Önbizalomhiányos jelen ?

A 90-es évek elején hazánkban végzett szociológiai vizsgálatok eredményei nyomán kirajzolódó jövőkép a lakosság félelmeiről, bizonytalanságáról, borúlátásáról tanúskodik. Mintha valami általános reményvesztettség, önismeret- és önbizalomhiány terjedne ragályos kórként az országban, mintha a tőlünk is függ, rajtunk is múlik tudata valahol elveszett volna az elmúlt évtizedek sorozatos anyagi, erkölcsi, politikai megpróbáltatásai folyamán. Egyetlen példa: a magyarországi megkérdezett felnőttek több, mint ötöde teljesen reménytelennek ítéli a magyarság megmaradási esélyeit, távlati jövőjét, míg a mérsékelt borúlátással és a bizonytalansággal jellemezhetők összesített aránya is 30%.1
Itt és most nem lehet feladat ezzel a jelzett közvélekedéssel, annak nyilvánvalóan sokszálú összefüggésrendszerével foglalkoznunk. Csupán jelezni kívántuk, hogy a könyvtárosi jövőkép Vidra Szabó Ferenc írásában2 is jól érzékelhető tétovasága, határozatlansága, hitevesztettsége csak elszakíthatatlan része a nagyobb egésznek. Egy percre sem tagadva tehát a tágabb összefüggések (gazdaság-, szociál- és kultúrpolitika – értékrend stb.) elemzésének szükségességét, mielőbbi kikerülhetetlen elvégzését a következőkben szinte kizárólag a könyvtárosok lehetséges jövőképének felvillantására, felvázolására teszünk egy tétova kísérletet.
Elsőként a jövőkép nyilvánvalóan dinamikus természetére szeretnénk utalni. Részben mai viszonyaink meghosszabbítását, mai ismereteink, illetve azok hiányának kivetítését tartalmazza, másrészt ennek a jövőképnek a húzó, dinamizáló hatása befolyásolja a mát, a mindennapok tégláiból épülő hónapokat, éveket. Akinek nincs többé-kevésbé körvonalazott elképzelése saját jövőjéről, annak kisebb az esélye a tudatos építkezésre, az inkább szenvedője, s jóval kevésbé szerzője lesz saját “drámájának”. Vagyis a jövőkép kontúrtalansága, gyengesége az önismeret és az önbizalom hiányára is visszavezethető.
Egy-egy költségvetési, pénzügyminiszteri döntés nyomán hány könyvtárost lehet szélnek ereszteni, hány könyvtárat lehet bezárni, nyitvatartását ideiglenesen szüneteltetni? Mennyire is vagyunk fontosak a társadalom számára? – sorjáznak az égető kérdések.
Lássuk világosan! A könyvtár tipikusan a középosztály egyik legfontosabb intézménye. A hatalom, a pénz kiváltságosai és elesettjei egyaránt egészen jól megvannak nélkülünk. Részben nincsenek ilyen jellegű igényeik, részben pedig – a gazdagabbak – éppen kiváltságaik révén, könnyedén megszerzik “bármilyenáron” is a számukra fontos, hasznos információkat, illetve örömforrásokat. A könyvtárosi önbizalom gyengeségének hátterében tehát egy rendkívül kemény társadalmi tény, a magyarországi középosztály kialakulatlansága, fejletlensége áll. (A részletes szociológiai kifejtés helyett gondoljunk csak a gazdasági, kulturális és politikai mozgástérrel, autonómiával rendelkezők szűk rétegére!) A felnőtt lakosság mindössze 14%-a minősült könyvtárhasználónak legutóbb3, miközben az aktív keresők negyede rendelkezett középiskolai végzettséggel, s a főiskolai vagy egyetemi diplomások aránya sem volt több 10%-nál. Amint látható, ez a három adat nagyon szorosan összekapcsolódik. Olyan mértékben vagyunk, leszünk fontosak, amilyen mértékben a magyar közép- és felsőoktatási rendszer fejlesztésére vagy stagnálására, illetve a középosztályosításra, a középrétegek (önálló vállalkozók, iparosok, kereskedők és az értelmiségiek rétegének) erősítésére vonatkozó döntések megszületnek (netán elmaradnak). A társadalmi folyamatok, összefüggések illusztrálásaként és egyúttal saját, könyvtárosi önbizalmunk, önértékelésünk erősítése okán, álljunk meg itt egy gondolat erejéig! A könyvtárhasználókat döntően az iskolarendszer küldi, hívja, rendeli a legjobb, leghozzáférhetőbb dokumentum-gyűjteményekhez, vagyis könyvtáraink legnagyobb “megrendelője” a közoktatási, kiemelten a közép- és felsőoktatási rendszer egésze.
