Az itt következő gondolatok – melyek megfogalmazása talán személyesebb lesz, mint a Könyvtári Figyelő megszokott színvonala – megszületése, írássá formálódása és megjelenése között eltelő idő* teszi bizonytalanná, hogy törvénykezés – új jogszabályi keretek kimunkálása – előttiek, közbeniek vagy utániak lesznek-e valójában. Az életünket hosszú évtizedekig megszabó gazdasági (és jogi) látszat-rend ugyanis összeomlott. Bizton hiszem (s nem egyedül), hogy a leomlott díszletfaiak romjai alól ki kell – és ki lehet – kászálódni, hogy új rendet kell felépíteni, ám nem a rommá vált anyagok felhasználásával.
Nem elég tehát a mellényt újra gombolni, új öltözékre van szükség, s ehhez bizony új szövet kell. Legyen ez a szövet mindazon törvények, új jogszabályok összessége, amelyeket új Országgyűlés, új kormány hoz, nem régi gondolkodási sémák alapján. Legyen szövet azért, hogy ki-ki önmaga, saját (és környezete) igényei szerint szabhassa-szabathassa azt a ruhát, amelyben jól érzi magát, és amelyben társaságban is megjelenhet. Annak van-e ideje, hogy egy intézmény (vagy éppen intézménytípus) új helyének kijelölésekor eddigi, álságos körülmények közötti működését, teljesítményét vegyük kiinduló alapul; hogy a megszűnt “rend” kényszerű lehetőségei – sőt: lehetetlenségei – között létrejött eredmények alapján ítéljük meg? Sokkal inkább annak van itt, annak jött el – végre – az ideje, hogy megvizsgáljuk: korszerű, eredményes és/azaz “európai” működésünkhöz milyen feltételek, milyen intézmények (és azok milyen működése) szükségesek.
Nem azon az alapon kell tehát a könyvtárat – az egyetemi és főiskolai könyvtárat – megítélni, hogy az elmúlt negyven évben mit nyújtott, mit tudott – tudhatott – nyújtani az egyetemnek, a felsőoktatásnak, a kutatásnak. Hiszen – csak egy példát említve – az alapvető fontosságú külföldi folyóiratok előfizetésének hol gazdasági, hoi ideológiai-politikai akadályai voltak.
Nem azon az alapon kell a felsőoktatás könyvtárait megítélni, hogy “bezzeg, azon a kutyaütő, másodosztályú vidéki főiskolán Amerikában, ahol egy évig ösztöndíjas (vagy vendégtanár – a nem kívánt törlendő) voltam, már 1970-ben számítógéppel kereshettem a számomra éppen szükséges legfrissebb szakirodalmat (adatot, képletet stb.), és a könyvtár vasárnap este is tízig nyitva volt…” A könyvtárak tisztában voltak-vannak azzal, hogy nekik szolgálni, szolgáltatni kell, ám ehhez bizonyos alapok szükségesek. Ha a könyvtár múltbéli-jelenlegi megítélése alapján akkora személyzettel – és a személyzet olyan fizetéssel – rendelkezik, hogy a hétköznaponkénti hétig-nyolcig való nyitvatartást is nagy nehézségek árán tudja csak biztosítani, gondolkodhat-e úgy az egyetem vezetése, hogy “minek ide több könyvtáros, hisz még csak vasárnap sem tartanak nyitva?”
