Elhangzott a Magyar Könyvtárosok Egyesülete 1995. évi, XXVII. egri vándorgyűlésén, a Társadalomtudományi Szekció ülésén.

Nem vagyok közgazdász, nem vagyok jogász, sem képzett államigazgatási szakember, a kollégák joggal kérdezhetnék, hogyan vállalhattam el akkor e téma előadását egy ilyen megtisztelő fórumon. Mindjárt előrebocsátom, hogy aki valamiféle összehasonlító helyzetképet vár az országos feladatkörű szakkönyvtárak jelenlegi finanszírozásáról, az csalódni fog. Amire vállalkozom, az csupán az, hogy körvonalazzam szakirodalmi ismereteim, illetve az egyik nagykönyvtár élén szerzett tapasztalataim révén, benyomásaimat a jelen trendjeiről és a túlélés stratégiáiról.
Köztudomású, hogy a Könyvtári és Informatikai Kamara még 1992-ben felmérést végzett az országos feladatkörű szakkönyvtárak helyzetéről elsősorban katasztrofális pénzügyi helyzetük okán: Sajnos, az eredmény nem tekinthető reprezentatívnak, mivel a könyvtárak alig egynegyede válaszolt a kérdőívre. Annyit azért 3 év elteltével is kiemelhetünk a konklúziókból, hogy a szakkönyvtárakra szükség van, de országos feladatokat csak akkor tudnak ellátni, ha ezek ellátására külön alapból keretet kapnak. Az összes tudományterület igényeit lefedve kell foglalkozni e könyvtárak feladatmegosztásával, finanszírozásával – már csak azért is, hogy ez aztán tükröződhessen a könyvtári törvény parlamentnek benyújtandó változatában1
Nem tudom, mennyire lepi meg a kollégákat az, hogy a nem kielégítő pénzügyi ellátás már évtizedek óta téma a nálunk jóval fejlettebb államokban is. Tény, hogy a magára valamit is adó könyvtár soha sehol nem tartja kielégítőnek kereteit. Induljunk ki abból, hogy mi a mérce, mi lehet a mérce? Meglátásom szerint a mindenkori mérce a fenntartó által jóváhagyott célok megvalósításának színvonala, illetve a felhasználók elégedettségi szintje.
Itt kell beszélnünk a törvényi szabályozásról általában és a hazánkban kialakult helyzetről. A könyvtári törvények meghatározzák az alapszolgáltatásokat, az ingyenes és térítéses szolgáltatásokat, érintik az állomány hozzáférhetőségét és az adatvédelmet. A szakirodalmi ellátás legfontosabb intézményeit jórészt állami forrásokból tartják fent. Nincs egyenes összefüggés egy adott ország könyvtári szolgálatának színvonala és a könyvtári szabályozás megléte között. Hazánkban mindenképpen fontos lenne a könyvtári rendszert és annak részeként a szakkönyvtárak szerepét törvényileg körülírni2.
Nem vitás, hagy a megváltozott körülményeknek megfelelően a finanszírozás már most is változatos képet mutat. Az országos szakkönyvtárak mind nagyobb arányban kénytelenek a költségvetésen kívüli forrásokra hagyatkozni.
Itt egy kis kitérőt kell tennem szakmánk presztízséről. Létezik egy hatvanéves könyvtáros egyesületünk és egy pár éves kamaránk. Mindkettőnek megvan a munkaterve, a tevékenységi köre. Ezzel együtt is úgy érzem, hogy e két társadalmi szervezet nem igazán tud áttörni sem a kormányzati szférába, sem pedig a köztudatba. Pedig számos példa bizonyítja, hogy e szakma is csak a “public relations” kapcsolatok árnyaltabbá tételével tud bármit is elérni, sőt azt kell mondanom, csak ennek révén tudja majd túlélni a gazdasági mélyrepülés éveit. Talán az októberre meghirdetett Összefogás a könyvtárakért akciósorozat lendíteni fog e helyzeten.
Nem tudom, mennyire közismert az a tény, hogy az érdekképviseleti és társadalmi szervezetek bejelentkezhetnek az Országgyűlés ún. “lobbylistá”-jára, amelyre eddig már 161 szervezet jegyeztette be magát, köztük a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete. (Az erről szóló híranyagot lapunk előző számának 460. oldalán olvashatják. – A szerk.)
