Japán népmesék. , 2011. 122 p., 23 cm (Népek meséi 14., Metropol könyvtár)

A Népek meséi 14. kötete hat japán népmesét ad közre, amelyekben fölfedezhetők az európai mesékből ismerős mesei motívumok, ám a kulturális különbségek, a sajátos japán hitvilág okán hangulatukban, a mesék üzenetében jelentősen eltérnek nyugati megfelelőiktől. A boldogság című mese főszereplőjét, a szegény halászt például ugyanúgy megjutalmazza és gazdaggá teszi egy mitikus tengeri lény, mint Az öreg halász és nagyravágyó felesége című magyar népmesében, ám míg ez utóbbiban a főszereplő felesége mohóságának köszönhetően lesz ismét szegény, a japán változatban a halász magától ébred rá, hogy a gazdagság, a hatalom nem boldogít, és önként választja régi életformáját (A boldogság). Momotaró története a buddhista tanmesére ad példát. A címadó főszereplő megvéd egy kóbor kutyát a többi gyerek ütlegeitől, és ezzel a tettével Buddha törvényére figyelmezteti a falu lakóit: ”légy irgalmas minden érző lénnyel, segítsd és óvd létüket minden erőddel”. Érdekes tanulsággal szolgál A könnyelmű, hiú daru meséje is, amely arra int, hogy „saját korlátait senki nem lépheti túl, s bizony mindennek megvan a maga ideje”, de a békák ostoba tanácskozása (A butaság diadala) is nagy igazságot idéz fel, amikor kimondja „A butaság végtelen és örök”. Az M. Nagy Szilvia finom, pasztellszínű rajzaival illusztrált tanulságos történetek gyűjteménye a gyerekek széles körében ajánlandó.

A mű tartalmi jellemzője: