A nagy katalogizálási irányzatok kialakulása a XX. század első felében

Az emberi tudás és az információkat hordozó dokumentumok mennyiségi növekedésével mindinkább utópiává válik az egyetemes gyűjtőkörű könyvtár, a teljességre törekvő gyűjtés és a világ kiadványtermésének egy katalógusban történő regisztrálása. Mindazonáltal éppen ezek a változások teszik vissza-visszatérővé és elengedhetetlenné az emberi tudás egyetemes számbavételét. Mint tudjuk Conrad Gesner „Bibliotheca universalis”-a (1545) sem lett világbibliográfia, szakmai közhellyé kopott a „Barnaby Rich szindrómá”-nak nevezett jelenség,* mégis a XX. század könyvtárügye is ezen kihívásokkal találta szemben magát. Minél jobban túllép egy könyvtár közvetlen környezetének információellátásán, minél közelebb áll ahhoz, hogy a „világkönyvtár” részévé váljék, annál fontosabb, hogy a könyvtári dokumentumok formai jegyeinek rögzítése és az állományt tükröző katalógusok építése egységes szempontok szerint – és lehetőleg – egyazon szabvány értelmében történjék. Az egységes katalogizálási szabvány megalkotásának előfeltétele viszont a leíró katalógusok funkcióinak elméleti kidolgozása és fogalomrendszerének, elvi alapjainak kimunkálása.

A leíró katalógusok funkcióinak fejlődése

A mai gyakorlat számára az angol-amerikai szabályzat megreformálása, illetve az 1961-es párizsi nemzetközi katalogizálási konferencia kapcsán foglaltattak össze legpontosabban a formai katalógus alapfeladatai. Vagyis: adjon választ a következő kérdésekre:

  • megvan-e egy bizonyos könyv,

 

  • egy szerzőnek milyen művei,

 

  • egy műnek mely kiadásai találhatók meg a könyvtárban.1

Ezek az alapfeladatok csak akkor láthatók el maradéktalanul, ha a „könyv” azonosításához a pregnáns adatokat (szerzői név és/vagy cím) a könyvön szereplő formában regisztráljuk; a „szerzői oeuvre” és egy „mű” összes kiadásainak egybetartása pedig az adatok egységesített (egyezményes) formájának segítségével oldható meg.

A XV-XVI. század katalógusai a szerző életművének egybetartását valósították meg a szerzői nevek és címek általánosan elfogadott, többségében latin változatát használva, mellőze az egyes verziókat megkülönböztető adatok rögzítését. A „mű” különböző kiadásainak egymás mellé rendezését csak néhány anonimánál vállalták fel, leginkább a Bibliánál.

Thomas Hyde a Bodleiana 1674. évi nyomtatott katalógusának előszavában kimondja, hogy a több formában szereplő szerzői nevek esetében utalókat alkalmaz, amelyek a kiválasztott „vezérformá”-hoz vezetik a használót – Hyde tehát elláttatja az egyes könyvekről és a szerző életművéről való tájékoztatás alapfeladatát is2 .

A „mű” eltérő kiadásainak regisztrálását, mint tulajdonképpen önálló és minden esetre kiterjedő alapfeladatnak felvállalását a gyakorlatban Cutter következetesen végigviszi ugyan, de szabályként nem mondja ki. Erre csak a századfordulón létrejövő katalogizálási iskolák elvi megalapozásában kerül sor, bár az egyes irányzatok más-más alapfeladatra teszik a hangsúlyt és ebből következően eltérő megoldásokat alkalmaznak.

A formai feltárás legjelentősebb dokumentumaira való áttérés előtt fontos azonban – röviden – még egy szempontra kitérni, nevezetesen arra, hogy a formai katalógusok felépítését és használatát a kor technikai lehetőségei is befolyásolják. A korai szabályzatok több olyan esetben is csak utalók készítését írják elő, amikor a melléktétel alkalmazása kényelmesebb hozzáférést biztosítana a keresett dokumentumhoz, de a cédulasokszorosítás kezdetleges módszere (kézzel való másolás) miatt ez a megoldás potenciális hibaforrást hordozott magában.3

A szabványosítás kezdetei

A XIX. és XX. század fordulóján keletkeztek az első olyan katalogizálási szabályzatok, amelyek meghatározott földrajzi területen vagy bizonyos típusú könyvtárak számára kötelező szabványként funkcionáltak, illetve fontos szerepet játszottak szigorúan vett hatókörükön kívül is e terület szabályozásában. Joris Vorstius4 három csoportba sorolja e szabályzatokat. A három irányzat közötti alapvető különbség az anonim művek – tehát ahol nincs vagy nem állapítható meg konkrét (személyi) szerző – besorolásánál jelentkezik: a címnek más-más formáját vagy elemét veszik figyelembe, valamint a „testületi szerzőség” értelmezésében és használatának feltételeiben is eltérően rendelkeznek. A katalogizáláselmélet és a nyelvészet, pszichológia határmezsgyéjén érdekes megállapítást tesz Vorstius: a szabályzatokat tulajdonképpen a nyelvcsaládoknak megfelelően germán, angolszász és román (újlatin) típusnak, irányzatnak nevezi. Az egy szerző nevéhez fűződő művek esetében mindhárom irányzat a szerző neve alatti katalogizálást írja elő – bár eltérések mutatkoznak a szerzői név rendszavának, illetve egységesített formájának megválasztásában.5

