1989 végének, 1990 elejének csodálatos hetei után türelemmel vártak valami jobbra a magyar könyvtárosok, biztosak lévén abban, hogy a könyvtárosok még a feltámadáskor sem az elsők között szólíttatnak. De sor végén is lehet boldognak lenni, ha létezni és dolgozni hagyják az embert. Történt is sok minden, ami biztató irányba mozdította a könyvtárügyet, hisz oly mélyponton állt az minden vonatkozásban, hogy már a tiltások ellobbanása is nagyszerű esemény volt. Végre a zárt ?dokumentációs” részlegek megnyíltak, a rejtegetett könyveket elő lehetett venni. Hát még az ?aranykorszak” könyvkiadásából erőszakkal megvásároltatott könyvek selejtezése: Nagy munka volt, de mindenki boldogan csinálta, hisz nem kellett többé könyvkiállításokra cipelni a már külső megjelenésükkel is lehengerelni, fenyegetni akaró piros könyvek százait, az egyenként több kilót nyomó, hatalmas, a legszeretettebb vezetőt dicsőítő albumokat, antológiákat. Elmaradtak a szinte naponta érkező sürgető, fenyegető utasítások, újabb és újabb ?szociál-politikai” (ez volt a Ceausescu-irodalom fedőneve) bibliográfiák, könyvismertetések készítésére, megtartására. És elkezdett érkezni a könyv Magyarországról, megkezdődött a gyűjtemények tátongó hiányának feltöltése… De hadd ugorjunk vissza az időben, mert csak így lehet valamelyes képet alkotni arról, honnan is indultunk, s mit is jelentenek az eddig elért eredményeink.
Az elmúlt fél évszázad könyvtártörténeti szempontból is feltáratlan. Hiányosan ismerjük a könyvtárak veszteségeit, számos, névtelen munkásuknak sokszor hősiességig emelkedett tetteit, nehezen kicsikart eredményeit. Annyit azonban tudunk, hogy a szocialista táborban végrehajtott kultúra-pusztítás a kisebbség művelődési életét mindig súlyosabban érintette, hiszen ideológiai éberség ötvöződött nemzeti türelmetlenséggel. Hadd említsek néhány valós történetet: a háromszéki gazdaegyesületek szakkönyvekből álló gyűjteményeit a 40-es évek végén egy romos sepsiszentgyörgyi házba gyűjtötték össze, majd egy év múlva papírmalomba küldték az egészet. De még a 60-as évek közepén is – ezt szemtanúként írhatom – teherautó számra szállították zúzdába a kolozsvári Babes-Bolyai egyetem filológiai karának könyvtárából a két világháború között oly nehezen kiadott könyveket, rengeteg különlenyomatot, valamint a több példányban meglevő kortárs, Magyarországról beszerzett könyveket. A magyarázat: helyszűke! S mindezt akkor, amikor Bukarestben már működött az Állami Központi Könyvtár újraelosztó lerakata, s ezek a könyvek nagyon hiányoztak a Székelyföldön frissen alakult, kis állománnyal rendelkező városi könyvtárakból. Mert ugyanakkor mégis folyt az új könyvtárhálózat kiépítése. A községközpontok is főfoglalkozású könyvtárost, könyveket és helyiséget kaptak.
1971-ig Romániában a könyvtárak számbelileg jelentősen gyarapodtak, kialakult a köz-, iskolai, szakszervezeti könyvtárhálózat, működtek a főiskolák, tudományos intézetek könyvtárai.
A Székelyföldön erre az időre átlagosan a 8-14 ezres községi könyvtárak, a 20-40 ezer kötetes városi könyvtárak mellett egy félmilliós nagyságrendű tartományi könyvtár is megalakult Marosvásárhelyen. Ezek magyar nyelvű könyvállománya a gyűjtemények 40-80%-áig terjedt – kevesebb a városokban, több a községekben.
A magyar és világirodalom klasszikusai megtalálhatóak voltak a könyvtárainkban, hála a folyamatos magyarországi könyvexportnak. Itt említendő, hogy Bukarestben román és külön magyar nyelvű könyvtáros folyóirat jelent meg, valamint kétéves könyvtárosképző posztliceális iskola működött.
A szocialista internacionalizmusnak még a látszatára is egyre kevesebbet adó, a kultúrában – főleg a nemzetiségiben – állandóan veszélyt gyanító Ceausescu hatalomra jutása után, egyre szigorúbb szempontok szabták meg a könyvbehozatalt. Lassan csak a klasszikusok és a technikai könyvek – ezek is egyre csökkenő számban kerültek behozatalra. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a könyvtárügy viszonylagos eredményeinek lebontása. 1971-ben a sajátos román diktatúra kibontakozásával egyidőben megszüntették a községi könyvtárosi állásokat, valamint a könyvtárosi technikumot. Megszűnt a magyar nyelvű könyvtárosi folyóirat is.
