Az új könyvtári törvény előkészületeinek újabb szakasza

Szerző: Könyvtári Figyelő Szerkesztősége - 1995. január 8. vasárnap

Előkészületek, résztvevők

A magyar könyvtárügyet és könyvtári szolgáltatásokat szabályozó, jelenleg is – kisebb módosításokkal – érvényben lévő törvényerejű rendelet 1976-ban született. Megújítását, illetve új törvény megalkotását nemcsak az azóta eltelt közel húsz év során a könyvtárügyben bekövetkezett változások indokolják, hanem mindenekelőtt az 1990-ben lezajlott rendszerváltás, amely gyökeresen megváltoztatta a könyvtárak működését meghatározó politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális feltételeket.
Az elmúlt öt évben a Művelődési és Közoktatási Minisztérium irányításával folytak bizonyos előkészítő munkálatok, azonban ezek félbeszakadtak, és nem készült el egy széles körben elfogadott törvénykoncepció, még kevésbé a törvényjavaslat szövege. Ezért a Magyar Könyvtárosok Egyesülete elnöksége annak érdekében, hogy új lendületet adjon a munkálatoknak, elhatározta, hogy megteszi a tőle telhetőt.
AZ MKE elnöksége más oldalról is ösztönzést kapott ehhez. Az Európa Tanács 1994 során több alkalommal is foglalkozott azzal, miképpen segíthetné a közép- és kelet-európai országok könyvtárügyét. A múlt év elején (1994. február.3-4.) tartott szakértői konzultációt május 19-20-án újabb tanácskozás követte, most már a régióban működő egyesületek vezető tisztségviselőinek részvételévei. E megbeszélések során térkép készült ezen országok könyvtárainak legégetőbb problémáiról, s többé-kevésbé alakot öltött az is, miképpen tudná segíteni megoldásukat az Európa Tanács, számítva az Európai Bizottság hatékony közreműködésére.
A megoldandó problémák között kapott helyet a könyvtári törvénykezés is, hiszen az érintett országok majd mindegyike hasonló történelmi jelentőségű változáson ment át. Az Európa Tanács a maga dolgának is tekintette az új könyvtári törvények megszületésének előmozdítását. 1994. november 7-8-án szemináriumot rendezett a könyvtári törvényhozásról a közép- és kelet-európai országok szakértői számára, és ennek eredményeképpen ajánlásokat tett közzé. E szeminárium folyományának tekinthető az MKE elnöksége által tervezett szeminárium az új magyar könyvtári törvény előkészítéséről. Amikor az Európa Tanács értesült az MKE elnökségének tervéről, felvetette, nem volna-e lehetséges külföldi szakértőket is meghívni a régió országaiból, hogy a máshol ugyancsak élő probléma megoldásának újabb ösztönzést adjon. Az MKE készséggel fogadta a javaslatot.
A szemináriumra mintegy 40 magyar és 16 külföldi könyvtáros kapott meghívót. A magyar résztvevők a szakma vezető pozíciót betöltő reprezentánsai közül kerültek ki (a nemzeti könyvtár főigazgatója és vezető munkatársai, egyetemi és főiskolai könyvtárigazgatók, országos szakkönyvtárak, megyei és városi könyvtárak igazgatói, egyetemi és főiskolai könyvtáros tanszékek professzorai, az MKE és a Könyvtári és Informatikai Kamara tisztségviselői stb.), s természetesen megjelentek a Művelődési és Közoktatási Minisztérium illetékes munkatársai is (a Kulturális Örökség Főosztályának vezetője, a Könyvtári Osztály vezetője és mások). A külföldiek részvételét az Európa Tanács 40 000 Ft-os, valamint az Európai Bizottság 2500 ECU-s támogatása tette lehetővé. Két-két, a közművelődési és a tudományos könyvtárakat képviselő szakember kapott meghívást Horvátországból, Szlovéniából, Ausztriából, Szlovákiából, Ukrajnából, Romániából, Csehországból és Lengyelországból. (Az utolsó percben közbejött akadályok miatt csak az egyik cseh szakértő tudott eleget tenni a meghívásnak.)
A szeminárium első napján jelen volt Monika Segbert, az Európai Bizottság XIII. Főigazgatóságának képviselője, s mindhárom napon Giuseppe Vitiello, az Európa Tanács munkatársa.

A szeminárium lefolyása

A szeminárium programja – egyeztetve az Európa Tanács illetékes munkatársával – a következőképpen alakult: háttérelőadások az Igazságügyi Minisztérium, a Pénzügyminisztérium és a Belügyminisztérium részéről a könyvtári törvény koordinátáinak kijelölésére, a hazai résztvevők által elkészített és előzetesen szétküldött tézisek (e tézisek legtöbbjét a külföldi szakértők angol fordításban megkapták) alapján az új törvényben szabályozandó kérdések megvitatása, a külföldi résztvevők beszámolói országaik könyvtári törvényhozásának állásáról és kommentárjaik a magyar előkészületekről.
A szemináriumot Szabó Zoltán, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium politikai államtitkára nyitotta meg. Bevezetőjében kijelentette, hogy az MKM elkötelezte magát az egyes kulturális területek szakmai törvényeinek megalkotása mellett, bár vannak arra példák, hogy egyes fejlett országokban törvényi szabályozás nélkül is jól működik a könyvtári ellátás. Recessziós időszakokban azonban éppen az anyagi megalapozottság biztosítása érdekében van szükség a törvényre. Ezért többek között a fenntartói kötelezettségek és jogok, valamint az egyes szolgáltatásokért szedhető térítések szabályai feltétlenül rögzítendők az új törvényben.
Dr. Kara Pál, a Belügyminisztérium helyettes államtitkára úgy foglalt állást, hogy véleménye szerint feltétlenül szükséges egy új könyvtári törvény, nemcsak azért, mert a régi felett eljárt az idő, hanem az ügy társadalmi fontossága és az önkormányzatokra háruló feladatok miatt is. Ugyanis a hatályos önkormányzati törvény csak a fakultatíven ellátandó feladatok között sorolja fel a könyvtári szolgáltatást, s ez a jelenlegi nehéz gazdasági viszonyok közepette oda vezethet, hogy egyes önkormányzatok megszüntethetik vagy szüneteltethetik a könyvtári szolgáltatásokat. A statisztikai adatok szerint a könyvtárak társadalmi használata és fontossága nő, ugyanakkor az önkormányzatok központi normatív támogatása nem emelkedik. Az önkormányzatok nehéz helyzetükben általában azokat a szolgáltatásokat csökkentik vagy szüneteltetik, amelyeket a lakosság kevésbé sérelmez; egyelőre ezek közé tartozik a könyvtár is. Ezért van szükség a törvényre, amely nemcsak az önkormányzatok kötelező feladatává tenné a könyvtári szolgálat fenntartását, hanem a feltételeket is megteremtené hozzá.
Dr. Oros Paulina, az Igazságügyi Minisztérium főtanácsosa a törvényalkotás menetéről tájékoztatta a szeminárium részvevőit. Külön felhívta a figyelmet arra, hogy a törvény koncepciójának kialakításakor meg kell vizsgálni más országok gyakorlatát is, s a törvénytervezetnek harmonizálnia kell az Európa Tanács vonatkozó ajánlásaival. Az előkészítés fontos mozzanata a tervezett törvény rendelkezéseinek hatásvizsgálata, beleértve a feladatokra jelenleg fordított és az új törvény által előirányzott összegek felmérését és kiszámítását.
Novotnyk Imre, a Pénzügyminisztérium osztályvezetője ismertette az államháztartás tervezett reformjának főbb irányait, kiindulva az ország jelenlegi gazdasági nehézségeiből. Számos területen finanszírozási nehézségek jelentkeztek, s az állam egyre kevesebb területen kívánja a finanszírozás terheit vállalni. A központi források jelenlegi 70%-os redisztribuciós részarányát 50%-ra tervezik csökkenteni, 1995-ben 8%-kal, 1996-ban 10%-kal csökkennének a közösségi kiadások. Ehhez járul még az infláció okozta forrásszűkülés. Ugyanakkor az államháztartás hiányát a GDP 6,4%-áról (1995) 4%-ára kell csökkenteni. Az államháztartási reform keretében tervezett intézkedések számos megszorítást jelentenek, amelyeket jó számításba venni az új könyvtári törvény előkészítése során.
A bevezető és háttérinformációkat nyújtó előadásokhoz számos kérdést tettek fel a résztvevők, majd a szeminárium az alábbi négy témakörbe csoportosítva foglalkozott az új könyvtári törvényben rendezendő kérdésekkel:

  • 1. általános megfontolások,
  • 2. a fenntartás joga és kötelezettsége,
  • 3. a használat és szolgáltatások,
  • 4. a könyvtári rendszer.

A külföldi résztvevők szimultán angol tolmácsolás segítségével végig nyomon követhették az elhangzottakat, tekintettel azonban arra, hogy kifejezetten az új magyar könyvtári törvény megvitatása szerepelt napirenden, nem kapcsolódtak be a vitába. Mint ahogyan ezt Giuseppe Vitiello, aki a harmadik napon a megbeszélést vezette, megjegyezte, az Európa Tanács szempontjából a magyar törekvések a helyi körülmények által meghatározott esettanulmányt képeznek, amelynek mind tartalmi, mind metodikai konzekvenciáit a külföldi résztvevőknek maguknak kell levonni és saját körülményeik között alkalmazni.

Három kérdéskörben kérte a külföldi vendégek megnyilatkozását:

  • hogyan áll saját országukban a könyvtárügy törvényi szabályozása tekintettel arra is, hogy a nyugati országokban inkább egy deregulációs folyamat figyelhető meg, ezen belül miképpen válaszoltak meg olyan kényes kérdéseket, mint például milyen könyvtártípusokra terjed ki a törvény hatálya, térítésért vagy ingyenesen nyújtják-e az egyes könyvtári szolgáltatásokat, mennyiben befolyásolja az új könyvtári technológia a könyvtári rendszer működésének jogi szabályozását, milyen lehetőségek nyílnak a rendszerszerű működés előmozdítására (pl. központi pénzügyi alapok létesítése);
  • melyek az egyes országok jellegzetességei, milyen feltételek között működnek a könyvtárak, milyen befolyással bírnak a könyvtárosi és könyvtári egyesületek, milyen viszonyban állnak a kormányok a társadalmi szervezetekkel, mennyire állanak közös nevezőn a különféle könyvtártípusok, különös tekintettel a törvényalkotásra;
  • milyen segítséget nyújthatna az Európa Tanács az egyes országoknak akár a törvények megalkotásában, akár a törvények végrehajtásában.