Ugyanakkor hangsúlyoznunk kell az összefüggés kölcsönös jellegét is! A közoktatás teljesítménye jelentős mértékben éppen tőlünk, a könyvtári rendszertől, szolgáltatásaink erejétől, gazdagságától, hatékonyságától függ. Ennek bizonyítékaként hadd mutassunk be egy ábrát, amely egy széles körű nemzetközi vizsgálat legfontosabb eredményeit sűríti magába4. Az International Association for the Evaluation of Educational Achievement szervezete, összesen 650 ezer amerikai dollárt felemésztő kutatás során a 32 oktatási rendszer eredményességét összehasonlító vizsgálatban a 9 és 14 évesek korosztályának olvasni tudását, illetve annak összetevőit, meghatározóit vette górcső alá. (Az adatok felvételekor a két Németország egyesítése formálisan ugyan már megtörtént, de az oktatási rendszerek esetében még pontosabb, ha két önálló entitásról beszélünk. E vizsgálat eredményeiről, annak magyar vonatkozásairól több alkalommal már magunk is részletesen szóltunk, írtunk5.) Itt most egyetlen mozzanatot szeretnénk az ábra segítségével az olvasó figyelmébe ajánlani: milyen mértékben támaszkodik oktatási rendszerünk a hazai könyvtári hálózat egészére? Ábránk alapvetően a tényleges vizsgálati eredmények és az elméletileg várható értékek egybeesését, s csupán néhány alkalommal azok jellegzetes eltérését mutatja be. A folyamatos vonallal jelzett várható érték megjelenítését a számítógépekre, illetve a beléjük táplált kemény adatok kombinációit elgondoló tudósokra bízták. Mint látható alapos okkal, hiszen az esetek döntő többségében elhanyagolhatóan alacsony volt a két érték közötti eltérés, szórás mértéke. Vagyis az a 9 kemény adat (az egy főre jutó nemzeti jövedelem, az átlagos életkor, a koraszülések aránya, a pedagógusok fizetése, az oktatás költségvetési részesedése, nyelvi homogenitás, a kötelező iskolai osztályok száma, a napilapok példányszáma és a könyvtári egységek mennyisége 1000 lakosra vetítve), amelyet országonként begyűjtöttek, nagy biztonsággal megfelelő alapnak bizonyult a tényleges vizsgálati eredmények előrejelzéséhez. Néhány esetben (Norvégia, Belgium, Zimbabwe, Botswana) azonban gyengébb, más esetben (Szingapúr, Portugália) viszont lényegesen jobb eredmények születtek, mint azt a számítógép jósolta. Magyarországon egyértelműen jobban olvasnak a gyerekek annál, amit az objektív körülmények (nemzeti jövedelem, egészségügy, oktatási rendszer stb.) kombinációja előre jelezhetővé tesz. E vizsgálati eredmény értelmezése messzire vezetne (a kultúra, az anyanyelven nyomtatott szó jelentősége Közép-Európában, a nemzeti létében szinte folyamatosan fenyegetett Magyarországon stb.), ezért most maradjunk a tények szintjén! Mégis kikerülhetetlen kötelességnek tűnik legalább egy kérdőjel felrajzolása. Ha a számított érték ennyivel gyengébb, akkor a jövőbeli rohamos csökkenés lehetőségét kell kiolvasnunk az ábrából?

