A témának különös aktualitást ad – a könyvtárosi szerepismeret mindenkor kötelező fejlesztésén túlmenően -, hogy a közelgő budapesti világkiállítás irányadó gondolatának nagy valószínűséggel “Az ember és a kommunikáció” címet vagy ennek valamely változatát fogjuk megtartani. Feltételezve továbbá, hogy az EXPO a tárgyát tágabb összefüggésben lesz hivatott megjeleníteni, alkalom kínálkozik arra, hogy a könyvtár korábban nem remélt reflektorfénybe kerüljön. Hiba volna időben föl nem készülni erre a lehetőségre az intézmény és a szolgálat sajátos kommunikációs funkciójának demonstrálásával.A közös gondolkodás serkentése végett válasszuk kiindulásul az általános modellt, helyesebben szólva annak hagyományos építőelemeit. A kommunikációelméletben az általános modell az alábbi összetevőkre bontható: 1) üzenetek, – ezek tudati, érzelmi elemeket tartalmaznak; 2) kódok, – ezek az üzenetekhez rendelik a közleményeket; 3) közlemények, – ezek a kódolás eredményeként jönnek létre; 4) feladó, – tőle származik az üzenet, ő adja meg ehhez a kódokat; 5) címzett, – 9 fogadja a közleményt, és a kód felismerése alapján megfejtheti az üzenetet; 6) közvetítő csatorna, – az a közeg, melyen keresztül a közlemény a feladótól eljut a címzetthez; 7) kommunikációs környezet, – ide tartozik minden olyan külső tényező, mely a kommunikáció folyamatára hatást fejt ki.
Mint látjuk tehát, a kommunikációs folyamat két határpontját maga az üzenet képezi, a kiindulóponton úgy, ahogy a feladó összeállította, a végponton úgy, ahogy a címzett dekódolta. Szerencsés esetben az üzenet azonos önmagával. Ezt nevezik zajmentes kommunikációnak. Ha a feladó és a címzett kultúrája, fogalomvilága, “szemantikai univerzuma” közeli vagy azonos, számolhatunk a zajmentes kommunikációval.
A zajos kommunikációnál a két üzenet kisebb-nagyobb mértékben eltér egymástól. A modern vers olvasója pl. gyakran érezhet bizonytalanságot, hogy jól érti-e az üzenetet? A költő jelezheti az üzenetben, hogy nem gondolja komolyan, amit mond, ám a címzett esetleg nem veszi észre a rejtett figyelmeztetést és felháborodik.
Használatos fogalom a csatornazörej. Ilyen esetben a feladott és a vett közlemény azért tér el egymástól, mert a kommunikációs csatornán elveszik a jelpéldányok egy része. Ha telefonálás közben nem értjük jól a szöveget, mert zúg a vonal, vagy, ha a levélen olvashatatlanná halványul a tinta, ezzel a jelenséggel állunk szemben.
A kommunikációs zaj és a csatornazörej különböző jelenségek. Erős csatornazörej mellett is elképzelhető zajmentes kommunikáció, ha a közleménynek magas a redundancia foka. A redundancia az információ lényegi tartalmának többszörözött közlését jelenti. A tanító célzatú információközlésnek jellemző sajátossága a magas redundancia fok. A redundancia védelmet kínál a csatornazörejjel szemben, mert minél nagyobb a közlés redundanciája, annál valószínűbb, hogy megmarad az eredeti közlemény.
Végezetül még egy fontos, közbeszúrt megjegyzés: a csatornazörej mindig kívülről, a kommunikációs környezetből származik, és objektív okok idézik elő. Ezzel szemben a kommunikációs zaj azt jelzi, hogy a feladó és a címzett által használt kódok térnek el egymástól. A kommunikációs zaj sajátos okozója lehet a címzett emlékezete. Ha a későbbi üzenetek megértésének feltétele a korábbiak felidézni tudása, gyakran sikertelenné válhat a kommunikáció. Ilyenkor a korábbi üzenetek felidézése nélkülözhetetlen az újabbak megértéséhez. Emlékezetünk tökéletlensége állandó zajforrás. Ha egy üzenetet fülbesúgással küldünk el, egy tíz tagból álló kísérleti csoport utolsó tagja 70%-ban mást vesz át, mint amit az elsőnek feladnak, annyira megváltozik a közlemény tartalma.