Új, hatályos könyvtári törvényről csak a lengyelek és a szlovénok számolhattak be. Lengyelországban a törvény hatálya csak a közművelődési könyvtárakra terjed ki, Szlovéniában átfogóbb. Szlovákiában egy igen alapos és minden lényeges kérdésre kiterjedő szakmai törvénykoncepciót dolgoztak ki; kérdés, mennyit lehet belőle a törvénytervezetben, még inkább a törvényben érvényesíteni. Romániában régóta dolgoznak a törvényen, de még nem sikerült a parlamenthez beterjeszteni. Horvátországban és Ukrajnában ugyancsak érzik a könyvtárügy és könyvtári szolgáltatások új jogi rendezésének szükségességét, de még csak a munkálatok elején tartanak. Ausztriában az egyetemi könyvtárak ügyével az egyetemi jogszabályok foglalkoznak, a közművelődési könyvtárakra vonatkozóan törvénytervezet készült (benne külön paragrafus foglalkozik a nemzeti kisebbségek könyvtári ellátásával), de kérdéses még elfogadása.
Előzetesen rövid írásos anyagok tájékoztattak a cseh, horvát, szlovák, román és ukrán helyzetről, a résztvevők azonban vállalták, hogy 1995. október végéig részletesebb jelentést küldenek, reflektálva már a szemináriumon elhangzottakra is, mind az Európa Tanácsnak, mind az MKE-nek. Ezek a jelentések a Könyvtártudományi Szakkönyvtárban és az MKE titkárságán férhetők hozzá, együtt a szeminárium magyar résztvevői számára háttéranyagként lefordított francia könyvtári kartával, a holland közművelődési könyvtári kartával, a dán, a finn és a norvég könyvtári törvénnyel, a svéd ?törvénytelen” állapotról szóló beszámolóval, az Európa Tanács vonatkozó ajánlásával, s Jean Gattégnonak az UNESCO közművelődési könyvtári kiáltványát kritizáló írásával.

Mire jutott a szeminárium?

Eleve nem lehetett elvárni e szemináriumtól, hogy produkálja az új könyvtári törvény szakmai koncepcióját. A cél az volt, hogy a legilletékesebb szakemberek közreműködésével egy problémakataszter, alternatív megoldási javaslatok gyűljenek össze, amelyek a további munka kiindulópontjául szolgálhatnak. A szeminárium nem egyhangú vagy szavazattöbbséges határozatokat hozott, nem oldotta fel a különböző megközelítések és szemléletmódok közötti ellentmondásokat, de nagyban hozzájárult a nézetek tisztázásához, a társadalmi, politikai, gazdasági adottságok felméréséhez, egy új könyvtári törvénnyel szemben támasztható, reális elvárások körvonalazásához. Az alábbiakban megkíséreljük a szakmai nyilvánosság elé tárni a közös gondolkodás gyümölcseit, mégpedig az egyes témakörök írásba foglalt tézisei és az elhangzottak alapján; az összefoglaló készítője élt azzal az előjogával, hogy a szemináriumon el nem mondott észrevételeit is belefoglalta e jelentésbe. (Az érdeklődők a tézisekhez és a szemináriumról készült emlékeztetőhöz a Könyvtártudományi Szakkönyvtárban és az MKE titkárságán férhetnek hozzá; a titkárságon ezen felül teljes hangfelvétel is rendelkezésre áll.) Illőnek tartjuk, hogy név szerint felsoroljuk azokat, akik egy vagy több témakörhöz írásban is hozzászóltak: Bényei Miklós, Berke Barnabásné, Gellér Ferencné, Gomba Szabolcsné, Horváth Tibor, Kertész Károly, Koltay Tibor, Orosz Bertalanné, Pallósíné Toldi Márta, Petrovics Mária, Redl Károly, Simon Zoltán, Sonnevend Péter, Szántó Péter, Tóth Gyula, Tóthné Környei Márta, Tuba László, Vajda Erik, Varga Róbert. Köszönetünk kifejezése mellett tőlük is, a szóban hozzászólóktól is elnézést kérünk, hogy a beszámolóban – gondolataikat mintegy ?kisajátítva” – név szerint nem utalunk esetenként a forrásra. A szakmai lapok szerkesztőinek nevében is kérjük azonban őket, idevágó nézeteiket bővebben kifejtve is adják közre, s tegyék meg kiegészítő és kritikai megjegyzéseiket az alábbiakhoz.

Általános megfontolások

A régi és az új

Az első, ha nem is a legfontosabb kérdés, amivel szembe kellett nézni: valóban új könyvtári törvényre van szükségünk, vagy pedig megteszi továbbra is a régi.
Kétségtelen, hogy a jelenleg érvényben lévő törvényerejű rendelet külső (társadalmi, politikai, gazdasági) és belső (a könyvtári rendszerben bekövetkezett változások) miatt egyaránt elavult. Keményebb megfogalmazás szerint: gyakorlatilag nem létezik. Olyannyira nem, hogy könyvtárak sora nap mint nap megszegi egyik legérzékenyebb rendelkezését, amely az ingyenes könyvtári szolgáltatásokról szól. Viszont mégiscsak hatályos, tehát ha egy könyvtárhasználó venné a fáradságot, és pert indítana kérdezvén, milyen alapon kérnek tőle térítést a könyvtárban, kérdés, hogy a bíróság kinek adna igazat. Talán nem maguknak a könyvtáraknak kellene egy próbapert indítani – hiszen pervesztés esetén álláshelyek is veszélybe kerülnének (gondoljunk csak például az audiovizuális dokumentumok kölcsönzésekor szedett kezelési díjakra), – de a könyvtárpolitikai irányításnak előbb-utóbb el kell döntenie, egy új könyvtári törvény megalkotásáig mi jobb: egy folyamatosan megszegett jogszabály vagy – hatályon kívül helyezése esetén – egy sine lege állapot. Aligha realizálható egy olyan kompromisszum, amely szerint őrizzük meg az 1976-os tvr. ma is védhető passzusait, mert annyira kiürülne (gondoljunk csak a szakszervezeti közművelődési könyvtárakkal vagy a szakkönyvtárakkal történtekre, de más fejleményekre is), hogy puszta formalitássá válna. Ha pedig módosítani szeretnénk, akkor ez már új törvény megalkotását jelentené. Más kérdés, hogy a belőle vállalható alapelveket, célokat a megváltozott körülmények között is érvényesíteni kellene.
Lehetséges, hogy az 1976-os tvr. hatálytalanítása magával vonja más könyvtári jogszabályok eltörlését is. Valójában ezek sem befolyásolják érdemben már a könyvtári gyakorlatot, vagy ha igen, bár ne tennék, mint például a 3/1975 (V111.17.) KM-PM együttes rendelet a könyvtári állomány ellenőrzéséről (leltározásáról), amely egészen más tulajdonosi és gazdasági viszonyok között szabályozta ezt a kérdést.
Akár a jelenlegi jogszabály(ok) kopottsága felől, akár a jogi rendezettség felől nézzük a dolgot, mindenképpen indokolt egy új könyvtári törvény megalkotása. Ez természetesen hosszú időt igénybe vevő folyamat. Ezért egyelőre tudomásul kell vennünk azokat a sok esetben messze nem kielégítő kereteket, amelyeket az új törvények (elsősorban az önkormányzati, a felsőoktatási és a közoktatási) megszab, s hozzá kell látnunk egy jövőbe mutató könyvtári törvény kimunkálásához. Ezzel párhuzamosan azonban élni kell a szakmai irányelvek, normatívajavaslatok és ajánlások lehetőségeivel, hogy a könyvtári ellátás méretezését és minőségét a fenntartók előtt, de ennél szélesebb körben is tudatosítsuk.
A realitással számot vetve arra kell jutnunk, hogy közelesen csak akkor várható könyvtári törvény, ha nem jár jelentős többletkiadásokkal. Ezért azt az alternatívát is fontolóra kell venni: most a lehetőségekhez, vagy később a kívánalmakhoz igazodó törvény szülessen. Vannak, akik szerint akkor is érdemes és szükséges deklarálni az alapvető célokat, ha pillanatnyilag elérni nem, csak kitűzni lehet őket, mások szerint viszont deklarációt nem törvénybe, hanem manifesztumba kell foglalni. A probléma az, hogy egy deklaráció képes-e kulturális folyamatokat generálni, ha a végrehajtás feltételei hiányzanak.
Mindenképpen a szakma felelőssége, hogy produkálja a törvény tervezetét. Ez akkor is hasznos, ha egyelőre sok minden megelőz is bennünket a törvényalkotási programban. Hiba lenne lemondani arról a lehetőségről, hogy a könyvtári ellátás társadalmi funkcióját jogi formában is prezentáljuk, s készen kell állnunk a körülmények kedvező irányú változására.

