Reálisélet, realista könyvtár

 Az utóbbi évek vitáiban, melyek a közművelődési könyvtár feladatairól zajlottak, két szélsőséges megállapítás volt: az egyik, hogy el kell érni a hatékony, korszerű információs szolgálatot, a másik, hogy széles körben terjeszteni kell a kultúra és a műveltség áldásait. Információszolgáltatáson kizárólag adatok, gyakorlati tények közvetítését értették, amelyet széles körben támogat az információtechnológia. A közművelődési könyvtár szolgáltató funkciójának szüntelen hangoztatása közben igyekeztek elfelejtetni, hogy eredetileg szépirodalom kölcsönzésére hozták létre. Az volt a leghőbb óhaj, hogy elismertessék egy képzeletbeli jól képzett (művelt) közönséggel: könyvtáruk mindent tud kínálni, ami csak kívánni való információból munkához, tanuláshoz, a mindennapi élethez. A könyvtárnak ezt a felfogását könnyű elfogadtatni minden érintettel, – a fenntartóval is -, mert a társadalom egésze információfelhasználó, mivel a gazdasági fejlődés alapjának az információ felhasználását ismeri el. Ennek ellentettje, hogy a könyvtár oly intézménynek is tekinthető, amely a tudati-művészeti nevelést hivatott szolgálni. Eszerint az információs szolgálat favorizálása a kulturális-nevelő funkció rovására történhet csak. A művészet és irodalom elsőségét olyan érvekkel támasztják alá, mint, hogy a feszített termelési munkatempó ellensúlyozásaképpen a kulturális intézményeknek (amilyen a könyvtár is), segíteni kell a szellemi felfrissülést. Az ember tehát elsősorban termelési tényező, társadalmi képződmény, tárgya a kulturális folyamatnak.

A könyvtár effajta missziójának hangsúlyozása nem volt jellemző a könyvtárosokra. Sokkal inkább az az általános elv dominált, hogy a könyvtár az olvasóiért van. Az emberek nem úgy mennek be jellemző módon egy könyvtárba, hogy ne valami konkrét cél vezesse őket. De hát, mit is jelent az ember számára az információ? Nemcsak azt a valamit jelenti, ami fölhalmozható, dokumentálható, adminisztrálható és hozzáférhető, hanem jelent egyszersmind valami nagyon egyedit és személyeset is. A valóságot ki-ki interpretálja a saját használatára, ezért a könyvtári munka szempontjából igen lényeges annak a megértése, ahogy az ember megszerzi az ismereteket. Hogy jól megérthessük az ismeretszerzés jelentőségét az ember életében és ebben a könyvtár szerepét, megvizsgálhatjuk az irodalom útján szerezhető ismeretek számos területét és tanulmányozhatjuk, egyebek között, saját gondolkozásunkat is.

Mit jelent hát valójában az ismeret? A világ a lehetséges kérdésekre adható válaszok kimeríthetetlen tárháza. A megfelelő kérdéseket kinek, kinek magának kell megtalálnia. Miközben információs társadalomról beszélünk gyakran megfeledkezünk arról, hogy az ember mindig is használt információkat. Akkor is, amikor még nem mai értelemben beszéltünk társadalomról, akkor is, amikor a mindennapi élet még nem vált szét magánéletre és közéletre, munkaidőre és szabadidőre. Információra mindig szüksége volt az embernek, ahogy szüksége volt az üzenetek közvetítésére és a szórakozásra is. Az ismeretek által volt képes vizsgálni, alakítani és megérteni a valóságot, önmagát és a világot egyaránt. A tudásszomj tehát nem a fejlett kultúra eredménye. Ellenkezőleg, minden kultúra fejlődése az emberi ismeretszerzés vágyán alapszik. Az ismeret megszerzése elválaszthatatlan része emberi mivoltunknak.