A fogalmak értelmezése után tegyünk egy sétát az alkalmazásuk körül. Fontos tudnivaló, hogy a különböző kultúráknak különböző jelrendszere van a kommunikációhoz. E jelrendszerek összehasonlító vizsgálatával foglalkozó tudomány az etnoszemiotika. Sokat hivatkozott jeles képviselője, J. Lotman észt professzor kultúra definíciója szerint: a kultúra valamennyi örökletes információ és az információszervezés és -megőrzés módozatainak összessége. Eszerint a kultúra három egymással szorosan összefüggő tényező: a) maga a jelrendszer, b) a jelrendszer nyelvén megfogalmazott szövegek, c) a szövegek megőrzési módja. Szerves negyedik elemként értelemszerűen hozzá kell venni ehhez az információtovábbítást, vagyis a kommunikációt, mert az információ megőrzése s továbbítása nem mindig különül el egymástól. Vegyük példának a szokások világát, ahol a rendszeres ismétlés maga a megőrzés. A közösség információvagyonának megőrzési módja a kultúra jellemző sajátossága. Az össztársadalmi érdeket szolgáló, szervesen fejlesztett könyvtári rendszer a modern kommunikációs társadalom nélkülözhetetlen feltétele. A megőrzés lehetővé teszi és egyszersmind feltételezi, hogy az információvagyon folyamatos felhasználásra kerüljön. Jellemző ismérve a társadalom életképességének, ahogy a közösség reprodukálja a kultúráját, hisz a reprodukció módja szervesen hozzátartozik a kultúra életéhez.
Egy társadalom kultúráján általában a közös nyelvet beszélők kultúráját értjük, vagyis a természetes nyelvet tekintjük alapnak. A kultúrán belül a jelrendszerek nem függetlenek egymástól, vannak, amelyek szervesen egymásra épülnek. Ilyen a viszony a természetes nyelv és az irodalmi nyelv között. A természetes nyelvek és a zene nyelve generatív jelrendszerek, mert noha meghatározott számú jelből állnak, végtelen számú közlemény képezhető jelkészletükkel.
Láttuk tehát, hogy a kommunikáció nem más, mint információcsere oly rendszerek között, melyek üzenetek átvételére, megfejtésére, átalakítására, tárolására képesek. A legáltalánosabb forma a nyelvi kommunikáció, mely az emberek közti, hangoztatott vagy írott nyelvi jelek közvetítésével végbemenő információcsere. Kódkészlete a nyelvi jelek összessége. Beszélt nyelvnél ide számítanak a gesztusok és a mimika is. A nyelv grammatikája szabályozza a kódolást.
A nyelvi jelek egyik legfontosabb sajátossága kommunikációs szempontból, hogy bármely más jelrendszert képesek átvenni. Dekódolásnál az eredeti jelek, információk visszaállítása azonban nem mindig egyértelmű a nyelvi jelek és összekapcsolódásuk sajátosságai következtében.
A modern lélektanban és a szociológiában egyaránt elfogadott nézet, hogy a kommunikáció mind az emberi együttélés rendjének, mind pedig a személyiség kialakulásának lényegi feltétele. A társadalmi össztevékenység kommunikatív folyamatok által hangolódik egybe, az egyén pedig az emberi kapcsolatokban a kommunikáció révén tanulja meg az együttélési rend szabályait. Mondhatjuk úgy, hogy a rendszeres kommunikáció révén épülnek ki a személyiség társadalmi összefüggései. Több ezer éves az a felismerés, hogy az emberi faj a kommunikációs képesség fejlődésével emelkedett ki egyre jobban a természetből. A fejlődésnek ez a kulcsmotívuma figyelemre méltó néhány ótestamentumi helyen is. Már a bűnbeesés jelenetsorában felfigyelhetünk arra, hogy a tudás fájáról szakított képesség csak a tilalom megszegéséhez, az engedetlenséghez elég, a tudás megtartásához maga a büntetés szolgál. Vagyis, nem adatik meg ugyan az örök élet, de megadatik a faj fennmaradása, annak a lehetősége, hogy a tudás tapasztalatként áthagyományozható az utódokra. A kommunikáció átlépheti a nemzedéki határokat. De tovább menve, gondoljunk a Bábel tornyát építők vétkére, akik közösen végbevitt gőgös vállalkozásukkal az eget akarták megostromolni. Büntetésük a szétszóratás lett, a közös nyelvnek, a megértés képességének az elvesztése. Felidézhetünk az Újtestamentumból is egy ide illő, bár ellenkező értelmű jelenetet, azt, amikor Jézus mennybemenete után az apostolok és az egybesereglett hívek megérik a csodát, hogy a megértés szelleme, a Szentlélek, tüzes nyelvek alakjában föléjük ereszkedik, s egyszeriben érteni kezdik egymás nyelvét. Létrejön a kommunikáció, a közösséggé válás alapja.
Minden kommunikáció értelme abban van, hogy a közlő és a közlést fogadó között lehetővé teszi a megértést.