Állampolgári jog a könyvtári ellátáshoz

Ha lesz új könyvtári törvény – s legyen -, akkor annak egyetlen kiindulási pontja lehet; a Magyar Köztársaság Alkotmányában rögzített alapvető jogok köre. Annál is inkább, mert a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény 2. §-a kimondja, hogy az Országgyűlés törvényben állapítja meg az állampolgárok alapvető jogait és kötelességeit, ezek feltételeit és korlátait, valamint érvényre juttatásuk szabályait. A kérdés itt az, hogy az alkotmányban néven nevezett gondolat- , lelkiismereti és vallásszabadság gyakorlásához, a szabad véleménynyilvánításhoz, a közérdekű adatok megismeréséhez és terjesztéséhez, a művelődéshez, a tudományos és a művészeti élet szabadságához, a tanszabadsághoz és a tanítás szabadságához eszközként elengedhetetlenül szükséges könyvtári szolgáltatást külön törvény rendezze-e, mint a felsorolt jogok érvényesítésének feltételét. Minden alapunk megvan arra, hogy e kérdésre pozitív választ előlegezzünk meg: más országok gyakorlata, az Unesco és az Európa Tanács ajánlása, a hazai politikai szándék, mind az új magyar könyvtári törvény felé mutat.
Ha szögletkőnek az állampolgári jogokat tekintjük, akkor nyilván e jogok érvényesülése-érvényesítése szempontjából kell megközelíteni a könyvtárügyet, s a törvényben nem a ?szakmai belügyekkel”, a működés és működtetés részleteivel kell foglalkozni. Tehát a felsorolt alkotmányos jogok gyakorlásához szükséges információk rendelkezésre bocsátásának feltételeit és szabályait kell a törvénynek meghatároznia, s ebből a megfontolásból a hangsúlynak az információs, esztétikai élményszerző és rekreációs könyvtári szolgáltatásokra és igénybevételük módjára, az állampolgár, mint könyvtárhasználó jogaira és kötelezettségeire, a könyvtárak gazdáinak, mint a fenntartásért és működtetésért felelős szervek kötelességeire és jogaira kell esnie. A könyvtári szolgálatnak olyan súlya és jelentősége van az alapvető állampolgári jogok gyakorlása szempontjából, s e jogok gyakorlását olyan változatos és egymással szorosan összefüggő elemekből álló rendszer teszi lehetővé, hogy bár más törvények is tartalmaznak és tartalmazzanak is idevágó rendelkezéseket (ld. pl. közoktatási törvény), külön könyvtári törvénynek kell garantálnia a könyvtári ellátás fenntartását, színvonalát és méretezését. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy a törvény aprólékosan határozza meg a könyvtárakra fordítandó összegeket vagy normatív módon fogalmazza meg a fenntartás költségeit, hanem inkább azt, hogy a könyvtári szolgálatot és szolgáltatásokat lehető részletességgel és pontossággal írja le, hogy kellő határozottsággal orientálja a fenntartó szerveket kötelezettségeik teljesítésére.
Az állampolgári jogok gyakorlásához a törvénynek magának is gondoskodnia kell az esélyegyenlőség megteremtéséről. Ez egyrészt a hátrányos (nem, faj stb. szerinti) megkülönböztetések határozott tiltását jelenti, másrészt pedig pozitív diszkriminációt azon társadalmi csoportok tagjai számára, akiknek könyvtárhasználata különböző nehézségekbe ütközik. Ide tartoznak az egészségileg hátrányos helyzetben lévők, bizonyos földrajzi régiókban élők, a nemzetiségi lakosok stb.
Tekintetbe kell venni a hazánkban rövidebb – hosszabb ideig tartózkodó külföldi állampolgárok könyvtárhasználati jogát is. Sőt, a magyar könyvtárügyet terheli az a kötelezettség is, hogy a nagy, nemzetközi könyvtári munkamegosztásban reá hárul a Magyarországra, a magyarságra vonatkozó információk gyűjtéséért, feldolgozásáért és rendelkezésre bocsátásáért viselt felelősség.
Érdekes gondolatként merült fel egy másik lehetséges kiindulási pont a könyvtári törvény megalkotásához. E szerint a könyvtári ellátást és szolgáltatásokat megtérülő szellemi beruházásnak kell tekinteni, amely az egész ország létének és fejlődésének nélkülözhetetlen előfeltétele. Az információ ebben az összefüggésben tőkeként mutatkozik meg, melynek haszna az egész lakosság javát szolgálja. Különösen a finanszírozás terén bizonyulhat hasznos megközelítési szempontnak ez a felfogás.

A törvény hatálya

Ha a törvény az állampolgári jogok érvényesítéséből indul ki, ez meghatározza azt a könyvtári kört is, amelyre hatálya kiterjed: azokra a könyvtárakra és könyvtári szervezetekre, amelyekre a lakosság könyvtári ellátását bízza. Ezek körének megvonására többféle megközelítés is kínálkozik.
Alighanem tarthatatlan az új körülmények között az a korábbi nézet, hogy a törvény terjedjen ki az országban működő valamennyi könyvtárra. A tulajdonviszonyok megváltozása ezt lehetetlenné teszi. Tehát indokolt a kör valamiféle szűkítése.
Fölmerülhet a nyilvánosság kritériuma: a könyvtár hatálya alá esik mindazon könyvtár, amely hozzáférhető a nyilvánosság számára. Első pillantásra szimpatikusnak látszik, de ha jobban belegondolunk, kérdéses, hogy a könyvtári törvény bármi módon is beleavatkozzék vagy beleavatkozhat a magánszemélyek, vállalatok, egyházak, egyesületek, testületek stb. által fenntartott és működtetett könyvtárak tevékenységébe. Még akkor is, ha a tulajdonos a közönség egésze vagy egy csoportja részére hozzáférhetővé teszi a könyvtárát. Ehhez alkotmányadta joga van, s különféle törvények kellő kereteket adnak a működtetéshez és használathoz.
Nem biztos, hogy kellő fogódzót ad a hatály körvonalazásához, ha az állami és önkormányzati alapítású és fenntartású könyvtárakat tekintjük a törvény szereplőinek. De nehezen értelmezhető az a meghatározás is, amely szerint a törvény hatálya alá esik minden könyvtár, amely az alkotmányban lefektetett jogok érvényesítését vállalja. Ugyanis ad absurdum vive a dolgot: mi van akkor, ha a fenntartók egytől-egyig úgy döntenek, hogy ők bizony nem vállalják ezt a terhet? Esetleg csak bizonyos feltételek mellett?
Ez a kérdés közelebb vezet egy könnyebben értelmezhető kategóriához, mégpedig a közpénzekből fenntartott könyvtárak csoportjához. Úgy tűnik azonban, hogy e könyvtárak mindegyikét sem lehet minden további nélkül a törvény hatálya alá vonni (gondoljunk csak a kutatóintézeti könyvtárakra), hanem közülük csak azokat, amelyeket nyilvánosnak, azaz bárki számára hozzáférhetőnek minősít a törvény. Első megközelítésben e közpénzekből fenntartott nyilvános könyvtárak közé tartozhat a nemzeti könyvtár, az országos szakkönyvtárak (nem az 5/1978 (X11.12.) KM rendelet mellékletében felsoroltak, hanem mintegy 8-10 könyvtár); az egyetemi könyvtárak, esetleg a főiskolai könyvtárak, az önkormányzatok által fenntartott közművelődési könyvtárak.
Finomítja ezt a kategóriát, ha nem egyszerűen közpénzekből fenntartott nyilvános könyvtárakról beszélünk, hanem esetleg közfeladatokat ellátó nyilvános könyvtárakról. Ez ugyanis kaput nyitna azok előtt a kétoldalú elhatározáson alapuló szerződések előtt, amelyek alapján egyházi, egyesületi stb. könyvtárak teljes működésükre vagy csak bizonyos szolgáltatásaikra anyagi támogatást kapnának a könyvtárfenntartásra kötelezett szervektől, akik így tennének eleget kötelességüknek, a kedvezményezett szerv pedig könyvtárát ennek fejében azoknak az előírásoknak megfelelően működtetné, amelyeket a törvény a nyilvános könyvtárak számára előír. Ez a kötelezettség természetesen csak a közfeladat ellátásának mértékéig terhelné a tulajdonost.
A könyvtári törvény hatályának fenti értelmezése azonban nem elegendő. A cél az, hogy statikus, izolált könyvtárak halmaza helyett egy dinamikus, összehangolt szolgáltatásokat nyújtó, egymással kooperáló tagokból álló könyvtári rendszer teljesítse az állampolgári jogok gyakorlásából következő feladatokat. A hangsúly tehát a könyvtári rendszerre, s nem az egyes könyvtárakra esik. A rendszerre mint olyanra hárulnak a kötelezettségek, a rendszer egészében felelős a dokumentumok és információk gyűjtéséért, feldolgozásáért, tárolásáért és hozzáférhetővé tételéért. Csak így valósítható meg az a követelmény, hogy az állampolgár lépjen be bármely ponton, a teljes hazai könyvtári rendszer, s rajta keresztül a világ könyvtári és információs szolgáltatásai is rendelkezésére álljanak.

Néhány tartalmi és szerkezeti megfontolás

Az új könyvtári törvényt szerződésnek is felfoghatjuk a társadalom és a szakma között, amely szabályozza a társadalom és a könyvtári szolgáltatások viszonyrendszerét. A társadalom meghatározza a könyvtári rendszertől elvárt feladatokat, s ezekhez hozzárendeli a teljesítésükhöz szükséges erőforrásokat. Nem intézménycentrikus, hanem feladatcentrikus törvényre van szükség; Kérdéses azonban, milyen mechanizmus alakítandó-alakítható ki az erőforrások méretezésére, évenkénti megállapítására, allokálására. Valószínűleg a törvényben csak általános elvek rögzíthetők, amelyeket tartalommal a mindennapok során lehet megtölteni.
Fölmerül az a gondolat is, hogy egyetlen törvény megalkotását irányozzuk-e elő, vagy pedig szeletekben rendezzük-e az ügyet. Ez utóbbi esetben szóba jöhet egy jogszabály, amely a könyvtári rendszer általános kérdéseivel foglalkozik, egy másik, amely a nemzeti könyvtárral és az országos szakkönyvtárakkal, egy harmadik, amelyik az önkormányzatok által fenntartott könyvtárakkal, s mindezeket kiegészíthetnék csatlakozó jogszabályok a kötelespéldány-szolgáltatásról és a szerzői jogról, a nemzeti kulturális örökség védelméről stb.
Jobb esélye van azonban egy átfogó könyvtári törvénynek, amely keretet szab a teljes rendszer működésének. Így elkerülhető a részletes szabályozás csapdája, ami bizonnyal túlzott megkötöttségeket eredményezne, túlságosan igazodva a mai körülményekhez és ezzel elmerevítve a rendszer rugalmasságát és alkalmazkodóképességét. Ártalmas is, megvalósíthatatlan is a rendszer minden elemére kiterjedő szabályozás, viszont a lényeges és alapvető kérdésekben nem kerülhető meg az egyértelmű rendelkezés, még ha esetleg nem találkozik is általános szimpátiával. Ez nem jelenti azt, hogy a törvénytervezet kidolgozása során máris engedjünk a szakmailag optimálisnak tartott megoldásokból; a kompromisszumok megkötésére ráérünk később is. Induljunk ki az ideálisból, s alkalmazkodjunk a realitásokhoz.
Ha a könyvtári törvényt kerettörvénynek tekintjük, amely nem kell, hogy kiterjedjen az összes könyvtártípusra és minden szakmai problémára, akkor a gyakorlat fogja megmutatni, milyen további szabályozásra vagy iránymutatásokra van szükség. Valószínűnek látszik, hogy egy sor ügyet, feladatot, szolgáltatást, amelyet korábban jogszabállyal láttunk szükségesnek rendezni, lehetséges lesz az új viszonyok között szakmai konszenzussal, együttműködési megállapodásokkal, minisztériumi vagy a szakmai szervezetek által kibocsátott irányelvekkel közös mederbe terelni. (Példának vehetjük a könyvtárközi kölcsönzést: e szolgáltatás nyújtását a törvénynek kell előírnia, esetleg néhány alapelvét is rögzítheti, de technikai részleteit, működtetését stb. már magának a szakmának kell megoldania.)
Célszerű lesz a könyvtári törvény tervezetét más, érintkező területek (pl. múzeumok, levéltárak stb.) jogszabályaival is egyeztetni, összehangolni. Különösen fontos, hogy azokban a jogszabályokban, amelyek valamiképpen érintik a nyilvános közkönyvtárakat is (pl. felsőoktatási törvény), a könyvtári törvény rendelkezései megerősítést, esetleg részletesebb kifejtést nyerjenek. Fölvetődik – bár eleve kétségekkel terhelten – az a gondolat is, ha a kötelespéldány-szolgáltatásra nem sikerül magas szintű jogszabályt alkotni, esetleg a könyvtári törvényben kíséreljük meg ezt a számos könyvtári szolgáltatást közvetlenül érintő, akut kérdést rendezni.

