A társadalmi háttér
1989-90 Magyarország számára is az egész Kelet-Közép-Európával együtt döntő esélyt jelentett: Ismét bekapcsolódhattunk a világméretű modernizációs tendenciákba. Véget ért egy voluntarista ideológia egyeduralma, s ennek nyomán gyors és radikális változások következtek be politikai rendszerünkben; (az egypártrendszert a többpártrendszerű parlamentáris demokrácia váltotta fel), a tervutasításos gazdaság helyébe a piacgazdaságot kezdtük kialakítani. A fentiek nyomán az első években jelentős mértékben megnőtt az infláció (30-35%), az addig szinte ismeretlen munkanélküliség 10-12%-ra ugrott, csökkent a GDP és a lakosság életszínvonala is. 1993 végére a jelzett negatív tendenciák jelentős része megfordult, beindult egy enyhe gazdasági növekedés, 1994-re 18%-ra sikerült leszorítani az inflációt, megállt a középrétegek lesüllyedése, “mind a foglalkoztatottságban, mind a GDP termelésben 50% fölé került a magángazdaság súlya” (Andorka, 1996. 8.p.). Ugyanakkor az 1994-es kormányváltást követően a kormányzat a gazdasági egyensúly javítása érdekében feláldozta a gazdasági növekedést, 10%-kal ismét megemelte az inflációt (1995), amit még 1996-ban sem tudott 23% alá nyomni, radikálisan visszafogta a fogyasztást, másfél évre leállította a privatizációt. “A társadalmi jelzőszámok világosan jelzik az akut válságot, a reáljövedelem csökkenését, a fogyasztás, lakásépítés, a kulturális tevékenységek visszaesését” (Andorka, 1996. 9.p.). Mindent összevetve, ezen folyamatok fő vesztesei a középrétegek voltak, a szegények száma* az utóbbi 3 év alatt 1 millióról 3 millióra emelkedett, miközben a “legfelső decilis” jövedelmi szintje abszolút és relatív értelemben egyaránt növekedett. (Óhatatlanul felmerül a társadalom kettéhasadásának rémképe = dél-amerikanizálódás).
Ugyanakkor a világ vezető társadalomtudósaitól pontosan tudjuk, hogy a parlamentáris demokrácia és a piacgazdaság kiépülése csak egyik, de nem elégséges feltétele a hatékony társadalmi modernizációnak. Éppen az erős középosztály megteremtése lehet biztosítéka a kiegyensúlyozott társadalmi szerkezetnek, ahol viszonylag magas a lakosság iskolai végzettsége, ahol erős civil polgári kultúra, mentalitás, értékek és erkölcsök uralkodnak.
A felsoroltak hatására társadalmunkat (itt most nem részletezhető mértékben) egyre inkább az anómia (a normák elbizonytalanodása) és az elidegenedés jelenségei, tehát a céltalanság, az élet értelmetlenségének, reménytelenségének érzése jellemzi (Kopp, Skrabszky, 1995). Egyetlen példával hadd érzékeltessem a “belső iránytűk”, a kultúra által meghatározott normarendszer jelenlegi zavarodott, instabil állapotát. A megkérdezetteknek mindössze 10%-a állította azt, hogy “erősen kötődik valamelyik párthoz és mindkét parlamenti választáson 1990-ben és 1994-ben ugyanarra a pártra szavazott” (Andorka, 1996. 10.p.).
Ilyen előzmények után nagyon is jól értelmezhetőek azok a legutóbbi adatok, amelyek szerint országunk lakossága 1996-ban 40 ezer fővel lett ismét kevesebb, és az első világháború óta soha nem született még olyan kevés gyermek hazánkban, mint éppen az elmúlt esztendőben.
Féloldalas lenne viszont a társadalmi háttér felvázolása, ha legalább utalást nem tennénk néhány kétségtelenül meglévő, pozitív irányú változásról is: nőtt a középés felsőfokon tanulók aránya, emelkedett az önálló kisiparosok, kiskereskedők, vállalkozók száma.
(* Főként a gyermekes családok és az idősebb korosztályok tartoznak ide.)
