A szerzői jogi törvény változásai. 1. rész
KISS Zoltán
1999 szeptembere óta új szerzői jogi törvény szabályozza a szerzők és a szellemi alkotások jogvédelmét.
A jogvédelem területe kiegészült a fotóművészeti alkotásokkal, a térképművel és a térképészeti alkotással. A szerzőt személyhez fűződő jogok és vagyoni jogok illetik meg. Újdonság, hogy a személyhez fűződő jogok a vagyoni jogokhoz hasonlóan csak a védelmi időn belül gyakorolhatók. A védelmi idő szerzők esetében 70 év, de az 1928. december 31-e és az 1943. december 31-e között meghalt szerzők, és az 1948 után rögzített hangfelvételekre újra oltalom vonatkozik. Újdonság a vagyoni jogok esetében, hogy a szerzőt a felhasználással elért bevétellel arányban álló díjazás illeti meg. 2000. szeptember 1-jétől reprográfiai jogdíjat kell fizetni a fénymásolással és más többszörözéssel készült művek szerzői javára. A befolyó pénzből a szerzők mellett a könyv- és lapkiadók is részesednek majd. A felhasználási szerződésekről új szabályokat hozott a törvény. Megszűnt a díjazás mértékének minimum-összegére és a felhasználási idő keretére vonatkozó előírás, s szabad megállapodás tárgyává tette. Szigorúbb meghatározás vonatkozik a szabad felhasználás körébe tartozó művekre. Nyilvános könyvtárak szabadon haszonkölcsönbe adhatják a művek egyes példányait, de szoftvereket, számítógépes adattárakat ők sem.
Ötven éves az egyetemi színtű könyvtárosképzés
Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi karán működő Könyvtártudományi-Informatikai Tanszék 1999-ben ünnepelte fennállásának 50. évfordulóját. Az ünnepség alkalmából a tanszék vezetője, Sebestyén György (Az ELTE BTK Könyvtártudományi tanszékének szerepe és jelentősége a hazai és nemzetközi könyvtárügyben) művelődéstörténeti és politikai háttér megrajzolásával foglalta össze a tanszék történetét 1949-től, napjainkig, érzékeltetve, hogy a nemzetközi és hazai könyvtári világban bekövetkezett változások (napjaikban pl. az információs társadalom kialakulása és a globalizáció, ill. a hazai életben az új könyvtári törvény) milyen mértékben hatottak a képzés tartalmára. A tanszék célja, hogy jól képzett, értelmiségi felelősségtudattal bíró, önálló, kreatív szakembereket képezzen, akik magas színtű könyvtári, információs munkára képesek, s alkalmasak az ilyen típusú intézmények vezetésére, döntéselőkészítésre és kutatómunkára. A tanszéknek igazodnia kell a változásokhoz, s szükséges folyamatosan felülvizsgálnia és korszerűsítenie a képzést.
A könyvtári tanszék egykori diákja, Kókay György (Ahogyan az első könyvtár szakos hallgatók látták) személyes hangú beszámolóban emlékezett vissza, milyen volt egyetemi hallgatónak lenni az ötvenes években, s felidézte az első idők kiváló képzettségű, tudós oktatóit, Kéki Bélát, Varjas Bélát, Mezey Lászlót, Kőhalmi Bélát).
Szabó Sándor a közelmúlt eseményeit idézte fel (Gondolatok az ELTE Könyvtártudományi – Informatikai Tanszék hetvenes és nyolcvanas évekbeli történetéhez). A hetvenes években a tanszék élete zaklatottá vált, a tanszékvezetők gyakran váltották egymást, s nem volt idejük végigvinni elképzeléseiket. Fülöp Géza (1986-ban) kinevezése után konszolidálódott a helyzet. Fejlesztési tervek születtek a képzés tantervére és programjára, valamint a tanszék személyzeti fejlesztésére. Az új tanterv informatikai irányultságú lett, de az olvasásszociológiai tárgyak is visszakerültek. Hátránynak tekintették, hogy a kétszakos képzés idején csak bölcsészeti szakpárosítást választhattak a hallgatók. Azóta egyszakos lett a képzés, választható bármely másik egyszakkal. Két speciális (szakmai információs és könyvtártörténeti) posztgraduális tagozatot is indítottak, sikerrel. A 80-as évek visszatérő problémája volt az alacsony hallgatói létszám, s az ebből származó hátrányos következmények. A felsőoktatás alulfinanszírozása személyzeti, utánpótlási gondokhoz vezetett.