Martin Heidegger német filozófus az embernek ezt a sajátos vonását nevezte egzisztenciának. Minden más teremtmény csupán létezik, egyedül az ember lényegéhez tartozik, hogy meg is értse az élet és a létezés értelmét. Ha a tudást úgy fogjuk föl, mint emberi törekvést önmaga és a világ megismerésére, ez már nem jelenthet csupán verbális ismereteket, hanem beleértendő a művészet, a festészet, a zene, a gyakorlati készség, a különféle újdonságok, de ugyanígy a mítosz és a vallás is. Az ismeretet tágan értelmezve, bele kell értenünk a történelem előtti barlangrajzoktól és a primitív rituális táncoktól kezdve a modern zenei kompozíciókig, a legújabb regényig és egy speciális adatbázis tartalmáig, mindent. A köznapi felfogással ellentétben az ismeret nem ész és intellektus dolga. Miközben ismereteket gyűjtünk, képességeinknek valamennyi területét és eszközét használjuk, amivel csak rendelkezünk, hogy a valóság sokféle elemét rekonstruáljuk és elemezzük. A megismerés folyamatában senki se nélkülözheti azt a sokféle interpretációt, ami a kultúrába beépült. Az ismeret gyakorta olyan értelmezést nyer, mintha egyenlő volna valamely tudományos konkrét tudással, amely egy igazolhatóan helyes világszemléletet eredményez.

Bertrand Russel úgy jellemzi a tudást, mint három koncentrikus kört, melyből a belső a racionalitás területe, a tudományos információé, a középső a filozófiáé, a harmadik terület az ismeretlen világa, amelyről nem rendelkezünk szakszerű ismeretekkel. Erről a harmadik zónáról törekszünk minél több információ birtokába jutni. Teljessé szeretnénk tenni a világról alkotott képet, meg akarjuk érteni magunkat, és a körülöttünk lévő valóságot. Tudni akarjuk, hogy mit nem tudunk még, látni, amit még nem láttunk, érzékelni, ami még rejtve van előlünk és megérteni, amit még nem értünk. Hagyományosan a valóság megközelítésének három módozatát szokás leírni, a tudományost, a művészetit, és a vallásit. Szerintünk azonban e három módozat nem tartalmazza az összes lehetséges utat az ismeretszerzéshez. Készségeink révén is, és szórakozásunk által is sajátosan viszonyulunk a valósághoz. És bár ezek a megközelítési utak és módok elméletileg sajátosan különbözőek a gyakorlatban, valamennyien erősen befolyásolják egymást, és elválaszthatatlanok egymástól. Az egyénileg jellemző valóságképet egész életen át építjük, alakítunk egyéni rendet a káoszból. Ezt a struktúrát nevezhetjük köznapi ismeretnek, amely durva és pontatlan, de általában megfelel a tevékenység alapjául. A köznapi tudás annyira nyilvánvalóan megszokott, hogy nem is mindig lehet szavakban pontosan meghatározni. Mesterséges intelligenciát konstruálni példának okáért ezért is rendkívül nehéz, mert képtelenség olyan matematikai modellt szerkeszteni, amely megfelel a köznapi ismeretnek. Kinek, kinek megvan a saját egyéni köznapi ismerete. Ez bár egyéni, mégis mindig kötődik a kultúrához és e kultúrának a sajátos közegében hasznosítható.

A tudásnak két aspektusát szokás említeni. Tudni valamit és tudni csinálni valamit. Az elsőt nevezhetjük propozicionális tudásnak, ez megfogalmazható szavakban. Az utóbbi pedig a valamire való képesség, készség. A készség nem fejezhető ki szavakkal, csak cselekvésben, alkotásban fejeződhet ki. A készség a relevánsabb, a csendesebb tudás, amely a tapasztalásból sarjad ki. Gyakorlat nélkül a tapasztalat nem tud készséggé változni. Ahhoz, hogy a készség kreatívvá változzék, létre kell jönnie a gondolkodás és a cselekvés egységének. A tudomány lényege az új információk fölkutatása, törekvés az igazságra, nem pedig a tudás végső állapota. Felfogóképességünk dolga, hogyan tükrözik az információk számunkra a valóságot, ez pedig adódik a tudományos felkészültségünkből, a társadalmi környezetünkből, a személyes megfigyeléseinkből és következtetéseinkből. Információra van szükség a tanuláshoz, a hivatáshoz, de a mindennapi élethez és a kedvtelésekhez is. Noha többnyire a napi élet a kiindulópontja az információszükségletnek, végső fokon minden információszerzés a tudománnyal kerül kapcsolatba. A tudomány azonban nem az uniformizált valóság. Nincs egyetlen üdvözítő nézet, vagy elmélet a világ megismerésére. Az igazság csak valamennyi létező elmélet kereszttüzében bizonyulhat igazságnak. Ha az egyik kutatási eredmény hozzásegít egy részigazság megismeréséhez, ezzel egyúttal lehetővé tette más kutatások számára, hogy információs bázist nyerjenek belőle. A tudomány, tehát úgy tud fejlődni, ha újra meg újra visszakérdez a már megkapott válaszokra is. A tudományos eredmény komolysága és fontossága a belőle származó teremtő tudásban rejlik. Csak tudományos úton lehet elemezni például még a szórakozás kliséjét is, a vallási dogmákat is, a művészeti irányzatokat is, de magukat a tudományos eredményeket is.