Új piaci viszonyok, avagy változások a könyvkiadásban és az olvasási szokásokba
Kezdjük a legkeményebb adatokkal, a kiadási tendenciák jelzésével:
Már a nyolcvanas évek derekától érzékelhető volt a címek csökkenése, majd emelkedő tendencia tapasztalható, ellentétben a példányszámokban, ahol öt év alatt csaknem 50 százalékkal kevesebb kötet került a boltokba. A könyvárakban bekövetkezett 4-6-szoros, az inflációs rátát jelentősen meghaladó áremelkedés félreérthetetlenül jelzi a vásárlóerő radikális csökkenését, s ez a mozzanat a könyvtári és magánvásárlókat egyaránt jellemzi. Vagyis egy sajátos feszültség növekedésének vagyunk tanúi. Miközben az egyén egyre inkább a könyvtárak állományára lenne utalva, ugyanakkor kénytelenek könyvtáraink is egyre kevesebb címet, gyakran már csak egyetlen (tehát gyakorlatilag nem vagy alig kölcsönözhető arányban) beszerezni.
Külön részletező tanulmányban kellene feltárni a kiadás belső arányainak legfontosabb mozgásirányait. Egyetlen részmozzanattal hadd érzékeltessünk valamit egy esettanulmány alapján a legjellegzetesebb elmozdulásokból. Az 1980 és 1984 közötti években 19 könyvkiadó 207 gyermekkönyvet adott közre Magyarországon, míg 1990 és 1995 között már 73 kiadó mindössze 121 címet, azaz háromszor több kiadó alig több mint fele művet tudott megjelentetni (Fenyvessyné, 1996.). Különösen feltűnőek a tartalmi változások ezen a téren: radikálisan növekszik az ismeretterjesztő műfaj, illetve a sok és színes illusztrációval ellátott, kevés szöveggel kísért amerikai típusú mesekönyv, s csökken a klasszikus gyerekkönyvek és a népmesei gyűjtemények hozzáférhetősége.
A kiadásnál jóval alaposabban szeretnénk foglalkozni a piac valódi, belső viszonyait pontosabban feltáró olvasói szokások változási tendenciáival. Elsőként ismét a legkeményebb adatok, az időmérlegek számait villantsuk fel! 1963-ban naponta 24 percet, 1993-ban már napi 159 percet ült a tv előtt egy átlagos magyar férfi (Falussy, Vukovich, 1996.).
Az olvasás esetében természetesen ellentétes irányú tendenciák zajlanak. Most csak az 1977 és 1993 közötti 15 évre és azon belül is csupán a könyvolvasási adatokra koncentráljunk.
Tovább romlik a kép, ha az olvasásra fordított időn belül elkülönítjük a napilapok, képeslapok, folyóiratok, illetve könyvek olvasását. Az említett időszakban a könyvolvasásra szánt percek alakulása a felnőttek körében az iskolai végzettség szerinti bontásban a következőképpen alakult:
Vagyis, nem egyszerűen kevesebb időt töltünk az utóbbi években olvasással, hanem azon belül is a könyvek, s amint erről majd a későbbiekben még szó lesz, főként a klasszikusok, s egyáltalán az értékes szépirodalom (versek) a leginkább vesztesek, míg a napi- és hetilapok, valamint a non-fiction és a direkt szórakoztató szépirodalom még relatív térnyeréssel is jellemezhetők.
Mindezen jelenségek szükségszerű következményekkel járnak a gyerekek és fiatalok világában, s ráadásul a fenti tevékenységek arányainak átalakulása nyomot hagy az iskolai teljesítményeikben.
Az adatok részletező bemutatására az összefüggések rendszerének feltárására itt és most nincs módunk, csupán röviden idézzük fel az Országos Közoktatási Intézet Értékelési Központjának legutóbbi jelentéséből a bennünket leginkább érintő megállapításokat.
A legtöbb tudásterületen a teljesítmények csökkenése figyelhető meg. Kivétel csak a számítástechnikával kapcsolatos ismeretek köre jelent. (Mint köztudott, az utóbbi években jóval többen kerültek egy egy korcsoportból a középiskolába, mint korábban, s az expanzió minden oktatási rendszerben természetes módon együtt jár az átlagos színvonal csökkenésével.)