Az elméletileg elvárható és a tényleges teljesítmények országonként
(8. osztályosok)


A tények, az adatok azonban még folytatódnak. A kutatók megvizsgálták, hogy a fenti 9 tényező közül melyeknek volt erősebb vagy gyengébb befolyása, összefüggése a tényleges eredményekkel. Elemzéseik nyomán arra a meglepő következtetésre jutottak, hogy a pedagógusok fizetése, illetve az oktatási költségek egy főre vetített nagyságrendje egyáltalán nem, vagy alig befolyásolja a tanulók olvasni tudásának mértékét, míg ezzel ellentétben a kötelező iskolai osztályok száma, a napilapok és a közművelődési könyvtári állományegységek 1000 lakosra vetített nagyságrendje, illetve a könyvtárlátogatások gyakorisága rendkívül erős összefüggést mutat az olvasási próbákban elért pontszámokkal. Egyszerűbben szólva: az a gyerek tud jól olvasni, akit olvasó felnőttek vesznek körül, aki maga is szeret olvasni és ezt gyakran meg is teszi, megteheti, mert vannak körülötte könyvek és könyvtárak (családi, iskolai, községi, városi bibliotékák).
Minden önhittség nélkül fogalmazhatjuk meg tehát, hogy a magyar könyvtári rendszer a “hátán viszi” közoktatási rendszerünk egészét (az otthoni, családi könyvgyűjtemények mellett)6, jelentős mértékben az iskolai és közművelődési könyvtárak állományától, nyitvatartási idejétől, a könyvtárosok szakszerű és jókedvű, segítőkész munkájától függ mindaz, amit iskoláink eredményességéről mondhatunk. Tehát van, amivel joggal büszkélkedhetünk!
Önismeretünk, önbecsülésünk erősítése mellett talán egy másik üzenet is kiolvasható az előbbiekből. Nevezetesen a legszorosabb egymásrautaltság! Mostanában, a költségvetési keretek folyamatossá váló szűkítésének idején fontos lehet nyomatékosítani : a könyvtári szolgáltatások radikális csökkentése az oktatási rendszer hatékonyságát fogja jelentős mértékben rombolni! És fordítva! A gyerek az olvasás alapjait az iskolában (vagy otthon) sajátítja ugyan el, de a begyakorlás, a készség csiszolása már az önkéntes, saját örömére végzett, többek között “könyvtári” olvasás eredménye is. Továbbá, aki viszont nem tanul meg jól olvasni, annak szükségképpen támadnak iskolai kudarcai, továbbtanulási – és majd szükségképp elhelyezkedési – esélyei is határozottan romlanak. Kényszerűen elszenvedhetjük a nyitvatartási órák csökkentését, a beszerzési keretek szűkítését, de egy pillanatra sem szabad magunkat feleslegesnek, kegyelemből eltartottnak, az éppen hatalmon lévők jóindulatától, belátásától függőnek érezni!

Jövőképek

Visszapillantással érdemes kezdeni. Katsányi Sándor néhány évvel ezelőtt a XX. századi könyvtárosi ideológiák áttekintésekor7 három alapvető attitűdöt körvonalazott: a humanista nevelőit, a liberális szolgáltatóit és a szociális elkötelezettségűt. Ha tetszik, akkor ezek a magatartásmódok, viselkedési stílusok az uralkodó ideológiák változásaival párhuzamosan alakultak át, időben egymást követve merültek fel, illetve váltak jellemzővé. Ha viszont földközelben maradunk, akkor inkább ugyanazon személyek, kollegák, testületek szemléletmódjának módosulásáról, gazdagodásáról, differenciálódásáról kell szólnunk. Annál is inkább, mert ahogyan arról a hétköznapi tapasztalat és a célzott megfigyelések nyomán egybehangzóan beszámolnak kollégáink8, az utóbbi években 3 ponton jól érzékelhető a könyvtári szolgáltatások iránti igények erősödése:
a) az áremelkedéseknek is köszönhetően növekszik a lektűrök (videókazettán is) iránti kereslet (vesd össze – liberális szolgáltató könyvtár!),
b) a közép- és felsőfokú tanulással összefüggő feladatok, kérések gyarapodása ugyancsak jól látható (v. ö. humanista nevelő attitűd),
c) és végül az utóbbi 4-5 évben gyakoribbá váltak a munkanélküliséggel, a marginalizálódással, a devianciákkal kapcsolatos jelenségek, igények (v. ö. szociálisan érzékeny könyvtáros).
