Könyvtárpolitika
Bariczné Rózsa Mária: Központi támogatások felhasználásának ellenőrzése: tájékoztató és összegzés 118 települési könyvtár szakértői vizsgálatáról 3

Műhelykérdések
Lukáts János: Szerkezet és tartalom. Kísérlet a magyarországi nemzetiségek könyvkiadásának elemzésére 1990-1999 22

História
Kozmáné Sike Emese: Bod Péter, a magyar könyvek rokonszenves szerelmese 36
Bálint Gábor: Az Uj Idők Lexikona (1936-1942) 46

Könyv
Információ-kommunikáció-nyelv 50

Hírlevél a Magyar Könyvtárosok Egyesülete tagjaihoz 53

Az önkormányzati könyvtárak többféle címen is részesülhetnek központi támogatásból. Ezek közül két olyan támogatási forma is van, amely nem a Magyar Államkincstáron (és a sokszor elátkozott programfinanszírozáson) keresztül jut el a könyvtárakba, s melyekre az általános szerződéskötési szabályokat nem alkalmazzuk:

• az egyik a Belügyminisztérium fejezeti kezelésű előirányzatai között, központosított előirányzatként szereplő, ún. érdekeltségnövelő,
• a másik a szaktárca költségvetéséből biztosított, a “Könyvtárpártoló Önkormányzat” cím elnyerésével járó támogatás.

Az elmúlt év novemberében a kulturális tárca szakértői vizsgálatot indított az utóbbi három évben e forrásokból átutalt támogatások felhasználásának ellenőrzésére. A szakértői jelentések alapján a vizsgálatról az alábbiak összegzést készítettük:

A belügyminisztérium költségvetésében szereplő központosított előirányzatról a kulturális tárca számára nem kell elszámolást küldeni, felhasználását a helyi önkormányzatok könyvtári és közművelődési érdekeltségnövelő támogatásáról szóló 15/1998. (III. 31.) MKM rendelet szerint kell lebonyolítani (“úgy, hogy a tényleges felhasználás ellenőrizhető legyen”). Az elszámolás az államháztartási rendszer működéséről szóló, többször módosított 217/1998. (XII. 31.) Korm. rendelet 4. sz. mellékletében közölt űrlapok kitöltésével történik, melyeket az önkormányzatoknak a területileg illetékes TÁKISZ-okhoz kell elküldeniük. A “Könyvtárpártoló Önkormányzat” cím “jutalmáról” viszont a kulturális tárca könyvtári osztályának kell elszámolni: minden évben levélben közöltük, hogy a kiutalt támogatásról az önkormányzat mikorra küldjön szöveges beszámolót és számlamásolatokat. Az elszámolásokat minden évben figyelemmel kísértük, szükség esetén felszólítást küldtünk a hiány pótlására.

(tovább…)

Kísérlet
a magyarországi nemzetiségek könyvkiadásának elemzésére,
1990–1999

A közgazdászok úgy tartják, hogy a világ legizgalmasabb olvasmánya: a statisztikai táblázat, de mi, bölcsészek tudjuk, hogy ez megmosolyogni való elfogultság, a legérdekesebb olvasmány ugyanis: a bibliográfia. Előadásomban megkísérlem, hogy mindkét szemlélet híveinek eleget tegyek: ismertetem azt a statisztikai összesítést, amely a hazai kisebbségek könyvkiadásának adatairól készült, és beszámolok annak a bibliográfiának az előmunkálatairól, amely az elmúlt tíz év valamennyi magyarországi nemzetiségi könyvét kívánja rendszerezni. Vagy mégse? Mindezt megtekinthetik ugyanis szakfolyóiratokban, főhatósági közleményekben. Ehelyett sorra vennék néhány olyan problémát, amelyekkel a statisztikusnak és a bibliográfusnak egyaránt meg kell birkóznia ha munkáját hitelesen akarja végezni.

A nemzetiségi könyvkiadás érzékeny barométer: pontosan jelzi azokat a szemléleti és szervezeti átalakulásokat, amelyek a rendszerváltozás folyamán végbe mentek. Maga a rendszerváltozás – ma már megállapíthatjuk – hozzávetőleg tíz év alatt zajlott le, kezdeti jelei már az 1980-as évek közepén megmutatkoztak, a megújult struktúra pedig az 1995 körüli években vált általánossá és működőképessé. A nemzetiségi könyvkiadás területén ez idő alatt megszűnt az egyetlen kiadó (Kossuth) korábbi egyeduralma és ellenőrző szerepe, megszűnt a művek tartalmában megmutatkozó szűkkeblűség, eltűntek a történelmi-világnézeti tabuk. Szabad lett a kiadóválasztás – egyúttal kiszámíthatatlanabb a költségvetés és esetlegesebb a támogatás. Megismerkedtünk olyan kifejezésekkel mint: identitástudat, anyaországi támogatás, pozitív diszkrimináció és hasonlók, mindezek hatása a kisebbségi könyvkiadásban is megmutatkozik.

A nemzetiségi könyvkiadás (és ezzel együtt a bibliográfiaszerkesztés) határai az évtized előrehaladtával egyre bizonytalanabbakká váltak. Kit tekinthetünk nemzetiségi szerzőnek? Aki önmagát származása szerint valamelyik nemzetiséghez sorolja? Aki valamelyik nemzetiség nyelvét vallja anyanyelvének? Aki csak nemzetiségi anyanyelvén írja műveit? És akkor vajon a kétnyelvű alkotók tevékenységét hasítsuk ketté, felét a magyar, felét a kisebbségi irodalomban tartsuk számon? És mitévők legyünk a nemzetiségüket vállaló, de anyanyelvként a magyart használókkal? A kérdésekre aligha adható egyértelmű válasz, nemzetiségi hovatartozás, anyanyelv és irodalmi tevékenység egymást nem törvényszerűen fedő fogalmak. (Csak emlékeztetni szeretnék a magyarországi nemzetiségek három jelentős alkotójára, akik a föltett kérdésekre merőben eltérő választ adtak: a cigány származású Osztojkán Bélára, a német Koch Valériára és a szlovák eredetű Závada Pálra. Az íróháborúnál bizonyára mindhármuk esetében fontosabb a szándék, hogy a megszólalók képesek legyenek meghatározni és felelősséggel vállalni helyüket a nemzetek, a nyelvek és a művek között.)

(tovább…)