A fenntartás joga és kötelezettsége

A finanszírozás bökkenői

Kiindulópontunk tehát az, hogy a könyvtári ellátás alapvető állampolgári jogok gyakorlásának a feltétele és eszköze. A törvénynek garanciát kell adnia ezen eszközmegteremtésének és működtetésének fedezetére, azaz meg kell jelölnie a költségviselőt, s meg kell határoznia, hogy a költségviselőre milyen terhek hárulnak.
A bökkenő ott van, hogy a törvény ugyan elrendelhet valamit, de kérdés, hogy a végrehajtáshoz szükséges anyagi feltételek rendelkezésre állnak-e. Más szóval: lehet-e számítani törvényi rendelkezésre az anyagi alapok előzetes megteremtése nélkül. A dilemma tehát itt áll előttünk: legyen mielőbb könyvtári törvény, amely csak általában szól a könyvtárfenntartás kötelezettségéről s utána a törvény erejére támaszkodva vívjuk tovább csatánkat az anyagiakért, vagy pedig a törvénytől várjuk a garanciákat egy olyan szintű finanszírozásra, amelyet az elkövetkező években aligha engedhet meg magának az állam vagy más könyvtárfenntartó. Valószínűleg az első megoldást kell választanunk, ami azt jelenti, hogy nagyon kevés egzisztenciális garanciát építhetünk be a törvénybe akár magára az intézményre, akár az ott dolgozókra vonatkozóan. Ez különösen a könyvtári szolgálat folyamatos finanszírozása szempontjából nyugtalanító, mivel egy-egy ?elspórolt” év óriási hiányokat eredményezhet az állományban és a szakképzett személyzetben, s ennek következtében a szolgáltatásokban.
Mindenképpen hasznos lenne, ha a könyvtári ellátás is megjelenne a költségvetés által kötelezően finanszírozandó feladatok között, még akkor is, ha számszerűsített normatívát nem lehetséges vagy nem kívánatos teljes egészére megállapítani; elképzelhető azonban, hogy egyes könyvtártípusokra vagy/és bizonyos könyvtári feladatokra vagy mutatókra (állománygyarapítás, személyzet stb.) talán sikerül normatív módon a minimális ráfordítást megszabni. Ha igen, s nem a szkeptikusoknak van igazuk! minél előbb hozzá kell látni az erre vonatkozó javaslatok kidolgozásához.
A normatívák kiküzdésénél is fontosabb azonban, hogy a törvény kötelező feladatként jelölje meg a könyvtárfenntartást. Ezért erőfeszítéseinket talán ne is annyira a kvóták, normatívák, meghatározott összegek kiküzdésére összpontosítsunk, hanem az ellátandó feladat meghatározására. Nem mintha ez könnyebb dolog lenne. Itt találjuk magunkat szemben a könyvtári szakmai minimum mindig kényes kérdésével (azaz milyen minimális feltételeknek kell megfelelnie egy könyvtárnak), a minimum hogyan értelmezendő a különféle típusú, nagyságrendű és funkciórendszerű könyvtárak (különösen a legkisebbek) esetében, intézményi vagy ellátási minimumot állapítsunk-e meg stb. Mindenesetre a szolgáltatások és a finanszírozás között egyértelmű kapcsolatot kell teremteni: adott feladatkör ellátásához megfelelő anyagi forrásokat kell hozzárendelni. Minél részletezőbb a fenntartó elé kitűzött célok (ellátási feladatok) meghatározása, minél hitelesebb szakmai sztenderdek állnak rendelkezésre, annál több kilátás van az adekvát finanszírozásra. Annál is inkább, mert egyre kevésbé az előző évi költségvetés a finanszírozás bázisa, hanem egyre inkább a megszabott feladatokhoz rendelődnek az anyagi források. S ebben az esetben lehet valójában komolyan fontolóra venni a fenntartói mulasztások szankcionálhatóságát.

Állami és helyi kötelezettségek

Igen kényes kérdés, hogy a finanszírozás mennyiben jelent állami és mennyiben helyi fenntartói (önkormányzat, egyetem stb.) feladatot. Egyértelmű az állam közvetlen fenntartói feladata az országos költségvetésben név szerint szereplő könyvtárak esetében. Vitatottabb a közvetlen állami finanszírozás az intézmények keretében működő és az önkormányzatok könyvtárai esetében. Fölmerül az a megoldás is, hogy átmenetileg az állam járuljon hozzá egy bizonyos mértékben (50%?) e könyvtárak fenntartásához, ha a normatíváknak megfelelően a fenntartó is hozzáteszi a magáét; így érvényesülhetne a legpregnánsabban az állami garancia az ellátás alapfeltételeinek biztosításában. Egy ilyen modell ma már aligha alkalmazható, részben az állam redisztribuciós szerepének csökkenése, részben a helyi autonómiák erősödése következtében; Így minden valószínűség szerint a törvény keretei között a fenntartó által meghatározott feladatok ellátásáért állami támogatás nemigen várható, s kérdés, indokolt volna-e.
Más a helyzet azonban akkor, ha az állam olyan feladatok teljesítését várja el, rendeli meg a könyvtártól, amelyek túlesnek a fenntartó illetékességén. (Például az egész rendszer számára nyújtott szolgáltatások működtetése, speciális programok lebonyolítása.) Ilyen esetekben jogosan várható kiegészítő állami támogatás. A kérdés azonban az, sikerül-e ezt az elvet a törvényalkotóval elfogadtatni, illetve sikerül-e az állami költségvetésbe e célra egy rendszeresen megjelenő tételt beállítani? A központi állami könyvtári alap létrehozása létkérdés, de a jelen fejlemények ismeretében reálisan nem számolhatunk vele.
Csak ha föltételezzük, a parlament magáévá teszi ezt az álláspontot, s a képviselők rendszeresen meg is szavaznak bizonyos összeget erre a célra, akkor lehet egyáltalán foglalkozni azzal a kérdéssel, indokolt-e, hogy az egyetemi könyvtárak a külső használók ellátásáért, a nemzeti könyvtár és az önkormányzati könyvtárak az egyetemi és főiskolai hallgatók fogadásáért kiegészítő állami támogatást kapjanak. Talán helyesebb volna azonban azt az elvet követni, hogy a nyilvános könyvtárnak, amelyet közvetlenül vagy közvetve, de közpénzekből tartanak fent, mindenki előtt nyitva kell lennie, s ezért külön dotációra nem számíthat. (Más dolog, hogy elsődleges feladatainak megfelelően építi állományát és tartja fent szolgáltatásait, s nem igazodik a nála jelentkező egyéb igényekhez.)
A kétszintes közigazgatási rendszer következtében hasonló probléma jelentkezik a megyékben is. A helyi önkormányzat saját lakossága könyvtári ellátásáért felelős, de vajon kérhet-e kiegészítő támogatást akár a megyétől, akár az államtól a másutt lakók kiszolgálásáért? Ezért aligha. Más kérdés, ha könyvtára részt vesz a megye könyvtári ellátási rendszerének működtetésében, szolgáltatásokat nyújt más települések könyvtárainak stb. Ekkor bizony indokolt, hogy a megyei közgyűlés illő támogatást nyújtson ezért. A megyei közgyűlés sajátos helyet foglal el az ország közigazgatási rendszerében, s könyvtárfenntartói feladatát érdemes lenne ebből a szempontból újra fontolóra venni: nem inkább azért felelős-e a megyei közgyűlés, hogy a megye településein lakók lehetőleg azonos szintű könyvtári ellátásban részesüljenek, hogy minden lakoshoz eljussanak a megyei és az országos rendszer szolgáltatásai, semmint egy adott település központi könyvtára fenntartásáért? Kibontakozást ígérnek azok a megoldások, amelyek a megyei könyvtárak közös, megyei és városi finanszírozását eredményezik, ezen az úton azonban tovább kellene menni: magát az intézményt a városi önkormányzat fenntartásába helyezni, s a megyétől azoknak a feladatoknak a finanszírozását elvárni a megyeszékhelyen, de más településeken is, amelyek a megyei rendszer működő- és szolgáltatóképességéhez szükségesek.

