Egy amatőr tanulmányai: Szalai Béla írásai

Kategória: 2020/11

Régi dolgok mai szemmel : könyvekről, metszetekről, érmekről, zászlókról / [Szalai Béla]. – [Budapest] : Múzeum Antikvárium, 2020.  – 154, [1] p. : ill., részben színes ; 25 cm

 

 

 

 

 

 

 

Az ’amatőr’ szónak kettős jelentése van. Eredeti, még kilúgozatlan értelmében azt a személyt jelöli, aki nem hivatásszerűen, megélhetési célból, hanem kedvtelésből foglalkozik valamely művészeti ággal vagy bármilyen, akár sport- vagy tudományos tevékenységgel. Eszerint nem a munkálkodás színvonalát fejezi ki, bár másodlagos jelentése – amely sajnálatosan kezdi elhomályosítani az elsőt – éppen erre, vagyis a nem megfelelő színvonalú cselekvésre vonatkozik.

A könyvek és a könyvbarátok, a bibliofilek világában régebben és napjainkban is jól megfigyelhető az ’amatőr’ szó eredeti értelmű használata. Hiszen a bibliofilek, legalábbis az igazi, komoly bibliofilek valamennyien amatőrök. Bibliofil az a személy, akit különleges kapcsolat fűz a könyvekhez vagy bármely más, információt hordozó fizikai entitáshoz (kézirat, térkép, metszet stb.) és nemhogy pénzt, fizetést nem kap szenvedélyéért, épp ellenkezőleg: alkalmasint komoly anyagi áldozatokra is képes egy-egy különleges becsű dokumentum – többnyire persze könyv – megszerzéséért. A könyvbarát számára nemcsak a szövegnek, a tartalomnak, közkeletű kifejezéssel az információnak van jelentősége, hanem az azt hordozó entitás egyediségének, esztétikai vagy kegyeleti értékének is. A régiek úgy vélték, hogy Poeta non fit, sed nascitur, vagyis a költő nem lesz, hanem születik. Ennek mintájára mondhatjuk, hogy Bibliophil non nascitur, sed fit, vagyis a bibliofil nem születik, hanem lesz. Az lesz, kellő ismeretek megszerzése után, a bibliofilnek ugyanis sok mindenhez kell értenie a könyvek színes és izgalmas világában. A régi idők jeles bibliofiljei mind komoly könyvészeti és művelődéstörténeti szakismeretekkel rendelkeztek, gondoljunk csak Apponyi Sándor grófra vagy Todoreszku Gyulára. De nincs ez másként napjainkban sem. A mai bibliofilek egyik kiváló elméleti felkészültségű képviselője az idén nyolcvanéves Szalai Béla. A szó eredeti értelmében amatőr, hiszen kenyérkereső foglalkozása szerint aktív korában mérnök volt, többek között az Esztergom és Párkány között 2001-ben újjáépült Mária Valéria híd építési munkálatait irányította miniszteri biztosként. Ugyanakkor évtizedek óta a magyar múlt tárgyiasult emlékeinek, elsősorban a városokat ábrázoló metszeteknek tudós gyűjtője. Tudós gyűjtője, hiszen Szalai Béla alapvető munkák sorát jelentette meg a magyarországi vedutákról. Kiemelkedik ezek közül a monumentális, ötkötetes Magyar várak, városok, falvak metszeteken 1515–1800, amely a Múzeum Antikvárium közreadásában 2006 és 2018 között jelent meg. És szintén az ő nevéhez fűződik az Iconographia Locorum Transsylvaniae című kötet, amely Erdély településeit jeleníti meg, számos látképet, térképet, rajzot, festményt, adománylevelet, emlékérmet, emléklapot, céhlevelet összegyűjtve, rendszerezve és magyarázva a kezdetektől 1800-ig; összesen 65 helység és katonai jelentőségű külterületi hely közel 550 képét tartalmazza. A tomus 2018-ban jelent meg Kolozsvárott és Székelyudvarhelyen az Iskola Alapítvány, a Székely Nemzeti Múzeum és az ARTprinter Könyvkiadó közös kiadásában. Ezek az alapvető munkái és egyéb tanulmányai nemcsak a gyűjtők, bibliofilek nélkülözhetetlen segédletei, hanem a professzionális szakembereknek – régi könyves könyvtárosoknak, metszetekkel foglalkozó művészettörténészeknek és a magyar múlt valamennyi hivatásos kutatójának – is fontos kézikönyvei.

