Könyvtárpolitika
A közgyűjtemények a nemzeti kulturális örökség digitalizálásában 3
Bakos Klára: Közhasznúsági jelentés a Magyar Könyvtárosok Egyesülete 2003. évi tevékenységéről 6

Fórum
Somogyi József: A könyvtárstatisztikus megjegyzései és kérdései 13
Pobori Ágnes: Még néhány kérdés az állományapasztásról 27

Műhelykérdések
Komáromi Sándor: Az Országos Idegennyelvű Könyvtár nemzetiségi bibliográfiai adatbázisa 32
Koltay Tibor: A referálás harmincegy pontja 35
Gale Virtuális Referensz Könyvtár 38

História
Pogányné Rózsa Gabriella: A leíró katalogizálás szabályozása Magyarországon (1925-1960) 1. rész 40

Perszonália
Győri Erzsébet: Futala Tibor (1929-2004) 523
Rozsondai Marianne: Csapodi Csaba (1910-2004) 54

Könyv
Bartók Györgyi: “Beszédes” história 58

——————————————————————————–

Az 1935-ben alapított Magyar Könyvtárosok Egyesülete (továbbiakban MKE) az egyesületekről szóló 1989. évi II. törvény értelmében bejegyzett országos hatáskörű szervezet. 2002. március 15-étől a közhasznú szervezetekről szóló 1997. évi törvény alapján regisztráltan közhasznú szervezetként látja el feladatát. A Nemzeti Civil Alapprogramról szóló 2003. évi L. törvényben foglaltaknak megfelelően teszi kötelességét, él az őt megillető jogokkal.

Az MKE tevékenységét az Alapszabályban megfogalmazottaknak megfelelően végzi a hatályos jogszabályok figyelembevételével, céljainak megvalósítása során az alábbi területeken (Khtv. 26. § c.): tudományos tevékenység, kutatás; nevelés és oktatás, képességfejlesztés, ismeretterjesztés; kulturális tevékenység; a kulturális örökség megóvása; a hátrányos helyzetű csoportok társadalmi esélyegyenlőségének javítása; a magyarországi nemzeti és etnikai kisebbségekkel, valamint a határon túli magyarsággal kapcsolatos tevékenység.

——————————————————————————–

A MAGYAR KÖNYVTÁROSOK EGYESÜLETE KÖZHASZNÚ
TEVÉKENYSÉGE

1. Szervezeti élet

Az egyesület területi, szakterületi és testületi szervezeti keretek között végzi munkáját. A jelenleg működő tagszervezetek az Alapszabály függelékében rögzítettek. 2003-ban az egyesületen belül nem szűnt meg és nem alakult új tagszervezet. Az MKE taglétszáma a múlt évben növekvő tendenciát mutatott, a belépők száma emelkedett, bizonyítva az egyesület nyújtotta programok, szolgáltatások magas színvonalát és szükségességét, a nyitottság elvének fontosságát. A tudatos szervezésen túl segítette a növekedést az uniós felkészülés történelmi szituációja, a szakma progresszivitásának, a közös ügynek a demonstrációja.

Az elmúlt év elejéig az MKE tagszervezetei és küldöttközgyűlése elvégezték tisztújító feladatukat, így a 2003. évben a következő négyéves ciklust megújult szervezeti vezetőségekkel, elnökséggel, új elnökkel kezdte az egyesület. A főtitkári funkciót azonban sem a tisztújítás során, sem év közben nem sikerült betöltetni. A tagszervezetek által delegált tanács tagjai megválasztották elnöküket. A küldöttközgyűlés egyhangúlag elfogadta a 2002. évi közhasznúsági jelentést.

(tovább…)

“Tudom, mit ér az ikon, hisz magam pingáltam.”

Könyvtárügyünk az ezredfordulón – viseli címét Sonnevend Péter cikke (3K 2004/02) – és joggal. Az alcím (Jegyzetek a könyvtárstatisztikai CD-ROM kapcsán) szerénysége nem felel meg a cikk nagy ívű gondolatmeneteinek, következtetéseinek, amelyekkel az egész könyvtárügyet szólította meg. Remélem, nem csak én, a CD-ROM kiadvány (Öt év települési és szakkönyvtári ellátása a statisztika tükrében [1998-2002]) szerkesztője reagálok erre a megszólításra. Annál is inkább, mert az még csak érthető, miért a kiadvány szerkesztője válaszol a kiadványt ismertető és adataiból következtetéseket levonó tanulmányra, de hogy miért a statisztikus szólal meg a statisztikán túli kérdésekben, és merészkedik el az adatokból levont következtetések területére, amelyek széles ívben ölelik fel a magyarországi könyvtárak helyzetét, már magyarázatra szorul.

