A könyvtáros politizálása: a szolgálat, a kételkedés és a remény segítése.
A könyvtáros – még a nagy forgalmú könyvtárakban is – átfogható méretű használói kör, közösség lelki-szellemi állapotának tudója, gondozója. Ebbéli helyzetében és szerepkörében lehet erősítő és mérsékelő, ezáltal kiegyenlítő, közvetítő tényező a világot átszövő információs hálózatban, amely a tömegkommunikáció nemzetközi csatornáin keresztül a fogyasztói tudás és örök élet gyümölcsét kínálja Grönlandtól Új-Zélandig. A könyvtáros a tömegáru mellett az egyedit is kínálja, a divatos helyett a személyiségre illőt is, feltéve, hogy nemcsak foglalkozása, hanem hivatása is a könyvtárosság, s így cselekvő részese, nem csupán szenvedő alanya a zavarosan hömpölygő információáradatnak.
A Föld körül ma több mint ötszáz műhold kering és sugározza vissza rá a modem kor üzeneteit. A nagy egyenlősítő kísérlet bukása óta immár semmi sem zavarja, hogy a fogyasztás uniformizált képei milliárdnyi képernyőn tápláljanak hasonló vágyakat az öt kontinens minden lakójában, jóllakottakban és éhezőkben, keresztényekben és mohamedánokban, kastélyok és kunyhók gazdáiban: az univerzális árubőség paradicsomi álmát.
A könyvtáros a saját használói körének gyűjt, válogat, közvetít gazdasági, üzleti, piaci információkat, de tudnia kell, hogy háromezer multinacionális vállalat hálózza be a Földet kereskedelmi és szállítási rendszerével. Ezek juttatják el busás haszonnal egyidejűleg több tucat országba az autót, a videokamerát, a poplemezt, a számítógépet, a csokoládé különlegességeket.
A könyvtáros, személyi számítógépének újdonságától megilletődve, jó ha tudja, hogy a pénzvilág metropoliszai adatátviteli hálózatba vannak kötve, ezáltal másodperces gyorsasággal milliárdok csoportosíthatók át a világ egyik térségéből a másikba. A valutaüzletben a múlt esztendőben naponta ezer milliárd dollár forgott, mely irdatlan nagy összeg – a magyar gazdaság ötven esztendőre szóló teljesítménye. A spekulánsok órákon belül szereznek tudomást a központi bankok pénzpolitikai döntéseiről és saját előnyükre fordítják az információt. Képesek nyomást gyakorolni a kormányokra és kikényszeríteni az árfolyam módosítását, ha érdekeik úgy kívánják. Mindennek ellenére, vagy inkább, mindemellett nem az integráció, hanem a szétesés felé látszik fejlődni a világ. Csak az elmúlt másfél évben két tucatnyi új országot kellett berajzolni a világtérképre. Jugoszlávia népei háborúznak egymással, régi demokráciák, mint Kanada, Belgium bénult állapotban várják a nyelvi közősségek vitájának végeredményét. Olaszok, sőt svájciak gyürkőznek nemzeti identitásukért. A bizonytalanság ellen védekezésül polgárok milliói keresik a gyógyírt a szétválásban, az elhatárolódásban. A könyvtárosnak úgy kell toleránsnak lennie, hogy tudja: minden az emberért van. Hogy a nyomor gyűlöletet, a gyűlölet gyilkos indulatokhoz eszméket talál.
S közben mind szélesebbre tágul a szakadék a kevés gazdag ország és a túlnyomó többségben lévő szegények között.
Röviddel a második évezred vége előtt soha nem sejtett gyorsasággal változik meg az ember világa. Szűkössé és kettéhasadttá válik a világtársadalom. Jövőbeli rendjére nézve nincsenek történelmi előképek, fölvázolásához nincsenek kulcsteóriák, sőt nincsenek még plauzibilis fantáziaképek se.
