„A specialisták által összegyűjtött információtömeget … át kell gyúrni, az esszenciát ki kell vonni belőlük úgy, hogy semmi érték veszendőbe ne menjen, s mégis alkalmas legyen az átfogó szintézisre. A laboratóriumi munkapadnál görnyedő specialisták és az elképzelhetetlen elképzelésére törő szintézisalkotó kutatók mellé, a kultúra munkamegosztásában egy harmadik, egyenrangú partner zárkózik fel: az információfeldolgozók együttese.”

Ez a helyzetelemzés még a hetvenes évek elején keletkezett. Vajon Marx György1, a kiváló fizikus és tudománytörténész szerző a XXI. század elején is így fogalmazná meg az ideális információszerzést? Aligha. A harmadik egyenrangú partnernek már évek óta az internetet tekintik, különösen a természettudományokban és általában a kutatásban. Pontosabban: a specialisták, szakemberek, többnyire maguk is az információfeldolgozók együttesének szereplői.

De ne vágjunk mondandónk elébe a korszerű ismeretszerzés általános helyzetének taglalásával, hiszen erről tengernyi a tapasztalat és ebből következően a publikáció. E közlemény – ahogy a címe is jelzi – a fejlődő országok helyzetét előremozdító újszerű kísérlet lehetőségét vázolja fel a globális és komplex könyvtárak rendszerének létrehozásáról. A szerző azonban bevezetőjének elején még számot ad arról, hogy egy korábbi cikkében már használt képzavarral élve, ezúttal nem folyóiratok2, hanem könyvtárak alkotják a „kövezetet”. Továbbá – és ez immár nem stiláris, hanem a közlemény témájának központi kérdése: mit jelent a globális könyvtár fogalma? Hibrid könyvtárról sokat lehetett hallani és olvasni, különösen a nyugati szakfolyóiratokban. Az integrált könyvtárak rendszere is többször előfordult akár konzorciumok, akár egyéni könyvtárak átalakulása formájában.

A globalitás azonban „chasse garde”, vagyis védett vadászterülete a gazdasági, műszaki, társadalomtudományi, főleg pedig a politiológiai traktátusoknak. Összefüggően mindezek együttesen kezelt fogalomként nyertek tudományos polgárjogot. Összefoglalójuk a Globális Információs Társadalom (GIT), újabban inkább a Tudás Társadalmaként (TT) jelenik meg.3 Vagyis a globalitás fogalmába imitt-amott belefér az internet és kibertér mellett a könyvtár is, főleg, mint dokumentumgyűjtemény és ennek szolgáltatója, de mindez messze van a valóságos jelentőségétől. A szakirodalom böngészése is erről győzhet meg.

De a globális információs társadalom már kultúraként is jelentkezik és ekképpen a könyvtárnak is jut szerep. Ez nem presztízskérdés, hanem a kulturális és gazdasági fejlődés mikéntjéről szól.

A szerző véleménye szerint az említett fejlődés döntő kérdése változatlanul az olvasás, ennek középpontjában pedig a könyvtár áll, amelynek egyik legfőbb eszköze az internet és nem fordítva. Ami a globális információs társadalomból mérhetően globális, az maga a technológia, amely alkalmas, vagy azzá tehető világviszonylatban. Az információs társadalom mibenlétére és tartalmára eddig nem készültek általánosan elfogadott normák, és ez a megközelítés nem csak a szerzőé, vagyis általánosított és elfogadott jellemzői még nincsenek, de hiszen ilyesmi előfordult már a tudomány történetében is, hogy egy diszciplina csak nehezen nyert tudományos polgárjogot.

Az azonban nem kérdéses, hogy a kutatásban – a jó értelemben vett ismeretterjesztésben (hogy mi ez a jó értelműség, megoszlanak a vélemények), bizonyos ágazatokban pótolhatatlan jelentőségű. Kevésbé áll ez a humán tudományokra, jóllehet ezek kutatását is megkönnyíti.

A fejlődő országokra rátérve, és ami itt következik, az akár a közlemény mondandójának tartalmi kivonataként is használható. Ha a globális információs társadalmat mindenképpen gazdasági okokból előtérbe helyezik, annak fő hozadéka a globálissá tehető technológia. A humán tudományok azonban inkább lokális jellegűek, nyelvhez, hagyományokhoz, szokásokhoz kötődnek. Egy UNESCO-kötetben, amely a világ kultúrájáról szól, olvasható az a szép mondás, hogy ha egy öreg fekete „mesefa” meghal Afrikában, vele egy könyvtár pusztul el.

A fejlett országok tudományos és gazdasági, valamint nem kevésbé kulturális eredményeiket elsősorban a munkamegosztás kifejlesztésének köszönhetően érték el és egyéb adottságaik mellett (nyersanyag, földrajzi és kulturális vonzerő) végül, de nem utolsósorban többük a volt gyarmataiknak tudhatják be.

A fejlődő országok alapjaiban saját kulturális elmaradottságuk (oktatás, közgyűjtemények, kulturális szakemberek hiánya) hátrányait szenvedik el elsősorban. De beletartozik ezen alapvető hibák sorába a szervezési kultúra elmaradottsága is. Mindez az átvett vagy rájuk kényszerített munkamegosztásos mechanizmusból is ered, már ahol egyáltalán eljutnak ilyen mechanizmushoz. A fejlődő országok egyik legnagyobb mínusza a szaktudás és a képzettség hiánya. Az egyes afrikai vagy ázsiai országok ugyanis éppen az elegendő munkaerő hiánya miatt nem bírnának el a kulturális munkamegosztás keretében egymás mellett nemzeti levéltárakat, nemzeti és ágazati könyvtárakat és információs központokat.

Külön történet az alfabetizálás kérdése, amiből viszonylag rövid idő alatt funkcionális analfabetizmus alakulhat ki, de még ha volna is nemzeti irodalom, ki állítja ezt elő, és hogyan forgalmazzák? Vásárlóerő hiányában viszont, még ha volna is érdeklődés iránta, nem jutnak hozzá. Más szóval, nem teremtődnek meg a rendszeres olvasás feltételei, ami pedig központi kérdése művelődésüknek, szaktudásuknak.

Az kínálkozna megoldásként, ha egy az olvasási feltételeket biztosító multifunkcionális globális kulturális intézményt hoznának létre – ami a globalizáció újfajta értelmezését jelenti. Másként fogalmazva, „közös tető alá kellene hozni” a nemzeti könyvtárat és az egyes szakterületieket (már ha egyáltalán vannak), továbbá a nemzeti levéltárakat. A nemzeti könyvkiadást és -terjesztést pedig, nem könyvesboltok révén lehetne megoldani, hanem ingyenes terjesztéssel, bibliobuszok és bibliodzsunkák működtetésével. Lépésről lépésre így lehetne tartósan éberen tartani az olvasási kedvet és erre az alapra támaszkodva hozzájárulni a szaktudáshoz, a képzettséghez, végső soron pedig a gazdaság fejlesztéséhez. Ennél humanistább vagy humánusabb lehetősége aligha képzelhető el a fejlődő országokban a kultúra útján történő előrejutásnak. Ehhez azonban még egy nagyon lényeges elem hozzátartozik, ez pedig a gyakorlati ismeretek megszerzéséhez történő hozzájárulás a globális könyvtár keretében. És tulajdonképpen ezzel teljesedik ki a globális küldetés. A leírt multifunkcionális globális könyvtár ugyanis gyakorlati képzést is nyújtana bizonyos korlátok között, támaszkodva a meglévő sokoldalúan gazdag irodalomra és ebben az esetben természetesen az internet is messzemenően számba jön.

A globális könyvtár mellé az országok és régiók sajátosságaitól függően a gyakorlatban pl. tanulmányi parcellákon és kisipari műhelyekben lehetne megpróbálni valóra váltani az irodalomból szerzett készségek megvalósítását.

Az természetes, hogy egy ilyen típusú globális kulturális központnak egységes logisztikája volna, ami már önmagában is jelentős megtakarítást jelent emberben, eszközben egyaránt. A leírt elképzelésnek bizonyos kísérletei már léteznek, de fragmentáltan és nem egy átfogó koncepció alapján.

Hogy milyen esélyei vannak az újfajta globális megközelítésnek, „az egy fedél alatti” kulturális koncepciónak, az kérdéses. Ennek a kérdésességnek az az oka, hogy valójában a leírt megoldáshoz az érdekelt adományozóknak – legyenek azok fejlett országok vagy nemzetközi szervezetek, beleértve olyan világszervezetet is mint az ENSZ, valamint ennek szakosított szervezeteinek – nem fűződik igazán érdekük. Az átszervezés, átstrukturálódás ugyanis mind az „adományozó”, mind pedig a „kedvezményezettek” anyagi és személyi veszteségével is járna, s bizonyos mértékig a bejáratott út elhagyásával is.

A szerző tartozik azzal a tájékoztatással, hogy legalábbis saját tapasztalata szerint – az „egy fedél alatti” koncepciót már néhány országban (pl. Ruanda, Maldív-szigetek) az UNESCO munkakiadványban ugyan közreadta4, de folytatása az ajánlásoknak nem lett, az előzőekben leírt érdekkülönbözőségek miatt. A szerző azonban úgy gondolja, hogy vannak hosszabb érési folyamatok a nemzetközi segélyprogramokban és elképzelhető, hogy az új utak keresésében a fejlődő országok megsegítésére a globális könyvtár koncepciója is előkerül.

Nem lenne teljes a kép, ha nem szólnék a koncepció magyar vonatkozásairól. Ezzel kapcsolatban mindenek előtt ajánlatosnak látszik a humán tudományok szerepének felértékelődése (antropológia, néprajz, nyelvészet, vallástörténet, pszichológia és szociológia, közgyűjteményi ismeretek). A felsorolt humaniórák megfelelő hátteret teremtenének a jelentősebb beruházásokhoz, amelyekben a kisebb országok aligha tudnának részt venni. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a kiküldött szakemberek a különböző fejlődő országokban befolyásolni tudnák még a gazdasági változásokat is, és közvetve hozzájárulhatnak a helyi értelmiség képzéséhez, valamint a kiküldő országok részvételéhez a gazdasági programokban. A globális könyvtári rendszernek ez járulékos haszna volna.

Jegyzetek

MARX György tanulmányának teljes szövege elolvasható: Társadalmi Szemle. 1970. 3.sz. 53-61.p.

A néhány évvel ezelőtt nagy vihart kiváltott, a külföldi folyóirat-beszerzések csökkentésére irányuló akcióról van szó. Ld. RÓZSA György: „A pokol útja nem folyóiratokkal kikövezett” In.: Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 1983. 4.sz. 134-137.p.

Jó összefoglalás Kiss Endre és Varga Csaba könyve, „A tudás társadalom könyvek” sorozat első köteteként megjelent „A legutolsó esély. Új esély és új vízió.” (Nagykovácsi, 2001. Stratégiakutató Intézet, 384 p.)

Az említett UNESCO-tanulmányok hozzáférhetők az MTA Könyvtárában.