A német katalogizálási iskola

Európa több országában – Németország és Svájc német területei mellett többek között Ausztriában, Magyarországon és 1917-ig az orosz könyvtárakban is – a germán katalogizálási irányzat határozta meg a formai feltárás kereteit; legjelentősebb képviselője az 1899-ben létrejött „Instruktionen für die alphabetischen Kataloge der preußischen Bibliotheken und für den preußischen Gesamtkatalog vom 10. Mai 1899”6 , az ún. Porosz Instrukció (PI). 1899 előtt a német könyvtárak feldolgozó munkáját egymással többé-kevésbé összhangban lévő, de egy-egy nagykönyvtár házi gyakorlatát átvevő – esetleg provinciális – szabályzatok határozták meg, érvényességi körük sokszor nem terjedt túl az adott tartomány határain. A számos szabályzat közül7 legfontosabb a breslaui könyvtár 1874-ben, illetve továbbfejlesztett változatban 1886-ban elkészült dokumentuma, Karl Dziatzko műve. Fritz Milkau (1859-1934), akit 1895-ben bíztak meg a porosz könyvtárak központi katalógusának megszervezésével, az ő munkáját vette alapul a központi katalógus és Poroszország könyvtárai számára kidolgozott rendelkezések elkészítésekor.

Heinrich Roloff 8 hangsúlyozza, hogy a szabályzat szűkebb pátriáján kívüli elterjedése annak köszönhető, hogy további német tartományok is csatlakoztak a központi katalógushoz. Fontosnak tartja az ebből adódó állandóságot, az angol-amerikai szabályzattal egy évben (1908) megjelent dokumentum revideált változata az 1950-es évek elejéig kisebb fejlesztésektől eltekintve változatlan maradt.

Ez az iskola grammatikai-logikai kritériumok alapján választja meg a cím rendszavát: a „substantivum regens”-hez, az első olyan főnévhez sorolja az anonimákat – és általában a címeket – amelyik a tartalomra legjellemzőbb és nyelvtani (jelzős vagy határozói) szerkezetben nem alárendelt helyzetű. Ez az eljárás – amely írott szabályként Kayser munkájáig9 vezethető vissza – már nem sokkal a szabályzat elkészülte után is heves vitát váltott ki. Gradmann 1908-ban publikált tanulmányában10 kritikailag elemzi a Porosz Instrukció azon paragrafusait, amelyek a substantivum regens szerinti besorolásról rendelkeznek (a PI 1899-es kiadásában: 157., 164-174. §.), és arra a következtetésre jut, hogy a Porosz Instrukció szabályozása „a könyvtárosok és olvasók számára egyaránt túl bonyolult”, „nehezen érthető” – csak azok számára világos, akik a nyelvészetben jártasak – „és mindemellett nem egyértelműen meghatározott” – szubjektív mozzanatot hordoz az a kitétel, hogy csak a lényeges szavakat kell a besorolásnál figyelembe venni. Azt is vizsgálta, hogy az 1906. évi könyv- és folyóirattermés címeit a grammatikai vagy a mechanikus elv szerinti besorolással lehet hatékonyabban visszakeresni, illetve hány százalékban fordulnak elő azok az esetek, amelyeknél mindkét eljárás ugyanannyira alkalmas. A modern címeknél egyértelműen a mechanikus besorolás eredményezett nagyobb biztonságot a visszakeresésben. Ez a megállapítás felveti azt a jogos kérdést is, hogy mivel indokolható a német katalogizálási szabályzatokban a grammatikai-logikai metódus. Az 1760-as Ostermesse könyvjegyzékeinek tételeit is megvizsgálva kiderült, hogy a XVIII. századi német könyvek, illetve folyóiratok katalogizálásakor a „substantivum regens” elve vezet jobb eredményre. A mondattani rendszer sajátossága mellett a főnevek nagy kezdőbetűvel való kiemelése is ezt a módszert támogatja. Mindent egybevetve azonban Gradmann a jövőre nézve a mechanikus besorolás elkötelezett híve, javasolja az áttérést a könyvtárosok és olvasók számára is egyszerűbb megoldásra. Vorstius elismeri, hogy a „porosz instrukció legnagyszerűbb bizonyítéka a katalogizálás területén megnyilvánuló tudományos viszonyulásnak”11 , kristálytiszta logikának, de több írásában is12 felhívja a figyelmet arra, hogy a nyelvtani alapon megválasztott címrendszó leginkább az indogermán nyelvek szerkezetéhez igazodik, és szinte megoldhatatlan feladat elé állítja a katalogizálót olyan ritka nyelvű könyvek címfelvételének elkészítésekor, mint például a magyar. (Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint Borsa Gedeon legendává vált története Huszár Gál 1560-as énekeskönyvének megtalálásáról, amelyet a magyarul nem tudó német kolléga „A keresztyéni gyülekezetben való isteni dicséretek” szövegű címnek utolsó sorát képező és önmagában értelmetlen szótagok („cséretek”) alatt regisztrált”.13) Kifejezetten a magyar nyelvű könyvek katalogizálásának nehézségeire több helyen is találhatók utalások a német szakirodalomban14 , ugyanolyan kuriózumnak tekintve a magyar nyelvet, mint a japánt vagy kínait. A Porosz Instrukció megreformálása(i) kapcsán nem egyszer vetődött fel, hogy az „egzotikus” nyelvű könyvek leírásait nem a feldolgozó könyvtár, hanem a dokumentum nyelvének megfelelő szabályzat alapján kellene a katalógusba besorolni.15