Nem a jólét és a felemelkedés, hanem a süllyedés, az ökológiai széthullás és a kulturális degeneráció határozza meg már ma is az emberiség háromötöd részének mindennapjait. Senki sem tudja, hogyan lehetne megállítani ezt a folyamatot.
Mára szinte mindenütt a világon győzedelmeskedett a kapitalizmus eszméje, a gazdasági és a személyes szabadság kibontakoztatása. De a győzelem íze keserű. Nem a történelem vége közeledik, amint az észak-amerikai filozófus, Fukuyama 1989-ben megírta, hanem annak a projektnek van vége, amely eddig oly gőgösen modernségnek nyilvánította a fogyasztást.
A könyvtárosnak titkon hinnie kell a lehetetlenben, abban, hogy a jóléti államok szemlélete megváltozik, bár ez a változás eleven húsba vág, s igen fájdalmas lesz. Ugyanúgy fájdalmas lesz, mint azok a változások, melyek a harmadik világra várnak, ahol mélyen gyökerező elveket és hagyományokat kell feladni. A változások trendje térségenként változó irányú. Kelet-Ázsiában, ahol kétmilliárd ember él, némelyik ország kormánya évenként hatalmas termelési értéknövekedést jelent be. Kína a szocialista piacgazdasággal alig nyolc év alatt megduplázhatja bruttó nemzeti termékét és ezzel gazdasági súlya megelőzi Németországét és Japánét.
A könyvtárosnak tudnia kell, hogy a féktelen növekedési ambícióval működő multinacionális rendszerek keveset törődnek a környezet érdekeivel, a következményeket gátlástalanul áthárítják.
Az ázsiai prosperitás híre eufórikus lelkesedéssel tölti el a nagy konszernek elnökeinek, a gazdasági minisztereknek a lelkét. Versengve udvarolnak a beruházási és piaci lehetőségekért, amivel fenntarthatónak vélik az óriási jövedelmezőséget. A legtöbbet a motorizációtól várják, noha tudnivaló, hogy ez a légkör felmelegedését és a természeti környezet további elszennyezését vonja maga után. Hatalmas térségek veszítik el, rohamos gyorsasággal maradék létalapjukat, különösen Afrikában, Közép-Ázsiában és Közép-Amerikában. A Föld összes országának egynegyedében, negyvenkilenc országban csökken az egy lakosra jutó gazdasági eredmény, mert a termelés nem tud lépést tartani a lakosság növekedésével. Ezekben az országokban a mezőgazdasági és az élelmiszeripari termékek iránti szükséglet egyre jobban meghaladja a belső lehetőségeket.
Közel egy évtizede a világ gabonatermelése fele olyan arányban növekszik, mint a világ népessége. Az elszikesedés, az egyéb talajszennyeződések, az erózió szűkítik a termelés lehetőségeit a szegény térségekben, ugyanakkor a leggazdagabb huszonnégy ország visszafogja élelmiszertermelését, mert nincs fizetőképes piaca az árunak. Ugyanezekben az országokban rengeteg pénzt kellene fordítani a környezetbarát infrastruktúrára, ám az ökológiai költségeket legtöbbször kispórolják a beruházásokból. Hogy az így elért gazdaságosság mire vezet, azt jól mutatja a kelet-európai, volt szocialista országokban maradt örökség.
Az ipari társadalom alkalmazkodó képessége a globális kihívásokhoz, az ember jövőjének nagy ismeretlen tényezője. Teljességgel bizonytalan, hogy a leggazdagabb huszonnégy országban a politikai alkotmány két oszlopa, a többpártrendszerű demokrácia és a nemzeti állam a mai formájában alkalmas-e a megmaradásra. A nemzetközi kereskedelmi statisztika óriási profitcsináló zsonglőr-mutatványokról árulkodik:
Immár négy esztendeje, hogy a bruttó társadalmi termék lassabban növekszik, hogy a megtermelt javak mind nagyobb hányada lépi át esetleg többszörösen is a határokat. A kereskedelemben az áruk egynegyede légi úton jut el a fogyasztóhoz.