Minden vizsgált korosztályban és minden tudásterületen regisztrálható az iskolák (főként város és falu) közötti nagyfokú különbség. (22.p.)
Feltétlenül idéznünk kell viszont az olvasással kapcsolatos teljesítmények alakulását bemutató ábrát.
Az olvasásteljesítmények csökkenésének aránya a 3., a 8., a 10. és a 12. osztályban
Minden kommentár nélkül hadd nyomatékosítsuk, hogy különösen a 9 és 18 évesek körében tűnik riasztónak a teljesítmények 20% körüli romlása, s ráadásul a 3. osztályba járók esetében nyilván nem lehet szó a jelzett 4 év alatti “expanzióról”, míg a középiskolásoknál igen. A 9 évesek olvasásértésének látványos romlása mögött sokkal inkább a szülői példák, a követendő felnőtt minták, a fentiekben már jelzett irányú változásait sejtjük. Vagyis egyre nehezebb a “vastag könyveket” gyorsan, határidőre elolvasni, s ezért válik fontossá a már említett oldalszám és a könnyebb dekódolást jelentő videó-kazetta iránti érdeklődés.
A romló tendenciát jelző adatok ellenére az összkép – ahogyan erre még többször utalunk majd – meglehetősen ellentmondásos. Például az MTA Szociológiai Intézete 1996-ban 5000 fős reprezentatív adatfelvételt készített, ahol az egyik kérdésre {“Az Ön számára mit jelent a kultúra?”) érkezett válaszok gyakorisági megoszlása az olvasáskutató számára is meglepő pozitívummal szolgált.
”Az Ön számára mit jelent a kultúra?” válaszok százalékos gyakorisága
Vagyis az olvasás csökkenő presztízse, a könyvárak radikális emelkedése, a szakszervezeti, a községi (és kisebb részben) az iskolai könyvtárak ezreinek megszűnte ellenére a magyar kultúra tradicionális irodalom-, könyv- és olvasásközpontúsága még a jelenben is igaznak tűnik. A Gutenberg galaxist oly sokszor eltemetők jóslatai Iám; mégsem teljesülnek. Természetesen ma már a képernyőről is gyakran olvasunk, de olvasunk, és a könyv sem pontosan ugyanazt jelenti, mit 3-4 évtizede, de a kultúra hívó szava mégis erre irányítja a magyar válaszolók harmadát. Az okok feltárása egy másik írás témája lehet, de a sajátos magyar és kelet-közép-európai hagyományok ereje itt is bizonyára tetten érhető, hiszen számunkra sok esetben az anyanyelven írott, nyomtatott szó (Sylvester János Új Testamentuma 1541, Károli Gáspár Bibliája 1590, Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításai, Balassi versei, a felvilágosodás és a nyelvújítás, majd a reformkor alkotói stb.) sok esetben a nemzet, az ország megmaradásának hitét, reményét, netán átélt, hiteles valóságélményét is jelentette.
Az olvasási szokások
Elsőként a napi- és hetilapok olvasottsági, kedveltségi rangsorát mutatjuk be, de hadd utaljunk itt is az előzményekre Mándi Péter és Gereben Ferenc idevágó vizsgálati eredményeire, melyek összegzéseként megállapíthattuk, hogy az 1964 és 1986 közötti két évtizedben érzékelhetően nőtt a napilapolvasók száma, 18 éven felüli népesség 81 %-áról 87 százalékra, majd éppen a csaknem korlátlannak mondható sajtószabadság idejére, a 90-es évek elejére érezhetően visszaesett (79%) ezen sajtótermékek keresettsége. Külön vizsgálat tárgya lehetne annak felderítése, hogy vajon a reáljövedelmek csökkenése, a lapok árainak radikális emelkedése, egyszerűbben szólva az anyagi nehézségek és/vagy a bőség zavara játszik-e nagyobb szerepet a jelzett tendencia kialakulásában, illetve az ezekkel együtt létező, erősödő depolitizálódás, a közélettől egyre inkább elforduló, abból kiábránduló közhangulat eredményezi a csökkenő érdeklődést. (Gereben, Nagy, 1992. 25.p.). Sajnos a szóban forgó 1996-os MTA vizsgálatban ezt a kérdést sem ismételték meg pontosan, tehát a csökkenő tendencia folytatódása nem bizonyítható közvetlenül, de közvetett módon egyértelműen, hiszen a napilapok előfizetői köre folyamatosan szűkül.