Egészítsük ki a sort a számítógépes menedzser típusával! Azzal a magabiztosan mosolygó, az adatbázisok, a számítógépes hálózatok, a szoftver programok nyelvén beszélő és elektronikus postán levelező, az Internetet naponta használó kollegákkal, akik számára nem csupán a fentiek (humanista-nevelő, liberális-szolgáltató, szociális- elkötelezettségű) jelentik már a mindennapi dilemmák sűrűjét, hanem ezek mellett a technika hatékony működtetése, illetve a használat módjának mielőbbi megtanítása, a kutató, az oktató, az egyetemi, főiskolai hallgató könyvtárhasználói önállóságának kialakítása. (Igaz, ez utóbbi típus egyelőre inkább a szak-, illetve a felsőoktatási könyvtárakban válik jellemzővé.)
A fentiek átgondolása, valamint a jól látható társadalmi, és az ezekkel szorosan összefüggő könyvtári változások felidézése nyomán, szakmánk sajátos divergáló tendenciát jelez:
a) egyre több könyvtáros érzi szükségét, hogy a szociális munkában a mentálhigiénés feladatok ellátásában is jártasságra tegyen szert, mert egyre több munkanélkülivel, kallódó fiatallal, fogyatékossal, kábítószeressel stb. kell foglalkoznia,
b) mások viszont az adatbázisok, a programnyelvek, az üzleti információk stb. kezelésében igényelnek gyors és hatékony képzést, továbbképzést.
Szociális munkás és információmenedzser? A két pólus elkülönülése természetesen az egyéni hajlamoktól, személyiségjegyektől és a környezettől, az adott könyvtárat használók “megrendeléseitől”, igényeitől egyaránt függ.
A jelzett attitűdök, magatartásmódok mögött azonban létezik egy átfogóbb, mélyebb dilemma, s az erre adott válasz alapvetően összefügg a könyvtárosi jövőkép tartalmával. Értelmiséginek vagy csupán diplomás szakembernek tudja-e magát a mai magyar könyvtáros társadalom java?
A válasz pontos megfogalmazásához elsőként egy megbízható vizsgálatot kellene végeznünk, de ki ad ma erre 1-2 millió forintot? Másrészt röviden szólnunk kell az értelmiségi lét fogalmáról. Ha csupán az alkotó értelmiségiekre szűkítjük le a kört, akkor félő, hogy a könyvtárosok közül egyre kevesebbnek (2-3% vagy csak néhány ezrelék) lenne joga erre a címkére. Ráadásul, a politikai viszonyok konszolidációjával párhuzamosan mind kevesebb a 30-40 éve intézményeinkbe került “emigráns értelmiségi”.