A több mint felében falun élő magyarság alig tudott könyvhöz jutni, hisz még a legjobb jutalékos könyvtáros is csak egyszer-kétszer nyitott ki, hetenként 2-3 órára. Télen a legtöbb könyvtárban fűtetlen helyiségekben dolgoztak könyvtárosaink.
Három nagy hullámban csökkentették a könyvtárak személyzetét, s erre mi sem jellemzőbb, mint hogy az Állami Központi Könyvtár (jelenleg Nemzeti Könyvtár) munkatársainak egynegyedét veszítette el az utolsó nagy személyzetcsökkentéskor.
A megyei könyvtárak csak 6 folyóiratra, illetve 6 napilapra fizethettek elő.
Nyomasztó, hazug statisztikák, soha meg nem valósítható munkatervek, a pártbizottságok propagandaosztályának állandó zaklatása közepette próbálta tenni a dolgát egy meglehetősen vert hangulatú, elszórt, egymásról is alig tudó magyar könyvtáros csapat. Hadd ne soroljam azt a néhány szakmunkát, amelyet nagy erőfeszítéssel létrehozott egy-két tanárunk, könyvtáros szakemberünk, akik magukat nem kímélve, félig-meddig titokban dolgoztak (hiszen ezek Magyarországon is ismertek), mint ahogy nem sorolom fel azoknak a lelkiismeretes könyvtárosoknak a nevét sem, akik ilyen körülmények között is eredményesen dolgoztak. De voltak ilyenek, s ezek képezik a mai, távolról sem egyértelműen rózsás – de mégis csak cselekvési lehetőséget nyújtó – helyzetben a magunkra találás zálogát.
A romániai magyar könyvtárügy a mélypontról indult 1989 végén. Az azóta eltelt idő alatt elért eredményeinkben igen fontos volt Magyarország segítsége. A ?Könyvet Romániának” akció keretében közösségek és magánszemélyek adományaiból Erdélybe került nagy mennyiségű könyv friss vért hozott valamennyi könyvtárhálózatba, s ugyanakkor megteremtette az újjászerveződő EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) könyvtárhálózat egyik alapfeltételét. Az 1990 februárjában, Gárdonyban megtartott első összmagyar könyvtárostalálkozót számos hasonló rendezvény és széles körben kibontakozó egyéni kapcsolatfelvétel követte. Igen jelentős a testvérkönyvtári mozgalom kialakulása, amely jelenleg is bővül. Könyvtáraink 1993-tól, az Illyés Alapítvány jóvoltából ingyen kapják a magyarországi szakfolyóiratokat – Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, Könyvtári Figyelő -, valamint számos más kiadványt is.
Nehezen értékelhető az a sokrétű segítség, amit mi, kisebbségi sorban élők a magyar könyvtáraktól kapunk. Mégis úgy érzem, hogy a könyvajándékok mellett talán a legfontosabb a saját munkánk iránt táplált igényszint megnövekedése. Ez az a hajtóerő, a nemzetiségünk iránti elkötelezettség mellett, ami mozgásba hozta a romániai magyar könyvtárosokat. 1991 októberében Sepsiszentgyörgyön 85 magyar könyvtáros részvételével megalakult az EMKE Könyvtári Szakosztálya. Ugyanakkor mutatkozott be a romániai magyar könyvtárak s könyvkiadók lapja, a Könyvesház. Pár hónap múlva a szakosztály Kolozsváron megalapította a ?Heltai Gáspár Alapítvány”-t, valamint annak Heltai nevű kft-jét, azzal a céllal, hogy biztosítsa az EMKE könyvtárhálózat kiépítését.
A sokfajta erőfeszítés nyomán jelenleg öt EMKE könyvtár működik sikeresen, és újabbak alakulása is folyamatban van. A Könyvtári Szakosztály Bálványosfürdőn két alkalommal szervezett olvasótábort egyetemistáknak, 1993 őszén pedig Illyefalván könyvtárosi olvasótábort.
A ?Magyar könyv a romániai könyvtárakban” címmel ez év júniusában Sepsiszentgyörgyön tudományos szimpóziumot szerveztünk, amit évente megismételünk.
A közel 200 romániai magyar könyvtáros az általános könyvtári feladatokon túl is fontos szerepet kell vállaljon a nemzetiség identitás tudatának megőrzésében, illetve teljesebbé tételében. Ez a feladat csak állandó önképzés és önszervezés révén valósítható meg. Céljaink elérésében számítunk testvérkönyvtárainkra, valamint a Magyar Könyvtárosok Egyesületének támogatására.