Ezek a szervezetek tájékoztatást kapnak az országgyűlés érdeklődési körükbe tartozó bizottságának napirendjéről és képviseltethetik magukat annak nyilvános ülésein. Igen fontosnak tartanám, hogy a könyvtáros szakmának mindig tudomása legyen a könyvtárakkal kapcsolatos törvényjavaslatokról. Akár az Egyesület, akár a Kamara létrehozhatna egy kimondottan törvényhozási ügyekkel foglalkozó bizottságot, amire több példa is van külföldön3.
A Magyar Könyvtárosok Egyesülete szeptemberben szemináriumot szervez a könyvtári törvény tárgyában. (A törvénykezésikonferenciáról készült összefoglalót e szám 567-584. oldalain olvashatják – A szerk.), így reményeink szerint talán az év végére kialakul a törvény tervezete. Magától értetődik, hogy egy jó könyvtári törvény is csak annyit ér, amennyi a gyakorlatban megvalósul belőle. A legfontosabb, hogy a törvény világosan megfogalmazza a fenntartóval kapcsolatos kérdéseket.
Napjainkban mást sem hall az ember, mint hogy az állam – világszerte – vonul ki a kulturális szféra finanszírozásából. Ezért is kétséges, hogy a könyvtáraknak elsősorban költségvetési pénzekért kell-e lobbizniuk. Túl kevés eredmény jön ki belőle. Ezzel szemben mit kellene tenni a mi szakkönyvtárainknak is? Lobbizni, és nem csak a parlamentben, hanem sokkal inkább olyan intézményeknél, magánszemélyeknél, amelyek és akik, hajlandók pénzt áldozni könyvtárakra. Nem állítom, hogy a helyzet hasonló a fejlett nyugati országokéhoz, de mutatis mutandis nálunk is ki lehet és ki kell alakítani a könyvtárakat pártfogoló intézmények körét. Ebben élen jár az Akadémiai Könyvtár, amelyet már négy év óta támogat komoly összegekkel a “Pro Bibliotheca Academiae Scientiarum Hungaricae” alapítvány. Az OSZK Baráti Köre is céljai között említi a pénzszerzést a könyvtár tevékenységeire. A legjobb megoldás, ha a pártoló intézmények évente támogatják a könyvtárakat. Többnyire azonban egyedi pályázatokat kell benyújtani – évente többször is – eseti támogatás megszerzése érdekében. A támogatók kiválasztásánál igen diplomatikusan kell eljárni, mert ez a könyvtár függetlenségét érintheti. Semmiféle politikai befolyás nem kívánatos.
Hogyan tudnák a könyvtárak potenciális támogatóikat meggyőzni létük fontosságáról? Minden könyvtár helyzete egyedi, lehet tapasztalatcserét folytatni, de a könyvtáraknak azt kell hangsúlyozniuk, amiben különböznek egymástól.
A rendszerváltozás óta a szakkönyvtárak jelentős része élvezte külföldi intézmények támogatását. Ezek a
programok – bár az OSZK alapítványi csoportja mindent megtesz fenntartásukért ma már lefutó ágban vannak. E térség öt év után kezd veszíteni érdekességéből. Marad tehát a hazai források felderítése. Kérdés, hogy mennyire tud egy mai könyvtárigazgató beletanulni ezekbe a pénzszerző akciókba. E nélkül ma már egy könyvtárat sem lehet jól működtetni.
Múlt év szeptemberében a magyar parlament volt a házigazdája a kelet-európai parlamenti könyvtárosok számára rendezett és az amerikai kongresszus Frost programja által dotált konferenciának. Az egyik téma pontosan a könyvtárak anyagi helyzetét érintette, és az amerikai kollégák nem győzték hangoztatni a szemléletváltás szükségességét e téren. Nevezetesen, ők – beleértve a kongresszusi könyvtár munkatársait is – minden gátlás nélkül pályáznak – és kapnak támogatást a legkülönbözőbb üzleti. cégektől, vállalatoktól. Az amerikai könyvtárosok zömének sem habitusa a “koldulás”, mégis megteszik, mert meg kell tenniük. Ott mind a -fejlesztést végző, mind a “public relations” kapcsolatokért felelős személyek munkakörébe hivatalosan beletartozik az anyagi források felkutatása. Hol van idehaza a könyvtárakban erre külön személyzet? Ráadásul az elmúlt negyven év sem kimondottan erre ösztönözte a jelenleg felelős beosztásban dolgozó könyvtárosokat. El kell sajátítanunk a marketing és a teljesítményértékelés új módszereit – nemcsak elméleti szinten.