Tudjuk, hogy a művészeteket ritkán hozzák összefüggésbe a tudománnyal, sokkal inkább az esztétikával, az önkifejezéssel, az érzelmi kísérletezéssel. Mégis a művészet dolga szorosan kötődik a realitáshoz sajátos nyelvezetével, fogalmaival és módszereivel. Mindazonáltal a művészet független módja a valóság megismerésének és az információközlésnek. A művészet sajátosan lényegeset láttat a valóságból, olyan egyéni tapasztalatszerzés, amelyet semmi más eszköz nem kínál. A művészet tárgya az azonos valóság számtalan új interpretációja, melyek azonban soha nem tudják egymást pontosan megismételni. A művészet önmegújítási képessége és időtlensége az alapja, hogy sokdimenziós karaktert visel. A művészet gyakran produkál olyan eredményt, amelyet nehéz, veszélyes vagy lehetetlen tudományosan vitatni. Képes arra, hogy felszínre hozza a lefojtott valóságot, a tudatalattit és mély igazságokat közvetítsen.

A történelem előtti embernek arra volt szüksége, hogy a vallás, a mítosz, a narratív hagyományok útján értelmezze magának a valóságot. Ezek az eszközök, mint a világ értelmezésének eszközei segítettek a tudás útjának egyengetésében és jelentőségük máig megmaradt az ismeretvilág alakításában. Az ember számára a vallás egyik lehetőség saját egzisztenciájának értelmezésére és arra, hogy foglalkozzék ama végső dolgokkal, amelyek félelmetesek és nyomasztóak. Az élet értelme, időbeli behatároltsága, a szembesülés a saját elmúlás tudatával, oly kérdések, melyekkel mindenkinek alkalmanként találkoznia kell. A vallás kínál egy általános választ és magyarázatot, amelyet a tudomány nem tud és soha nem is lesz képes kínálni. A vallás ezen felül közösségi energiát sugároz a csoporttól az egyénre; a részvétel a közös szertartáson erőt ad és igazolást az élet értelmére. Ugyanakkor a vallás a szó általános értelmében nem az egyetlen mód az üdvösségre és az élet-halál kérdés megközelítésére. Az üdvösség keresés ugyanúgy, mint az öröm és a bánat mély átélése, megvalósulhat a művészet segítségével, vagy a személyes sors alakulása folytán is.

A mítosz az információ ősi formája. Az ősi társadalom hőseinek története, a jó és a gonosz küzdelme tudásanyagot közvetítenek a mai napig. A mítosz nyelvezete festői nyelv, amely sajátságos ragyogást ad a valóságnak. Ezért a mítosz számtalan interpretációt tesz lehetővé. A mítosz éppen, mert mélyen gyökerezik a tudatalattiban, az ember legősibb és állandó tudásának számít, amely kiállta az évezredek próbáját. E tudás jelen van számtalan formában a mai modern életben is, befolyásalja ítéleteinket és maga tartásunkat.