Nem a könyvtárak, nem a könyvtárosok tehetnek arról, hogy amikor – végre – Magyarországot is elérte (inkább csak megérintette) a számítástechnika emberközeli alkalmazása, akkor nálunk ismét beigazolódott egy népi mondás mély bölcsessége: “szegény ember vízzel főz”. Mindent elsöprő erővel, megállíthatatlan járványként terjedt el legkülönfélébb könyvtárakban a házi játékszámítógép, amelyről minden hozzáértő tudta (már akkor is, amikor még nem merte kimondani), hogy teljességgel alkalmatlan könyvtári feladatok megoldására, ám ez volt az elérhető, az olcsósága miatt megvehető. És talán innen, ezidőből ered a “szoftvernagyhatalom vagyunk” mítosz kezdete is, hiszen tény, hogy erre a játékra végül is adatbáziskezelő rendszerek települtek. Sorra születtek a különféle könyvtári rész-megoldások (mondanom sem kell, hogy egymástól független, egymásról mit sem tudó műhelyekben, természetes módon inkompatibilisen, de egy-egy feladatot többször, többféleképpen is “megoldva”). Születtek eközben olyan megoldások is, amelyek egész egyszerűen a lehetetlent valósították meg, s többre kényszerítették a jó kis masinát, mint amire az valójában képes, alkalmas volt, ám – ma már könnyű belátni – bizony kár volt az erőfeszítésekért, a beléfektetett energiákért. Persze stílszerű is volt ez a módszer, hiszen az egész hazai tudományos és szakkönyvtárügy így működött: egyedül (s ezen bizony a rendeletileg létrehozott hálózatok és együttműködési körök sem sokat segítettek), nagy energiaráfordítással, az adottságok és lehetőségek kereteit feszegetve, gyakran a lehetetlent kísérelve-valósítva meg tette dolgát egy-egy intézményünk.
A könyvtár működését (s a könyvtárosok, tájékoztató szakemberek munkáját) alapvetően meghatározzák, befolyásolják azok a körülmények, amelyek között dolgozhatnak, s végre arra lenne szükség, hogy e körülmények kialakulását, helyesebben szólva kialakítását ne a véletlen, ne valamiféle ötlet, ne valamely ideológia (s még kevésbé valamely ideológus ezzel kapcsolatban elejtett néhány szava), anyagiakban pedig ne a maradékból lepottyanó morzsák mennyisége befolyásolja. Át kellene tekinteni – ha nagyon vázlatosan is – könyvtáraink jelenlegi helyzetét, és meg kellene fogalmazni – nem nekünk, hiszen mi nagyjából tudni véljük, hogy mi a dolgunk – a könyvtárakkal szembeni olvasói-használói (és fenntartói) igényeket. Ez az a pont, ahol legnagyobb a bizonytalanság. Költségvetési intézményeket (ide értek most minden non-profit szervezetet) jogszabályok nem köteleznek könyvtárfenntartásra, legfeljebb a könyvtári ellátás biztosítására, ám ennek útját-módját még nemigen lelik. Bizonyos intézmények esetében a jogi szabályozás (vagy annak jelenleg ismert koncepciója, tervezete) a könyvtári ellátást, a könyvtár szükségességét vagy ignorálja, vagy megengedőleg, a “futottak még” kategóriába sorolva említi. Lehet, persze, hogy a jogalkotó úgy véli, minden épeszű pedagógus, minden épeszű iskolafenntartó tudja, hogy olvasás, könyvtár (információszerzés, médiatár) nélkül nem lehet sem tanulni, sem tanítani (alapfokon sem, egyetemen sem), csakhogy, miként az egykori hoteltulajdonos oktatta a csodálkozó pincértanulót: “jegyezze meg, édes fiam, épeszű vendégre nem lehet fürdőhelyet bazírozni”. Az elmúlt évtizedek pedig kevésbé az önálló, az ép észre hallgató intézkedésre, inkább a jogszabályok, valamint “pártunk és kormányunk” útmutatásai szerinti működésre trenírozták intézményeinket (s vezetőiket, akik persze, mint nélkülözhetetlen szakemberek, többnyire ma is helyükön vannak). Ám a valódi, s önálló döntésre is képes szakembervezető is mit ér, ha abban dönthet önállóan, hogy intézményének eredményes működéséhez egy új könyv, vagy két mázsa koksz beszerzése szükséges-e? Ha van még non-profit szervezettípus, mely az előbbi két kategóriába nem illik, nekik bizonnyal sokadik gondjuk, hogy még könyvtárat is tartsanak fenn (ha egyáltalán eljutottak már saját információigényeik és szükségleteik felismeréséhez). Ami pedig a profit-szférát illeti, ma Magyarországon profitot mindenki eladással, s legkevésbé termeléssel próbál elérni. Eladni pedig sok mindent (például művelődési házat, könyvtárostul) lehet, s a profitot növeli – de legalábbis a veszteséget csökkenti -, ha az olyan “felesleges” kiadásokat, mint például a könyvtár fejlesztése, sőt üzemeltetése, a könyvtáros fizetése (stb.) mielőbb megszüntetik. Jó néhány évnek kell – sajnos – eltelnie, míg a profit-orientált szervezet (például egy – immár privát – cég) rájön: ahhoz, hogy profitot termeljen, informáltnak (sőt, naprakészen, jól és pontosan informáltnak) kell lennie, ennek érdekében pedig előbb-utóbb könyvtárhoz kell fordulnia, még ha saját könyvtárat nem is tart fenn. Könnyen lehet, hogy a majd megtalált információszolgáltató intézmény az egyetemi könyvtár lesz, ha megéli, s ha felkészül a korszerű információközvetítésre.
