katsányi a tőle megszokott erudícióval és rendkívül kifejező nyelvezettel foglalja össze a könyvtár mibenlétét, válfajait, a könyvtári fejlődés főbb stációit s még a könyvtár perspektívájának” felvázolására is vállalkozik. Itt úgy érzem, több megállapítása jövő időből akár már ma jelen időbe tehető (pl. „a jövőben egyre nagyobb szerepet kap a digitalizált szövegekhez a hálózaton keresztül történő hozzájutás”, 24. p., – ezt ma már mások mellett például a holland könyvtárak rutinszerűen kínálják, például a vezető országos napilapok előző napi számának – plusz előző 8–10 éves anyagának – hálózati olvasása elvben az ország lakosságának 60%-a számára közkönyvtáraikon keresztül rendszerszerűen biztosított, hála a PICA és más szervezetek összefogásának. Mondjam-e, hogy élvezhessük e szolgáltatást mielőbb idehaza is? Bobokné és szerzőtársa – itt közös a teljes füzet szerzősége – precíz módon foglalja össze a mind színesebbé váló választékot az írásos-nyomtatott dokumentumoktól a mikroformákon, hangrögzítéses, vizuális, audiovizuális dokumentumokon keresztül egészen a számítógépesekig, beleértve a hálózatiakat is. Simon és Poprády felosztották a feladatot, előbbi a raktározás tárgyalja, utóbbi az állományvédelmet. Hasznosnak tűnik, hogy Simon kitér a raktározás történetére is, – egyébként e kérdés is mérlegelhető lenne a sorozat egésze szintjén: az adott füzet tematikáját érdemes-e – akármilyen tömören – történetileg is megközelíteni? Poprády fogalmilag is (bár kissé nehézkesen) leírja az állományvédelem mibenlétét, majd érzékelteti az eltérő könyvtárak sajátos feladatait, kitér a könyvtári dokumentumok anyagára, hogy azután részletesebben végigvezessen a szűkebben vett védelmi feladatokon. Eközben néhol kiváló „élő” példákkal illusztrálja a kérdés fontosságát (pl. a 23. oldalon egy holland könyvkötő művész OSZK-beli kiállításán észlelt gondokkal). A Papp István és Horváth Tibor által gondozott Könyvtárosok kézikönyve 4. kötetében európai rangú állományvédelmi szakértőnk, Kastaly Beatrix tollából az olvasható, hogy a mai szemlélet mindinkább a megelőző állományvédelem jelentőségét hangsúlyozza. Úgy látom, Poprády is e szemlélet jegyében írta meg fejezetét. Barátné Hajdu Ágnes kiváló tudását és színes egyéniségét (valamelyest) ismerve, megkockáztatom azt a játékos gondolatot, hogy ő a tartalmi feltárás hazai szakértőinek vitathatatlan „kezdő csapatába” tartozik: abba a csapatba, melyben Babiczky Béla tanár úr a kapitány, s tagjai közé sorolnám Ungváry Rudolfot, Pálvölgyi Mihályt, Vajda Eriket, Sütheő Pétert és másokat. E „captatio benevolentiae” után, s a szerző szövegének tartalmasságát elismerve még azt kockáztatom meg, hogy e füzetben különösen hiányzik az előszó, mely legalább két dolgot előrebocsátana: a tartalmi (vissza)keresésről lesz másik füzet (lesz-e?), illetve mi indokolja az ETO – terjedelmi – szupremációját a füzetben (szemben a tárgyszavas osztályozási fejezet szűkszavúságával, a tezaurusz típusú információkereső nyelv teljes hiányával)? Még egy (bizonyára vitatható) megjegyzésem: Barátné is említi, hogy a „egy sor amerikai és európai ország számítógépes információs rendszerében is megadják Dewey tizedes jelzeteit is”, de mintha nem ismerné fel, hogy az angol nyelv világméretű szaknyelvi interlingua funkciója miatt ezen osztályozás szerepe folytonosan növekszik, adott esetben az ETO kárára is (lásd a legújabb németországi fejleményeket). Halász munkája a legterjedelmesebb füzet, – bár ha a veszprémi megyei (ez még a nevüket illetően fogyó létszámú típus sorába tartozik) könyvtár mellékletben közölt olvasószolgálati dokumentációját leszámítjuk, akkor a 34 oldalas terjedelem már nem haladja meg számos társáét. A füzet igen szerteágazó tematikát ölel fel: az olvasószolgálati alapfogalmaktól a kölcsönzési műveletek leírásán keresztül egyes olvasói típusok (felettébb rövid) érzékeltetésén keresztül a gyermekek és hátrányos helyzetűek olvasószolgálatának kérdéseiig jutunk, hogy végül a közönségkapcsolatok fontosságáról és módjairól is szó essék. Itt is kérdezném: lesz külön a tájékoztatással foglalkozó füzet, – avagy ezt a szerkesztők nem sorolják a könyvtárasszintens lehetséges tevékenységi körébe, ami kézenfekvő nagyobb szervezetek esetében (a legtapasztaltabb, legjobban felkészült könyvtárosok végzik ezt a felelős munkát), – de mi van az egy(-két) személyes könyvtárakban? Ott is tájékoztat a könyvtáros, őt is fel kell készíteni. Még egy megjegyzés kivánkozik ide: Halász egy jó közkönyvtár olvasószolgálati munkáját mutatja be, – ám mi van a szak-, a felsőoktatási, az iskolai könyvtárakkal? Fehér munkáját – kissé meglepő módon – a szerkesztő vezeti be, s e szövegből megtudhatjuk, hogy a munka „az iskolarendszeren kívüli szakképzés minden /…/ formájához jól felhasználható, de különösen ajánlott a kistelepülések tiszteletdíjas könyvtári alkalmazottai számára”. Itt tehát előtérbe kerül az a szempont, melyet fentebb bátorkodtam hangsúlyozni. A füzet első fejezete sorra veszi a legfontosabb alapismereteket, míg a következő a nyilvános könyvtár működésének dokumentumait sorolja fel, már-már túlzott tömörséggel (pl. egy mondatnyi leírás alapján tud-e majd valaki küldetésnyilatkozatot fogalmazni). A következőkben a települési könyvtár és a környezetében működő partnerek (iskolai könyvtár, teleház stb.) lehetséges kapcsolatait taglalja. Itt is lehetne vitatkozni azon, sugallja-e a szerző a minél átfogóbb együttműködést, vagy inkább óv tőle. Ha tényleg kistelepülési ellátásról gondolkodunk, akkor a recenzens egyértelműen az összefogásra tenné a hangsúlyt, mert minden más megközelítés az erőforrások szétforgácsolásához vezet. A legterjedelmesebb fejezet a mindennapok sodrában jelentkező feladatokat tekinti át. Az utolsó fejezet a szakmai kapcsolatokról szól (fenntartó, Könyvtári Intézet), majd kitér a szakfelügyelet működésére és a minőségbiztosítás fontosságára. Fehér munkájában néha meglepő dolgokat olvashatni: a könyvtárközi kölcsönzésről szólva úgy instruál, hogy a „települési könyvtár kölcsönzési igényét minden esetben a megyei könyvtárnak jelenti be” (16. p.). Tényleg Sopronból csak Győr, Nagykanizsáról csak Zalaegerszeg közbeiktatásával lehetne kölcsönözni? Csak nem? Skaliczki munkájának célja a rendszerváltozás előtti helyzet felvillantásán túl az azóta megtett út összefoglaló értékelése. Skaliczki főbb megállapításai: a kilencvenes évek második felében fordulat következett be a könyvtárak szerepének értelmezésében („az információs társadalom alapintézménye /…/ a könyvtár”, 9.p..; a „könyvtár alapintézmény az információs társadalomban” 10.p.), sikerült korszerű felfogású törvényt alkotni, amelynek köszönhetően a könyvtári rendszer az állampolgárok igényeit köteles szolgálni, s e célból megteremtődtek a könyvtárak normatív finanszírozásának alapjai. Az elmúlt évtizedek könyvtári fejlesztésében és közvitáiban résztvevők bizonyára a szerző számos megállapításával készek egyetérteni, ugyanakkor felfigyelhetnek kevéssé világos vagy egyértelmű tézisekre is:

  • kormányzati szinten csak a kulturális tárca játszik-e szerepet a könyvtári fejlesztésekben, avagy említhető lenne az OTKA, az Oktatási Minisztérium, – gondoljunk a Web of Science projektre;
  • a szerző a könyvtárt „alapintézmény”-nek nevezi, s e fajsúlyos minősítés forrását jó lenne tudni (a törvény preambuluma így fogalmaz: „Az információs társadalom és a demokratikus jogállam működésének alapfeltétele a könyvtári ellátás…”);
  • értelmezhető-e az a kifejezés, hogy az „ODR jelenleg a könyvtári ellátás központja, szíve” (nem kellene-e ezt a tézist tényekkel alátámasztani, hiszen a becslésszerűen 50–60 millióra tehető összes hazai dokumentumhasználathoz képest a pár százezernyi könyvtárközi kölcsönzés szintje nem igazán európai arányt eredményez);
  • ha minden oly lendületesen és jó szellemben fejlődik könyvtárügyünkben, miért stagnálnak vajon a használati adatok;
  • miért nem esik szó a hálózati dokumentumokról, magáról az internetről, s annak igénybevételéről.

Nem kétséges, hogy napjaink valósága több szinten, több irányból értelmezhető, ráadásul a recenzens sem tévedhetetlen, sőt. Mindazonáltal kérdőjelei talán felhívják a figyelmet arra, hogy a mára ötéves kulturális/könyvtári törvény hatását, a mai tennivalókat széles körű szakmai vitában lenne érdemes tisztázni.

A sorozat egészét üdvözölve, talán még azt érdemes megemlíteni, hogy minden füzetben lehetne kicsit terjedelmesebb bibliográfia, lehetőleg kritikai, olyan tehát, amely megmondja: milyen (rész)kérdésről pontosan melyik műben lehet alaposabban utána olvasni. Végül egy kívánság: olvashassuk mielőbb a további (készülő, szükséges) füzeteket is. A könyvtári szakképzés erősítésével saját jövőnket építjük.