A könyvtárak fenntartói és felügyelete

Akárhogy is, a törvénynek meg kell neveznie a könyvtárak fenntartóit, a nemzeti könyvtáron kezdve az egyetemi könyvtárakon át egészen a legkisebb falusi könyvtárig. Egyértelművé kell tenni, ki a felelős a könyvtár létrehozásáért és finanszírozásért. Ebbe természetesen belefér az is, hogy több, fenntartói kötelezettséggel terhelt szerv közösen működteti a könyvtári ellátást nyújtó szervezetet. Ez történhet úgy, hogy a kisebb települések önkéntes társulásként, szerződéses alapon összeállnak a szolgáltatás működtetésére vagy megrendelik egy nagyobb település könyvtárától az ellátást; ilyen szerveződések joggal számíthassanak a megyei közgyűlés támogatására. Nem kizárt az sem, hogy kötelező társulásként jöjjenek létre ilyen ellátó szervezetek.
Sőt, a közös fenntartás ajtaját tovább kell nyitni. Nem lehet akadálya annak, hogy különböző jellegű könyvtári szolgáltatások fenntartására kötelezett szervek közösen tartsanak fent egy olyan könyvtárat, amely mindkét követelménynek eleget tesz. (Például a város közművelődési könyvtára egyben a vonzáskörzetben működő felsőoktatási intézmények központi könyvtára is.)
A fenntartóknak nyilván nem az egyetlen dolguk, hogy könyvtáraikat finanszírozzák. Kétségtelen, hogy az éves költségvetés megállapítása, a felújítási és beruházási keretek megszabása döntő kihatású az egész szolgálatra, ám ez nem minden. A teljesség igénye nélkül csak példaként említünk néhány olyan tennivalót (jogot? kötelezettséget?), amely a fenntartói autonómiából következik, s a gazda folyamatos gondoskodását igényli.
Még ha sikerül is a törvényben (illetve a csatlakozó rendelkezésekben, irányelvekben) a legnagyobb körültekintéssel leírni az egyes könyvtártípusok feladatkörét, mégis a fenntartó hatáskörébe tartozik intézménye feladatkörének, szervezetének, működésének és szolgáltatásainak részletes meghatározása.
Ugyancsak a fenntartó diszkrecionális joga – a törvény rendelkezéseinek keretében – megállapítani, hogyan, milyen feltételekhez kötött a könyvtár használata, milyen díjakat, térítéseket kell fizetni. (A saját bevételek fölötti rendelkezés jogát nem a könyvtári törvényben lehet szabályozni, bármennyire növekszik is szerepük az intézmény finanszírozásában, s bármennyire kívánatos lenne is helybeli felhasználhatóságuk garantálása.)
Igen lényeges joga és kötelessége a fenntartónak, hogy intézménye tevékenységét folyamatosan figyelemmel kísérje, felügyelje; ez nem pusztán az éves munkatervek és jelentések jóváhagyásából és elfogadásából áll. Ehhez természetesen szakmai segítséget kell kapnia részben minisztériumi, szakmai testületi irányelvek, állásfoglalások, esetleg további jogszabályok formájában, részben – s ez nagyon fontos eleme egy demokratizálódó könyvtárügynek – a könyvtár felelős vezetője mellé (fölé?) rendelt testület révén. Kényes kérdés e testület hatáskörének megállapítása, mivel e téren még nincsenek hagyományaink. Annyi azonban kétségtelen, hogy a fenntartói és a használói kontroll elemét kell e testületek révén megjelentetni a könyvtárak szervezetében és működtetésében .
A törvény és a fenntartó által megállapított keretek között érvényesülhet az intézményi autonómia, ami ugyanakkor szükséges feltétele annak, hogy a könyvtár felelősséggel tehessen eleget igen komoly kötelezettségeinek.
Az ágazati miniszter szakmai felügyelete az egyes könyvtárak vonatkozásában voltaképpen a törvény és más jogszabályok rendelkezéseinek betartására korlátozódik. Kérdés: mit tehet, ha törvénysértést állapít meg? A szankcionálás a törvény gyenge pontjának mutatkozik.

A használat és szolgáltatások

Alapelvek és követelmények

A könyvtár használatának feltételeit, a könyvtári szolgáltatások körét és igénybevételük módját az állampolgári jogok és a fenntartói kötelezettségek két pólusa közötti erőtér határozza meg. Az erőteret természetesen befolyásolják az egyik pólusról a használói kötelezettségek és a másikról a fenntartói jogosultságok is.
A könyvtárügy rendszerként való működése ugyancsak erősen befolyásolja a használat rendjét és a szolgáltatási kínálatot. Magyarul ez azt jelenti, hogy az egyes könyvtár nem nyújtja, nem is képes nyújtania szolgáltatások teljes választékát, de a hozzá forduló állampolgárokhoz közvetítenie kell a teljes rendszer szolgáltatásait. (Azt a technikai fejlettség szintje dönti el, hogy más könyvtár szolgáltatását közvetlenül bocsátja használója rendelkezésére, vagy csak útbaigazítja használóját, hol és hogyan férhet hozzá a számára szükséges szolgáltatáshoz.)
Nem valószínű, hogy a törvény szabhatja meg a különféle típusú és nagyságrendű könyvtárak szolgáltatásait; az erre vonatkozó ajánlások inkább szakmai irányelvekbe valók. Amit a törvény megtehet, az néhány alapelv vagy követelmény rögzítése, hogy egyértelmű fogódzót adjon a használónak, mit és milyen feltételek mellett követelhet bármely nyilvános könyvtártól; s a fenntartónak és könyvtárának, mit kell feltétlenül teljesítenie. Nevezhetjük ezt akár a szolgáltatási minimum megszabásának, akár az alapszolgáltatások köre megvonásának is, bár az ilyesféle terminusoktól jobb óvakodni, mert könnyen azt vesszük észre, hogy a tájékoztatást nem minősítjük alapszolgáltatásnak, vagy összetévesztjük az alapszolgáltatásokat az ingyenes szolgáltatásokkal, vagy a minimum egyben maximum is lesz. Az egyes könyvtárak szolgáltatásainak és igénybevételük feltételeinek konkrét felsorolása és meghatározása nyilván a szervezeti és működési szabályzatok, valamint a használati szabályzatok dolga lesz. Annál is inkább, mert a szolgáltatások ?megrendelőjének” – jelen esetben a fenntartónak – kell állnia a költségek számláját.
A használó szempontjából ilyen alapkövetelmény a könyvtár nyilvánossága, vagyis hogy bárki magyar (s külföldi) állampolgár hozzáférhessen a könyvtárban őrzött dokumentumokhoz és információkhoz, illetve a könyvtár segítségével az ország és a világ dokumentum- és információvagyonához. Ugyanakkor azt is tisztázni kell, mi nem számít a ?hozzáférési jog” korlátozásának. Például a teljes állománynak vagy egy részének csak helybeli használatának engedélyezése, vagy bizonyos dokumentumok másolatban történő használtatása, vagy a használat korhatárhoz való kötése stb. (A fiatal korosztályok könyvtárhasználatának garantálása azonban külön figyelmet – és rendelkezéseket – kíván a törvénytől.) Viszont nehezen lehetne nyilvánosnak minősíteni azt a könyvtárat, amely például iskolai végzettséghez, egy társadalmi csoporthoz vagy egy intézményhez való tartozáshoz kötné a használatot. Ugyanakkor nem jelenti a hozzáférési jog korlátozását az sem, ha valamely fenntartó (önkormányzat, egyetem) a maga lakosságának, oktatóinak és hallgatóinak ugyan kedvezőbb használati körülményeket biztosít, de a törvényszabta keretek között a nyilvános könyvtárhasználatot is lehetővé teszi.
A könyvtárnak nemcsak hozzáférést kell adnia a dokumentumokhoz és az információkhoz, hanem megfelelő tájékoztatást is kell nyújtania a használat rendjéről, beleértve a technikai tudnivalókat is. Nem várhatja el viszont a használó a könyvtártól, hagy helyette végezzen el olyan munkákat, mint a dokumentumok lokalizálása, az információk összegyűjtése stb.
Más jogszabályokra tekintettel kell rendezni annak, a szerződésnek is tekinthető kapcsolatnak a feltételeit, amelyet a használó a könyvtárral köt, amikor szolgáltatásait igénybe veszi. Itt egyrészt a személyiségi jogokat kell figyelembe venni, másrészt a könyvtár állományának védelmét, harmadrészt a társhasználók érdekeit, negyedrészt a szerzői jogokat. Ki kell jelölni azokat a bíróságot megelőző fórumokat, ahová jogorvoslatért a használó fordulhat, ha a könyvtár a vele szemben fennálló, törvényszabta kötelezettségeit megsérti, s el kellene gondolkodni a vétkes könyvtárral szemben alkalmazandó szankciókról is. Hasonlóképpen a könyvtárat is fel kell ruházni az anyagi jóvátételen túlmenő szankcionálás eszközeivel (például ideiglenes vagy végleges kitiltás a könyvtárból vagy az egész könyvtári rendszerből), ha a használó súlyosan megszegte a szabályokat a köz hátrányára.