Mégis, elengedhetetlen, hogy a társadalom (s annak intézményrendszere) szembesüljön saját információigényével, s azt meg is fogalmazza, jelenlegi könyvtári rendszerünk pedig szembesüljön a tényleges igényeken alapuló ítélettel. Ezt kövesse annak meghatározása: mi szükséges ahhoz, hogy a könyvtár teljesíteni tudja kiszabott feladatait, s végül, e szükséges feltételeket meg kell kapnia, mind erkölcsiekben, mind anyagiakban, mind a technikai feltételek, mind a törvényi szabályozás tekintetében. Biztos, hogy ez csak utópia lehet?
Egyetemi-főiskolai könyvtáraink jelenlegi helyzete – statisztikai adatok, újabb felmérések nélkül – röviden az alábbiak szerint jellemezhető:

  • Épület, elhelyezkedés, férőhely tekintetében szinte minden felsőoktatási könyvtárunk gondokkal küzd: van, ahol maga az elhelyezés megoldatlan, van, ahol csak a raktári férőhely vagy az olvasói tér kevés, de néhány száz polcfolyóméter, egy-egy kisebb belső átalakítás, esetleg egy alagsor vagy egy padlástér rendbehozása, berendezése majdnem mindenhol szükséges és hasznos lehet.
  • Ami az állományt illeti, ideológiai, majd ideológiai és gazdasági, jelenleg pusztán gazdasági okokból a felsőoktatás könyvtáraiban a külföldi szakirodalom jelenléte esetleges, nem kellő mennyiségű és színvonalú, hiányos, és soha nem tudott (ma sem tud) lépést tartani a kiadással. Különösen vonatkozik mindez az időszaki kiadványokra. Időben pedig a sokat emlegetett negyvennél ezúttal jóval több év elmaradásáról kell szólnunk, hiszen a tájékozódás már a harmincas évek végére egyirányúvá vált (később csak az irány változott), és a háborús évek sem kedveztek a rendszeres, tervszerű állományépítésnek. Ugyanakkor jelentős mennyiségű “elfekvő” – részint ritkán használt, részint korábban kötelességszerűen beszerzett – dokumentum terheli az egyes könyvtárak állományát. Az első esetben nyilván belátható, hogy a ritkán használt, nem azonos a használhatatlan feleslegessel. A második típus esetében pedig most az a veszély fenyeget, hogy nagy fellélegzésünkben minden példány zúzdába, kazánba kerül, holott történelmi dokumentumokról van szó, melyeknek legalább néhány példányban meg kell maradni, nemcsak elrettentő tanulság- vagy mulatságképpen, hanem a jövőbeni kutató, érdeklődő olvasó számára is. Mindkét fajta esetében a közös, tárolókönyvtári jellegű megőrzés hozhat megoldást.
  • A külföldi szakirodalom beszerzése nem kellően összehangolt, de az összehangoláshoz, illetve az összehangoltság előnyeinek kihasználásához hiányosak a technikai eszközök: a másolatkészítési lehetőség, a telekommunikáció, a távadatközlés és -feldolgozás nem a szükséges mennyiségben és minőségben van jelen.