A nemzetközi áruforgalom növekedésénél még dinamikusabb emelkedést mutat a tőkeáramlás. Az európai tőke befektetése 20%-kal nőtt az USA-ban a nyolcvanas évek minden esztendejében. A japánok több pénzt fektettek be Európában 1988-1990-ben, mint az azt megelőző negyven évben. Az utóbbi tíz évben megháromszorozódott a közös piaci országok egymás közti befektetéseinek aránya.
Mindeközben teljesen átalakul a piac árukínálata. A szórakoztató elektronika és a számítógép-technika felpörgette a változás iramát. A munkavállalóknak életkoruk alkotó időszakában többször is pályát kell módosítaniuk, sőt lakóhelyet kell változtatniuk. A rohanásban mind többen maradnak le olyanok, akik nem képesek állandóan változtatni világképükön, nem képesek egész életükön át csúcsformában maradni.
Az újnacionalizmus és a regionalizmus, amely ebből menekvést és alternatív utat kínál, nem sokban különbözik a hitgyülekezetek és pszichoszekták által nyújtott vigasztalástól.
Nem létezik egyszerű megoldás az ember olyan globális problémáira, amilyen a környezet válsága, a népességrobbanás, a tömeges népvándorlás, az ellenőrizetlen gazdasági növekedés. Egyes nézetek szerint a felszabadult hidegháborús forrásokat kell most a világ megmentésére fordítani. Igen ám, csakhogy amíg az antikommunizmus, akárcsak az antikapitalizmus a külső ellenség ellen irányult, addig a mai fenyegetettségnek nincs ellenségarca. Az ellenség is mi magunk vagyunk! Ezért a katasztrófák előbb rendre mind bekövetkeznek majd, s csak akkor kerül sor utólag a cselekvésre, s mindig a legkisebb közös nevező jegyében. A kezdeményező a mindenkori soron következő bajbajutott lesz. Los Angeles ma a legfőbb szószólója a városi tömegközlekedésnek, mert belefullad a kipufogógázba, Hollandia elsőként a világon bevezette az energia adóztatását, mert a légkör felmelegedése következtében az emelkedő tengerszint fenyegeti a területét. A Himalája előterében fekvő falvak parasztjai teljes erővel védik a maradék erdőket és cserjéseket, mert az erózió elpusztítja a földjeiket.
Az állandósuló környezeti fenyegetettség erősen befolyásolhatja egyes térségekben a politika alakulását. Máris megvannak a hívei az ökodiktatúrának, akik szigorúan elutasítják a piac kiegyenlítő, szabályozó szerepének teóriáját.
A növekedés jegyében eltelt évszázad végén a szabadság és a demokrácia értelmezése végett újból indokolt lett feltenni a kérdést: mennyi szabadság jár a szabadság ellenségeinek? Vagy másképp szólva: mennyi lemondás várható el a gazdag embertől annak érdekében, hogy mindnyájunk szabadságának megmaradjanak az anyagi létfeltételei?
Ha az ember viselkedésmintáit nem változtatjuk meg, hiába reméljük, hogy a tudomány és a technika meg tudja akadályozni a természeti környezet romlását, a világ túlnyomó részének elszegényedését. “Nem maradhat meg az emberi öntudat azon az alacsony fokon, hogy a szomjúságérzet azonnal a coca-cola utáni vágyat ébressze” – mondja Ivan Illich, az egydimenziós fejlődésmítosz leleplezője*. Az árufogyasztás elégedettsége, mint az életöröm pótszere, biztos recept az irigység és a frusztráció növekedéséhez.