Az állomány

A könyvtári szolgáltatások alapja az állomány, az a dokumentumvagyon, amely részint az egyes könyvtárak falain belül, részint a rendszer (s itt a rendszert az országhatárokat meghaladó értelemben vesszük) tagjainál található.
Minthogy a törvény hatálya alá különféle típusú könyvtárak esnek, az az alternatíva áll előttünk, hogy vagy csak a lehető legáltalánosabb (s ezért meglehetősen üres) deklarációkat foglaljuk törvénybe, vagy az általánosságok mellett az egyes típusokra: vonatkozó konkrét elvárásokat is rögzítjük az állomány vonatkozásában. Hasznosabb lenne az utóbbi.
Olyan kérdéseket kell tisztázni mind az általánosság, mind az egyes könyvtártípusok szintjén, mint a könyvtári dokumentum fogalma, a könyvtár feladatköréből következő állományösszetétel, az állomány fölötti rendelkezési jog, az állomány megőrzése és selejtezése, cenzúra bizonyos dokumentumok beszerzésében és rendelkezésre bocsátásában, az állomány darabjainak a rendszer más könyvtáraiban jelentkező használók rendelkezésére bocsátása, az archiválási kötelezettség, a muzeális értékű dokumentumok vagy állománytestek védelme.
Valószínűleg itt is azt az eljárást kell alkalmazni, hogy a törvény rendelkezéseinek részleteit a könyvtári csoportokra vonatkozó irányelvekben és az egyes könyvtárak szervezeti és működési szabályzataiban, s – ha szükséges – az ugyancsak a fenntartó által kiadott állományépítési szabályzataiban kell kifejteni.
Nem óhajtunk semmiféle információhordozót kirekeszteni a könyvtári állományokból, de tekintetbe kell vennünk a más közgyűjtemények gyakorlatát és a működésüket szabályozó jogszabályokat.
Az állományok összetételét elsősorban a konkrét használói kör valós igényeiből kell levezetni, de tekintetbe kell venni a könyvtári rendszer kínálta kooperáció és munkamegosztás lehetőségeit is.
A könyvtár, s ezen belül az állomány tulajdonosa az a szerv, amelyet a törvény fenntartóként megjelöl, s ezt illeti az állomány fölötti rendelkezés joga is, különös tekintettel a kezelési szabályok megállapítására, a megőrzési kötelezettség előírására, illetve vállalására, a selejtezés rendjére, a működés során és a gondatlanságból keletkezett hiányokra. (Meg kell vizsgálni, hogy alkalmazhatók-e a közvagyon kezeléséről általában rendelkező jogszabályok a könyvtári állományra is, vagy pedig külön szabályok indokoltak. Ha igen, akkor a törvénynek kell tartalmaznia azokat a fogódzókat, amelyek alapján az egyes fenntartók intézkedhetnek az állomány kezeléséről a szervezeti és működési szabályzatokban.)
A megőrzési kötelezettség a rendszer egésze szempontjából nyeri el értelmét, s ezért lehetséges, hogy magának a törvénynek is rendelkeznie kell arról, kire milyen feladat hárul. Különös, nemzeti és nemzetközi jelentősége van a hazai dokumentumtermés megőrzésének (itt felmerül az eredetiben vagy másolatban – mikrofilmen, elektronikus adathordozón stb. – történő archiválás alternatívája, a dokumentumok fizikai állagának védelme, a feladat munkamegosztásban való ellátása, a selejtezhetetlenség elvének felülvizsgálata stb.), de figyelmet érdemel az egyes szakterületeken külföldről beszerzett dokumentumok és a helyismereti anyag megőrzési kötelezettsége is. Egyensúlyt kell teremteni a törvény keretei között is a megőrző és a használati funkció teljesítése között: a megőrzés ne akadályozza a használatot, de a használatban ne kopjanak el közkincset képező, pótolhatatlan értékek. A törvénynek is rögzítenie kell azt az elvet, hogy minden dokumentum, ami egy könyvtárba vagy akár a könyvtári rendszerbe bekerül, bizonyos kivételektől eltekintve ki is kerülhet onnan.
A cenzúra ominózus kategóriája két szempontból is felmerülhet az állománnyal összefüggésben: a beszerzés és a használat szempontjából.
Alapszabályként érvényes minden nyilvános közkönyvtárra, hogy világnézeti alapon nem rekeszthet ki semmit gyűjteményéből feladatrendszere által meghatározott gyűjtési határain belül. Nehéz egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy az érték kategória mennyire határozza meg egy könyvtár gyűjtését. Van, amelyikben semennyire vagy nagyon csekély mértékben (pl. nemzeti könyvtár), van, amelyikben ez egyszerűen tudományos és szakmai színvonalat jelent (egyetemi könyvtár), s van; amelyikben a rekreációs funkció és a használói kör igénye miatt széles határsáv húzódik az értékes és az értéktelen között. Ez utóbbi kijelölésekor nagyon óvatosan kell eljárni, mert a ?közpénzeket nem herdálunk” jelszó könnyen ízlésdiktatúrához, ha nem rosszabbhoz vezet.
A használatot érintő cenzúra remélhetőleg a ?hozzáférési” jogról mondottakkal rendezhető a törvény szintjén, s az már a helyi szabályzatok dolga, még inkább könyvtártechnikai és technológiai kérdés, hogy a könyvtárban a megfelelő könyv a megfelelő olvasó kezébe kerüljön, minden pedagógiai vagy agitatív vagy tiltó beavatkozás nélkül.
Sarkalatos pontja egy rendszerszemléletű könyvtári törvénynek a könyvtárközi kölcsönzés. Nem a technikai szabályozás részletkérdéseiről van itt szó, hanem a nyilvános közkönyvtárak alapvető kötelezettségéről az egyik oldalon használóikkal szemben, a másik oldalon rendszertársaikkal szemben. A kívánt dokumentumot meg kell szerezni, ha a használó ragaszkodik hozzá, s a megkeresésre a lehetőség szerint pozitív választ kell adni a partnerkönyvtárnak. Ennyi tartozik a törvényre, no meg hogy mi terhelhető a használóra. A többit szakmai irányelvnek, megállapodásnak, szerződésnek, eljárási szabályzatnak kell rendeznie, még a könyvtárak közötti költségtérítés kényes ügyét is.

Térítések és díjak

Két, egymásnak ellentmondó tételt kell a törvényben közös nevezőre hozni: 1. a nyilvános közkönyvtárak használata ingyenes; 2. bizonyos szolgáltatásokért térítési díj szedhető, illetve szedendő. Továbbá a nyilvános közkönyvtár saját bevételeiből csak igen kis részben képes fedezni kiadásait, tehát a fenntartója gondoskodására szorul. Ugyanakkor az információ áru jellege mind nyilvánvalóbbá válik a mai társadalomban, s vannak olyan információs és dokumentumellátó szolgáltatások, amelyek finanszírozását nem tudja vállalni a fenntartó, de nem is indokolt, hogy vállalja.
Így a korábban fennen és fenntartások nélkül hangoztatott elv a könyvtári szolgáltatások általános ingyenességéről ma már nem tartható, s a könyvtári gyakorlat nálunk is megszegte ezt a tabut. Anakronisztikus vállalkozás lenne célul kitűzni, hogy a törvény állítsa helyre a világ régi rendjét. Ami viszont joggal elvárható tőle, az a helyzet lehetőleg hosszabb távra szóló, egyértelmű tisztázása.
A könyvtári díjak és térítések szerepe kettős: egyrészt a közpénzekből fenntartott könyvtárak kiadásaikhoz hozzájárulást várnak azoktól, akik e közszolgáltatással ténylegesen élnek a maguk hasznára (bár kétségtelen, hogy hasznukból áttételesen a társadalom is profitál), másrészt szabályozni kívánja a keresletet (nem is annyira a használatot kívánja keretek között tartani, hiszen nem lehet cél egyik könyvtári szolgáltatás iránti igény visszafogása sem, mint inkább az újabb szolgáltatások bevezetését a fizetőképes kereslettől függővé tenni).
Érdemes néhány elvi és gyakorlati megállapítást felsorolnunk, amelyek a jogi rendezés alapjául szolgálhatnak:

  • nem esnek egybe szükségképpen az adott könyvtár által kötelezően nyújtott szolgáltatások az ingyenesen nyújtott szolgáltatásokkal: kötelezőek és térítésmentesek a törvényben megjelölt szolgáltatások, az egyéb szolgáltatások ingyenes vagy térítéses voltát a fenntartó határozza meg;
  • lehetetlen felsorolni a törvényben (s máshol sem) a teljes szolgáltatási kínálatot, viszont pontosan meg kell határozni azon szolgáltatások körét, amelyeket ingyen kell adni;
  • ingyenes a helybeli használat és a könyvtár használatához nyújtott technikai segítség, s ezért a szolgáltatásért még beiratkozási díj sem szedhető, ugyanis ezzel az információhoz való szabad hozzáférés elve sérül (diszkriminatív intézkedés azokkal szemben, akiknek a bármilyen alacsonyan megállapított beiratkozási díj kifizetése is nehézséget jelent);
  • beiratkozási (regisztrációs) díjat annak a használónak kell fizetnie, aki a könyvtár helybeli használatán túlmenő szolgáltatásokat kívánja igénybe venni, a törvénynek meg kell szabnia a beiratkozási és a késedelmi díjak felső határát (lehetőleg nem összegszerűen, hanem rugalmas módon, például az előző évben beszerzett könyvek átlagárát nem haladhatja meg az éves beiratkozási díj, a késedelmi díj dokumentumonként és naponként nem lehet több, mint az előző évben beszerzett dokumentumok átlagárának 1 %-a, de összességében nem haladhatja meg a beiratkozási díj mértékét),
  • annak ellenére, hogy szakmailag kifogásolható egyes dokumentumtípusok ingyenes, mások térítésért való kölcsönzése (hiszen egyaránt beletartoznak a könyvtár állományába), a könyvtárak egyre általánosabbá váló gyakorlata alapján a nyomtatott dokumentumokért tilos, az egyéb dokumentumokért megengedett kölcsönzési (kezelési) díj szedése;
  • a könyvtárközi kölcsönzés költségeiből csak a postaköltség és a másoltatás ára terhelhető a használóra (a postaköltség fedezetét a fenntartó magára vállalhatja, őt terheli azonban az eredeti dokumentumok rendelkezésre bocsátásáért esetlegesen felszámított díj)
  • a könyvtár óvadékot kérhet azoktól a használóktól, akik a kölcsönzési szolgáltatást akarják igénybe venni, de az óvadék nem haladhatja meg azt az összeget, amelyet a könyvtár a dokumentum elvesztése esetén követelne a használótól;
  • a törvény szabta határokon belül a fenntartó állapítja meg a beiratkozási és a késedelmi díjat, az óvadék szükségességét és mértékét, valamint az egyes szolgáltatásokért fizetendő térítési díjat, s jogában áll eltérő díjtételeket megállapítani a különböző használói kategóriák számára és dokumentumtípusokra;
  • a használóknak nyújtott szolgáltatásokért szedett díjak profitot nem tartalmazhatnak, összegük nem haladhatja meg a tényleges ráfordítások költségeit és a rezsi arányos részét;
  • a könyvtár a vonatkozó jogszabályok alapján vállalkozhat intézmények, szervezetek, szervek, vállalatok, gazdasági tevékenységet folytató személyek részére profitorientált szolgáltatások nyújtására;
  • a könyvtár követeléseit a vonatkozó jogszabályok alapján érvényesíti a használókkal szemben;
  • a könyvtár saját, nem analitikus adatbázisainak helyi vagy online használata ingyenes, térítés csak a rekordok letöltéséért szedhető, a rekordok harmadik félnek való továbbadásáról szerződésben kell megállapodni;
  • a könyvtár saját, analitikus adatbázisainak helyi vagy online használatáért, valamint az adatok letöltéséért térítés szedhető;
  • a könyvtárban helyben vagy online rendelkezésre álló, szerzői joggal védett idegen adatbázisok használatáért fizetendő díj és a távközlési költségek a használót terhelik, de a könyvtár fenntartója ezeket részben vagy teljesen magára vállalhatja;
  • az esedékes szerzői jogdíjak kifizetését a könyvtár átháríthatja a használókra, a saját szolgáltatásainak szerzői jogdíját e törvény és más, vonatkozó jogszabályok keretei között érvényesítheti;
  • a saját állományában lévő, szerzői joggal már nem védett dokumentumok teljes egészükben vagy részleteikben való hasonmás publikálásáért a könyvtár engedélyezési díjat szedhet.