Igazat kell adni Gradmann-nak abban, hogy az olvasók számára is sok nehézséggel jár a „filológusok által és filológusok számára alkotott katalógus” önálló használata. Külön problémát jelentenek az összetett szavak és azok a homonímák, amelyeknél csak a cím (mint „mondat”) elemzése dönti el, hogy az illető kifejezés főnév vagy melléknév (pl. „animal”, „gold”, stb.). Mit tekintsünk „substantivum regens”-nek, ha egyáltalán nincs főnév a címben? Ezen nehézségek elkerülésére tett javaslatot Vorstius – igaz, csak 1955-ben a Porosz Instrukció reformjának kapcsán – az anonim művek mechanikus besorolására16 , a módszer alkalmazásának több lehetőségét is ismertetve:

  • A cím egészét betűk összefüggő sorozataként értelmezi, tehát a besorolás szempontjából „egy szó”-nak minősíti;

 

  • A cím minden szavát külön-külön – kihagyás és a szórend megváltoztatása nélkül – figyelembe kell venni a besorolásnál.

Ha csak ez a két megoldás lenne elképzelhető, Vorstius az elsőt részesítené előnyben: a teljesen mechanikus besorolás a lehető leggyorsabb és legegyszerűbb a katalogizáló szempontjából – nincsenek rövidítések, amelyeket fel kellene oldani vagy összetett szavak, amelyek helyesírási problémákat okoznak, csak betűk, „jelentés nélküli”, csupán besorolási értékkel rendelkező jelek. Az olvasóktól pedig mindkét eljárás majdnem ugyanolyan pontosságot vár el a cím betűhű ismeretében, mint a második megoldás, amely például a rövidítések esetében a szavak teljes alakját veszi figyelembe.

A harmadik metódus értelmében a cím rendszava az első szó – a címkezdő névelő kivételével –, a további szavak megtartják eredeti sorrendjüket, figyelmen kívül hagyva a névelőket és prepozíciókat.

Az előbbi módszer kombinálható a grammatikai-logikai elvvel: a rendszó legyen az első főnév, amely alanyesetben áll, vagy netán esettől függetlenül. A Porosz Insrtukció és az ezt követő szabályzatok számára Vorstius pontos mérlegelés után ennek alkalmazását tartja kívánatosnak.

A testületi kiadványok feldolgozásánál a Porosz Instrukció – és a legtöbb esetben követői is – elvetik a testületi név alatti regisztrálást, még utaló készítését sem mindegyik írja elő.

Magyarország a Porosz Instrukció árnyékában

A magyar könyvtárak katalogizáló munkáját is a germán iskola határozta meg – köszönhetően az erős politikai és kulturális befolyásnak. A XIX. század közepén Toldy Ferenc (1805–1875) adott ki utasításokat az Akadémiai Könyvtár számára (1848), de annak csak egészen rövid része – és inkább a célokra, feladatokra, mint a konkrét megoldásokra orientáltan – rendelkezik a könyvtár katalógusairól. Nemzeti könyvtárunk számára Mátray Gábor (1797–1875), a Nemzeti Múzeum igazgatója fordította le a müncheni Hofbibliothek szabályzatát, az 1840-ben keletkezett ún. müncheni instrukciót, amely a könyvek szisztematikus elrendezésén, katalogizálásán és raktározásán alapul. Az OSZK 1927-ben tért át a numerus kurrens raktározásra; 1936-ban Goriupp Alice (1894–1979) dolgozta ki a könyvtár új feldolgozási szabályzatát, amely a Németországban megismert adréma-technikát alkalmazza a katalóguscédulák sokszorosítására17 . Általában véve azonban a legtöbb magyar nagykönyvtár a Porosz Instrukció szerint építette katalógusait, mint például az Akadémiai és a Fővárosi Könyvtár, valamint a debreceni, szegedi, pécsi és budapesti egyetemi könyvtárak is. E szabályzat legjelentősebb magyarországi híve és népszerűsítője Ferenczi Zoltán, a budapesti Magyar Királyi Egyetemi Könyvtár igazgatója volt18 , az elsők között ismertette azt összefoglaló könyvtártani monográfiában19 .

A Porosz Instrukciót az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ által 1928-ban közreadott első egységes magyar szabályzat váltotta fel, „A Központi címjegyzék katalogizálási szabályzata”20.

Könyvtárainkat az első világháború, az elcsatolások és az ijesztő méreteket öltő infláció majdnem ellehetetlenítette, ezért gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter az 1922. évi XIX. törvénycikkel megalapította az Országos Magyar Gyűjteményegyetemet, „hogy nemzeti katasztrófánk után is fenntarthassuk a magyar tudományos munka folytonosságát”21 , és az ennek keretébe tartozó az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központot (OKBK), melynek első igazgatója Pasteiner Iván (1887-1962) lett, a budapesti Kir. Magy. Tudományegyetem könyvtárőre, majd (fő)igazgatója. Az OKBK szabályrendeletének22 6. §-a tartalmazza a testület feladatait:

„a)  Az Országos Magyar Gyűjteményegyetem keretébe tartozó, valamint minden más állami, esetleg az intézményhez önként csatlakozó más gyűjtemények külföldi könyvbeszerzéseinek és csereügyeinek központi adminisztrációja;
b)
az 1886. évi brüsszeli egyezményhez való csatlakozásunk következményeképpen meginduló hivatalos kiadványcsere lebonyolítása; [...]
d)  a közkönyvtárak 1920. január 1-től beszerzett és beszerzendő külföldi könyv- és folyóiratanyagának szakszerű bibliográfiai nyilvántartása és központi katalógusuknak előkészítése.”