Fontos az is, hogy a könyvtárnak legyen aktuális stratégiai terve. Ennek birtokában bármikor pénzhez jut, nem kell kapkodnia a döntés meghozatala idején.
Újra felvetem azt a kérdést; hogy valóban kevés-e a kevés? Mihez képest? Vajon milyen módon értékelik a könyvtárak saját teljesítményüket, és van-e alapos áttekintésük arról, hogy melyik szolgáltatásuk mennyibe is kerül? Erről a témáról sok cikket lehet olvasni a szakirodalomban4. Úgy vélem, hogy nem elég szakmai értékelést végzünk el ahhoz képest, hogy mennyit kellene. Persze az is igaz, hogy viszonylag kevés a pontosan mérhető könyvtári tevékenység. Csak egymáshoz hasonló könyvtárak teljesítményét lehet tárgyilagosan összehasonlítani. Rendkívül nehéz meghatározni, mégis fontos adat a valós és lehetséges könyvtárhasználók számaránya. Számba kell venni a kielégítetlen igényeket is.
Ki állíthatja jó lelkiismerettel, hogy folyamatos állományhasználati elemzést végez és azok adatait rendszeresen értékeli?
Az értékelést lehet kimondottan a gazdaságosságra összpontosítani, a hatékonyságot a kitűzött célokkal, a rendszer értékét a felhasználók igényeivel összevetni. Alapos elemző tanulmányok elkészíttetése elég költséges, erre nem sok könyvtárnak van lehetősége. Így marad a házon belül elvégzett értékelés, bár erre a meglévő létszám általában nem elegendő. Jóllehet senki nem vitatja e tanulmányok szükségességét, kevesen hisznek a következtetések gyakorlati hasznában, mivel azokat nem túl gyakran veszik figyelembe a döntési folyamatban.
Az országos szakkönyvtárak közül néhány “funkciózavarral küzd, keresi helyét és szerepét az átalakuló magyar könyvtárügyben”5. Van, amelyiknek van érvényes szervezeti és működési szabályzata, van, amelyik még eddig sem jutott el. Jó részük. azonos helyzetben van a tekintetben, hogy szinte kivétel nélkül fogadják az egyetemi hallgatókat és kimondva-kimondatlanul azok tankönyvtáraként is kellene, hogy funkcionáljanak. De lehet ezt példányszámmal bírni és kell-e erre valójában törekedni?
És egyáltalán – az elektronikus adathordozók korában szükség van továbbra is hagyományos gyűjteményépítésre, gyűjteményszemléletre, amikor a külföldi irodalmat szükség esetén fax vagy hálózat útján be lehet kérni ahelyett, hogy drága folyóiratokat rendelünk meg folyamatosan? Az elektronikus adathordozókra való áttérés sok problémát megold ugyan – raktári férőhely, kevesebb létszám -, de másfajta gondolkodást is követel a könyvtár munkatársaitól és felhasználóitól egyaránt.
Akkor, amikor minden könyvtár kénytelen erőteljesen csökkenteni külföldi folyóiratrendeléseit, vajon van-e elképzelésük a kollégáknak arról, hogy az Európai Unió jogszabályait tartalmazó JUSTIS Celex CD hány példányban van az országban? – Kb: 50 db, és ezek közül csak néhány található könyvtárban.
Mindenki számára evidencia; hogy az együttműködés az 1976-os törvényerejű rendelet által előírtak szerint már rég nem működik. Kialakultak ugyan bizonyos új formák, pl. különböző könyvtártípusok igazgatói kollégiumai, Információs Infrastruktúra Program stb. De éppen a legnagyobb átalakulásban lévő területen; a hagyományos könyvtári tevékenységek terén izoláltak a könyvtárak, pedig még elég hosszú idő fog eltelni, amíg az elektronizáció mindent megold, ha egyáltalán?…
A közeljövőben Magyarországon egy könyvtár sem remélheti költségvetési kereteinek emelését. Jó, ha bázisszemléletű tervezés mellett működőképesek maradnak a könyvtárak. Amire tehát még nagyobb szükség lesz, mint eddig, illetve eddig szükség lett volna, az a rendszerben való gondolkodás; az együttműködésben rejlő tartalékok feltárása. Hadd említsek meg néhány területet e tárgyban.