A napilapokat minden nap olvasók aránya a megkérdezettek százalékában:
Mint látható, a mezőnyt utcahosszal a helyi lapok vezetik, a lakosság jó tizede a Népszabadság mellett voksol, s a középmezőnyt a Népszava, a bulvárlapok és a Magyar Hírlap képviselik, míg a Magyar Nemzet (1,4%) csak a sereghajtók (Pesti Riport, Esti Hírlap, Új Magyarország) élén járhat. A hetilapok rangsorának élén a HVG áll, majd a 168 óra, a Magyarország, a Figyelő, A Hét, a Magyar Fórum, a Magyar Narancs és a Demokrata álltak 1996 júniusában.
A könyvolvasás gyakoriságáról írva kell a legnagyobb bizonytalansági faktorról szólnunk. Javaslatunk ellenére sem az évtizedek óta (1964-től) a Mándi Péter és Gereben Ferenc által megfogalmazott kérdést tették fel az illetékesek, hanem csak valami hasonlót (“Az elmúlt évben hány könyvet olvasott el?”). Ezért az adatok csak nagy óvatossággal illeszthetők egymás mellé, s bizony az értelmezésük is megkérdőjelezhető. Ennek ellenére tegyünk egy kísérletet!
A korábbi vizsgálatok előre megfogalmazták az egyes kategóriák jelentését (Gereben, Nagy, 1992., 27.p.), s a megkérdezett önmagát minősítve vállalta a könyvet egyáltalán nem olvasótól (négyfokú skálán) az évi legalább 12 könyvet rendszeresen olvasó kategóriáig. Az MTA vizsgálatának válaszait közelítve a korábbiakhoz, a következőképpen jártunk el:
1. az évi 1-2 könyvet olvasókat soroltuk a nagyon ritkán olvasók körébe (13%);
2. az évente 3-6 művet “bevallókat” a közepes gyakoriságú olvasók közé soroltuk;
3. míg az évi 7 könyvnél többet válaszolók csapatát rendszeres olvasónak minősítettük.
Hadd jegyezzük meg – kommentár nélküli tényként -, hogy a 4649 18 évesnél idősebb megkérdezett közül 85 fő 100 műnél több elolvasását deklarálta az előző évre vonatkozóan.
A könyvolvasás gyakorisága a megkérdezettek százalékában:
“A társadalmi kívánatosság” tendenciáját – szakkifejezéssel élve a “laying factor” működését – is beszámítva az adatsor egésze a mennyiséget, a gyakoriságot illetően határozott javulást, pozitív irányú elmozdulást sejtet, jelentősen csökkent a könyvet soha nem olvasók (25%) és nőtt a legalább havi 1 művet, azaz rendszeresen könyvet használók, olvasók tábora (37%). A nők minden korcsoportban többet olvasnak, de a 21-25 és a 41-50 évesek korosztálya a férfiak és nők körében egyaránt a legaktívabb olvasóréteg.
Az olvasmányok összetételét 4 szempontból is vizsgálat tárgyává tesszük. Elsőként az önbesorolás módszerét választva, a zárt kérdésre érkezett válaszok megoszlását mutatjuk be.
Már most előrebocsáthatjuk, hogy a szórakoztató olvasmányokat illetően az önbesorolás (41,8%) aránya és az éppen most olvasott könyvek kategorizálásának általunk végzett eredménye (40,8%) kölcsönösen hitelesítik egymást. A válaszmegtagadók (22,9%) és az előzőekben önmagukat nem olvasónak minősítők (25%) aránya ugyancsak azonos adatnak minősíthető.
A már hivatkozott (1996) 5000 fős, országosan reprezentatív vizsgálat adatait korábbi, saját műhelyünkben végzett korábbi adatfelvételek eredményeivel összevetve egyértelműen kirajzolódnak az utóbbi évek új piaci igényei. Állóképeket, pillanatfelvételeket helyezünk egymás mellé, hogy a változások irányaira és erejére következtethessünk.