Az OKBK eleinte az Egyetemi Könyvtár épületében működött, itt készült a Központi címjegyzék is. A külföldi anyag bejelentése 1924 őszén kezdődött, az adatok összesen húsz könyvtártól származtak. Pasteiner Iván javaslatára a bejelentéseknek a következő bibliográfiai adatokat kell tartalmazniuk: „önálló műveknél: cím megjelenési hely, év, nyomda; gyűjteményes, folytatásos műveknél: a külön címlappal bíró részek címe, megjelenési helye, éve, nyomdája és az egész gyűjteményben való helyzete (kötetszám); folyóiratoknál: cím, füzetszám, megjelenési hely, idő, nyomda.”23 A Központi címjegyzék (mindenféle dokumentumtípusra kiterjedő) katalogizálási szabályzatát Pasteiner megbízásából Prohászka Lajos (1897–1963) alkotta meg – levelében így tudósítja erről Fitz Józsefet24 : „P[asteiner] Ivánnak egyébként még messzebbmenő tervei is vannak, s én, minthogy igen reálisnak tartom őket, örömmel szegődöm ebben is melléje. Katalogizálásunk kapcsán ui. rövid szabályokba foglalom a követendő eljárást. Ily módon néhány hónapon belül a Porosz Instrukcióhoz hasonló (amelyeket különben nagyjából átveszünk) útmutatásunk lesz az egységes katalogizálásra.” Az OKBK szervezésében 1928-ban megrendezett könyvtárosképző tanfolyamon az új szabályzat megismertetése volt az egyik legfontosabb feladat, oktatója a szerző, Prohászka Lajos volt25 .

A Központi címjegyzék katalogizálási szabályzata valóban – láthatóan és felvállaltan – követi a Porosz Instrukció megfelelő rendelkezéseit „sok tekintetben a közölt szabályzat nem más, mint ezeknek az instrukcióknak hazai viszonyokra való alkalmazása, sokszor szó szerinti fordítása”26, de jelentős eltérések mutatkoznak az anonim művek besorolásával és az utalók alkalmazásával kapcsolatban.

Az anonim művekre vonatkozó általános – és egyértelmű – rendelkezések (91-94. §) alapján – „tárgyi vezérszónak veendő a tárgyi cím első szava (akármilyen esetben áll).” Természetesen a névelők, határozószók és kötőszók csak akkor választhatók rendszónak, ha a címben más szó nem szerepel. (A címben lévő rövidítéseket mindig kiegészített formában kell regisztrálni – rendelkezik a 101. §.) A magyar könyvtárak közül csak azok ragaszkodtak továbbra is a német nyelv szerkezetéből adódó „substantivum regens”-hez, amelyeknek hagyományai ezt megkövetelték, mint például az Akadémiai és az Egyetemi Könyvtár.

A testületek kiadványait is a tárgyi cím alatt kell a katalógusba besorolni, de a Porosz Instrukcióval ellentétben „mindig utaló készítendő a közreadóról a tárgyi vezérszó alatt felvett címre” (162. §.) – amennyiben a címlap közli a közreadót – valamint a „társulatok és intézmények stb. székhelyéről [...] még abban az esetben is, ha a székhely nincs a kiadványon feltüntetve. Egyetemek és statisztikai hivatalok kiadványaira viszont csak a székhelyről utalunk.” (164. §.) Itt a tárgyi cím elegendő információt ad a testületre vonatkozóan is.

„A központi nyilvántartás tudományos használhatóságát van hivatva előmozdítani az utalásoknak széles köre, nevezetesen: utalólap készül a címben [akár csak körülírt formában is (172. §)] előforduló minden tulajdonnévről, miáltal e nyilvántartás – bizonyos mértékig – egy úgynevezett reálkatalógus jellegével is fog bírni.”27 Az utalók nagy jelentőségét bizonyítja az is, hogy a szabályzat összesen 195 paragrafusból 52 (125-177. §.) foglalkozik ezzel a kérdéssel.

Vértesy Miklós Az Egyetemi Könyvtár a Horthy-korszakban című tanulmányának a könyvtár leíró katalógusával foglakozó fejezetében28 kritikával illeti a betűrendbe sorolásra vonatkozó paragrafusokat. Az ezirányú intézkedések logikátlansága abban rejlik, hogy a 40.§-ban az idegen neveknél az „ä, ö, ü” betűk „ae, oe, ue”-vé való átírásáról rendelkezik, a betűrendbe sorolást szabályozó 179. §-ban azonban a magánhangzók besorolási értékéről csak a következők állnak: „A beosztás a latin abc betűinek sorrendjében történik, [...] a rövid és hosszú magánhangzók [...] között nem teszünk különbséget”. Annak ellenére, hogy az „o” és „ö” betűk között nem hosszúsági különbség van, az Egyetemi Könyvtár és a Központi címjegyzék is az „ö”-t – a német példát követve – következetesen „oe”-ként sorolta be. Ez a megoldás a magyar olvasóközönség számára teljesen idegen és érthetetlen.

Az OKBK igazgatójának tervei között szerepelt a katalogizálási szabályzat kinyomtatása, de erre csak 1928-ban került sor, valamint az, hogy miniszteri rendelettel kötelezővé tétesse. Igaz, hogy több könyvtár is ezt a szabályzatot alkalmazta, de országosan kötelező érvényű szabvány nem lett belőle; ugyanez a helyzet maradt az 1944-es javított kiadás megjelenése29 után is. (Az első olyan magyar szabályzat, amely a katalogizálási gyakorlatot már rendeletileg és a magyar könyvtári rendszer egésze számára kötelező érvénnyel szabályozza és országosan egységessé teszi az MSZ-3424-52-es „Könyvtári címleírási szabályok”.)