A közelmúltban elhunyt kimagasló szerepű, meghatározó egyéniségű tanszékvezetőről, Fülöp Gézáról is megemlékeztek (Barátné Hajdu Ágnes: A Fülöp Géza emlékkönyv bemutatása), aki előtti tisztelgésből emlékkönyvet szerkesztettek számára egykori diákjai, barátai, becsülői. Barátné az emlékkönyv elkészülésének történetét foglalta össze.
Ötven éve alapították az első közkönyvtárakat
Jubileumi emlékülésen idézték fel a szakma jeles képviselői 1999 novemberében Noszvajon a magyarországi közművelődési könyvtárak történetét. Az elhangzott előadásokból Tóth Gyula, Papp István, Kiss Jenő és Havas Katalin tanulmányát vette át a folyóirat.
Tévút vagy torzó? 50 éve alapították a körzeti könyvtárakat
TÓTH Gyula
Körzeti könyvtárnak nevezték az 1949–51 között működött, olyan könyvtárakat, melyek elsődleges feladata a népkönyvtárak szervezése, lényegében pedig a köz(művelődési) könyvtárügy újjászervezése volt. Működésük a meglévő városi könyvtárakkal párhuzamos, tőlük független volt. A körzeti könyvtárak helyben lévő törzsállománnyal rendelkeztek, s letéti állományt vittek a kis falusi könyvtáraknak.
Irattári források felhasználásával és egyéni oknyomozással próbálja meg a szerző felrajzolni, milyen szerepe volt e könyvtártípusnak a magyar könyvtárügy fejlődésében. A címbeli kérdésre válaszolva: nem tekinthető kizárólag tévútnak e könyvtárak szervezése. Az elképzelés jó volt, mert a népkönyvtári gyakorlatból valódi nyilvános könyvtári rendszer létrehozása volt a cél, felismerve, hogy csak rendszer tud átfogó szolgáltatásokat adni. A gyakorlati megvalósítás rosszul sikerült, s a felhígított program eredményeként a népkönyvtári szemlélethez (a mennyiség hajszolása, népnevelő elvek előtérbe kerülése, gyenge állomány, választékhiány, alacsonyan képzett személyzet stb.) tértek vissza. A szerző úgy tekinti, hogy a körzeti könyvtári törekvések részét képezték a modern közkönyvtárak kialakításának, s a public library megteremtéséhez hasonló áttörési kísérletnek tartja, mely a szovjet példa követése miatt, eltorzult. A körzeti könyvtárak nagyobb területi egységeket átfogó rendszerét 1952 után felváltotta a megyei és járási könyvtárak hierarchikus felépítésű, szűkebb közigazgatási területhez kapcsolódó rendszere. Az ellentmondások és az eddig megválaszolatlan kérdések miatt, további kutatásokra lenne szükség.
Bűnbeesés után. Széljegyzetek a magyar könyvtárügy 50 évére
Papp István
Szubjektív és ironikus esszé a könyvtárügy hőskoráról. Szó esik sok mindenről, és megkerülhetetlenül az elmúlt ötven év politikai és kultúrpolitikai viszonyairól, s arról a mozgástérről, amelyet e viszonyok engedélyeztek a könyvtárügy számára. Képeket villant fel a képzésről, a könyvtárosok, népművelők közötti rivalizálásról, a technikai fejlődés őrült iramáról a stencilektől és írógéptől a számítógépes katalógusig tartó útról, a kényszerpályára kényszerült, politikailag gyanús, szakmája szerint máshoz értő, de könyvtárba került értelmiségiekről, akik színesítették és szakmailag is erősítették a könyvtárosok világát. Visszaemlékezik a nagy szakmai vitákra, amelyeknek többnyire politikai felhangjuk is volt, elismerve, hogy mennyi kompromisszumra kényszerült a szakma ahhoz, hogy létezhessen, s adott keretek között ugyan, de fejlődhessen. Kényes kérdéseket is feltesz: hol tartana mos a könyvtárügy, ha az elmúlt 50 évben más viszonyok közt élhettünk volna, vagy összhangban van-e a közkönyvtárügyünk fejlettsége társadalmi, gazdasági, kulturális fejlettségi szintünkkel? Ha az adózó polgárokon múlna, mennyi jutna könyvtárakra? A könyvtárosok egyet tehetnek, folyamatosan bizonyítaniuk kell fontosságukat a társadalom előtt.
Emlékek, élmények, észrevételek – az ötvenéves közművelődési könyvtárügyről
KISS Jenő
Három korszakra bontva elemzi az eltelt 50 évet: a hőskor (1949–1952), a 70-es évek korszaka (1968–1977) s az utolsó idők történései (1985–1998).