Elsőként az olvasott művek keletkezési idejét tartalmazó táblát tekintsük át!
Mint látható, az idősoros összehasonlítás koherens elrendezést mutat. A XIX. század egyre kevésbé érdekes (1978-ban még a válaszok 20%-a, mára csupán 5% sorolható ide), míg a kortárs alkotások vonzereje ugyanilyen intervallumot tekintve megduplázódott (1978: 18% és 1996: 40%)! Jól tudjuk, a fikció egy kicsit menekülés a valóság szorításából, de egyúttal a felfedezés, a megismerés, az érvényes tudás megszerzésének egyik eszköze. Korai lenne most még, ebből az egyetlen táblából megítélni, hogy melyik igazság az erősebb ebben az esetben. Inkább vizsgálódjunk tovább!
A legutóbbi olvasmányok, illetve az éppen olvasott művek összetétele keletkezési idejük szerint
A romantika és a klasszikus realizmus vonzereje csökkenő tendenciájú, a kortárs, értékes művek keresettsége szinte alig mutatható ki (3%!), míg a szórakoztató, könnyed, kalandos, szerelmes témájú, az illúziókat, az álomvilágot mutató, a menekülési reakciókat sejtető olvasmányok népszerűsége érzékelhetően növekszik. Kevésbé radikálisan, de mégis egyértelműen erősödik a non-fiction, az ismeretterjesztő és tudományos, a tényeket, a tudni- és tennivalókat bemutató könyvtípus. (1996: népszerű ismeretterjesztő = 13%, komoly ismeretterjesztő = 11 %, szakkönyv = 4,5%, áltudomány = 2,2%).
A legutóbbi, illetve az éppen aktuális olvasmányok műfaji megoszlása
Jól ismert jelenségről van szó, kettős értelemben is. Egyrészt a nyolcvanas évek vége óta a parlamentáris demokrácia megteremtésével párhuzamosan alapvetően megváltozott Magyarországon is a szépirodalom funkciója. Ma már nem kell verset írni Nagy Imre újratemetése érdekében, se novellát, se kisregényt a politikailag kimondhatatlan témákról. Csaknem minden szabad a publicisztika és a szaktudományok számára. Másrészt életünk egésze haszonelvűbb, anyagiasabb, földhözragadtabb, ideológiamentesebb lett. Többet, pontosabban, haszonelvűbben, praktikusabban szeretnénk tudni, s lám ez az olvasmányok összetételében is tükröződik!
Az új helyzet láthatóan zavarbaejtően hat az írótársadalomra is (“nem szabad közéleti témákkal foglalkozni!” – miközben még 1956 sincs igazán megírva!), de az olvasók sem keresik már a 60-as, 70-es évekhez hasonló érdeklődéssel a fikciós művek rejtett üzeneteit.
Végül vizsgáljuk meg az olvasmányok szerzőinek nemzetiségi megoszlását is! (Az 1978 és 1993 közötti országos vizsgálatokat Gereben Ferenc végezte.)
Az olvasmányok szerzőinek nemzetiségi megoszlása
Az előzménye után már egyáltalán nem meglepő, hogy az adatsorok ismét jól felismerhető tendenciákat, változási irányokat jeleznek. 3 évtizede folyamatosan csökken a magyar szerzők aránya, harminc éve még 60 százalék felett volt, s mára 39% lett. A volt szocialista, európai szerzők 4%-a csak az orosz, szovjet írókkal együtt érvényes, kerek szám. A 32 százaléknyi amerikai szerzőből, alig 0,6% mondható dél-amerikainak. Nem Faulkner, nem Hemingway, nem Williams, nem Updike, nem Salinger, nem Singer, nem Arthur Miller, nem Bellow és nem Malamud lett az olvasottabb, népszerűbb, hanem a valódi, hamisítatlan vagy éppen csak annak látszani akaró amerikai lektűr, a hazugság rózsaszínű álomvilága, a borzongató, ám nagyobb érzelmi kockázatoktól mentes bűntények sora, a kielégülést, a vágyfantáziákat biztonsággal szolgáló kommersz hódít feltartóztathatatlanul.