  • A modern információs technológia (részint anyagi, részint korábbi politikai okok miatt) csak szórványos, egyedi kezdeményezések formájában jelent meg a felsőoktatási könyvtárügyben. Hogy a bevezetőben említett epidémia, a hazai könyvtári számítógép-alkalmazás “játékos” kezdete vajon a géphasználat bevezetésével, megkedveltetésével hasznot hozott-e intézményeinknek, vagy éppen az “itt a gép, de mihez kezdjek vele”, sőt “itt a gép, itt a program, minden nehézkesebb és bonyolultabb, mint azelőtt” szituációk elkedvetlenítő sorával inkább visszavetette fejlesztő-kedvünket, talán el sem dönthető. Annyi bizonyosnak látszik, hogy megmaradt bennünk a kis gépek és a kis lépések iránti nagyobb bizalom. Ennek (s talán a mindig elégtelen anyagiaknak is) köszönhetoen a számítógép-használat általában csak egy-egy könyvtári részterület házi fejlesztésű megoldására szorítkozik. A másik – nem túl igényes, mégis mutatós és hasznos – egyre szélesebb körben terjedő alkalmazási mód az egyes külföldi adatbázisok elvétve online, inkább szilárd hordozón érkező, géppel olvasott formában (ez ma már többnyire CD-ROM-ot jelent) való fogadása és használata.

Engedtessék meg még hozzátennem: elsősorban a technikai, csak másodsorban szemléletbeli (s e szemlélet is inkább a fenntartókban, mint a könyvtárosokban lelhető fel) hiányosságok miatt a felsőoktatási könyvtárak közötti együttműködés esetleges, akadozó, igazi sikereket nemigen produkált.
Idáig volt könnyű, hiszen panaszkodni, bajainkat s a mások szemében meglelt szálkákat sorolni mind igen jól tudjuk. Két kérdés merül azonnal fel: Valóban ilyen sötét-e a helyzet, mi van a legújabb, biztató fejleményekkel? És ami még fontosabb: hogyan tovább? Milyen lehetőségeink vannak, lehetnek a gondok enyhítésére?
Nos, a helyzet nem ennyire sötét. Az anyagi lehetőségek hiánya ma – és még a legoptimistább programok szerint is további néhány évig – meghatározó eleme látszik maradni a magyar felsőoktatási könyvtárügy fejlődésének, pontosabban szólva a fejlődésben való lemaradásának. Ellentmondani látszik ennek a különböző nemzetközi forrásokból érkező segítség, a számos alapítványi ajándék és támogatás, mindez azonban nem helyettesítheti (és nem is szándéka helyettesíteni) az üzemeltetés és a működés fenntartásához szükséges normális gyarapítás és fejlesztés költségeit. Ennek biztosítása a fenntartó természetes dolga. Más kérdés, hogy esetünkben a közvetlen fenntartó, az anyaintézmény voltaképpen csak közvetíti (bár némiképp árnyalhatja is) a főhatósági fenntartási juttatásokat. Az azonban már ide tartozik, hogy manapság a célzott támogatások és a “normál” fenntartás között mutatkozik némi arányeltolódás, s miközben napi gondokkal küszködünk, százezres, milliós tételek egy-két éven belüli fejlesztésre fordítását tervezzük, nem álmok, hanem valós szerződések, megnyert pályázatok alapján. (Pontosan érzékelteti helyzetünket a “passzent anekdóta” a gyerekről, aki a Szent Család képe előtt így szól a múzeumban: “Szép kis Wirtschaft, mondhatom! A gyerekágy egy marék szalma, a tehén a radiátor, az öreg meg sincs borotválva, az egész család csupa rongy, de a Tizianóval festetik le magukat…”)
Csak abban bizakodhatunk, hogy az ország gazdasága előbb-utóbb valóban talpra áll, s akkor nemcsak deklaráció, hanem cselekvési, finanszirozási vezérelv is lesz, hogy a művelődés, az oktatás “stratégiai ágazat”. Ellenkező esetben ugyanis igen szép számítógépeink tesznek, és géppel is olvashatjuk majd azon művek leírását, amelyek hiányoznak könyvtárainkból – ha egyáltalán lesznek még könyvtárosok, akik a gépeket kezelik. Bízva abban, hogy sorsunk jobbra fordulása valóban bekövetkezik, addig is – főként a nemzetközi segítséget felhasználva – lenne néhány tennivaló, megoldani való az egyetemi könyvtárügyben.
