A Fekete Világkerülő Ember meséi. Budapest, Elektra, 1997. 89 p., ill., 29 cm

"Csak egyetlen színt elgondolni tudnék / milyet még nem láttam soha" - írja Weöres Sándor, és Boldizsár Ildikó ciklikus meseregénye mintha kommentár lenne e weöresi sorokhoz. Főhőse a szomorú és magányos Fekete Világkerülő Ember, akinek fogalma sincs a színekről. Színek nélkül élni azonban nemcsak nagyon szomorú, de egyenesen lehetetlen is. A főhős erre nem magától jön rá. Felismeréseit, gyógyulását, "kiszíneződését" meséknek köszönheti, amelyek csodás bőséggel találhatók a kötetben. E mesék külön-külön is remek elbeszélések, varázsos tündérmesék, ám együtt ennél sokkal többet nyújtanak. Mindegyikük: az árnyékokról szóló, a kormos varjú, a holló vagy a csóka meséje, a Füvetrágó Erdei Csudáé és a többi mese is szoros kapcsolatban van a Világkerülővel, aki - természetesen - nemcsak kiszínesedik a meseregény végére, de megváltódása kapcsán a világ is új, soha nem látott színekkel gazdagodik. Boldizsár Ildikó egészen különös, páratlanul egyedi meséket talált ki. Sokat tanult a legnagyobb mesemondóktól és a népmeséktől is, alapjában véve azonban egy új lírai meseválfajt fedezett föl. Vannak ezekben a mesékben egészen kivételes, szokatlan szürrealista áttűnések, ötletek, fantasztikumok, alaphangjuk azonban az otthonosságé. Líra és melegség van ezekben a történetekben, de soha nem válik szentimentálissá. Sok a vidám, a tréfás elem is (már a névadá­sok is azok), ám nem vicces, nem humoros mesék. Sokkal inkább meghittek, egyszerre modernek és nagyon ősiek.

A mű tartalmi jellemzője: mai mesék, meseregény, mesék