Szokás mondani, hogy a szórakozás kiüresít, mert elmenekülést jelent a valóságtól, elidegenít a való élettől, eltorzítja az értékeket, terjeszti az erőszakot, szétrombolja a gyermekkort. E mögött a vélekedés mögött az a felfogás húzódik meg, hogy az ember passzív befogadó, kívülről irányított. Pedig a játék, a szórakozás, a mulatság éppúgy részei az emberi kultúrának és történelemnek, mint a vallás, a tudomány és a művészet. A kultúrakutatás és a tömegtájékoztatás terén folytatott újabb vizsgálatok bizonysága szerint a szórakozásnak egész más a szerepe, más a mechanizmusa, mint, ahogy azt korábban képzelték. Valójában lehetetlen pontosan kielemezni minden összetevőjét a szórakozás folyamatának. Ilkka Heiskanen helsinki professzor a televízió-nézésről készített tanulmányában új fogalmat vezetett be “pszichológiai munka” néven. Úgy véli, hogy ez része az önfejlesztésnek. Általa az egyén a saját mindennapi életének dolgaival foglalkozik, keresi az önazonosságát, fogalmat alkot saját magáról, a maga fizikai valóságáról. a maga eszményi képéről, más emberekhez való viszonyáról. Televízió nézés közben az ember tudatosan vagy öntudatlanul végez pszichológiai munkát. A látottakat folyamatosan egybeveti a saját tapasztalataival, beleéli magát a látott helyzetekbe, maga is szereplővé válik. Pszichológiai munkára különösképpen a regényes történetek, a nosztalgikus, erotikus, kalandos, humoros tartalmú műsorok alkalmasak, amelyek emberi viszonylatokról, emberi sorsokról, a mindennapi életről szólnak szórakoztató módon. A pszichológiai munka fogalma jól használható az olvasáskutatásban, vagy a zenei befogadásvizsgálatokban is. A Dallas befogadásvizsgálatával foglalkozó ázsiai kultúrszociológus azt a megállapítást tette, hogy az embereket a sorozat nézése során a családiasság és a realizmus élménye ragadja meg. Pedig a Dallas realitása pszichológiai, nem valóságos realizmus. Éppen, mert a sorozatban ábrázolt környezet és körülmények oly távoliak a néző mindennapi életétől, könnyebb belehelyettesíteni oda a saját élethelyzetet.

A szórakoztatásnak szükségképpen nem kell teljesítenie a hiteles valóságábrázolás követelményét, de fel kell tudnia kínálni a lehetőséget, hogy valódi konfliktusokat érzékeljen a közönség, megélhesse a szerencse és a csalódás élményét, hogy kínálkozzék számára alkalom, amikor nem kell normálisnak, racionálisnak, “önkontrollosnak”, céltudatosnak lennie.

Nehéz dolog pontos képet rajzolni arról, hogy mit jelent a könyvtár az embereknek. Azok a könyvtárosok, akiket megkérdezünk, mind azt hangsúlyozzák, hogy munkájuk lényegi kritériuma az elégedett használó. Kiváltképpen azok látják így, akik közvetlenül érintkeznek az olvasókkal. A könyvtár hatása egyébként az egyén ismeretállapotától függ, amely hosszú, állandó építkezési folyamat eredménye. Ennek vizsgálata feltételezi, hogy a teljes életprogram, a vállalt élethelyzet legyen a tanulmányozás tárgya, benne a munka, a kedvtelés és a pihenés is. Az ember tudása és információszerzése egészében véve rendkívül komplex jelenség, így szinte lehetetlen róla általánosítható képletet felállítani. Mégis mit mondhatunk a könyvtár szerepéről a tudás alakulására vonatkozóan? Ha bizonyosat nem is, de annyit megkockáztathatunk, hogy a rendszeres könyvtárlátogatók általános tájékozottsági szintje meghaladja az átlagosat. Az is megállapítható, hogy a könyvtárba járás részben aktív szabadidős tevékenység, részben munkatevékenység, tanulás vagy tájékozódás. Nagy fontosságot kell tulajdonítani annak, hogy a használó egyénileg, a könyvtáros beavatkozása nélkül eredményesen tudjon keresni és eligazodni katalógusban, állományban egyaránt. De legelsősorban az a könyvtár jelentősége, hogy nagy bőséget kínál a föltett kérdésekre adható válaszokra, melyekből az egyén céljainak és helyzetének megfelelően választhat illetve, melyekből kialakíthatja saját egyedi válaszát.

Irodalom

A Bécsi Kör filozófiája. (Tanulmányok. Vál. és bev. Altrichter Ferenc) Bp. 1972. Gondolat, 596 p.
MOLES, A. A.: Információelmélet és esztétikai élmény. Bp. 1973. Gondolat, 285 p.
PROPP, V. J.: A mese morfológiája. Bp. 1977. Gondolat.
SHAFF, A.: Bevezetés a szemantikába. Bp. 1967. Akad. K. 270 p.
VÁNDOR Á.: Kultúra – intimitás – televízió. Rádió és Televízió Szemle. 1976. 1.sz. 47-52 p.
VOIGHT V.: Bevezetés a szemiotikába. Bp. 1963. Tankönyvkiadó.
Mai nyugati filozófia. Egzisztencializmus. Bp. 1963. Tankönyvkiadó.
Mai nyugati filozófia. Bp. 1959. Jegyzetellátó.
  Országos Széchényi Könyvtár
Észrevételek (2000/04/12)

A bejegyzés kategóriája: 1991. 2. szám
Kiemelt szavak: , , .
Közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!