Miért éppen ott? Mert egyetemeinken, főiskoláinkon készül a jövő értelmisége, és amit, ahogy tanul, amilyen felkészítést kap, olyan lesz országunk gazdasága, kultúrája, ipara és oktatásügye, kereskedelme és energetikája, környezetvédelme, tömegkommunikációja és politikai élete. Hogy “európaiak” vagyunk, csak úgy bizonyíthatjuk – akár magunknak, akár másnak -, hogy európai módon élünk, cselekszünk, európai módon gazdálkodunk és – nem utolsósorban – európai módon oktatunk. Az európai szintű oktatásnak pedig (ezt minden arra járó tapasztalhatta, ha nem kávéért vagy használt autóért ment) szerves része a korszerű könyvtár. Egyetlen példát szeretnék említeni: a TEMPUS “NESA” (Network Educational Sciences Amsterdam) programját. A tanárképzés javítását, megújítását célzó nemzetközi program egyik első és igen lényegesnek tekintett cselekvési szándéka, hogy a támogatni kívánt három ország megfelelő egyetemén a könyvtárat fejlessze olyan szintre, amely alkalmassá teszi a tanárképzés szükséges mértékű segítésére. Ez az alapvető technikai feltételek (mikrofilm, reprográfia, számítástechnika), a kézikönyvtári állomány (referensz művek, szakenciklopédiák, a releváns nemzetközi szakfolyóiratok) és a szakosodott gyűjtemény (a tanárképzés és a neveléstudomány valamely meghatározott részterületének teljességre törő gyűjteménye) kialakítását jelenti, továbbá a könyvtári szakszemélyzet továbbképzési lehetőségének biztosítását foglalja magában. Szolgáljon tanulságul az arra illetékeseknek, európai módon valahogy így gondolkodnak (és gondoskodnak) a felsőoktatásról: a jobbítását célzó program egyik első pontja a könyvtár megsegítése, “szintre hozása”.
Es még miért az egyetemi könyvtárak? Mert – s talán ezt mindenki észrevette már, de még nem írta le senki – az ország húsz legnagyobb tudományos és szakkönyvtára közül tíz, és az első tíz közül hat: egyetemi könyvtár.
Az egyetemi könyvtárak ügyében tehát mindenek előtt szükség lenne – a most alakuló, formálódó kezdeményezések összehangolásával, összekapcsolásával – a teljes körű, országos egyetemi számítógépes adatátviteli rendszer kialakítására. A nagy egyetemi könyvtáraknak olyan hardverkapacitásra lenne mielébb szükségük, hogy az említett országos hálózat csomópontjaiként működhessenek, és valamennyi felsőoktatási könyvtárnak rendelkeznie kellene számítástechnikai eszközökkel, minimálisan olyan mértékben, hogy az országos hálózatba legalább felhasználóként be tudjanak kapcsolódni.
A nagy egyetemi könyvtáraknak, illetve ezek kisebb, együttműködő rendszereinek nemzetközi méretekben kipróbált, külföldön jól működő, és a magyar viszonyokra, követelményekre adaptálható kulcsrakész integrált könyvtári rendszereket kell beszerezni. Nem lehet, ne is legyen követelmény az országosan azonos rendszer használata, de természetes kívánalom, hogy csak olyan rendszereket állítsanak üzembe, amelyek kellően nyitottak az egymással való kommunikációra.
Ezek azok a technikai előfeltételek, amelyek biztosíthatják, hogy a jobb idők eljövetelekor, vagy az addig innen-onnan állományfejlesztésre kapott (vagy várható) támogatások felhasználásának idején a több évtizedes visszamenőleges állománykiegészítés, illetve a világ szakirodalmi termésének nyomon követése ne esetleges, hiányokat és duplumokat termelő legyen, hanem országos szinten egybehangolt, nemzeti dokumentum- és információvagyon-teremtő állománygyarapítás vegye kezdetét. Ugyane feltételek szükségesek az ilymódon teremtődő vagyon feltárásához és hasznosításához is.