Kívánatos, hogy ne legyenek nagy eltérések az egyes könyvtárak díjtételei között. Kérdés, hogy e kívánalomnak mennyire lehet eleget tenni, hiszen rendkívül eltérőek a könyvtárak adottságai és szolgáltatásai, fenntartóik anyagi lehetőségei és művelődéspolitikai elképzelései. A törvény csak arra vállalkozhat, hogy általános rendelkezésekkel és felső határok megszabásával szab irányt a gyakorlatnak.

A könyvtári rendszer

A rendszer és működése

A fentiek során a rendszerszerű működésnek több eleme is felmerült. Itt a rendszerről magáról ejtünk szót, a lehetőség szerint kerülve a már érintett kérdéseket.
A törvénynek mindenesetre meg kell fogalmaznia egyrészt a könyvtári. rendszernek mint olyannak a feladatait, s ebben a keretben kell meghatároznia az egyes könyvtártípusoknak a speciális feladatait. A könyvtártípusok szerinti munkamegosztás jelenti a rendszer funkcionális metszetét, amely az egyes használói kategóriákra és a szolgáltatások országos terítésére (a szolgáltatásoknak minden településre el kell jutniok! – ennek a technikai feltételei egyre inkább rendelkezésünkre állnak, nem úgy az anyagiak) irányuló könyvtárközi kooperáció alapja. Ezt ki kell egészítenie a diszciplináris metszetnek, amely az egyes szakterületek szakirodalmi ellátását biztosítja.
A kooperáció és a munkamegosztás szabályozása nagyon nehezen képzelhető el a törvényben, csak általános kötelezettségként mondható ki; minden egyéb megkötéstől (szervezeti formáktól, feladatelhatárolásoktól és -kiosztásoktól, tiltásoktól és kötelezésektől stb.) valós eredmény aligha várható. A használói igények és a fenntartói elvárások szorításától remélhető a kölcsönös érdekeken és előnyökön alapuló könyvtári kooperáció kibontakozása. A könyvtári rendszer nem fogható fel valamiféle egy központból irányított, monolitikus és hierarchikus, szigorú struktúrának. Sokkal mozgékonyabb, alkalmazkodásra képesebb, önszabályozásra képes organizmusnak kell lennie, amelynek életét a törvény legjobb szándékkal hozott rendelkezései is csak előnytelenül befolyásolnák.
A jogszabállyal kötelezően előírt együttműködést jó szándékra építjük, nem sok eredménnyel jár. Fölmerül ugyan e vonatkozásban a nagy, megyei vagy országos jelentőségű könyvtárak esetleges felelőssége a kisebb könyvtárak irányában, de ne felejtsük, minden szolgáltatásnak ára van, akár fizetnek érte, akár nem. Milyen alapon lehet elvárni egy nagy könyvtár fenntartójától, hogy más fenntartók által működtetett könyvtárak működését dotálja? Ezekért a szolgáltatásokért annak kell fizetnie, aki igénybe veszi őket, vagy annak, akit felelősség terhel az ilyen szolgáltatásokra rászoruló könyvtárak használói körének ellátásáért.

A könyvtári hálózatok

Itt szembe kell néznünk könyvtárügyünk elmúlt évtizedeinek egyik jellegzetes szervezeti formájával, a hálózattal is. Az 1976-os tvr. is már többféle hálózatot különböztetett meg. E hálózatok közül csak azok maradtak meg tényleges hálózatoknak (szerencsésebb lenne őket a nemzetközileg elfogadott terminussal rendszereknek nevezni), amelyek tagjai ugyanahhoz a fenntartó szervhez tartoznak. (Ilyenek például az egyetemi hálózatok vagy a főváros közművelődési könyvtári hálózata.) Más kérdés, hogy ezek mindegyike sem vált a szó igazi értelmében vett könyvtári rendszerré: A többi hálózat azonban a tagok lazább-szorosabb, de inkább lazább együttesévé vált. Mit tehet itt a törvény?
A fenntartói autonómiát sértő megoldások nem jöhetnek számításba, a puszta deklarációknak meg nincs sok értelmük. Valójában a fenntartón múlik, hogy tényleges rendszert akar-e építeni az egyetemen működő könyvtárakból; a különböző fenntartókhoz tartozó, de egy adott területen (megyében) működő közművelődési könyvtárakból pedig akkor lesz szolgáltatóképes rendszer, ha vagy a fenntartók mindegyike vagy egy csoportja, vagy a megyei közgyűlés ezt elhatározza, s hozzá a megfelelő anyagi erőforrásokat is előteremti. E tekintetben a törvény legföljebb ezt célul tűzheti ki, a megyei közgyűlésnek ezt feladatául adja, a többi fenntartót pedig buzdítja az erők összefogására. Kérdés, hogy ennél tovább mehet-e, például a kisebb települések számára előírhatja-e a kötelező társulást a könyvtári ellátás terén.

Automatizálás, telekommunikációs hálózatok

A jelenleg meglehetősen zilált, mondhatnánk széthasadozó könyvtárügy valódi rendszerré válásának egyik legnagyobb esélyét és eszközét kínálja a számítógépesítés és hálózatosítás. Az automatizálás hatékony eszköz mind az egyes könyvtár kezében feladatai végrehajtására, mind az egyes könyvtár kapacitásait megsokszorozó rendszer létrehozására és működtetésére. Ezzel a lehetőséggel élnünk kell, ám korántsem biztos, hogy törvénnyel kell vagy lehet befolyásolni ezt a politikai, gazdasági és szakmai jellegű folyamatot. Elegendőnek tűnik egyéb szabályozók és befolyásoló eszközök (pályázatok kikötései, központi szolgáltatások, oktatás, szerződések stb.) alkalmazása. Egyedül talán a szabványosítás merülhet fel, mint amelynek szoros köze van az automatizáláshoz és ezzel a könyvtári rendszerhez, de a szabványosítás ügyét más jogszabályok rendezik. Az adatbázisok használatával, szerzői jogi kérdéseivel, a fizetendő térítési díjakkal már más összefüggésben foglalkoztunk.

A rendszer tagjai

A könyvtári rendszer elsősorban azokból a könyvtárakból áll, amelyekre a törvény hatálya kiterjed. Esetükben fel sem merül a kérdés, hogy belépnek-e, kilépnek-e, van-e joguk a szolgáltatások igénybevételére vagy sem, kizárhatók-e vagy sem stb. Számukra mindaz kötelező, amit a törvény előír, és mindenhez joguk van, amit a törvény lehetővé tesz. Mi történik azonban akkor, ha akár a fenntartók, akár a könyvtárak megszegik a törvény rendelkezéseit? Először is, ki állapítja meg, hogy megszegték? Másodszor pedig mi a szankció? (Első, bizonytalan javaslatok: a nyilvános pályázatokból való kizárás? kötelező társulás elrendelése? a szolgáltatásnak a fenntartó kontójára egy másik könyvtár révén történő működtetése? S ha önhibáján kívül van csődben a fenntartó?)
A rendszer tehát elsősorban a nyilvános közkönyvtárakból áll. Ezek a könyvtárak, mint információs intézmények egyben tagjai a nemzeti információs rendszernek is, tehát ha ezen a területen sor kerül bármiféle jogi szabályozásra, annak tekintetbe kell vennie a könyvtári törvényt is.
Ehhez a rendszerhez természetesen csatlakozhatnak szervek, szervezetek, testületek, vagy akár magánszemélyek könyvtárai is, ha alávetik magukat a törvény rendelkezéseinek, ha vállalják a nyilvános közkönyvtári jellegből adódó kötelezettségeket. A csatlakozást szerződésben kell rögzíteni, amelyet a fenntartó köt a szakminiszterrel, vagy a megyei önkormányzattal, vagy valamely nyilvános közkönyvtár fenntartójával. (A rendszerhez nem tartozó könyvtárak azonban nem vehetik igénybe a könyvtárközi kölcsönzést, használóiknak valamely nyilvános közkönyvtárhoz kell fordulniok ilyen irányú kéréseikkel.)
Nem kerülhető meg, hogy a könyvtári törvény röviden, legalább az általánosság szintjén meghatározza az egyes könyvtártípusok (nemzeti, egyetemi és főiskolai, közművelődési és szakkönyvtárak) feladatait; az iskolai könyvtárak feladatairól a közoktatási törvény rendelkezik. Célszerű a kötelezően ellátandó feladatokra korlátozódni, ezek részletező kifejtésére és az ajánlott vagy vállalható feladatokra – ha szükséges szakmai irányelveket kell kiadni. Ez a megoldás azért ajánlott, mert a feladatok kirovásának csak a ráfordítások fedezetéről való gondoskodással, tehát a fenntartói kötelezettség rendezésével együtt van értelme. (A fenntartó jogairól és kötelességeiről fentebb volt szó.)