Fontos lenne, hogy elkészüljön az OSZK-ban legalább a magyar anyag retrospektív feldolgozásának terve, amelyre mindenképpen kellene országosan pénzt szerezni. Ez megkímélné az egyes könyvtárakat állományuk rekatalogizálásától, amire a közeljövőben egyébként semmi kilátásuk nincs. Azokban az országokban; ahol eddig ilyen projektek megvalósultak, többnyire a nemzeti könyvtár kezdte a feldolgozást, a többi könyvtár pedig átvette az eredményt.
Nem tudom, a jelenlevők milyen hányadának mond valamit e rövidítés – HITÁR. 1987-ben néhány nagykönyvtár (Állami Gorkij Könyvtár (ma: Országos Idegennyelvű Könyvtár), Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Központi Statisztikai Hivatal Könyvtár és Dokumentációs Szolgálat, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Könyvtára (ma: Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Könyvtára); Országgyűlési Könyvtár, Országos Széchényi Könyvtár) megállapodott, hogy külföldi napilapjait nem gyűjti; tárolja egyenként, hanem csinál egy teljes sort belőlük, azt átadja az OSZK-nak tulajdonjogilag is. Az OSZK pedig vállalta az anyag igény szerinti szolgáltatását tárolókönyvtárából. Ez ment néhány évig, amíg volt pénzük a könyvtáraknak a kiszállításra, addig az utolsó három év kivételével szállítottuk az anyagot. Katalógusainkon a mai napig is az van feltüntetve, hogy a három év előtti anyagot az OSZK szolgáltatja. Sajnos jó néhány visszajelzés érkezett olvasóinktól, hogy ez a szolgáltatás már a nyolcvanas években sem működött jól. Azóta eltelt egy pár év, senki nem mozdult, a téma nincs formálisan lezárva. Információim szerint Törökbálinton nincs hely a további anyagfogadására. Mindenesetre így torzóban meglehetősen nehéz bármit is visszaállítani az előző gyakorlatból. A keretek csökkenésével már elő sem fizetünk e lapok jó részére: Illett volna, hogy valakinek eszébe jusson az ügyet rendezni, lezárni. Tudom, hogy a külföldi napilaptéma nem sok könyvtár szívügye, ez csak egy példa a sok közül, amely takarékosságot jelenthetett volna. Az országban ugyanis legalább egy példányban hozzáférhetőek lennének a fontosabb külföldi napilapok. Persze az is felmerülhetne, hogy egy példányban megvenni a CD-ROM változatot, és azt igény esetén hálózaton keresztül rendelkezésre bocsátani.
A külföldi dokumentumok bejelentésének ügye: amilyen ambícióval ért el komoly eredményeket a Külföldi Folyóiratok Központi Katalógusa a KC gépesítésével, annyira elszomorító, hogy a könyv KC vonalán mai napig nem mozdul semmi. Pedig a külföldi könyvrendeléseknél döntő szempont lehet(ne), hogy az adott mű megvan-e már valamelyik könyvtárban: Nota bene informálisan megtudtam, hogy egyes nagykönyvtárak egy ideje csak elektronikus hordozón hajlandók jelenteni. Így ezek állományadatait az OSZK nyilvántartásai nem tartalmazzák. Arról már ne is beszéljünk, hogy mi a hitelessége az olyan nyilvántartásnak, amelybe bele se kerül minden adat. Persze az, aki nem kérdez, csak gyötrődjön a cédulaformátummal. Talán nem ártana erről egy körlevelet közreadni a “szerényebb” könyvtárak kedvéért, illetve még inkább kidolgozni az adatok elektronikus hordozón való fogadásának koncepcióját… Vagy vegyük a könyvtárközi kölcsönzést: Felmerülhetne, hogy a leggyakrabban szolgáltató könyvtárak külön alapból hozzájárulást kapnának költségeikhez – addig is; amíg az OSZK megoldja a szolgáltató könyvtár témáját – hogy ne csak a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár okozzon megbotránkozást kétségkívül radikális, ámde saját szempontjából abszolút érthető tarifáival.