A most közreadott kötet Szalai Béla különböző folyóiratokban napvilágot látott tanulmányait gyűjti egybe. Az írások megjelenési helyei a Magyar Grafika, a Vestigia című tanulmánygyűjtemény, az Acta Universitatis Christianae Partiensis. Studia culturale, a Magyar Sion, a Numizmatikai Közlöny és a Magyar Könyvszemle – vagyis kivétel nélkül komoly, lektorált szakperiodikumok közölték közleményeit (akadnak olyan cikkek is, melyeknél nem szerepel az eredeti publikálás helye, ezek feltehetően a kötetben jelentek meg először.)

Közös jellemzője a tomusban sorakozó tanulmányoknak a magyar múlt szenvedélyes szeretete és tisztelete, az a kutatói törekvés, hogy minél jobban, minél pontosabban feltáruljon a jelenben az egykor volt valóság. Szalai Béla nagy szakmai felkészültséggel, a tényeket tisztelve fogalmazza meg véleményét valamely kérdésről, világosan elkülönítve írásaiban az egyértelmű tényeket és a csupán logikailag kikövetkeztetett lehetőségeket. Mert hiszen a régi metszetekre vonatkozó levéltári források alig-alig maradtak fenn, a kutatónak mindent vagy majdnem mindent magukból a képekből kell kikövetkeztetnie. Ehhez nagy tárgyi tudás, a hazai és nemzetközi szakirodalom fölényes ismerete és jó szem szükséges, sokszor ugyanis nem könnyű értelmezni, világosan felismerni a metszeten megfigyelhető ábrákat, címereket vagy éppen személyeket. Ebből következően Szalai Béla nem állítja teljes bizonyossággal, hogy így vagy úgy történt valami; lehetőségeket taglal és mérlegel, illetve reménykedve hangsúlyozza, hogy felvetései, következtetései ösztönzően hatnak majd a további kutatásokra, és azok majd igazolják, netán cáfolják téziseit. És ez a sajátosság adja meg a kötet írásainak nagy értékét, hiszen fontos hozzájárulást jelentenek a tanulmányok a tudományos kommunikációhoz, ahhoz a párbeszédhez, amely képes előmozdítani egy-egy diszciplína fejlődését.

A gyűjteményes kötet 13 dolgozatot tartalmaz. Az írások többsége Szalai Béla gyűjtői és tudományos érdeklődésének megfelelően a régi magyarországi metszetes városképekkel foglalkozik. Az első közlemény egy Buda 1542-es ostromát ábrázoló metszetet mutat be, bebizonyítva, hogy a Nürnbergben előkerült kép egy eddig ismeretlen példánya az egyébként mintegy száz éve csak fényképről tanulmányozható, egykor Pálffy János gyűjteményébe tartozó, de évtizedek óta lappangó rézmetszetes ostromképnek.

Sebastian Münster Cosmographia című munkája a 16. század tudományos könyvkiadásának egyik nagy sikere volt, 1544 és 1628 között 36 alkalommal, rendszerint bővített tartalommal és különböző nyelveken látott napvilágot. Népszerűségét részben tartalmának – az akkor ismert világ történelmét és földrajzát tárgyalta –, de főleg nagyszerű fametszetes illusztrációinak és térképeinek köszönhette. A kötet 1554-es prágai, cseh nyelvű kiadását leszámítva – ez az edíció ábrák nélkül jelent meg – mindegyikben találhatók magyar és erdélyi vonatkozású veduták és térképek. A különböző verziókban Brassó, Buda, Győr, Gyula, Nagyszeben, Szigetvár, Tokaj, Vöröstorony és Zsáka képe szerepel – Szalai Béla aprólékos munkával táblázatban mutatja be az egyes kiadásokban tanulmányozható magyar vonatkozású képeket. A nemzetközi érdeklődés a magyarországi és erdélyi vár- és városképek iránt elsősorban a török fenyegetésnek volt köszönhető. Ezzel magyarázható, hogy sok olyan, mára már egykori jelentőségét elvesztő település vagy vár fametszetes képe került be a kiadványba, amely a török időkben fontos védelmi szerepet töltött be, mint például Zsáka. Mindez jól mutatja, hogy nem a mai, hanem az egykori, sajátos szempontokat és viszonyokat mérlegelve kell véleményt alkotni a múlt különböző jelenségeiről.