Interperszonális kommunikációról beszélünk, ha a közlés közvetlenül zajlik két ember között. Közvetett kommunikációról beszélünk, ha az üzenet valamely hordozó, közvetítő tárgy segítségével jut a címzetthez. A könyvtárhasználat a közvetett kommunikációnak egy jellegzetes, sok tényezős formája, amikor a címzett az üzenetek végtelen sokaságából válogatja ki és rakja össze a saját gondolataival kiegészített, új információt. Ebben az esetben is a nyelv az emberi kommunikáció lényege és sajátos humán lehetősége, mint ilyen az a jelrendszer, amely a tárgyi valóság és az emberi viszonylatok részletes és hű tükrözésére képes. E jelrendszer a hangjelek kombinációjából áll, s ezek tudatos variálása a beszéd. A beszéd hangjelei írásban rögzítve a közvetett kommunikáció legfontosabb eszközét adják. Az írás teszi lehetővé az információk tárolását és gyűjtését. Bizton föltételezhető, hogy a legrégibb könyvtár nem lehetett sokkal fiatalabb a legrégibb írásnál. Az írott jelek formájában tárolt információ a szóbeli áthagyományozás kései leszármazottja és nem teljes értékű mása, hisz az ember közvetlen kommunikációjában meghatározó szerepe van a gesztusoknak, a mimikának, a testtartásnak, az intonációnak. Ezek a beszédet aláfestik, árnyalják, kiegészítik metakommunikativ jelekkel.
Az audiovizuális hordozók segítségével történő üzenetátvitel tömeges elterjedése és könyvtári hasznosítása a közvetett kommunikáció hitelességét fölbecsülhetetlen módon megnövelte. Mindezáltal azt kell vélelmeznünk, hogy a nyelvnek van predesztináló jelentősége az egyén és a társadalom alakulása és működése szempontjából. A személyiség tudattartalma, mai ismereteink szerint érzelmi viszonylatokat alkotó fogalmi struktúrák sajátos képződménye. Nyelvhez kötött a fantázia, a gondolkodás, a belső képlátás.
A nyelv a filozófia és az irodalom előfeltétele is. A filozófia alapja a belső kommunikációra való képesség, az igazság keresése, melynek során a kérdések sokkal lényegesebbek a válaszoknál, mert minden kérdés további kérdéseket szül. Az értelmi-érzelmi absztrakció az irodalmi alkotásokban sajátos kommunikációs módot képvisel. Tudjuk, hogy az irodalom őskora olyan időszakra nyúlik vissza, amikor írásbeliség nem lévén, az alkotások közvetlen beszédbeli kommunikáció útján vitték az üzenetet a címzetteknek. Kultúrhistóriai adatok szerint az írott irodalom sokáig, jócskán a középkor elejéig meghagyta a közvetlen, beszédbeli kommunikáció jogait, mert hisz az ókorban és a középkor elején is az olvasás fennhangon történt.
Az irodalmi és a tudományos kommunikáció mint a társadalmi össztevékenység része, erőteljes tényezőként vesz részt a közösség kooperációjának biztosításában: személyekre és csoportokra való hatása révén részben az egyén felzárkóztatásának, részben a társadalom folyamatos megújulásának, változásának tényezője.
A kommunikáció története arra enged következtetni, hogy a különféle korok tudati érzékenysége különféleképpen reagál a kommunikációs üzenetekre, s feltehető, hogy a nemzeti kultúrákban, a különböző korokban élt gondolkodók olyan üzeneteket kódoltak alkotásaikba, melyek a későbbi korok olvasóiban reveláció értékű hatást váltanak ki.
Korunk a tömegkommunikáció kora. A tömegkommunikáció a legkorszerűbb technikai-elektronikai eszközök alkalmazásával, ultrarövid hullámok és lézersugarak segítségével, tömegesen és gyorsan juttat el információkat nagyszámú és vegyes összetételű közösségnek. Funkciója rendkívül sokrétű. Jellemző ezen belül a hír továbbítása, a társadalmi köztudat és közgondolkodás alakítása és a tömegszórakoztatás. Általánosan alkalmazott intézményei közül említsük meg a könyvkiadást, az írott sajtót, a rádiót, a televíziót. Tároló, visszakereső, felhasználásra átalakító, újjárendező intézmény a könyvtár, amely a közvetett kommunikáció lehetőségét az időtényezőtől függetlenítve teszi elérhetővé a címzettek nagy tömegei számára. (Folytatjuk.)

Irodalom

BUDA Béla: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Bp. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1974.

SZECSKő Tamás – SZÉPE György: Nyelv és kommunikáció. I-11. Bp. Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1969.

LOTMAN, L: Szöveg, modell, típus. Bp. Gondolat, 1973.

HAMLIN, Arthur T.: The university library in the United States. Philadelphia : Univ. of Pennsylvania Pr., 1981.

ILLYÉS Gyula: Szellem és erőszak. Bp. Magvető, 1978. (Gyorsuló idő)

HUBBARD, L. Ron: Dianetika. A lelki és szellemi egészség modern tudománya. Bp.: Interbright, 1990.