KING, Pamela
Privatisation and public libraries / by Pamela King; [ed.] East Midlands Branch of the Library Association. – [s.l.] : EMBLA, 1989. – 103 p.
Kevés olyan dolog van ma könyvtáros berkekben, ami nagyobb izgalomban tartaná a szakma valamennyi képviselőjét, mint a könyvárak fenntartásának, finanszírozásának helyzete. Pamela King tanulmánykötete bemutatja mindazokat a problémákat, ellentmondásokat, amelyek az első közkönyvtári törvény megszületésétől a jelenkorig meghatározók a könyvtárügy egésze számára.A szerző a loughborough-i egyetemen posztgraduális képzés keretében írta meg dolgozatát, amelyhez nagy számban használt fel parlamenti felszólalásokból vett idézeteket, korabeli újságcikkeket. A tanulmány megszületésének legfőbb motívuma az 1988-ban kiadott úgynevezett “Zöld Könyv” volt, amely hatalmas vitákat váltott ki szakmán belül és kívül egyaránt. Amikor Margaret Thatchert újraválasztották, egyértelművé vált, hogy a társadalom minden szférájában eluralkodó üzleti szellem nem fogja kímélni a kulturális életet sem. Igaz, hogy a kormányzat által kiadott anyagban önkéntes alapon megvalósítható javaslatok szerepeltek, mégis óriási ellenállás bontakozott ki a díjazások bevezetésével szemben.
A szakma reakciója nem volt ugyan egyöntetű, de abban mindenki egyetértett, hogy a problémák definiálása nem szerencsés. A kialakult viták hevében minden könyvtár kénytelen volt újra átgondolni eddigi tevékenységi rendszerét. Elsősorban a könyvtárpolitika meghatározói kerültek lépéskényszerbe, választ kellett adniuk az erőszakos kihívásra. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ingyenes könyvtári szolgáltatás alapeszméje tovább már nem élhet háborítatlanul.
A könyvtárügyben kialakult anomáliák megértéséhez elengedhetetlen, hogy ismerjük a közkönyvtárnak mint intézménynek a társadalomban betöltött szerepét. Az igazsághoz hozzátartozik annak kimondása, hogy amikor 1850 augusztusában megszületett a világon az első közkönyvtári törvény, az első kölcsönzőhelyek igenis szedtek térítést, és kivétel nélkül önfinanszírozó intézmények voltak Angliában.
A közkönyvtárak létrehozása mögött az a ma már sokak által megkérdőjelezett viktoriánus eszme állt, hogy a többnyire embertelen körülmények között élő alsóbb osztályokat felemeljék, számukra értelmes elfoglaltságot biztosítsanak, műveltségi szintjüket emeljék.
A közkönyvtárak működését nem kis mértékben motiválta a nevelő szándék, de ekkor még nem lelhető fel az a koncepció, amely szerint a közkönyvtár az egész társadalom szolgálatában kell, hogy álljon. Már az első években kiderült néhány ellentmondás is. A nyitvatartási idő nem esett egybe azzal a napszakkal, amikor a dolgozó tömegek is látogathatták volna a közkönyvtárakat. A sok helyen bevezetett térítés miatt elsősorban csak a középosztály használta a könyvtárakat. Számos politikai tényező a könyvtárakban a társadalmat felforgatni kívánó agitátorok melegágyát vélte felfedezni.
Az igazi fordulat a közkönyvtárak életében akkor állt be, amikor 1870-ben elfogadták az általános tankötelezettségről szóló törvényt, amellyel automatikusan a művelődési céllal létrehozott könyvtárak az oktatásügy hatáskörébe kerültek. A századfordulón és a századelőn kialakult a törvényben is rögzített működési struktúra, létrejöttek a könyvtári bizottságok, a grófsági hálózatok. A huszas évek végére teljesen általánossá vált az ingyenes könyvtári szolgáltatás gyakorlata. A közkönyvtár a valóságban is a tudásra, művelődésre, kikapcsolódásra vágyók intézménye, az intellektuális élet központja lett.
A térítéses szolgáltatások gondolata szinte teljesen eltűnt az ötvenes évekre, s csak időnként vetődött fel az az ötlet, hogy a szépirodalom egy részének kölcsönzését talán mégsem kellene központi pénzekből támogatni.