Győr korabeli képi ábrázolásaival három írás is foglalkozik. Az egyik egy Olaszországban előkerült tervrajzot ismertet: A keresztény csapatok 1566. évi győri táborának tervrajza.  A most felfedezett dokumentum jelentőségét az adja, hogy erre a vázlatra vezethető vissza minden későbbi ábra.  Kapcsolódik a közleményhez a Modenai Állami Levéltárban fellelt, eddig ismeretlen, Győr 1594-es török ostromát és elfoglalását ábrázoló rézmetszet. A püspöki város szerencsére csak néhány évig volt a török birtokában, 1598-ban bravúrosan sikerült visszafoglalni. A diadalban komoly szerepe volt a 16. századi várostromok során használt petárdáknak, vagyis a várkapuk kiszakítására szolgáló robbanóeszközöknek, ugyanis egy petárda segítségével sikerült a várost váratlanul, csellel elfoglalnia Pálffy Miklós főkapitány katonáinak. A szerző egy 18. századi, a várkapu berobbantását ábrázoló, lendületes és mozgalmas harcjelenetet, a felrobbanó petárdát ábrázoló metszetet ismertet.

Szent László király városa Nagyvárad volt, ahol a Kolozsvári testvérek 1390-ben készítették el az uralkodót lovon ábrázoló monumentális szobrot. Szalai Béla egy 1599-ben készült rajzot és egy 1601-es metszetet ismertet, mindkettő Szent Lászlót ábrázolja a templom előtt.

A kötet legterjedelmesebb, mintegy ötvenoldalas tanulmánya a Georg Hoefnagel magyar látképei című. Nem véletlenül áll a kötet írásainak centrumában az 1542-ben Antwerpenben született művész munkássága. A szülővárosát a spanyol megszállás miatt elhagyni kényszerülő alkotó Habsburg Rudolf császár és király prágai udvarának lett az egyik legnevesebb művésze. Hoefnagel számos magyar vonatkozású vár- és városképet ábrázoló pompás metszetet készített, amelyek a Georg Braun és Franz Hogenberg szerkesztésében összesen hat kötetben napvilágot látott Civitates Orbis Terrarum című, összesen 363 látképet és az ábrázolt város történetét tartalmazó reprezentatív kiadványban jelentek meg. Hasonlóan Sebastian Münster Cosmographiájához, ez a fólió méretű nagyszerű kiadvány is hallatlanul népszerű volt, mintegy ötven kiadásban, az eredeti latin mellett német és francia fordításban is olvasható volt. A monumentális műben, illetve annak 1657-ben közreadott kiegészítésében összesen 23 magyar és erdélyi vonatkozású metszet köthető Hoefnagel személyéhez. Hogy ez milyen magas szám, azt a Braun-Hogenberg-féle kötetben található hungarikum képek darabszáma bizonyítja, azok mennyisége ugyanis meghaladja az ugyanott közölt angliai városképekét! Szalai Béla hatalmas felkészültséggel, minden létező szempontot figyelembe véve elemzi a metszeteket és vonja le következtetéseit, miszerint Hoefnagel nem járt Magyarországon, Bécsben szerezte be, főleg hadmérnököktől a szükséges vázlatokat, amelyek alapján elkészítette a metszeteket.  Ezért – mint összegzően megállapítja – „a látképek ha a részletekben nem is teljesen, de összességükben és a látvány tekintetében hitelesnek tekinthetők.” A képek jól megszerkesztettek, részletesen kidolgozottak és művészi igényességgel készültek, népszerűségüket elsősorban ennek köszönhették. Illetve köszönik, hiszen a metszetek ma is közkedveltek a gyűjtők körében, és mivel sok kiadásban jelentek meg, többségükben nem is különösen ritkák.