Nyilvánvalóan “ránk fér” némi beruházás is: meg kell oldani a leginkább rászoruló felsőoktatási gyűjtemények épület- és helyiséggondjait. Ha Ranganathan axiómáját, miszerint “a könyvtár növekvő intézmény”, a mikrofilmtechnika és az elektronikus-digitális adattárolás túlhaladni látszik is, még mindig jelentős mennyiségű hagyományos dokumentum megőrzését és eredetiben való rendelkezésre bocsátását várják el a könyvtáraktól. Ám ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az új hordozók egyéni (sőt, számos esetben közösségi) felhasználása is helyet, helyiséget kíván; nem egyszer igényesebbet, speciálisabb kialakításút, mint hagyományos raktáraink és olvasótermünk. Ha már beruházásról esett szó: a jelenlegi hazai tárolókönyvtári helyzet figyelembe vételével érdemes lenne megvizsgálni, hogy az egyetemi (felsőoktatási) könyvtárak közös beruházásával létre lehetne-e hozni egy működő, szolgáltatóképes, éIő tárolókönyvtárat, amely az egyetemi könyvtárak ritkán használt, ám mégis időnként szükséges állományegységeit, régebbi periodikum-évfolyamait tenné a létrehozók számára (és megfelelő díjazás ellenében talán az e körön kívüli felhasználni szándékozók számára is) hozzáférhetővé. Esetleg a szoros együttműködésen alapuló, megosztott megőrzési és szolgáltatási kötelezettség-vállalás is hozhat; meghatározott mértékben eredményt, ám az bizonyosnak tűnik, hogy a tárolókönyvtári jellegű központi szolgáltatás megszervezését, megteremtését előbb-utóbb napirendre kell tűznünk.
Az együttműködés szükségességéről – úgy gondolom – ma már senkit nem kell meggyőzni. Ahhoz viszont, hogy együttműködésünk ne csupán óhaj, avagy szándék, hanem technikailag megalapozott képesség és létező gyakorlat legyen; hogy meglévő dokumentumvagyonunkat a felsőoktatás, az egyetemen folyó tevékenység szolgálatába állíthassuk; hogy a könyvtárakban meglévő szellemi és munkakapacitás hatékonyan működhessen (primitív példával: hogy ne fecséreltessék párhuzamos feldolgozásra); hogy állományépítési döntéseinket egymás helyzetének és szándékainak figyelembe vételével hozhassuk meg; mindehhez valamennyi felsőoktatási könyvtárunknak rendelkeznie kell:

- megfelelő gyorsmásoló kapacitással, valamint az olvasók használatára bocsátott önkiszolgáló gyorsmásolókkal;
- telefaxszal;
- az országos egyetemi adatátviteli hálózat csatlakozási pontjával;
- a nagy külföldi (és ha lesznek, belföldi) és nemzetközi adatbázisok online lekérdezésének lehetőségével;
- a nem nyomtatott ismerethordozókon rögzített dokumentumok használtatásának technikájával;
- a géppel (a.m. számítógéppel) olvasható adathordozókon rögzített információk fogadási, használati eszközrendszerével;
- mindezekkel élni tudó, szakképzett, idegen nyelvismerettel és külföldi tapasztalattokkal rendelkező személyzettel;
- és végül az állomány gyarapítását, feldolgozását és rendelkezésre bocsátását, továbbá az információs és telekommunikációs szolgáltatások megfizetését lehetővé tevő anyagi alappal, illetve költségvetéssel.

Újra azt kérdezem: Biztos, hogy ez csak utópia lehet? Amikor e cikk gondolatai megfogalmazódtak, amikor írni kezdtem, főként a keserűség, a hiányok érzése motoszkált bennem, a “leírom, kiírom magamból legalább egy részét annak, ami fáj” motivált. Ám az eltelt idő, az egymást valóban gyorsan (legalábbis eddigi történéseinkhez képest szokatlan gyorsasággal) követő események valamiféle új irányba mutatnak.