A térítések bevezetésének igénye ismételten az 1964-es új törvény tárgyalásakor merült fel. Számos képviselő a megkülönböztetés nélkül, ingyenesen nyújtott szolgáltatások helyett differenciálást javasolt, például az egyes állományrészek különbözd elbírálását – legyen olyan, ami továbbra is ingyen kölcsönözhető, de legyen olyan állományrész is, amit a későbbiekben térítés fejében vehetnek majd igénybe.
Megkezdődött a múlt századi viktoriánus attitűd bírálata, tudniillik ne az adófizető, a kiadó vagy a szerző tartsa el a könyvtárakat! Az új közkönyvtári törvény elfogadtatásával ugyan még sikerült megőrizni nagyjából a régi elveket, de az erózió megindult, az új technológiák, dokumentumtípusok esetében már eldönthetővé vált, hogy azokat pénzért vagy ingyen kölcsönzik.
A hetvenes években két oldalról nehezedett nyomás a közkönyvtárakra. Az egyik az információrobbanás, ami lehetetlenné tette, hogy a könyvtárak a régi módon lépést tartsanak a szerzeményezésben az új és nagy mennyiségű dokumentumok megjelenésének ütemével. A másik tényező a gazdasági visszaesés, amely a beszerzési keretek drasztikus csökkenésében mutatkozott meg legfájóbban. Sok könyvtáros hitte akkor azt, hogy a díjazás bevezetése az egyetlen lehetséges eszköz az új szolgáltatások megteremtéséhez. Hamar kiderült azonban, hogy a térítések bevezetése nagy mértékben korlátozza a hozzáférés szabadságát. A könyvárak megsokszorozódása, az infláció mértéke már direkt módon veszélyhelyzetet teremtett. Az állami költségvetés szűkös volta a fenntartókat arra ösztönözte, hogy a kényszerhelyzetben megoldást keressenek. Így került sor a beszerzési keretek drasztikus csökkentésére, a létszámleépítésekre, és a nyitvatartási idő lefaragására. A könyvtárakat sok esetben a sport és szabadidő bizottságok hatáskörébe utalták, ami a könyvtárügy negligálását, leértékelését jelentette anyagi tekintetben, de társadalmi megítélés szempontjából is.
A dolgok odáig fajultak, hogy a zömmel szépirodalmat kölcsönző könyvtárakat be kívánták zárni. Helyettük oktatási célokra használható központok szervezését tartották indokoltnak. A költségvetést túllépő önkormányzatok a kultúrára szánt keretek csökkentésére kényszerültek.
A helyzet romlása maga után vonta a könyvtáros szakma egy részének radikalizálódását és politikusabbá válását. Az 1979-es választások idején új szó honosodott meg a köznyelvben, a “privatizáció”, ami egyet jelentett a költségvetési támogatások megvonásával, mindenfajta állami beavatkozás megszűntetésével.
Nem maradt el a szakma tiltakozása az újabb támadás miatt. Határozottan kiálltak azon véleményük mellett, hogy a direkt térítések bevezetése csökkenti a könyvtárak integráló szerepét a társadalomban, megkérdőjelezi elfoglalt helyét a kultúrális, oktatási területeken és a kikapcsolódást segítő intézmények között. Újabb adóteherként jelenik meg az állampolgárok szemében, bevételektől függővé teszi a könyvtár működését. Komolyan aláássa a könyvtárközi együttműködést, megsokszorozza a kiadói szakma eddig sem csekély gondjait. Rövidlátó gazdasági megfontolásoknak, véleményük szerint, nem lehet alárendelni az egész társadalmat érintő könyvtári rendszert. A kormányzat ismételten az önkormányzatok alulfinanszírozásával próbálta elérni a könyvtárak kiadásainak csökkentését. A túlköltekező önkormányzatok számára szigorú szankciókat helyezett kilátásba. Bevezették a többoldalú finanszírozást, azaz közvetlenül az állami költségvetésből támogattak egyes programokat, mindemellett tovább működött a hagyományos önkormányzati struktúra. Ezzel egy egészségtelen versenyhelyzet alakult ki a kétfajta szolgáltatáscsoport között.
