Hozzászólások – Tóth Gyula

A téma feltétlenül aktuális, sőt megkésett: feltehetően azért, mert közel másfél éve a könyvtárügynek működőképes gazdája, felelőse nincs. Az sem vitás, hogy ebben a helyzetben a Magyar Könyvtárosok Egyesületének hallatnia kell a szavát. Ugyanakkor az MKE jelenlegi Elnöksége szűk körű kompetenciájú ilyen nagy horderejű kérdéshez, egy ilyen vezérfonal csak “pipázóklub”-szerű vitához, szubjektívvélemények összegyűjtéséhez elegendő. Jobb lett volna az 1989. évi vándorgyűlést, vagy annak plenáris ülését ennek a témának szentelni. Úgy tűnik: előkészítéssel (s az előkészítő lehet az MKE is, vagy az OSZK KMK-val együtt), de sürgősen rendkívüli vándorgyűlést, vagy megfelelő körű és kompetenciájú értekezletet kell összehívni a legalapvetőbb kérdések megtárgyalására és a Művelődési Minisztérium (mint mindezidáig e területért felelős kormányzati szerv!) számára történő ajánlások elfogadása céljából.

A könyvtári szolgálat fenntartása
Egyértelmű a dolog, hogy mint a társadalmi élet és tevékenység sok más területén -itt is meg kell különböztetni fenntartási kötelezettséget, fenntartási “lelkiismeretet”, és fenntartási lehetőséget.

Az első kategóriába azok a könyvtárak tartoznak, amelyek a könyvtárügy gerincét alkotják, amelyeknek hiánya össztársadalmi tragédiát jelentene, vagyis OSZK, MTAKK, OGYK, KSH, OMIKK, AGROINFORM, OIK, OPKM, egyetemi és főiskolai könyvtárak, továbbá minden, városban működő tanácsi könyvtár. (S nem több!)

“Lelkiismereti kérdés” legyen könyvtár fenntartása minden egyéb településen (a településadózó polgárai döntsenek a megfelelő normatívájú könyvtár fenntartásáról -de itt is és másutt is meg kell engedni és számolni kell egyesületek, körök, stb. önfenntartott könyvtáraival!), illetve a közoktatás területén (az előbbihez analóg módon: a tantestület és a fenntartó (iskolaszék?!) döntsön, tud-e tanítani könyvtár nélkül, de ha fenntart könyvtárat, akkor viszont az az alapvető feltételeknek feleljen meg: függetlenített és szakképzett könyvtáros, önálló – minimum tanteremnyi + az állomány elhelyezéséhez szükséges – helyiség; és multimediális minimális állomány, melynek a megkívánt gyarapítása önállóan vagy központi ellátásból megoldott!)

Ezen felül minden szerv (állami intézmény, vállalat, szövetség, egyesület, stb.) tarthat fenn könyvtárat, saját belátása szerint; vagy más könyvtártól rendelheti meg a könyvtári ellátást. Ezek a könyvtárak viszont csak akkor képezzék a könyvtárügy részét, ha önként jelentkeznek, ill. bizonyos normatíváknak, kötelezettségeknek megfelelnek, vagy valamely rendszerbe bekapcsolódnak.

Alapelvként kellene kimondani, hogy a fenntartó illetékességi körén túleső szolgáltatásokat vagy központi alapból kell finanszírozni, és/vagy az így ellátottak fizessék meg, vagy lépjenek be közösen fenntartott ellátórendszerbe, és végül legyen közös érdekeltségű.

Az előbbiekből következően szakszervezeti könyvtárakat nem, legfeljebb munkahelyi közművelődési könyvtárat, ill. a munkához szükséges szakkönyvtárat, vagy a kettő integrált változatát nem kell, hanem lehet fenntartani.

Ugyanakkor számolva megszűnő könyvtárakkal, intézkedni kell azok sorsáról, pl. megmaradó közkönyvtárba történő integrálásáról lehetőleg oda, ahonnan a pótlásuk történhet!).

