KÖNYVTÁRPOLITIKA
Sipos Anna Magdolna: A könyvtári állomány szervezése nem csupán kezdete a könyvtári munkafolyamatoknak, annál több : a könyvtár outputjának és a szolgáltatások minőségének alapvető meghatározója 3-13
Dancs Szabolcs: Webarchiválási politikák 14-20

FÓRUM
Horváth Sándor Domonkos – Németh Márton: Bibliotheca pro futuro 21-24

MŰHELYKÉRDÉSEK
Burmeister Erzsébet: Az EHM (EPA-HUMANUS-MATARKA) közös kereső létrejötte 25-31

ÉVFORDULÓK
Pogány György: “Ne csak mulatsággal, de haszonnal olvassad”. Mikes Kelemen emlékezete 32-48
Mikusi Balázs: Liszt Ferenc könyvtárai 49-53

PERSZONÁLIA
Havas Katalin: Maruszki József (1936-2011) 54-56

KÖNYV
Buda Attila: Kriterion. Egy könyvkiadó Kolozsvárról 57-61
Vasbányai Ferenc: Szabó Károly 62-64

A Brian Campbell Vickery-nek (1918-2009) tulajdonított kijelentés, amit írásunk címéül választottunk, arra kíván rámutatni, hogy a könyvtári szolgáltatások legfőbb komponense maga a könyvtári állomány. Annak megfelelő mennyiségi és minőségi színvonala nélkül aligha lehet érdemleges könyvtári szolgáltatásokról beszélni. A Vickerey-féle megállapítást írásunkban kiterjesztjük, és nem csupán egyetlen könyvtárra, hanem a magyar könyvtári rendszerre értelmezve vizsgáljuk. Tehetjük ezt azért is, mert a magyar állami könyvtárpolitika legfontosabb szabályozói, normatív dokumentumai, fejlesztési tervei könyvtári rendszert deklarálnak. Amennyiben igaz, hogy hazánkban könyvtári rendszer működik, annak is igaznak kell lennie, hogy a nemzeti (könyvtári) dokumentumvagyon látszólagos egészet, egységet alkot, amelynek alapján működtethető a differenciált, sokféle igényhez igazodó könyvtári szolgáltatási rendszer. Napjainkban, amikor – igen helyesen (bár esetenként az ennek érvényesüléséhez szükséges feltételek indokolatlan mellőzésével) – a szolgáltatásközpontú könyvtárakról beszélünk, véleményünk szerint, egyáltalán nem hanyagolható el a szolgáltatások minőségét alapvetően meghatározó országos gyűjtemény szervezésének mennyiségi és minőségi kérdése, szervezeti keretei, az e téren megnyilvánuló együttműködés, továbbá az együttműködést elősegítő könyvtár-politikai intézkedések tartalmának ilyen irányú vizsgálata. (tovább…)

Immáron öt esztendeje annak, hogy a Magyar Elektronikus Könyvtár egyik atyjaként számon tartott Drótos László a miskolci Networkshopon előrukkolt egy Magyar Internet Archívum létrehozásának gondolatával.1 A kérdés már akkor több volt, mint időszerű. A magyarországi szaklapokban azóta nem egy, a külföldi fejleményekről tudósító cikk, referátum látott napvilágot, közöttük olyanok is, amelyek a “nagy nemzetek” helyett a “kis európai nemzetek”, így például a csehek vagy litvánok webarchiválási gyakorlatát ismertetik.2 A hazai szakemberek is igyekeztek a problémát napirenden tartani.3 A kérdés jogi aspektusaival is foglalkozott a Tudományos és Műszaki Tájékoztatásban megjelent cikkében4 Rónai Iván, aki konkrét javaslattal is élt a hatályos kötelespéldány-rendelet (60/1998) megváltoztatásának tárgyában. A szerzői jog kérdésköre felől közelített a témához Amberg Eszter, aki – ugyancsak a TMT-ben megjelent – tanulmányában5 arra is felhívta a figyelmet, hogy a jelenleg érvényben lévő kötelespéldány-rendelet elviekben rendelkezik a távoli hozzáférésű dokumentumok beszolgáltatásának kötelezettségéről, más kérdés, hogy a szolgáltatásra kötelezettek többségének értelmezésében az elektronikus dokumentum rendeletbe foglalt definíciója nem vonatkozik az online kiadványokra.
A témát taglaló írások rendre kitérnek azokra az alapelvekre, amelyek mentén a különböző országok jogalkotói, illetve érintett intézményei (legtöbbször a nemzeti könyvtár vagy annak társintézményei) a webarchiválást megoldani igyekeznek, illetve amelyeket koncepcióként a vonatkozó jogszabályokba ágyaznak. (tovább…)