Az angol nyelvterület szabályozása

Az angol nyelvterületen – valamint a XX. század harmadától-közepétől például Hollandiában, a Vatikáni Könyvtárban és 1917 után az orosz könyvtárakban – az ALA (American Library Association, Amerikai Könyvtáregyesület) és az LA (Library Association – Angol Könyvtáregyesület) által elkészített30 , illetve azok analógiájára kidolgozott szabályzatokat alkalmaztak. Ezen irányzat első szabályzata, a híres 91 pont31 Antonio Panizzi (1797-1879) munkája. Rácz Aranka értékelése szerint32 „az első modern értelemben vett katalogizálási szabályzat, amely a mai katalogizálási gyakorlatnak szinte minden problémáját felveti.” Panizzi 1835-ben járt Göttingenben és Dziatzko biztosnak tartja, hogy a formai katalógusba épített tartalmi csoportokat (pl. Academies, Ephemerides stb.) német példa alapján képzett33 . Viszont teljesen új az őt megelőző gyakorlathoz képest a testület neve alatt megjelent művek esetében – amennyiben azok valamely személyről, testületről vagy földrajzi helyről szólnak – utaló készítése a tárgyalt személyről, illetőleg objektumról. Panizzi rendelkezései Angliában és Amerikában is ismertek és elfogadottak voltak; szabályzatát Amerikában Charles C. Jewett 1852-ben és Charles C. Cutter 1876-ban fejlesztette tovább fontos lépéseket téve ezzel az angol-amerikai közös szabvány létrehozása felé.

A XIX. század utolsó évtizedeiben 1881-ben valamint 1883-ban készültek el Angliában és Amerikában az e területet szabályozó átfogó dokumentumok; 1900-ban az ALA és az LA képviselőiből munkabizottságot hoztak létre az immáron egységes szabályzat kimunkálására. A J. C. M. Hanson vezetésével megalkotott és egy időben, de külön angol és amerikai változatban napvilágot látott szabványok csak az előszóban, valamint a 174 paragrafus közül nyolc tartalmában tértek el egymástól.

Az angol-amerikai katalogizálási iskola a címeket mechanikusan sorolja be: a rendszó az első szó, ha az nem névelő, a továbbiakban a szavak címbeli sorrendjét veszi alapul, a testületek kiadványait pedig a testület nevénél regisztrálja – helyesebben vagy a testület nevéhez vagy székhelyéhez (városhoz), illetőleg működési területéhez (városhoz/országhoz) mint első rendszóhoz sorolja. Ennek a kérdésnek eldöntése attól függ, hogy az illető testület milyen típusú – állami hatóság, társaság, intézmény, vagy egyéb testület, pl. nemzetközi kongresszus, zsinat, kutatási expedíció stb.34 – valamint, hogy milyen bibliográfiai adatok szerepelnek (még) a címlapon vagy a kiadványon. Sok esetben a cím nyelvi megformálása is változtat még az egyes testületi kiadványok besorolási adatain35 .

Karl Löffler Einführung in die Katalogkunde36 című munkájában gondosan összeválogatott példákon keresztül mutatja be az ezen eljárások okozta nehézségeket, pl. az 1878-as Berlini Kongresszus határozatai „Berlin, Kongreß von 1878” alatt találhatók, ezzel szemben a Lateráni zsinatok nem Rómánál, hanem „Laterankonzil”-ként szerepelnek, annak ellenére, hogy mindkét eset a testületek negyedik típusát szabályozó rendelkezések hatálya alá tartozik.

A másik nagy probléma a testületek alatti regisztrálással, hogy a nagy könyvtárak katalógusaiban hatalmas mennyiségű és nehezen kezelhető azonos rendszavú cédulahegyeket eredményezhet. Domanovszky Ákos37 kitér arra az esetre, amikor a törvény- és rendeletszövegek kiadásai nem közlik az őket megalkotó testület nevét, „így annak a címfejnek a megállapítása, amelyet a hagyományos angolszász gyakorlatnak a testületi szerzős címleírásnak az általános szabályai követelnek, ennél a leírásnál alkotmányjogi kutatásra kényszerítené a címleírót.” Az ilyenkor alkalmazott „U.S. Laws, statues” típusú címfejről érdekes adalékot közöl Osborn is: 1950-ben a Harvard egyetemi könyvtárában „United States” alatt 80.000 cédula sorakozott, a Kongresszusi Könyvtárban pedig ugyanez 212 katalógusfiókot töltött meg38 . Domanovszky ezt az eljárást nemcsak a mögötte található kezelhetetlen mennyiségű cédula miatt tartja helytelen megoldásnak, hanem a tartalomra utaló címfej teljes egészében idegen a formai katalógus logikájától és – amennyiben a könyvtár tartalmi katalógussal is rendelkezik – ennek feladatát veszi át fölöslegesen a formai katalógus újabb visszakeresési pontok szolgáltatása nélkül.39

A címek mechanikus besorolása már a Porosz Instrukció reformja kapcsán is felmerült, a testületi szerző mint rendszó alkalmazása és – igen bonyolult, de ennek ellenére sem kielégítően körülhatárolt – rendelkezésrendszerének elfogadtatása nehézségekbe ütközött és szakmailag megkérdőjelezhető megoldások terjesztését jelentette. Domanovszky Ákos bemutatja a testületi szerzős regisztrálás gyakorlatának hibáit; a kérdés szabályozásának elvi alapvetését, optimális módszereinek összefoglalását adja40 :

  • Tisztán formai kritériumok alapján kell elhatárolni a testületi szerző alkalmazásának eseteit a cím, illetve az egyéni szerzői név szerinti besorolástól, nem kényszerítve a könyvtárost és olvasót a könyvön kívüli és egyéb – néha kinyomozhatatlan – adatok mérlegelésére és felhasználására.