Jelenleg olvasott könyvek
Záróakkordként hadd tegyük közzé az éppen olvasott könyvek listájának éllovasait. A megkérdezettek közül minden századik Lőrincz L. L. műveit (A nagy mészárlás, Monszun, Gyilkos fa, A suttogó árnyak öble, A megfojtott viking mocsara, A gyilkos mindig visszatér, A vérfarkas éjszakája stb), illetve az amerikai “slágerszerzőket” említi. Rajta kívül (Lőrincz L. L.) élő magyar irodalmat nem Sütő András és nem Lázár Ervin, nem Petri György és nem Nagy Gáspár, nem Gyurkovics Tibor és nem Konrád György, nem Nádas Péter és nem Csoóri Sándor képviselik, hanem (sorrendben) Moldova, Berkesi, Esterházy, Müller P., Vámos M. és Vitray T.
Egyébként egy évvel korábban (1995) 500 hazai pedagógus körében végzett vizsgálat adatainak összesítése után a legutóbbi olvasmányok rangsorát Robin Cook vezette. (A menekülés mozzanatára már utaltunk, de a jelenség alaposabb vizsgálata, a részletesebb magyarázatkeresés még előttünk álló feladat.) A választásokban, értékítéletekben feltáruló ízlésszerkezet változási tendenciáit érzékeltetendő, egy rövid kitérőt érdemes tennünk. 1970-ben Tánczos Gábor, majd 1995-ben jómagam végeztünk egy országos jellegű olvasásszociológiai vizsgálatot a 6-18 éves korosztályokat oktató pedagógusok körében. Ragadjuk ki most a két adathalmazból a legkedveltebb szerzők élmezőnyét! A részletek mellőzésével csupán jelezzük, hogy 25 éve még a toplista 40%-a élő magvar szerzőkből állt, mára ez egyetlen főre zsugorodott.
Pedagógusok kedvenc írói:* (listavezetők)
Az okok felderítése önálló dolgozatot igényelne, de mint eredményt, tényt, valóságmozzanatot rendkívül veszélyesnek, a kultúra folytonosságát megkérdőjelezőnek ítéljük, különös tekintettel a helyi tantervek elkészítésének időszerű feladatára.
Mégis – némi kiegészítéssel megerősíthetőnek látszik a már korábbi diagnózis, miszerint az egységesülő Európa felé törekedve, a globalizálódó gazdasági világrendhez közeledve a modernizálódó magyar társadalom olvasási szokásait a célszerűbbé, gyakorlatiasabbá válás jellemzi egyfelől (non fiction), másrészt viszont a valóság megszépített illúzióját nyújtó, jobbára amerikai kommersz vonzereje tűnik a legerősebbnek s a (kortárs) magyar alkotások népszerűsége eközben folyamatosan és radikálisan csökken. És ezeket az igényeket a piac érzékenyen követi.
Kinek, miről és hogyan ír a mai hazai írók jobbik része? Ki és hogyan segít a piaci viszonyok teljes diadalra jutása közben abban, hogy a jelen fontos művei eljussanak az értő olvasókhoz, hogy a könyvek, az olvasás, az olvasottság, az irodalom, a versek ne csak a nyilatkozatok, a kérdőívre adott, szépítő válaszok pillérei, hanem a kultúra mindennapi gyakorlatának kitéphetetlenül nyilvánvaló részei is legyenek? Beszélhetünk-e igazi modernizációról, ha az csupán a parlamentáris demokrácia megteremtésére, a működő piacgazdaság kialakítására korlátozódik, s ezekkel párhuzamosan nem alakul ki egy szilárd, a gyökereit számon tartó, polgári értékrenddel, erkölccsel és kultúrával is jellemezhető erős középosztály?
Könyvtárhasználat
A könyvtárhasználattal kapcsolatos mutatók számbevétele előtt átvezetésként ejtsünk néhány szót az olvasmánybeszerzési szokások időbeli változásairól. Az idevonatkozó kérdést ugyancsak érdemes az előzményekkel együtt vizsgálni.