Ha viszont felidézzük a századelő magyar szociológiai szakirodalmának9 egyik gyakran használt fogalmát, az organikus értelmiségi címkéjét, akkor egy éles sugárral tudjuk talán a könyvtárosi jövőképet is megcélozni. Amint az idevágó irodalomból tudjuk, az organikus, a szerves értelmiségi elsődleges feladata a társadalom normális működésének, működtetésének fenntartása, elősegítése. A pedagógus, az orvos, a lelkész és a könyvtáros alapvetően a kultúra átörökítését, a tradíció használható részének továbbadását szolgálja. De értelmiséginek lenni egyúttal egy kritikai attitűd meglétének bizonyítását is jelenti. Nem puszta elszenvedést, nem csupán a körülmények hatalma általi sodródást, hanem reflexiók megfogalmazását, összefüggések, ok-okozati láncolatok megértésének, átlátásának készségét is bírni és gyakorolni kell annak, aki az organikus értelmiségiek csoportjába kívánja önmagát sorolni. Mindezek hiányában talán pontosabb lenne raktárosnak, diplomás szakmunkásnak minősíteni önmagunkat és/vagy kollégáink jelentős részét.
Tegyük fel nagyon gyakorlatias módon a kérdést! Diplomás szakemberként milyen kiemelkedő olvasmányélményeink voltak az utóbbi 2-3 évben? Kikkel és milyen módon osztottuk meg azokat? Milyen összefüggéseket, kritikai észrevételeket fogalmaztunk írásban vagy szóban mi meg (nem szajkóztunk, ismételtünk, variáltunk csupán) az utóbbi 4-5 év magyar társadalom-, gazdaság-, szociál- vagy éppen kultúrpolitikájával kapcsolatban? Nem temeti-e el egészen bennünk az eredendően bizonyára meglévő organikus értelmiségit az örökös költségvetési, számítógépesítési, pénzügyi alkudozások, panaszkodások, netán fontoskodások sorozata?
Jövőképünk magabiztosabb felrajzolásához segít, ha még két további összefüggést tudatosítunk. A következő évtized kikerülhetetlen és egyre sürgetőbb feladata közeledni minden tekintetben az Európai Unióhoz. A jogi és közgazdasági szféra változtatásával párhuzamosan a perdöntő lépést éppen a kulturális életben kell megtennünk. Manapság Magyarországon a megfelelő korú népesség kétötöde érettségizik, míg a nyugat-európai demokráciákban ez négyötöd. Ugyanezen viszonyszám a felsőoktatásra vetítve 13% kontra 30%. Ebben az összefüggésben már sokkal érthetőbb, hogyan is lehet a felnőttek 60%-a könyvtárhasználó Dániában. Ott ilyen méretű a középosztály. Kikerülhetetlen feladat a közelítés, tehát az érettségizők jövőbeni kétharmados részaránya, illetve a főiskolára és egyetemre kerülők számának megduplázása10, hiszen köztudott, hogy a versenyben csakis a nagy tudás- és információtartalmú termékek és szolgáltatások indulhatnak eséllyel, s ezeket kizárólag a magasan képzett és folyamatosan tanuló, könyvtárhasználó munkaerő tudja megtermelni.
Iskolák megszüntetése, összevonása, a felsőoktatásban dolgozók létszámának csökkentése – miközben az érettségizők és diplomát szerzők aránya csaknem duplájára emelkedik majd? Ez egyértelműen a nagyobb – várostól az egyetemig – könyvtárak igénybevételének jelentős növekedését hozza magával. A folyamat már az elmúlt években megindult, ideiglenesen lassítható, de leállíthatatlan.
Végül egy áttételesebb, de nem kevésbe fontos adalék. Andorka Rudolf a mai magyar társadalom tudati állapotának jellemzéséhez Durkheim és Merton klasszikussá vált kategóriáját az anómia (a normák elvesztése, norma nélküli állapot) fogalmát idézi fel, miközben adatok garmadájával bizonyítja a kulturális, viselkedési normák, szabályok fellazulását, megszűnését, hatékonyságuk elolvadását: Például a magyar lakosság százezer lakosra vetített öngyilkossági arányszáma 1954-ben 17,7,1992-ben pedig 38,7 volt, a májzsugorodás (köztudottan az alkoholizmus mérőszáma) 1950-ben 5,0, 1992-ben már elérte a 70,5-öt, az 1993 tavaszán megkérdezettek 39%-a teljesen egyetértett azzal az állítással, hogy “aki vinni akarja valamire, az rákényszerül arra, hogy egyes szabályokat áthágjon”, 25% szerint pedig “manapság alig tudok eligazodni az élet dolgaiban”.