Némely történetfilozófiai nézet szerint a mostani változások a 8000 év előttihez hasonlíthatók. Ahhoz a relatív túlnépesedéshez, amikor a nomádok földművelésre kényszerültek, mert vadászatból és gyűjtögetésből már nem tudták magukat fönntartani. A héber történetírásban ez Ádám és Éva históriájaként szerepel, a paradicsomból történt kiűzetésként.
Hogyan lesz holnap? A megmaradás, a túlélés belénk programozott technikája az agresszió. A megmaradás, a túlélés ésszel belátható egyetlen esélye a türelem, az önmérséklet és a szeretet. Ez a világtársadalom egyetlen lehetséges eszméje.
1992-ben a világon ötvenkét háborút robbantott ki a nacionalizmus. Az eredmény ötszázezer halott. Az őrültség járványa tört ki? A hidegháború két szuperhatalom konfrontációjának késleltetését szolgálta, és időt adott a gazdasági törvényszerűségek lassú, de biztos érvényesülésének. Mi tarthatja féken a faji, etnikai, vallási türelmetlenség gyilkolási vágyát? Szabad-e vámi a megoldást a gazdag nagyhatalmak katonai erejétől? Kelet-Európában atavisztikus dühvel támadt fel a nacionalizmus, alighogy elmúlt a kommunizmus csendőri jelenléte. Tudunk-e csendőr nélkül létezni?
A világon ma 3500 nép, törzs és csoport fogalmazza meg magát nemzetként és igényli a szuverenitást. Tudnak-e egymással önként vállalt békében élni?
Vagy igazak Vörösmarty kétségbeesésben fogalmazott, keserű szavai? Az emberi faj sárkányfog vetemény! Nincsen remény, nincsen remény.”
Vagy inkább Madách hite, a bízva bízzál?
Maradunk vagy haladunk? – A haladásnak fajunk számára nincs alternatívája. Más kérdés, mit nevezünk haladásnak? Háromszáz év óta a gazdasági növekedést, a gazdagodást, a fogyasztási élvezetek fokozását, a természet meghódítását és kihasználását neveztük haladásnak. Idegen gyarmatosítókként éltünk a Föld nevű bolygón, mint akiknek van hova továbbmenniök, ha fölélték a hatalommal meghódított gazdagságot. Túlgyőztük magunkat. Uralkodó faj lettünk, kiszorítottuk a többiek nagy részét a közös élettérből, elrongáltuk a létfeltételeiket, miközben elrongáltuk a magunkét is. Most mi a haladás? A haladás kritériuma, hogy alkalmasak vagyunk vagy nem a gazdai szerepre. Arra, hogy gazdálkodjunk, ne pedig garázdálkodjunk a természetben. A haladás a harmónia helyreállítása az ember és a természeti környezet, az ember és a saját szociális környezete között. A mai és a holnapi nemzedék előtt gigantikus méretű feladatként áll a demokrácia megteremtése, a jelzőtlen demokráciáé, amelynek természetes eleme a humanizmus, a szolidaritás és a szabadság. Nincs más út, minthogy a kapitalizmus átnőjön “szocializmusba”. Nincs más út, csak a felvilágosodás, mely a nagy változások mindenkori előkészítője. Ez a változás egy óriási technikai bázison, az információs társadalom keretei között megy végbe. A békés átalakulás garanciája az iskolázottsági és általános műveltségi alapok lerakása világméretekben. Minden azon múlik, hogy a fogyasztási ambíciókat maga mögé tudja-e utasítani a szellem, hogy a lélek vezetése mellett teremtődjön újjá az egyén és a közösségek belső harmóniája.