A nemzeti könyvtár

A nemzeti könyvtárról akár külön törvényt is lehetne alkotni, a dolgok jelen állásából azonban inkább az következik, hogy az egyetlen könyvtári törvény rendelkezzék a nemzeti könyvtárról is. Az ide tartozó kérdések körét már kellőképpen számba vette a szakma, így ezekről nincs mit szólni. Három dolgot azonban érdemes tisztázni.
A kifejezetten nemzeti (s ezzel szoros összefüggésben nemzetközi) könyvtári feladatok végső soron a nemzeti dokumentumtermés (bizonyos megszorításokkal és a hungarikumok tág értelmezésében) begyűjtése, megóvása és megőrzése, regisztrálása és használatra bocsátása (bizonyos korlátozásokkal és hatósági jogosítványokkal, pl. hiteles másolat vagy kiviteli engedély adása). Minden ezen túlmenő feladat opcionális, vagy ha úgy tetszik, politikai döntés dolga. A kérdés az, hogy ezt a döntést a törvényalkotó törvényben kívánja-e rögzíteni, vagy valamiféle rugalmasabb formát választ.
A másik, ezzel összefüggésben, az ún. központi szolgáltatások kérdése. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a könyvtári rendszer működéséhez különféle munkálatok közös, összehangolt elvégzése, más könyvtárak hatásos és hatékony tevékenységéhez nélkülözhetetlen szolgáltatások üzemeltetése, egy-egy feladatnak a rendszer egészének javára való elvállalása is hozzátartozik; egyes központi szolgáltatások a tagkönyvtárak aktív közreműködését tételezik fel, s ezzel kapcsolatban felmerül a kötelezés és szankcionálás problémája. Az is nyilvánvaló, hogy mindezek nem szükségképpen hárulnak a nemzeti könyvtárra, bár jelentős részt vállal belőlük. A törvénytől az várható el, hogy megállapítja e központi szolgáltatások szélesen értelmezett körét, megnevezi finanszírozásuk lehető forrásait (állami költségvetés, könyvtári – fenntartói – hozzájárulás, használói térítés stb., illetve ezek aránya), megszabja, kik kötelesek működtetni őket és kik, milyen feltételekkel vállalkozhatnak működtetésükre, s meghatározza a szakfelügyeletet gyakorló miniszter ezzel kapcsolatos teendőit és jogosítványait.
A harmadik kérdés az, egy vagy két nemzeti könyvtárra van-e szükségünk. Ha ez pusztán annyit jelent, hogy egy könyvtár kötelespéldány-sorozatot kap – az ötvenes évek békeharcos háborús hisztériája következtében – használati célra, archiválási kötelezettség nélkül (mert az archiválási kötelezettség messze több, mint polcra helyezni egy dokumentumot és vigyázni rá, s kérdés, hogy ezt a jelentős kiadásokkal járó feladatot érdemes-e egyszerre két példányra előirányozni, pláne két helyen), akkor kétségesnek látszik egy második nemzeti könyvtár kijelölése. Ha egyéb, konkrét kötelezettségekkel jár, érdemben kell foglalkozni az üggyel, s talán tekintetbe véve más országos feladatkörű könyvtárakat is.

Országos szakkönyvtárak

Az országos szakkönyvtárak, mint nyilvános közkönyvtárak kötelező feladatait ugyancsak a törvénynek kell rögzítenie. Ha nem jelent túlságos megkötést, érdemes lenne megnevezni azokat a tudományterületeket is, amelyek gondozásáért különös felelősséget viselnek, s jó esetben külön dotációt kaphatnak; ha a szakterületek konkrét kijelölése nem lehetséges, legalább az elvet kellene rögzítenie a törvénynek. Itt számításba jön a kifejezett szakkönyvtárak mellett a nemzeti könyvtár, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, az egyetemi könyvtárak és esetleg néhány közművelődési könyvtár is (pl. FSZEK). Őket egyébként a nemzeti könyvtári feladatokban való közreműködés és a központi szolgáltatások működtetése szempontjából is figyelembe lehet venni.

Felsőoktatási könyvtárak

A felsőoktatási könyvtárak (s itt most könyvtár alatt az egyetemen vagy főiskolán működő valamennyi könyvtári egység együttese, rendszere értendő, – ha ez nem jött volna még létre, akkor csak a központi könyvtár) a könyvtári rendszer szerves részét képezik, amennyiben nyilvános közkönyvtárak, de ugyanakkor eleget kell tenniök a fenntartóik által megszabott feladatoknak is. A törvény intenciója az lehet, hogy e két követelmény ne kerüljön egymással ellentmondásba: a nyilvánosság ne várjon többet a felsőoktatási könyvtártól, mint amennyit az anyaintézményének nyújt, az anyaintézmények pedig nem várhatnak többletdotációt a nyilvánosságnak a törvény szabta feltételekkel való kiszolgálásáért, de oktatóik és hallgatóik élhetnek más nyilvános közkönyvtárak szolgáltatásaival, könyvtáraik pedig élvezhetik a rendszer adta előnyöket, részt vehetnek közös könyvtári fejlesztési projektekben stb. Az egyetemi és főiskolai könyvtárak anyaintézményükön belüli helyzetét, finanszírozását, működését és szolgáltatásaikat, az egyes intézményekben működő tanszéki, kari, intézeti stb. könyvtárakból kialakult-kialakítandó rendszerek kérdését azonban nem a könyvtári törvénynek kell rendeznie.

Közművelődési könyvtárak

A közművelődési könyvtáraknak is csak az általánosan kötelező feladatait rögzítheti a törvény, s külön irányelvekre maradnak az ajánlottan vagy választhatóan vállalható feladatok és szolgáltatások. Minden valószínűség szerint a törvényben a települések nagyságához és vonzáskörzetéhez igazodó, lépcsőzetes ellátásnak csak az elvét lehet rögzíteni, a konkrét feladatmegosztást ismét csak irányelvekben. Meg kell határozni, mely feladatok ellátása nélkül nincs megyei rendszer, a fenntartásról mondottak értelmében a megyei közgyűlést kell kijelölni finanszírozójuknak, s irányelvekben útmutatást adni arra vonatkozóan, milyen intézmény(ek)re lehet e feladatok teljesítését bízni. Nagyon kétséges, hogy a közművelődési könyvtárak létét, szolgáltatási szintjét és működését rendkívüli módon befolyásoló szervezeti kérdések helyet kaphatnak-e a törvényben. Mindenesetre meg kell kísérelni az intézményi összevonásokat a racionalitás határai közé szorítani, s legalább a városok könyvtárait önálló intézményként megőrizni. Az iskolai könyvtárakra csak meghatározott feltételek (nyilvános területről közvetlen bejárat, a két feladatot tekintetbe vevő finanszírozás, az oktatási szünetek alatti hozzáférhetőség stb.) teljesítése esetén szabad közművelődési könyvtári funkció teljesítését bízni; másfelől – minthogy iskola nem létezhet saját könyvtár nélkül – a település közművelődési könyvtárának megléte nem mentesíti az iskola fenntartóját a közoktatási törvényben előírt könyvtárfenntartási kötelezettsége alól.

A könyvtárosi szakma

Minden szempontból igen fontos volna, ha sikerülne elérni a rendszerszerű működés egyik legnagyobb kihatású elemének, a könyvtárosnak, a könyvtárosi szakmának törvényi megalapozását; a nehézségek azonban számosak. A könyvtárban szükség van könyvtáros és nem könyvtáros végzettségű szakemberekre egyaránt, s ez utóbbiak nem szenvedhetnek hátrányt fizetésben, előmenetelben akkor sem, ha nem szerzik meg utólag a könyvtárosi szakképzettséget, hiszen éppen sajátos szakértelmükre van szükség. Tehát nem ipso facto könyvtáros mindenki, aki könyvtárban dolgozik, s nem is kötelezhető – vagy nem érdemes kötelezni őt -, hogy könyvtárossá képezze ki magát. Mára egyetértés látszik kialakulni abban, hogy a könyvtárosi szakma felsőfokú, szakirányú képzettséget kíván, tehát nincsenek alsóbb fokozatai. Igen, de hány ilyen felkészültségű szakemberre van szükség egy-egy könyvtárban? Ezek arányát még a szervezeti és működési szabályzatokban sem lehet mereven rögzíteni, hát még a törvényben. Elő lehet-e írni igen kis könyvtárat működtető fenntartók számára, hogy kötelesek alkalmazni könyvtáros szakembert? Valószínűleg messze meghaladja anyagi lehetőségeiket; ha ez így áll, akkor a könyvtár kritériumául sem lehet a szakképzett könyvtárost előírni. S megkívánható-e a magánkönyvtárak, testületi, egyesületi, vállalati szakkönyvtárak tulajdonosaitól, hogy minden körülmények között kötelesek szakképzett könyvtárost alkalmazni?
A fenti kérdések arra utalnak, hogy nagyon óvatosan lehet csak eljárni. A közoktatási törvény kemény előírásait nemigen célozhatjuk meg. Helyesebb volna talán néhány alapkérdés rendezésére összpontosítani. Ezek a következők lehetnének: 1. a könyvtárosságnak, mint felsőfokú szakképzettséghez kötött szakmának az elismertetése; 2. állami kötelezettségként elfogadtatni a felsőfokú oktatás keretében a könyvtárosi szakképzést (ám lehet-e kötelezni a felsőfokú tanintézeteket bizonyos szakok kötelező indítására?); 3. a könyvtárosképző intézmények akkreditációjában biztosítani a szakmai szervezetek részvételét; 4, a szakképzett könyvtáros(ok) alkalmazásának kötelezettségét csak a nyilvános közkönyvtárakra vonatkozóan előírni, megszabni azt a könyvtártípust és nagyságrendet, ahol a működés kötelező alapfeltétele legalább egy szakképzett könyvtáros alkalmazása, s irányelvekkel befolyásolni, milyen és mekkora könyvtárban mi legyen a szakképzett könyvtárosok kívánatos aránya.

Irányítás

Az állami szakfelügyeletnek elsősorban a rendszer egészével és működésével kell foglalkoznia, valamint figyelmét a fenntartói kötelezettségek teljesítésére kell fordítania, s így inkább közvetve felügyelnie az egyes könyvtárak tevékenységét. E hatáskörének gyakorlásába a természetesen támaszkodhat a különféle szakmai szervezetekre, maga is létrehozhat maga mellett tanácsadó és egyéb testületeket, de ez diszkrecionális joga, nem szükséges ehhez törvényi rendelkezés. A szakmai társadalmi szervek pedig kérdéses, kaphatnak-e olyan jogosítványokat, amelyek túlmennek a tanácsadáson, s ezért törvényi megalapozást kívánnának.
Végül is ki irányítja a magyar könyvtári rendszert? Nehezen tartható az a nézet, amely szerint a magyar könyvtári rendszert a magyar könyvtárak felelős, kinevezett vezetői irányítják. Ők egy-egy könyvtár vezetésére kaptak felhatalmazást, nem többre. Más kérdés, hogy ebből következik a könyvtárközi együttműködésért viselt felelősségük is. A gyakorlati munka során nyilván különböző, állandóbb vagy ideiglenesebb formák jönnek létre a közösen elvégzendő feladatok előkészítésére és lebonyolítására. Ezt azonban szükségtelennek látszik törvénybe iktatni.

Kategória: 1995. 4. szám | A közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!