Márpedig erre teszek kísérletet. Célom – a szerkesztőt érintő kérdések megválaszolása mellett – az adatok értelmezésének pontosítása, a figyelem fölhívása a közzétett adatok sugallta következtetésekben rejlő csapdákra, kisiklási lehetőségekre. Elsősorban nem Sonnevend Péter megállapításait akarom vitatni (ehhez a magyar könyvtártudományban nálam nagyobb látókörű, tudósabb szakemberek szóljanak hozzá), hanem az adatokat vizsgáltam meg, levonhatóak-e a következtetései. A mottóban olvasható orosz közmondás talán érzékelteti, hogy a statisztikus, az “adatnyerő”, közelebb lévén a forrásokhoz, az adatszolgáltatókhoz, jobban a számok mögé lát, hogyan is születik az adat, mit takar, mit mutat és mit nem. Megjegyzéseim és kérdéseim csakis a kétséges értelmezésekre és következtetésekre vonatkoznak. Ezek persze nem egyforma súlyúak, így, lehet, egy-egy megjegyzésem jelentéktelennek, kötözködésnek tűnik – a magyar könyvtárügy egésze szempontjából; ám az adatok értelmezésének szempontjából minden botló következtetés hasaláshoz vezethet.

Van a számok vizsgálatának egy másik vetülete. 2003 decemberében magyar szabványként is életbe lépett a nemzetközi könyvtárstatisztikai szabvány. A szabvány gyakorlati bevezetéséhez (kötelezővé tételéhez) mindenekelőtt széles szakmai konszenzus szükséges. E szakmai konszenzus létrehozásához talán hozzá tudok járulni egy-egy fogalom hátterének, az adatnyerés és adatgyűjtés gyakorlatának feltárásával.

Válaszcikkem hibáiért, egyenetlenségeiért (rajtam kívül) a tárgy is felelős: statisztikákkal dobálózni nem lehet elegánsan. Az eleganciát, írta Hegel, hagyjuk a suszterekre.

(tovább…)

1. rész

A (XVIII-)XIX. század számos területen hozott a külföldi és a hazai könyvtárügy szempontjából meghatározó változásokat: a nyomtatványok számának növekedése, új könyvtártípusok és más előképzettségű, ebből következően a korábbitól eltérő könyvtárhasználati szokásokkal rendelkező olvasóközönség kialakulása, az egyre növekvő gyűjtemények és a velük szemben támasztott mindinkább tudományos elvárások, valamint a könyvtárak közötti együttműködések fontosságának felismerése a könyvtárosszemléletben és az önállósodó szakma megítélésében is változásokat indukált: fellépett a könyvtári munkával kapcsolatban a könyvtári szaktudományosság igénye, amely a rendszeres és intézményesült szaksajtó megindulásában, szakmai egyesületek megalakulásában és a képzés infrastruk­túrájának létrejöttében testesült meg nemzetközi viszonylatban és (némiképp megkésve) Magyarországon is.

A megváltozott körülmények természetes következménye volt tehát a könyvtárosság professzionalizálódása: a könyvtári munka – többek között a leíró katalogizálás – módszereinek tudományos alapokra helyezését, az ösztönös eljárásoktól az elméleti megalapozottság felé való elmozdítását tették szükségessé. Joris Vorstius – viszonylag korai – korszakolását 1 elfogadva:

• a könyvtári (leginkább a formai) feldolgozó munka történetének első szakasza, a “Gelehrtenkatalog”-ok kora egészen a XVIII. század végéig tart, tehát még az önálló könyvtáros hivatás kialakulása előtti időszakra tehető;
• a második fázis – a német szakirodalom tekintetében – a Kayser, Schrettinger, Seizinger nevével fémjelzett felfogás, az úgynevezett tankönyvkorszak, amikor a bibliotékák kezelése már nem a tudóskönyvtárosok sine cura elfoglaltsága és nem csupán a hagyományban átörökített tapasztalatokon alapul, hanem könyvtáros-tudósok által rendszerbe foglalt metódust követ;
• a XIX. század második felével kezdődő harmadik korszak pedig már a kodifikáció kora, amikor egyre inkább egy-egy könyvtár falain túlra terjedő hatású, illetve hatályú szabályzatok, konkrét szabványok, rendelkezések határozzák meg a könyvtári munkában alkalmazandó eljárásokat. (tovább…)