Könyvtárpolitika
Beszélgetés Monok Istvánnal, az OSZK új főigazgatójával 3
Egy projekt befejezése – tanulságokkal 13

Műhelykérdések
Koltay Tibor: Objektivitás a referálásban 17
Gereben Ferenc: Hogyan olvasunk – határon innen és túl? 19
Nemes Erzsébet: A könyvtár szerepe a kisebbségi sorsban élők identitásának megőrzésében 27
Fogarassy Miklós: Kontinensünk mai gyermekkönyvtári világa (2.) 33

Konferenciák
Fejős László: A Networkshop ’99 számítástechnikai konferencia (3., befejező rész) 35
Mészáros Anikó: A könyvtári tájékoztatás hagyományos és új formái 51

Perszonália
Egy “bértollnok” jubileumára 54

Könyv
Dűlőnevek gyűjtése – csúcsszinten 57

Beszélgetés Monok Istvánnal, az OSZK új főigazgatójával

Főigazgató úr! 1999. június 1-jével Önt nevezte ki Hámori József kultuszminiszter az OSZK főigazgatójának. Az átadás-átvétel megtörtént, az OSZK vezetőivel immáron több ízben is “leült” tárgyalni, értekezni, sőt volt egy minden jel szerint kitűnően sikerült entrée-ja is: találkozott az intézmény összes dolgozójával, bemutatkozott nekik, elmondott minden lényegeset magáról is, arról is, hogy mik a “főcsapás” új irányai az OSZK-ban. A legszerencsésebb talán az lenne, ha ezt a nagy bemutatkozást közölné a 3K, ám erről persze szó sem lehet. Ön most az egész magyar könyvtáros-társadalomnak kell hogy bemutatkozzék. A bemutatkozás szó persze mutatis rnutandis értendő, hisz Önről a szakma már eleddig is sokat hallott-hallhatott. Minden újabb jobb Ki kicsodában bárki utánanézhet annak, kicsoda Monok István, mivel foglalkozott ez ideig, mit publikált. Szerepel Ön az ÚMIL-ban is, a 3K olvasói tájékozódhattak – legalábbis az Ön egyik arcáról – Pogány György cikkéből is (A szegedi könyvtörténeti kutatásokról és egy új kézikönyvről, 1998. májusi szám). Nyilvánvaló, hogy műveit, kiadványait, kiadványsorozatait is sokan forgatták. Mégis, és mindennek ellenére: arra kérjük, szóljon önmagáról! Honnan jött, hova jutott, merrefelé tart?

Zala megyei származású vagyok, és ezt nagyon fontosnak tartom kiemelni. Azt hiszem, az a mentalitás, amellyel a munkához viszonyulok, alapvetően abból a kis faluközösségből származtatható, amelyből jöttem. Itt, egy Zala megyei kis völgyről van szó, a közösség együttesen neveli tagjait, és olyan értékeket plántál belé, amelyeknek nincsenek intézményes fórumai. Elsősorban a munkához való viszony számít itt alapvetőnek. És ez meghatározó volt rám nézve is. Arról most nem szólnék, hogy e kisközösségek felbomlásával milyen anomáliák keletkeznek. Hogy a munkát itt akkor is intenzíven, teljes erőbevetéssel végzik, amikor annak már nincs semmi értelme. Rámegy a nyugdíjuk is, hisz veszteséges, de dolgozni mégis kell.

Zalaegerszegen jártam középiskolába, utána műegyetemista lettem, és ezt azért emelném ki, mert jóllehet csak három félévet voltam szerkezetépítő mérnökhallgató, valami igen fontosat ott is megtanultam. Nevezetesen azt, hogy nem lehet semmit pusztán elméleti alapon elsajátítani, hogy az apró részleteknek és tényeknek mérhetetlen a fontossága. Ha a statikus csak egy kicsiny hibát vét is, emberek halhatnak meg. A műegyetemet saját jószántamból hagytam ott, utána Szegedre mentem tanulni az egyetemre. Magyar–történelem szakos voltam, de nemcsak speciális latin kurzusokon vettem részt, hanem az irodalomtörténetet is ilyen módon tanultam. Még egyetemista koromban kért fel Karácsony Béla, hogy dolgozzam fel, katalogizáljam a kézirattárat. Ez nemcsak nagy megtiszteltetés volt számomra, de egyúttal azt is jelentette, hogy mintegy belülről ismertem meg a filológiai munkát. Olyan tudósok hagyatékán dolgozva, mint Márki Sándor, vagy Dézsi Lajos, a műhelymunka részleteibe is betekintést szerezhettem. Keserű Bálint professzor vezetésével kezdtem, ugyancsak harmadéves koromtól, komolyan foglalkozni az olvasmánytörténettel is. 1983-ban védtem meg a kisdoktorimat, és még abban az évben beiratkoztam Pesten a könyvtárszakra. Ehhez Karácsony Béla ragaszkodott, mondván, hogy aki könyvtárban dolgozik, tanulja meg a szakmát. (Akkoriban persze még nem volt szüksége egy filológusnak könyvtári diplomára, hogy az egyetemi könyvtárban dolgozhasson, de Karácsony Bélának igaza volt.) A könyvtárszakot másoddiplomásként végeztem és közben folyamatosan dolgoztam a szegedi Egyetemi Könyvtárban. Máig is szívet-lelket melegítő élményem, hogy mi hoztuk létre a könyvtár régi gyűjteményét. A szegedi Egyetemi Könyvtár modern intézmény, 1921 óta működik, nekünk azonban sikerült, a háború utáni államosítási anyagból, az egyetemi tanszékek elfekvő dokumentumaiból, a városból innen-onnan összeszedett könyvekből égy kitűnő régi gyűjteményt kialakítani. És nemcsak gyűjteményt, de egy olyan feldolgozási rendszert is, amely abszolút egységben volt azokkal a kutatási módszerekkel, amelyeket különböző olvasás- és könyvtörténeti kutatásainkban követtünk. E munka során vált igazán láthatóvá, hogy annak a könyvtárosnak, aki régi könyvekkel foglalkozik, filológussá is kell válnia, éppúgy, ahogy a filológusnak meg kell tanulnia a könyvtárosi szakmát. Szegeden azonban nem volt könyvtárosképzés, csak mindenféle kihelyezett tagozatok. Hajdú Géza és Hajdú Ágnes igen lelkesen szervezték ezeket a képzéseket, de az persze kevésnek bizonyult. A főiskola akkori főigazgatójának, Békés Imrének jutott az eszébe, nem kellene-e könyvtári tanszéket szervezni. A tanszék 1989-ben alakult meg, megszervezésére – mellékállásban – én kaptam megbízást. 1993-ban adtuk ki az első ott végzetteknek az okleveleket. Tanszékvezető persze nem lehettem félállásban, így kerültem a főiskolára. De közben elvállaltam az egyetem kancellárjának posztját is (akkor ezt még főtitkárnak nevezték), és így ismerkedhettem meg egy nagyobb, mondjuk OSZK-nagyságrendű intézmény adminisztrációjának, működtetésének gondjaival, hogyanjaival. Tanárként az egyetemen is előadtam, elsősorban régi magyar irodalmat, és ezt a szokásomat a mai napig megőriztem.

(tovább…)