A dolog már elkezdődött azzal, hogy Miskolcon, 1991 nyarán az egyetemi könyvtárak saját kezdeményezésük alapján összeültek, hogy legégetőbb gondjukat, a számítástechnika alkalmazásának helyét, jövőjét megbeszéljék, megvitassák, s ha lehet, közös álláspontra jussanak. Több figyelemreméltó újdonság, jövőbe mutató, jó jel van ebben a tényben. Nem kellett se minisztérium, se OK(D)T ahhoz, hogy értekezletet rendezzen, az azonos érdekkörű társaság összehívta önmagát. Nem a növekvő folyóiratelőfizetési díjakban, az öt százalékos “dologi automatizmusban”, vagy éppen a könyvtárigazgatónak az új egyetemi statutumban meghatározott helyében találta meg e jeles társaság sürgős panaszkodnivalóját, hanem a valóban lényegi kérdésre, a jövőt meghatározóra koncentrált. Végül pedig: nem szült látszateredményt, nem hozott több oldalas, hangzatosan puffogó, ám senki által figyelembe nem vett ajánlásokat, viszont megpróbált a kérdéssel kapcsolatos alapproblémák mélyére hatolni, tisztázni a különböző nézetek valódi különbségeit, és abban, annyiban fogadott el közös álláspontot, amiben a résztvevők véleménye valóban közös volt, közössé vált a két nap alatt. Korábbi éveink (évtizedeink) szakmai értekezleteire alapozva mondom: nem csekély eredmény ez!
Nem szándékom az adományok, alapítványok, pályázatok sorolása, az egyes egyetemek, egyetemi könyvtárak (más felsőoktatási intézmények) ezekből való részesedésének, gazdagodásának számbavétele, ám a “FEFA” (Felzárkózás az Európai Felsőoktatáshoz Alap) bűvszót el nem kerülhetem. E pályázati rendszer első menetének eredményhirdetése (és az azt megelőző pályázás) a másik, új irányba mutató esemény. Jelentősek ugyanis – nem egy esetben a korábban leírtak megvalósítását részben lehetővé tevően jelentősek – azok az anyagi eszközök, amelyekhez néhány felsőoktatási könyvtárunk a FEFA révén jut. Előírása, szigorú koreográfiája pedig, úgy tűnik, biztosítja, hogy e jelentős összegek csak jelentős célra, és megfelelő körültekintéssel kiválasztott eszközökre fordítódjanak. Azt pedig, hogy az ily módon szerzett gazdagodás ne egy intézményt szolgáljon, hanem az együttműködést erősítse, már a pályázatok elbírálása is fontos szemponttá emelte.
Végül, 1991 év végén (szinte karácsonyi ajándékként) kaptak nagy egyetemi könyvtáraink egy gyors minisztériumi tájékoztatót, amelyből egy szélesebb könyvtári-közgyűjteményi számítástechnikai hálózat terve rajzolódott ki.* Ha ez a hálózat nem is egészen az, amire az egyetemi könyvtárak Miskolcon gondoltak, ha a részleteken, az arányokon sokat vitatkoznánk, szívesen módosítanánk is, önmagában az a tény, hogy a minisztérium a könyvtárak felé fordul, hogy a szándék mellett annak konkrét anyagi hátteréről is szó esett, ismét valami új vonást mutat. Míg a pártállam utolsó idejében úgy tűnt, hogy szaktárcánk emelt fővel, peckes léptekkel kivonul a kultúra, a művelődés irányításából és finanszírozásából, most ez az irány megfordulni látszik: főhatóságunk nem koncepciót, hanem konkrét tervet tár elénk, nem irányelveket ad, hanem pénzt fordít a terv megvalósítására.
Most tehát, még ha tehén mellett melegszünk is, az éjszakában máró lenne, ha ehhez előbb kapná meg a borotvát, s csak aztán az arcvizet; gyakorlati tapasztalatok szerint ez a célravezetőbb sorrend.) Ha nem is tudtam megállni még egy rosszmájú megjegyzés nélkül, én azért – egy kicsit – reménykedni kezdtem.

* A kézirat 1991. július-december között íródott.
* Erről bővebben ld. Engloner Gyula cikkét a Könyvtári Egyelő. Új folyam. 1(37). évf. 1991. 4. sz. 608-619. oldalán.