Alapelvként kell rögzíteni, hogy a lelkiismeret okán, vagy más okból fennmaradó könyvtárakat nem szabad kilökni a szakma illetékességi köréből (történelmi tanulság: a vak vezet világtalant elve nem helyes elv, pl. a dualizmus idején, vagy az 1960-as években túlhangsúlyozott oktatásügyi kompetencia nem vezetett semmi jóra, sőt!!). Lehetővé kell tenni, hogy részvénytársaság jellegű ellátórendszerekhez kapcsolódjanak, stb.

A könyvtár nélküli felsőoktatási intézmény szerencsétlen ötlet, ellentmond a felsőoktatás korszerűsítési elveinek.

A tudományági országos szakkönyvtárak százas nagyságrendjének nincs értelme, túlzás. Csak a korábban felsoroltakat érdemes országosnak és regionális szerepkörűnek tekinteni, mégpedig azon okon, hogy az OSZK, mint nemzeti könyvtár nem képes a teljes feladatkörű országos könyvtár funkcióját betölteni, (ld. az 1870-es évektől ez többször felmerült) hanem a hozzászólás elején felsorolt (név szerint említett, továbbá esetleg néhány – de nem biztos, hogy mindegyik! – egyetemi) könyvtárakkal munkamegosztásban.

Nem vitás, hogy ez utóbbiak ehhez az országos feladathoz állami támogatásban kell, hogy részesüljenek.

Igen: – az állam tartson fenn országos jellegű könyvtárakat;

  • támogasson fontos könyvtári projekteket (széleskörűen értelmezve!);
  • finanszírozza az egyes fenntartók illetékességi körén túlmenő szolgáltatásokat;
  • nyújtson a könyvtárügy egészét szolgáló vállalkozásokhoz egyéb támogatást.

Ugyanis: így mondható ki, hogy bizonyos könyvtári szolgáltatások állampolgári jogon megilletik az egyént. Igen: az állam alapvető befolyásolási könyvtárpolitikai eszköze fenntartási és működtetési minimumokat megállapító szerepköre legyen (egyebek mellett, ld. finanszírozás, képzés, központi intézmények fenntartása). Mindebből következik: bizony kell a központi könyvtári alap, mégpedig ugyancsak jelentős összeggel – különben néhány milliónak nincs értelme! Mindemellett meg kell teremteni, hogy magánszemélyek, szövetségek, állami és gazdálkodó szervek, bankok, hazaiak és külföldiek, adójukból leírható módon és pályázattal elnyerhető könyvtári célzatú alapítványokat tegyenek.

Ugyanígy könyvtárak is hozhassanak létre közös feladatok, vagy közösen ésszerűbben vállalható feladatok ellátására pénzügyi alapot.

Egyáltalán a könyvtári rendszer elemei önmaguk hozzanak létre alrendszereket és ne felülről szabályozottan, kötelező érvénnyel, pusztán a földrajzi hely vagy tevékenységi terület közelsége révén. Az irányítási-módszertani hálózatok ideje lejárt, nincs értelme!

A könyvtárügy önigazgatása
Nyilvánvaló, hogy a társadalom más területeihez hasonlóan demokratizálni kell az egész könyvtárügyet, s ebben nagy szerepet kell biztosítani az önszabályozásnak és önigazgatásnak.

Nem kétséges, hogy az MM illetékessége sem kérdőjelezhető meg; az állami könyvtárpolitikáért, a szükséges eszköztárért és a végrehajtásért az MM (vagy utódminisztériuma) feleljen – de illetékességi köre és ennek megfelelően apparátusa kicsiny, de mindkét irányban (miniszter, ill. könyvtárak és könyvtárosok) tekintélyes és messzemenően elfogadott legyen. Elsődleges feladata az alapvető szabályozás, finanszírozás, központi intézmények fenntartása, képzés, nemzetközi kapcsolatok. (Általánosságban az irányítás és a felügyelet kérdésében érdemesnek tartom az 1947-es könyvtári törvénytervezet megfelelő passzusainak elővételét és korszerűsített felelevenítését!) A zárójeles megjegyzésből következik, hogy a fenntartói felügyelet (ez mindenkor természetesen tulajdonosi jog!) nem keverhető össze a magasszintű és tekintélyes szakfelügyelettel.