 

  • A testületi szerzős címfejek formai szabályozásánál arra kell(ene) törekedni, hogy a két elem (a testület neve és a földrajzi név) közül mindig ugyanaz legyen a rendszó.

 

  • Ezenfelül Domanovszky egyéb, az előbbiekhez képest apró problémákra is rámutat, nevezetesen az olyan testületek kiadványainak kezelésére, amelyek nem teljes nevüket használják, valamint „nincsen határozottan megformulázott”, hivatalos nevük. A „névváltoztató testületek” esetében sem lehet éles határt vonni, hogy mikor változott meg csak a név és mikor járt a névváltoztatás olyan átszervezéssel, funkcióváltoztatással, amely a folyamatosságot kérdésessé teszi.

Mindezeket egybevetve azt javasolja – igaz az IFLA nemzetközi egységesítési programjának apropóján41 , de a testületi szerzőség alkalmazása körüli vita annál korábbra datálható – hogy a két teljesen ellentétes álláspont közelítéseként és a logika szabályait követve „a testületi szerző a címleírás rendszavának, a főlapnak a síkjáról áttolandó az utalózás, a melléklapok síkjára, mert így a testületi szerzőség előnyeinek kiaknázásával járó hátrányos kísérőjelenségek nagyobbik része kiküszöbölhető.” Így nem kell lemondani a testületi szerző által nyújtott visszakeresési pontok regisztrálásáról, mint ahogy ezt a Porosz Instrukció teszi, de a formai katalógus logikáját sem kell megbontani és használhatóságát veszélyeztetni olyan rendelkezésekkel, mint amilyeneket az angol-amerikai szabályzat tartalmaz. Ezt a megoldást többen felvetették a szakirodalomban, de „következetes és rendszeres alkalmazására azonban csak egyetlen szabályzatban akadtunk: az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ 1928. évi [...] szabályzatában”42

Az „újlatin” irányzat

Az „újlatin nyelvterület” szabályzataiban általánosságban az anoním műveket mechanikusan címük első szava alatt regisztrálják (természetesen csak akkor, ha ez nem névelő), a testületek neve alatt megjelent publikációknál csak abban az esetben választják a testületet a besorolás alapjául, ha az megelőzi a címet és tartalmának szerves része. Ez a tendencia volt meghatározó elsősorban Franciaországban, Olaszországban, Svájc francia és olasz kantonjaiban, valamint a lengyel könyvtári szövetség által 1917-ben kiadott szabályzat hatásköréhez tartozó könyvtárakban, természetesen az idők során kisebb-nagyobb változtatásokkal. Franciaország korai szabályzatai közül talán legfontosabb Leopold Delisle-é43, aki a Bibliotheque Nationale gyakorlatát rendezte. Elgondolásaiban kimutatható Panizzi hatása.44 A XX. század derekára vált meghatározóvá a testületi szerző elfogadása és alkalmazása az újlatin típusú katalogizálási szabályzatokban is – közelítve ezzel az angol-amerikai szabályzathoz45 . (Az újlatin katalogizálási iskola azonban abban az időszakban sem volt olyan nagy hatású és olyan kiemelt fontosságú a katalogizálás további fejlődésében, mint a Porosz Instrukció vagy az angol-amerikai szabályzat, mivel a két szélsőséges állásponthoz képest mindenkor köztes státuszú volt.)

Kísérletek a nemzetközi egység megteremtésére

Összegezve elmondható, hogy a XX. század első felében három nagy katalogizálási iskola volt meghatározó, de az újlatin gyakorlat beolvadásával az angol-amerikai típusba (az 1961-es párizsi nemzetközi katalogizálási konferencián) két irányzat teljesen eltérő filozófián alapuló szabályozásának ellentétes megoldásait kellett szakmailag és nemzetközileg elfogadható egységes szabvánnyá szelídíteni. E két nagy katalogizálási irányzat közötti nemzetközi egység megteremtésének elvi lehetőségeivel foglalkozott a levéltárosok és könyvtárosok 1910-ben Brüsszelben megrendezett kongresszusa is, ahol Hanson az 1908-as angolszász szabályzaton alapuló nemzetközileg egységes szabvány megalkotását javasolta.46

A német könyvtárosok 1911-es hamburgi tanácskozásán Rudolf Kaiser előadásában a két módszer összehasonlítása után arra a végkövetkeztetésre jutott47 , hogy „ha csak személyi szerzős művek lennének, megvalósítható lenne a nemzetközi egység – ahol ez még nem teremtődött meg – [...], de az anonimák besorolásában akkora eltérések mutatkoznak, hogy az önkéntes megegyezés aligha lehetséges”. Egyes részterületeken azonban a Porosz Instrukció rendelkezései kiegészíthetők lennének, például a hiányzó kiadási év helyett a copyright évének felvételével (157. §) vagy a művészek ragadványneveiről utalók készítésével (39. §). A mellőzött név- és címformákról való utalókkal kapcsolatban a Porosz Instrukció tendenciózusan csak azokban az esetekben rendelkezik kötelező érvénnyel, ha az utalás a „mű” megtalálásához elengedhetetlen. „Ez többek között azt is jelenti, hogy a könyvön szereplő név-, illetve címforma regisztrálása nem föltétlenül kötelező – ami az első funkció [a konkrét könyv visszakereshetővé tétele] maradéktalan ellátásával összeférhetetlen.”48 Az anoním művek rendszavának megválasztása mellett a másik jelentős eltérés a nem latin írásrendszerű kiadványok adatainak átírása – amely értelemszerűen az egyes művek helyét a betűrendben alapvetően meghatározza, tehát a fenti eltérésekhez hasonló különbségeket eredményez –, ebben a kérdésben Kaiser tanácsát követve49 egy nemzetközi nyelvészkonferenciának lenne feladata egységes rendelkezések kimunkálása. Az előadást követő szakmai vitát végül a következő tézisek – kevésbé nagyra törő tervek – megfogalmazása zárta50 :

  • A nemzetközi egységesítés kívánatos lenne, de a nagyon nagy, és főleg lényeges elvi különbségek megfontoltságra intenek.