Mindebből nyilvánvalóan következik tehát, hogy joggal lehet erős meggyőződésünk a könyvtárak nélkülözhetetlensége a jövő társadalmában. A fejlett közkönyvtári rendszer a gazdatársadalom szellemi infrastruktúrájának a legfontosabb eleme. Nem létezhet nélküle se múltból jövő folytonosság, se okosan tervezett jövendő. Se iskola, se gazdaság, se szabad polgárok önkéntes közössége, se hozzáértő dolgozó nép okos gyülekezete. Most az információtechnika világméretű hódításával válik először realitássá, hogy ne hódítóként, hanem gazdaként nézzünk a természeti világra és embertársainkra. Ha sikerül elérni, hogy az információvagyon az emberiség közös vagyona legyen. Ha sikerül naponta megvédeni az információ szabadságát a kisajátítási törekvésektől, ha felismeri az emberiség, hogy a demokrácia oxigénje az információs szabadság. Az elektronikával kezelt könyvtárak és más adatbázisok nemzeti, földrésznyi és világméretű rendszerekké összekapcsolva, helyi könyvtárakból elérhető fantasztikus gazdagságú világkönyvtárat kínálnak “emberi jogon”.
Hol vagyunk mi ettől, itt és most? – kérdezteti velünk az egészséges gyanakvás, a szegényember praktikus eszejárása. Sokkal közelebb, mint gondolnánk. A legnehezebb részét letudtuk az akadályoknak. Létrehoztunk egy országos kiterjedésű közkönyvtári gyűjteményi hálózatot, mely gazdag tudományos gyűjteményekkel áll szolgáltatási kapcsolatban, és, ami ehhez mérten azonos fontosságú: van magyar könyvtárosság. Van olyan értelmiségi csoport, amely élethivatásának választotta a nemzet szellemi igényeinek magas színvonalú kiszolgálását és az ehhez való mesterségbeli tudást birtokba vette. A közelesen joggal várható konjunktúra bizonyosan hatalmas választékot kínál az információtechnikában. Az árak egyre mennek lefelé. Efelől tehát optimisták lehetünk. Ami rajtunk múlik, az a szakmai ismeretek korszerűsítése és az információtechnika alkalmazásának rutinná fejlesztése. Ezen meg lehet bukni a legjobb kilátások közepette. Perifériára lehet kerülni, feleslegessé lehet válni. Ami szintén rajtunk múlik még: a hivatás értelmiségi tartásának megalapozása. Az ember szolgálata csak a tudatlan szolgának derogál, a mesternek soha. A könyvtárosnak tág horizontot kell belátnia ehhez, széles körű bibliográfiai tájékozottsággal, alapos általános műveltséggel kell rendelkeznie. A mérce nem lejjebb, hanem feljebb fog kerülni, a közszolgálat az őt megillető szorgalmat és méltóságot fogja kikövetelni magának. Mindettől nem félni kell, csak tudni és lelkileg ráhangolódni. A könyvtáros betegsége a hivatali elszürkülés. Ez ellen szüntelen védekezni kell: olvasni, gondolkozni, a szerepet újra és újra értékelni. Olvasni és gondolkozni mások sorsában is. Olvasni verset, novellát, mesét és tanulmányt, nézni művészi alkotásokat élőben és albumban, hallgatni zenét élőben és gépről… és akarni a szépet, a jót, az örülni valót.
Lám, milyen patetikus lettem. De talán nincs is oka az embernek, hogy szégyellje a pátoszt, ha sorsunkról van szó. A ráció fontos eszköze az élet tervezésének, ám a rideg rációtól vacog a lélek. Faust és Ádám egyformán a tagadás szellemét találták a rideg ráció mögött, mely olyan, mint a só az ételben: hiánya maga az unalom, bár önmaga méreg.
Legyetek erősen meggyőződve arról, hogy ment a könyvek által a világ elébb és menni fog tovább, minthogy út másfelé nem vezet.**
——————————————————————————–
* ILLICH, Ivan: Deschooling society. London, 1971. és Celebration of awareness. London, Penguin Books, 1973.
** Előadásként elhangzott Szolnokon, a tavaszi Könyvtári és Informatikai Napok rendezvényén A felhasznált világgazdasági adatok a Spiegel Magazin Trends 2000 című sorozatának a 14/1993. számban megjelent tanulmányából valók.