Van egy olyan pont, ami csak ott kapcsolódik témánkhoz, hogy költségvetési vonzata is volna. Nem állítom, hogy OSZK-s kollégáink örülni fognak, ha megemlítem: nevezetesen a köteles-ügy. Épp eléggé lerágott csont ahhoz, hogy csak érintsem. Mindent értünk: a külföldi példák sokasága és az OSZK megőrző funkciója… Senki nem vitatja, hogy kiemelkedő fontosságú a nemzeti kincs megőrzése, de: pont most felvetni a példányszám radikális csökkentését, amikor enyhén szólva SEMMI valószínűsége nincs annak, hogy a könyvtárak megkapják a kompenzációt a költségvetésből – hiszen a normál működéshez sincsenek meg a feltételek sehol, 25-30%-os infláció mellett semmi bérfejlesztés, hanem csak létszámcsökkentés a perspektíva, milyen esélye lenne egy ilyen felvetésnek??? A probléma felszínen tartása és meg nem oldása – ami természetesen nem az OSZK-n múlik – csak ront a beszolgáltatási morálon, ugyanakkor állandó bizonytalanságot okoz a könyvtáraknak a jövőre nézve.
Hadd térjek rá most arra, hogy a fejlett országokban kormányszinten foglalkoznak az információpolitika kérdésével, a szakirodalmi ellátással. Erre vonatkozólag nálunk is többször volt kezdeményezés, legújabban 1994-ben az Országos Szakirodalmi Információs Rendszer (OSZIR) előzetes rendszertervének kidolgozásával. Jó elképzelés a könyvtárak hármas kódolása, a “mag”-, a “közvetítő” és a “receptor” könyvtárak adatátviteli vonalakon keresztül kapcsolódnak és alkotnak új értelmű hálózatot6. Az országos szakkönyvtárak az adott szakterületek “magkönyvtárai”. Fantasztikusak a lehetőségek az elektronikus hálózatok igénybevétele révén, de ehhez meg kell teremteni a résztvevő könyvtárak közötti megállapodás pontos szakmai tartalmát és jogi hátterét. A probléma csak az, hogy az utóbbi fél évben nagy a hallgatás a továbblépésről.
Nem akarok ünneprontó lenni, de van a kormány Tudománypolitikai Bizottsága mellett Szakirodalmi Információpolitikai Munkabizottság, nemrég a művelődési miniszter kért fel néhány szakembert az újjáformált Országos Könyvtárügyi Tanácsban való részvételre.
Amennyiben azonban az OSZIR-ban is azok a felsővezetők fogják képviselni intézményeiket, akiknek vajmi kevés rálátásuk van a munka érdemi részére, nem jósolok nagy jövőt az OSZIR-nak. Kívánom, hogy ne legyen igazam.
Térjünk vissza újra az elejére: mecenatúra vagy finanszírozás? Az állami finanszírozás kora lejárt, jobb, ha hazánkban a szakkönyvtárak mecenások után néznek. Minden könyvtár saját magára van utalva. Ezért felbecsülhetetlen a felsőbb vezetők felelőssége, akiktől ma már joggal elvárható – lenne -, hogy kapcsolataik révén pénzt szerezzenek intézményüknek. A másik fontos konklúzió, hogy a hasonló feladatokat ellátó könyvtárak még sokkal inkább támaszkodjanak egymás állományára, szolgáltatásaira. Így talán könnyebben vészeljük át ezt a (hányszor is?) hét szűk esztendőt…

Irodalom

  1. KARBACH Erika: Az országos feladatkörű szakkönyvtárak helyzetéről és finanszírozásáról. A Könyvtári és Informatikai Kamara tudományos és szakkönyvtári tagozata számára készített kérdőíves felmérés eredményei. In: Könyvtári Figyelő, 3.(39.)1993. 3. pp. 361-372.
  2. [Művelődési és Közoktatási Minisztérium]: Javaslat a könyvtár-, levéltár- és múzeumügy újraszabályozására. Bp.1993, december 6. [Kézirat].
  3. LEERBURGER, B.A.: Promoting and marketing the library. Boston, G.K. Hall and Co.,1989.181 p.
  4. CARPENTER, Julie: A magyar könyvtár- és tájékoztatásügyről. In: Könyvtári Figyelő,1.(37.)1991. 3. pp. 434440.
  5. PAPP István: A könyvtárpolitika aktuális kérdései Magyarországon. In: Könyvtári Figyelő, 4.(40.) 1994. 4. pp. 536-545.
  6. RÓZSA György – HORVÁTH Tibor: Az országos szakirodalmi információpolitika előzetes rendszertetve és környezete. In: Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 41. 1994.10. pp. 387-390