A legutóbbi olvasmány beszerzési módja, forrása a könyvolvasók %-ában:
A legradikálisabb változások a vásárlás visszaesésében (-13%), a családi könyvtár (+12%) és az ismerősöktől kapott könyvek (+8%) felértékelődésében jelölhetők meg. Az okokról, a jövedelmek és az árak egyre kiáltóbb ellentétéről csaknem felesleges említést tennünk. Az összefüggés nyilvánvaló, de a mérték igencsak figyelemre méltó.
S itt kell rezignáltan jeleznünk, hogy éppen ebben a “kultúrpolitikailag” kitüntetett időpontban lehetett volna a könyvtárak helyzetét javítani. Hiszen, ha a család nem veheti meg, akkor legalább a könyvtárban lehessen megtalálni a keresett művet! Mint láthatjuk, nem ez történik. A könyvtárak szerepe éppen a beszerzési lehetőségek romlása miatt tovább csökkent. Itt nem csupán a fenti táblázat első sorának végén jelentkező 3%-os romlásra célzunk, hanem sokkal inkább a Vidra Szabó Ferenc által végzett statisztikai elemzésre, amelyben évtizedes intervallum (1985-1995) tendenciáit elemezve mutatja ki a tényleges dokumentumgyarapítás hanyatló tendenciáját és a beiratkozott olvasók számának csökkenését (Vidra Szabó F. 1997.).
Ráadásul az is nyilvánvaló, hogy az országon belül létezik egyrészt a DNY-ÉK gazdasági és kulturális értelemben is kimutatható, az országot egy előnyösebb és egy hátrányosabb részre osztó virtuális tengely, másrészt az országrészektől független települési lejtő. Vagyis a falvakban gyakoribb iskola- és könyvtárbezárások következtében az olvasás esélyei határozottabban romlottak, aminek következményeit az Országos Közoktatási Intézet munkatársai már ki is mutatták. (Az olvasási teljesítményeket illetően az egyes iskolák és települések közötti különbségek fokozatosan növekszenek.)
De lássuk végre a könyvtárhasználatra vonatkozó válaszok megoszlását!
Az eltérő források ellentmondásos képet rajzolnak ki. Itt némileg restaurációs tendenciák sejlenek, vagyis 1996-ra sikerült (?) talán az 1978-ban már elért szintre visszakerülni, miközben a lakosság iskolázottsági szintje jelentős mértékben növekedett. A középiskolás korosztály 60%-a, a felsőfokú intézményeket látogatók csaknem négyötöde mondja magát könyvtárhasználónak, ami legalábbis ambivalenciára okot adó adategyüttes.
A 14-18 évesek kétötöde, illetve minden ötödik főiskolás és/vagy egyetemista könyvtár használata nélkül is boldogul, netán még diplomát szerzett értelmiséginek is mondhatja majd magát?
A könyvtárak preferenciasorát az alábbi diagramok jellemzik.
A könyvtárhasználók 3/4-e negyven évnél fiatalabb (Vidra Szabó F., 1997), azaz teljesen nyilvánvaló, hogy ma hazánkban a könyvtárak legfontosabb megrendelője maga az oktatási rendszer, különös tekintettel a közép- és felsőoktatás során kapott kötelező feladatokra. A világtendencia hozzánk is “begyűrűzött”. A szikár tankönyveket fokozatosan felváltják a szöveggyűjtemények, az irodalomjegyzékek. Az olvasók egyre inkább gyors információt, adatot, részleteket, cikkmásolatot kérnek, s csökken a kölcsönzések száma. A leggyakoribb könyvtárlátogató a nyugdíjas, a főiskolai és egyetemi hallgató, majd a középiskolás — miközben a szakmunkástanulók és a munkások szinte nyomtalanul eltűnnek közkönyvtárainkból (Vidra Szabó, 1997.). Utódaik a munkanélküliek, a hajléktalanok, a magukban motyogók, az ápolatlanok, a “deviáns gyanús” egyének és csoportok pedig egyelőre a statisztikákban nem, de a könyvtárosi “konfliktusokban, nehéz helyzetekben” egyre gyakrabban tűnnek fel és okoznak mind több fejfájást az erre a típusú kommunikációra felkészítetlen könyvtárosoknak (Koncz, 1995.).