Még három tanulmány tárgyalja a régi magyarországi és erdélyi metszeteket. Az egyik Kolozsvár eddig ismeretlen, Szakáll János által 1752-ben készült vedutáját mutatja be. A 18. században nagyon nagy számban születtek szentképek, sokszor nem is önálló kis képként jelentek meg, hanem különféle aprónyomtatványok keretdíszítményében. A szerző ezek közül egy eddig ismeretlen nyomtatványt ír le, az obszerváns ferencesek harmadrendjébe belépni szándékozók felvételi lapját. A dokumentum lényegében egy űrlap – a kitöltendő adatoknak üres helyet hagytak a nyomtatványon –, amely díszes rokokó keretben szentek képét tartalmazza. A harmadik tanulmány egy eddig ismeretlen 18. századi metszetsorozatot taglal a hazai pálos kolostorokról.

Az Egy könyvészetileg ismeretlen debreceni református énekeskönyv 1610-ből című közlemény Szilvás Újfalvi Imre, a hányatott sorsú, börtönbüntetést is szenvedő prédikátor 1602-es énekeskönyvének új közlése. A szakirodalom eddig a második kiadásnak a kötet 1616-os, Újfalvi nevének feltüntetése nélkül megjelent közzétételét tekintette. Mára tisztázódott, hogy a kiadvány három alkalommal jelent meg, a most előkerült dokumentum a második edíció.

Két tanulmány különféle művelődéstörténeti kérdéseket tárgyal.  Sobieski János lengyel király volt a hőse az 1683-as, Bécs felmentésével záruló csatának. A keresztény seregek a törököt űzve megkezdték Magyarország felszabadítását, és e hadjáratnak volt egyik győztes ütközete a Párkánynál 1683. október 9-én vívott csata. Ekkor zsákmányolták Sobieski lengyel hadai azt a török zászlót, amelynek fordulatos történetét ismerteti a szerző. A zászlót a lengyel király a loretói bazilikának ajándékozta, onnan 1797-ben francia csapatok birtokába került, és ők adták a 19. század elején a lengyeleknek. Az 1830-as lengyel felkelés leverése után az oroszok Szentpétervárra vitték az immár a lengyel függetlenség szimbólumává vált ereklyét. Az 1920-as lengyel-szovjet háborút lezáró szerződésben a lengyelek ragaszkodtak a zászló visszaadásához, így 1926-ban a krakkói Wawelbe került. Ezzel még nem volt vége a lobogó hányattatásainak: a II. világháború alatt különböző lengyel ereklyékkel együtt Kanadába menekítették. Jelenleg ismét a Wawelben őrzik.

Szalai Béla a pannonhalmi bencés gimnázium diákja volt, a kötet egyik cikkében az Alma Mater jeles évfordulója kapcsán keletkezett monumentumokat ismerteti; a monostor fennállásának hétszázadik évfordulója alkalmából 1701-ben emlékérmet készíttettek és egy barokk stílusú rézmetszetes emléklapot jelentettek meg a szerzetesek.

A tanulmánykötet Szalai Béla nyolcvanadik születésnapja alkalmából jelent meg, a könyv elején pályatársak, barátok köszöntik belföldről és külföldről a jeles évforduló alkalmából. A tomus gondolatgazdag bevezetőjét Monok István írta, aki a két szemléletmód, a mérnöki és a bölcsész összeegyeztethetőségéről fejti ki nézeteit. Szalai Béla tanulmánygyűjteménye nemcsak a gyűjtők és bibliofilek számára kötelező olvasmány, de a régi magyar művelődés valamennyi munkásának haszonnal forgatható kötet.

Címkék