 

  • A bibliográfiai adatcsere – a nemzetközi együttműködés egyik legalapvetőbb formája – egységes szabvány nélkül is megoldható, ha a besorolási adatokat nem nyomtatják rá előre a cédulákra. (Tehát a bibliográfiai adatok rögzítésében nincsenek olyan jelentős elvi ellentétek, mint a katalógusszerkesztési kérdésekben.)

 

  • Legalább a német nyelvterületen meg kell teremteni az egységet, ennek módja a Porosz Instrukció hatáskörének kiterjesztése.

A katalogizálási szabvány egyetemessé tételére reális intézkedések így csak a II. világháború után történ(het)tek, amikorra a nemzeti szabályozások önmagukban is reformra szorultak; ekkor az amúgy is szükségessé vált újítások összehangolásának jelentős mozgatója volt a közös katalogizálás technikai előfeltételeinek megléte, a MARC projekt megindulása és nemzetközi kiterjesztése.

„Az indítóok kézenfekvő – írja Domanovszky51 –: a tudományok és a technika viharos fejlődése és a fokozódó nemzetközi együttműködés tudományos téren parancsolóan megkövetelik mindenkitől a gyors tájékozódást a világ legtávolibb sarkában elért új eredményekről és ezzel egyre jobban előtérbe tolják a gyors nemzetközi bibliográfiai szolgáltatások és ezek előfeltételei megteremtésének a követelményét.”

Jegyzetek

Vö. Lubetzky, S.: Cataloguing rules and principles. Washington : Library of Congress, 1853. p. 36.; Uő: A katalógus funkciója. In: Könyvtári Tájékoztató, 1957. 2. p. 62-66.; Részletesen ld. Domanovszky Á.: A leíró katalógus alapfeladatai. In: Az Egyetemi Könyvtár évkönyvei. 2. Budapest : Tankönyvkiadó, 1964. p. 7-43.

Domanovszky Á.: A leíró katalógus alapfeladatai. p. 13.

Vö. pl. Mecklenburg, B.: Ueber alphabetische Anordnung. In: Zentralblatt für Bibliothekswesen [a továbbiakban: ZfB], 1885. 9/10. p. 354.

Vorstius, J.: Reglés catalogues á l’usage des bibliothéques de Belgique. In: ZfB, 1934. 12. p. 631-633.

Vö. Mecklenburg, B.: Ueber alphabetische Anordnung. p. 359-360.

Instuktionen für die alphabetischen Kataloge der preußischen Bibliotheken und für den preußischen Gesamtkatalog vom 10. Mai 1899. Berlin, 1899.

Vö. Milkau, F. (Hrsg.): Handbuch der Bibliothekswissenschaft. Bd. 2. Leipzig : Harrassowitz, 1933. p. 254.; Szelle B.: Katalogizálástörténet. Budapest : Tankönyvkiadó, 1974. p. 34-38.

Leyh, G. (Hrsg.): Handbuch der Bibliothekswissenschaft. Bd. 2. 2. Aufl. Wiesbaden : Harrassowitz, 1961. p. 271-272.

Kayser, A. C.: Manipulation bey der Einrichtung und der Verfertigung der Bücherverzeichnisse. p. 30. Idézi: Gradmann, R.: Ueber das Ordnungswort im alphabetischen Katalog. In: ZfB, 1908. 7. p. 298.

Gradmann, R.: Ueber das Ordnungswort im alphabetischen Katalog. p. 289-302.

Vorstius, J.: Die Ordnung der Sachtitel im alphabetischen Katalog. In: ZfB, 1955. 3/4. p. 91.

Vö. pl. Vorstius, J.: Reglés catalogues á l’usage des bibliothéques de Belgique. p. 633.; Uő: Die Ordnung der Sachtitel im alphabetischen Katalog. p. 93-94.

Borsa G.: 16. századi magyar nyomtatványok Stuttgartban. In: Magyar Könyvszemle, 1976. 1/2. sz. p. 48.

Vö. pl. Kaiser, R.: Behandlung der Ungarica im Preußischen Gesamtkatalog. In: Von Büchern und Bibliotheken. Berlin, 1928. pp. 217-223.; Vorstius, J.: Die Ordnung der Sachtitel im alphabetischen Katalog. p. 99.; Uő: Reglés catalogues á l’usage des bibliothéques de Belgique. p. 633.
Vorstius a belga szabályzatnak azt rója fel hibájául, hogy a magyar – és egyéb egzotikus nyelvű –  könyvek katalogizálására nem tér ki.

Plate: In: ZfB, 1911. 10-11. p. 427.
Plate hozzászólása Kaiser „Vergleichung der englisch-amerikanischen Katalogregeln mit der Preußischen Instruktion und die Frage internationaler Einugung” című előadásához.;
Vorstius, J.: Die Ordnung der Sachtitel im alphabetischen Katalog. p. 99.