A nyolcvanas évek tipikus termékeként megjelentek az “information broker”-ek (tájékoztatási vállalkozók), akik zömmel könyvtárosi múlttal fogtak ebbe a vállalkozásba, és az ingyenesen hozzáférhető információk pénzért történő árusításával aláásták a társaik által védett elveket. Áruként kezelni az információt, üzleti alapokra helyezni a könyvtári tevékenységeket – ez jelentette az új thatcheri gondolkodás térhódítását.
A teoretikusok arra hivatkoztak, hogy a pénzért mért szolgáltatásokról előbb vagy utóbb kiderül, hogy mennyire fontosak. A térítések bevezetése azt feltétlenül megmutatta, hogy a jobban kereső rétegek többet használják a könyvtárat, mint a szerényebb jövedelemmel rendelkezők.
Támadások özöne zúdult az ingyenesség elvéhez ragaszkodó szakemberekre. A bírálatok sokszor a cinizmusig fokozódtak. A nyolcvanas évek sajtója hemzseg az olyan kijelentésektől, mint “a pénzért kínált szolgáltatások kihasználatlansága esetén a könyvtárakat be kell zárni” ; a “szent tehenet” le kell vágni, azaz “az ingyenességet meg kell szüntetni”. Ha az átlagpolgár tud költeni tévére, nyaralásra, cigarettára, alkoholra, akkor a szórakoztató olvasmányát is meg tudja venni. Adják a szegényeknek azt, amit ma a könyvtárakra költenek. A könyvtárosok szórják a pénzt: ma ingyenesen adják a klasszikus zenét, holnap a popzenét, a számítógépes játékprogramokat – vajon hová vezet mindez? Egy magánkönyvtár sokkal hatékonyabb lehetne.
Akik a fentieket megfogalmazzák, valószínűleg nem sokat gondolnak a nagyszámú angliai munkanélkülire, azokra a rétegekre, amelyek ma éppúgy nem vehetik meg a könyveket, mint korábban a viktoriánus időkben élő honfitársaik.
Az 1988-ban kiadott kormányzati anyag, a “Zöld Könyv” kifejezésre juttatja mindazt, ami a hetvenes-nyolcvanas évek vitáiban felszínre került. Nem tartalmaz kötelező intézkedéseket, csupán javaslatokat tesz, ajánlásokat fogalmaz meg. Felveti annak lehetőségét, hogy a különböző szépirodalmi állományrészek térítés ellenében való kölcsönzését a könyvtár mérlegelheti. Feltétlenül indokoltnak tartja különbséget tenni az egyéni felhasználó és intézmény között. Míg az előzőnél az ingyenesség bizonyos szolgáltatások esetében fenntartható, addig az intézmények vonatkozásában térítést lehet bevezetni. A szakma a kormányzati anyagra reagálva azonnal szót emelt a kölcsönzés és a könyvtárközi kölcsönzés – mint a legfontosabb alapszolgáltatások – védelmében.
Akadt olyan szakmabeli, aki elismerte, hogy most ugyan kemény harc folyik a közvetlen díjazás bevezetése ellen, de emlékezni kell arra is, hogy a könyvtárosok maguk mi mindent áruvá tettek akkor, amikor azt még senki nem írta elő nekik. Egy felmérés jól példázza, hogy a térítéses rendszer számos dokumentumtípus esetében szinte általánosnak mondható Angliában. Például a CD-ért mindenütt szednek kölcsönzési díjat, majdnem minden könyvtár pénzért kölcsönzi a kazettákat, a hagyományos hanglemezeket.
Noha általánossá vált gyakorlatról van szó, a szakma úgy érzi, amennyiben a szolgáltatásokért teljes körben térítést kérnek, akkor a közkönyvtárak nem működhetnek tovább az eredetileg megfogalmazott alapelvek szellemében.
Tény, hogy vége az ingyenesség korszakának, de nincs aki meghatározza, hogy mi milyen mértékben tegyenek díjazottá. A gazdasági válság miatt mindent helyben lehet csak eldönteni. Az önkéntes alapon bevezetett díjak minden bizonnyal meghasonlást okoznak majd a szakmán belül, és ezen az állapoton csak egy egységes, országos szinten kidolgozott térítési rendszer javíthat. A közkönyvtár a maga finanszírozási problémáival hűséges tükre a társadalom egészében végbemenő változásoknak.