A könyvtárak igénybevételének egyik legizgalmasabb összetevőjét próbáltuk olvasáskutatási műhelyünk fiatal munkatársával felderíteni, amikor az ország 15 nagyobb könyvtárában kétszer egy héten (1995. január 16-21. és október 30november 4.) át minden, az olvasók által feltett kérdést könyvtáros kollégáink rögzítettek (W. Péterfi, 1996.). A kérdések rangsorát a nyelv- és irodalomtudomány (20%), társadalomtudományok (19%), történelem, helyismeret (16%), művészet, sport (12%) és a természettudományos témák (11 %) vezették, a jogi és a hétköznapi vonatkozású kérdések 6-6%-ot képviseltek.
A fentieknél is érdekesebb talán a kérdezők kilétének áttekintése.
A kérdezők foglalkozás szerinti megoszlása
Milyen könyvtárat látogat és milyen gyakran? (A könyvhasználók százalékos aránya)
Mint látható, az iskolarendszerből jön a “megrendelések” 74%-a, tehát a könyvtár legfontosabb munkatársa, kollégája, partnere a pedagógus. S ez a tendencia a jövőben nyilvánvalóan erősödni fog, hiszen évről évre többen lesznek a középfokú és részben a felsőfokú oktatási intézmények tanulói, s ráadásul az 1998 szeptemberében bevezetendő új Nemzeti alaptanterv a könyvtárhasználatra az eddigieknél is jobban épít. (Ha éppen lesz kire?)
A “business information” típusú, illetve a hétköznapi gondokkal, a pályaválasztással, munkavállalással kapcsolatos kérdések ma még csak ritkán fogalmazódnak meg közművelődési könyvtárainkban, s talán még annál is gyérebbek a használható válaszok.
Pedig egy hatékony piacgazdasággal, működő parlamentáris demokráciával és erős középosztállyal, tehát konszolidált társadalmi viszonyokkal, a konfliktuskezelés begyakorlott formáival, vagyis szilárd értékekkel, a tettekből, gesztusokból, szavakból kiolvasható erkölccsel, kultúrával jellemezhető országnak ilyen típusú, összetett funkciókat teljesítő (gyors és hatékony tájékoztatás – de egyúttal a szociális hálónak is része) könyvtárakra, jelesül közművelődési könyvtárakra van és lesz szüksége.
FELHASZNÁLT IRODALOM
ANDORKA Rudolf – KOLOSY Tamás – VUKOVICH György: Társadalmi riport. 1996. Budapest, Századvég, 1996. 616. p.
FALUSSY Béla – VUKOVICH György: Az idő mérlegen (1963-1993.) 70-103. p. = ANDORKA R. – KOLOSI T. – VUKOVICH G.: Társadalmi riport. 1996.
FENYVESSYNÉ BÉKEI Gabriella: Kiskondás vagy Donaldkacsa. (Szakdolgozat) Budapest, ELTE1996. 37 p.
GEREBEN Ferenc: Könyv, könyvtár, közönség. Budapest, 1996. 223 p. (Kézirat)
GEREBEN Ferenc – NAGY Attila: Olvasás és társadalom. Budapest OSZK, 1992. 289. p.
HALÁSZ Gábor – LANNERT Judit (szerk.): Jelentés a magyar közoktatásról 1995. Budapest. Országos Közoktatási Intézet, 1996. 294 p.
KOPP Mária – SKRABSZKY Árpád: Magyar lelkiállapot. Budapest. Végeken, 1995. 304 p.
Könyv és olvasás ’96-97. Művelődési és Közoktatási Minisztérium Budapest. MKM, Dec. 15. 1996. 3 p.
Kulturális fogyasztás. Szonda Ipsos, 1996. szeptember
NAGY Attila: Napi robotos vagy organikus értelmiségi? = Új Pedagógiai Szemle, 1996. 12. sz. 93-104, p.
W. PÉTERFI Rita: Referensz kérdések vizsgálata a közművelődési könyvtárakban történt adatfelvétel alapján = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 1996. 10. sz. 34-43. p.
VIDRA SZABÓ Ferenc: A könyvtárhasználati szokások változásai az utóbbi 10 évben. = Könyvtári Figyelő, 1997. 1. sz. 59-71. p.