A Miskolci Egyetem Könyvtár, Levéltár, Múzeum által 2009-ben beadott TÁMOP 3.2.4 “Tudásdepó-Expressz” – A könyvtári hálózat nem formális és informális képzési szerepének erősítése az élethosszig tartó tanulás érdekében pályázat 194 millió forint támogatást kapott. A program kezdete: 2009. október 1., a projekt vége: 2011. június 30. volt. A projekt igen sok célt tűzött maga elé és sok eredményt ért el, de ezek között – országos szempontból mindenképp a legfontosabb – az EPA-HUMANUS-MATARKA folyóirat-adatbázisok egy ponton való lekérdezése. (tovább…)

Vörösmarty Mihály 1826-ban Mikes búja címmel költeményt írt, azonban a mű a cenzúra akadékoskodása miatt csak 1829-ben jelenhetett meg a Felsőmagyarországi Minervában, Az öreg rabszolga Pompejus sírja fölött elnevezéssel. A versben a törökországi bujdosók közül utolsónak maradt Mikes Kelemen egyes szám első személyben siratja Rákóczit, önmagát “Hontalan agg, lét és nem lét közt ingatag árnyék”-ként meghatározva, aki elmondja az arra vetődő magyaroknak: “Itt nyugszik fejedelme hazádnak, / Számkivetett onnan, mert nem vala benne szabadság.”1
A pályájának még az elején tartó, de a Zalán futása megjelenése után országosan ismert Vörösmarty egy akkoriban már viszonylag széles körben elterjedt és további nagy jövő előtt álló toposz egyik első irodalmi megfogalmazója volt. Mikes Kelemen neve és személye 250 évvel ezelőtt, 1761. október 2-án bekövetkezett halála után emberöltőnyi idővel később, 1794-ben vált ismertté az akkori hazai értelmiségi közönség előtt, amikor Kulcsár István kiadásában Szombathelyen megjelent a Török országi levelek, mellyekben a IIdik Rákótzi Ferentz fejedelemmel bújdosó magyarok’ történetei más egyébb emlékezetes dolgokkal eggyütt barátságossan eléadatnak. Az 1711-ben, a szatmári békekötés után a fejedelemmel együtt hazájából kibujdosó és kereken ötven évig emigrációban élő Mikes vált a reformkor idejére a hűség és a hazaszeretet egyik jelképévé; személye és leveleskönyve elválaszthatatlanul összekapcsolódott a kibontakozó Rákóczi-kultusszal, ami viszont a bécsi kormányzattal szembeni politikai törekvések kifejezője lett. (tovább…)

“Oktatás útján jóformán csak a legelemibb ismeretek jutottak el hozzá. Történelemről, földrajzról és általában a reáliákról mit sem tudott. Még idegenebbek voltak számára az egzakt tudományok. Zenéjén kívül csak olyan ismeretekkel bírt, amelyeket művészi pályáján inkább a véletlen, semmint a tudatos erőfeszítés mondhatni az útjába sodort.”1

Liszt Ferenc általános műveltségéről ezt a lesújtó ítéletet olvashatjuk a zeneszerző egyik első életrajzírója, Lina Ramann monográfiájának 1880-ban – tehát még a zeneszerző életében – megjelent nyitókötetében. Ramann a könyv előkészületeként összegyűjtött jegyzeteiből ráadásul az is kiderül, hogy e sorok Liszt személyes beszámolóján alapultak, s hogy a zeneszerző felnőtt korában gyakorta panaszolta fel a csodagyermek-pályafutása folytán “elbliccelt” rendszeres iskolai képzése fájó hiányát. Liszt kíméletlen önkritikája ugyanakkor némileg félrevezető, hiszen műveltsége hiányosságait korán felismerve, e gyengéjét egy egész élet szorgos önművelésével próbálta ellensúlyozni, és ennek köszönhetően pályája delelőjén már nagyon is “kiművelt emberfőnek” tekinthette magát, akinek olvasottsága vetekedett generációja legpallérozottabb muzsikusai – Berlioz, Mendelssohn, Schumann vagy épp Wagner – műveltségével. Ráadásul Liszt esetében a széleskörű műveltség egyszersmind az alkotótevékenység szerves részévé is vált: Dante, Petrarca, Goethe, Lamartine és mások remekműveinek programzenei újrafogalmazásával a komponista az irodalom és a zene közötti, minden addiginál szorosabb kapcsolat létrehozására tett kísérletet. (tovább…)