Vorstius, J. Die Ordnung der Sachtitel im alphabetischen Katalog. p. 97-99.; Vö. még: Poggendorf, D.: Die Titelordnung nach der gegebenen Wortfolge. In: Drei Hauptprobleme der alphabetischen Katalogisierung. Wiesbaden : Harrassowitz, 1962. p. 53-126.

Fitz József levele Goriupp Alicehez. 1935. július 8. OSZK Kézirattára: Fond 45/839.

Goriupp A. : Katalogizálás. In: Könyvtári előadások. Budapest, 1937. p. 16.

Ferenczi Z.: A könyvtártan alapvonalai. Budapest : Athenauem, 1903.

A központi címjegyzék katalogizálási szabályai. Budapest : Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ , 1928.

Elnöki megnyitóbeszéd az Országos Magyar Gyűjteményegyetem alakuló ülésén. 1922. nov. 18. In: Tudomány, kultúra, politika: Gróf Klebelsberg Kuno válogatott beszédei és írásai (1917-1932). Budapest : Európa, 1990. p. 140.

Az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ szabályrendelete. In: Magyar Könyvszemle, 1923. p. 158-159.
A szabályrendelet kelt 1923. február 13-án; jóváhagyta és kiadta Klebelsberg Kuno, m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter az 1923. évi 394. eln. számú rendeletével.

Pasteiner I.: Az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ igazgatójának jelentése németországi kiküldetéséről. In: Magyar Könyvszemle, 1923. 3/4. pp. 264-265.

Prohászka Lajos levele Fitz Józsefhez. 1925. május 17. OSZK Kézirattára: Fond 45/561.

Vértesy M. : Az Egyetemi Könyvtár a Horthy-korszakban. In: Az Egyetemi Könyvtár évkönyvei, 5. Budapest : Tankönyvkiadó, 1971. p. 169.

A Központi címjegyzék katalogizálási szabályai. 1928. p. 1.

Pasteiner I.: Bibliográfiai Központ. In: Magyar Bibliofil Szemle, 1925. 1/2. p. 92.

Vértesy M. : Az Egyetemi Könyvtár a Horthy-korszakban. p. 150-152.

A címfelvétel szabályai. Budapest : Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ, 1944.

Cataloging rules. Author and title entries. Compiled by Committees of the ALA and of the LA[UK]. Engl. ed. London , 1908. ; American ed. Boston , 1908.

91 rules for the compiling of the catalogue of printed books in the library. London, 1841.

Rácz A.: A katalogizálási szabályok nemzetközi egysége felé. In: Az Országos Széchényi Könyvtár évkönyve. 1958. p. 108.

Vö. Leyh, G. (Hrsg.): Handbuch der Bibliothekswissenschaft. 1961. p. 257.

Vö. az 1908-as kiadásban 58-111. §-ok.

Vö. még Domanovszky Á.: A könyvtári címleírás irányelvei és a testületi szerző. Budapest, 1959. p. 38-59.

Löffler, K.: Einführung in die Katalogkunde. Leipzig : Hiersemann, 1935. p. 58.

Domanovszky Á.: A címleírási szabályok ésszerűsítéséről. In: Az Egyetemi Könyvtár évkönyvei. 5. Budapest, 1971. p. 11.

Osborn, A. D. Idézi: Leyh, G. (Hrsg.): Handbuch der Bibliothekswissenschaft. 1961. p. 267.

Domanovszky Á.: A címleírási szabályok ésszerűsítéséről. p. 11.

Vö. Domanovszky Á.: A könyvtári címleírás irányelvei és a testületi szerző. p. 59-70.

Vö. még: Baader, P.: Körperschaftliche Verfasser. In: Drei Hauptprobleme der alphabetischen Katalogisierung. p. 1-50.

Domanovszky Á.: A könyvtári címleírás irányelvei és a testületi szerző. p. 66.

Instructions élémentaires et techniques pour la mise et la maintien en ordre des livres d’une bibliotheque. Lille, 1890.

Vö. Rácz Aranka: A katalogizálási szabályok nemzetközi egysége felé. p. 109.

Leyh, G. (Hrsg.): Handbuch der Bibliothekswissenschaft. 1961. p. 278-279.

Vö. Rácz Aranka: A katalogizálási szabályok nemzetközi egysége felé. p. 130-131.

Kaiser, R. : Vergleichung der englisch-amerikanischen Katalogregeln mit der Preußischen Instruktion und die Frage internationaler Einigung. In: ZfB, 1911. 9/10. p. 412-430. A végkövetkeztetéseket ld. p. 419., 425-426.

Domanovszky Á.: A leíró katalógus alapfeladatai. p. 14.

Kaiser, R. : Vergleichung der englisch-amerikanischen Katalogregeln mit der Preußischen Instruktion und die Frage internationaler Einigung. p. 425.

Frankfurter. In: ZfB, 1911. 9/10. p. 430.
A Kaiser előadását követő vita végén ő foglalta össze a téziseket.

Domanovszky Á.: A nemzetközi katalogizálási konferencia előmunkálataihoz. In: Magyar Könyvszemle, 1960. 2. sz. p. 255.

——————————————————————————–

* Vö.: Braun T. – Klein Á. – Zsindely S.: A tudományos szakirodalom növekedése: a Barnaby Rich szindróma… In: Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 1995. 11/12.sz. 427-431.p. (Barnaby Rich már 1613-ban a könyvek „elburjánzásáról” panaszkodott.

Kategória: 2001. 2. szám | A közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!