A hőskorban fontos szerepe volt a Népkönyvtári Központnak, mely a kiskönyvtárak (népkönyvtárak) módszertani irányítója volt, a központi állománygyarapítás, feldolgozás, képzés, módszertani irányítás terén, segítve a körzeti könyvtárak munkáját. 1952-ben jelent meg egy minisztertanácsi határozat a könyvtárügy fejlesztéséről, melyben a közkönyvtárak szervezetét a közigazgatási beosztáshoz igazították. A központi feladatok, szolgáltatások az Országos Széchényi Könyvtárba kerültek, az ott létrejött módszertani osztályra.
A hetvenes éveket a fejlődés virágkorának tartja: ekkor zajlott a közművelődési könyvtárügy megújítása (ld. Sallai István írását a KF 1999. 2. számában), elkészültek a szakmai irányelvek, ellátórendszereket hoztak létre, folytatták a könyvtárépítést, s kialakult az egységes könyvtári rendszer. Az utolsó tizenöt évben, különösen a rendszerváltás után, csökkent a könyvtárak száma, megkezdődött az életképtelen kiskönyvtárak megszűnése, de ugyanakkor stagnálni kezdett az állománygyarapítás az anyagi nehézségek miatt. Az önkormányzati törvény az önkormányzatok kötelező feladatává tette a könyvtárak fenntartását, de nem adott hozzá normatív támogatást. Emiatt veszélybe került az ellátás addigi színvonala. A városi könyvtárakat növekvő igénybevétel és a helybenhasználat növekedése jellemezte, s a könyvtárosokban erősödött a szolgáltatási szemlélet. E korszak legjelentősebb eseménye a kulturális (könyvtári) törvény megszületése 1997-ben.
A múlt és a jövő között. Az elmúlt tíz év könyvtáros szerepei
Havas Katalin
Az elmúlt időszakban a közkönyvtárakban megváltozott a kínálható könyv- és folyóirat-állomány, megváltoztak a beszerzés csatornái, a könyvtárlátogatók összetétele, mentalitása és elvárásai a könyvtári szolgáltatásokkal szemben, kiderült, hogy a közkönyvtárak tele vannak nem használt könyvekkel, hogy a pénzt a működéshez, gyarapításhoz, gépesítéshez ügyes tárgyalásokkal, pályázatokkal kell kiegészíteni, tehát a könyvtáros hozzáállásának is alapvetően meg kell változni. A múltban az állam teret adott a könyvtárnak, pénzt adott a könyvekre, amelyeknek kiadását megengedte. Bár színvonalas volt a magyar könyvkiadás, de még 10-15 évvel ezelőtt is politikai meghatározottság mellett működött. A könyvkiadásban megindult a dokumentumregény, a memoár irodalom, a tényfeltáró riportkönyvek kiadása, széles könyv és folyóirat-választékot kínálva. A könyvtárosok felismerték, hogy gyorsítani kell a beszerzéseiket, jobban kell szelektálni, selejtezni a régi állományból, okosan gazdálkodni a magas könyv és folyóiratárak miatt a rendelkezésre álló keretből, miközben kiegyensúlyozott kínálatot kell kínálni az olvasóknak, s elfogadni, hogy a video térhódítása (kölcsönzése, mint pénzszerzési lehetőség) miatt a néző is megjelent a könyvtárakban. Másként kellett elrendezni a teret és az állományt is. Új megoldás kínált erre a családi könyvtár kialakítása, amelynek lényege, hogy olvasmánykategóriákba (lektűr, ezoterikus művek stb.) kínálták az állomány egy részét, s az olvasáshoz kellemes, kisebb tereket biztosítottak. A könyvtáros korábbi nevelői szerepe, hozzáállása kezdett háttérbe szorulni. Megszületett a közhasznú (közérdekű) tájékoztatás is, amelyben nemcsak a bibliográfiai és faktográfiai adatszolgáltatás volt a könyvtáros feladata, hanem a köznapi életben való eligazodás segítése is. Szemléletváltás volt az idősekkel, munkanélküliekkel, hajléktalanokkal, egyéb szempontból problémás olvasókkal való bánásmód kialakítása is. A közkönyvtáros szerepei szerint jó gyakorló könyvtáros (ért a gyűjteményépítéshez, selejtezéshez, ismeri az irodalmat), közben jó gazdasági szakember és jó menedzser, amint a pénz előteremtéséről és pályázatírásról van szó, jó pedagógus és gyógypedagógus is egyben, s felkészült kritikus, és jó kulturális menedzser is.