Ezen felül viszont már döntés kérdése, hogy a művelődési miniszter vagy a köztársasági elnök (jobb lenne az utóbbi!) hív-e létre külön Országos Könyvtárügyi Tanácsot, (pl. a más tárcákkal való összehangolásra is!) vagy az immár (és remélhetőleg erősödő!) a könyvtárak egyesületévé is váló MKE kap nagyobb szerepet. Nekem szimpatikus az MKE szerepének növelése, de ennek feltétele, hogy akkor eszerint is szerveződjék meg, hiszen most óhatatlanul rajta van a harmadhegedűs (az MM és az OKT, meg különböző bizottságainak az elsőbbségét követő) szerepének bélyege.

Az egyes könyvtárak önkormányzati megtámogatásához ugyancsak találhatók ötletek az 1947-es törvénytervezetben és a koalíciós időszak más dokumentumaiban – hiszen más vonatkozásokban is, számos vonásban vesszük elő ezt a korszakot példának!

Az OSZK KMK sorsát illetően csak egy biztos: az utóbbi másfél-két évtizedhez képest lényegesen meg kell változnia. Biztos, hogy a könyvtárügynek szüksége van központi kérdéseket gondozó intézmény(ek)re, és szolgálatra és szolgáltatások szervezésére (pénzért nyújtva!).

A felsőfokú képzést és továbbképzést aligha lenne érdemes az erre életrehívott intézményektől: egyetemektől, főiskoláktól elvenni (sőt inkább a pedagógusképzés és továbbképzés analógiájára erősíteni kellene!).

A szakma követelményeinek és érdekeinek képviseletére viszont kapjon az MKE – az ALA mintájára! – akkreditálási jogkört. Aligha az iskolarendszeren kívüli képzés- és továbbképzés a járható út.

A folyóirat-fenntartás már inkább illik az MKE profiljába, de inkább a Könyvtáros esetében, a Könyvtári Figyelő (különösen, ha a KMK kutató intézet jelleget is nyerne!) maradhatna a helyén. Ugyanakkor be kell biztosítani, hogy a TMT ne jusson a Könyv és Nevelés sorsára (az utóbbit inkább fel kellene -megújuló tartalommal -támasztani!) – egyáltalán a szakmai kiadó létrehozása meggondolandó!

A stratégiai célok kijelölése
Egyfelől általában egyetértek az itt leírtakkal; másfelől lehet, hogy itt fogyott el a szerző szuflája (meg az enyém is!), mert ez a fejezet csak jelzi, hogy mit kellene tenni, de nem rajzolja meg a könyvtári stratégiát.

Egyetértek a III./7. ponttal, de csalafinta dolog és szűklátókörűség a színvonalat és az önigazgatást a képzés és továbbképzés nyakába varrni! Nem lehet életreszólóan képzést és továbbképzést megtervezni. Mind a színvonalhoz, mind az önigazgatáshoz – bár a képzés és továbbképzés is fontosak! – kell a szaksajtó, a megfelelő vitafórum, a szakfelügyelet – és a vezetői és beosztotti lelkiismeret, hogy ne mondjam: etika.

Itt abbahagyom -noha biztosan számos más kérdést lehetne érinteni, vagy bővebben tárgyalni. Biztos, hogy nagy a késés, fel kell gyorsítani a dolgokat; s arról is le kell szoknia mindenkinek, hogy felülről várjuk a mannát, vagy hogy valaki majd megmondja mit és hogyan kell tenni. A siránkozások ideje lejárt, sehova nem vezet!

Biztos, hogy nehéz évek következnek, biztos, hogy sok vérveszteséggel is jár – de én hasznost is remélek tőlük: sok fölösleges, könyvtárnak kinevezett “valami” eltűnik; csökkenik a könyvtárosok száma (pontosabban a könyvtárban “dolgozók”-é és általa a szakképzetlenek aránya); a kényszer talán még végre összefogást, együttműködést, munkamegosztást is eredményez.

Szombathely,1990. január 9.

 

A bejegyzés kategóriája: 1990. 1-2. szám
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!