Hasonlóképpen ennek a belső iránytűnek a megzavarodásaként, működésképtelenségeként értelmezi a politikai pártok szavazóinak sodródását, befolyásolhatóságát, a pártpreferenciák instabil, kiszámíthatatlan jellegét. Erre a politikai-kulturális instabilitásra lehet ugyancsak következtetni az öt kelet-közép-európai volt szocialista országban és Ausztriában végzett vizsgálat eredményeiből, amelyben a Közel érzi-e magát valamely politikai párthoz vagy mozgalomhoz? kérdésre igen választ adók aránya Magyarországon volt a legkisebb:14% 11
“A kultúra nem tudás, nem művészi produkció, hanem valami életet szabályozó elv, amely egy embercsoport minden tagjának belső mágnese, irányítója.” – vélekedik Németh László12 . Nos, ez a belső mágnes, kohéziós erő és szabályozó elv a fentiek és még egy sor további bizonyíték (az abortuszok száma növekszik, az élveszületéseké csökken, kriminalitás, drogfogyasztás) szerint is gyengül, s mi a humanista, nevelői elkötelezettségű, a szociálisan érzékeny, de mégis liberálisan szolgáltató könyvtárosok mélyen tudjuk, hagy ez az “életet szabályozó elv”, a belsővé váló magatartásnormák, példák összessége éppen a klasszikus kultúrán, jelesül a szépirodalmi olvasmányokon keresztül örökíthető át a legkevésbé direkt, tehát a leginkább hatékony módon.
A politikai jellegű szélsőségekkel és a növekvő médiamanipulációval szemben csakis ez, a pedagógusok, az orvosok, a lelkészek és könyvtárosok, tehát az organikus értelmiségiek segítségével közvetített kulturális tradíció adhat belső biztosítékokat.
Milyen címkét szeretnénk tehát mellényünkre tűzve viselni 5-10 év múlva? Diplomás raktáros, szakmunkás? Mentálhigiénés, szociális munkás könyvtáros? Információ-menedzser? Netán az új technikát könnyedén működtető, de a hajdani elnevezést és ethoszt kissé szégyenlősen, mégis vállaló értelmiségi, könyvtáros?

Irodalom

  1. GEREBEN Ferenc – NAGY Attila: Azonosságtudat és olvasáskultúra. In: Valóság,1994. 9.sz.15-30.p.
  2. VIDRA SZABÓ Ferenc: A könyvtárosok képzettsége. In: Könyvtári Figyelő. Új folyam. 41.1995. 2.sz. 236-250. p.
  3. Településeink könyvtári ellátása 1993. Könyvtári statisztikák 1994. Budapest OSZK.
  4. ELLEY, Warwick B.: How in the world do students read? Hamburg, The International Association for the Evaluation of Educational Achievement, 1992.
  5. NAGY Attila: Hol terem a jó olvasó? In: Magyar Pedagógia,1994. 3-4.sz. 231-251.p.
  6. ELLEY, Warwick B.: im. 32-36.p.
  7. KATSÁNYI Sándor: Séta ideáink bölcsőhelye körül. In: Könyvtáros, 1991.1.sz. 5-8. p.
  8. HAVAS Katalin: Levél a tájékoztatásról. (Kézirat). 1995. Budapest FSZEK
  9. MANNHEIM, Karl: Essays the sociology of culture. London, Routledge and Kegan, 1956.
  10. ANDORKA Rudolf: A magyar társadalom: a múlt öröksége, a rendszerváltozás problémái és a lehetséges jövőbeli fejlődés 2005-ig. In: Valóság,1995. 2. sz. 60-90. p.
  11. ANDORKA Rudolf: uo.
  12. NÉMETH László: Az én katedrám. Budapest, Magvető-Szépirod.K.,1969. 98. p.