Eszéki T. István könyvhagyatéka : a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményeinek Nagykönyvtárában / Éger Gábor. – Sárospatak : Hernád Kiadó, 2020. – 222 p. ; 24 cm. – (Nemzet, egyház, művelődés, 12.)

Ritkán olvashatunk a szakfolyóiratainkban, és ritkán hallhatunk a szakmai fórumokon az Országos Tudományos Diákköri Konferencia Könyvtártudományi Szekciójának dolgozatairól. Holott a kétévente megrendezett pályázatokon egyes egyetemi hallgatók nemegyszer igényes pályamunkákkal jelentkeznek. Összességében ők a jövő ígéretei. A tudományos diákköri konferenciákon részt vevő hallgatók szorgalma, sikere azt ígéri, hogy a könyvtár- és információtudománynak nálunk is lehet, lesz jövője. Erre utal, hogy némelyik dolgozat a pályadíj mellett abban az elismerésben is részesülhet, hogy nyomtatásban (esetleg online) is megjelenhet, azaz gyarapíthatja a könyvtártudományi, könyvtörténeti szakirodalmat. Ez történt a most ismertetett munkával is, amelyet a Sárospatakon működő Hernád Kiadó tett közzé 2020-ban, a gyorsan népszerűvé, keresetté vált Nemzet, egyház, művelődés című, rangos sorozata 12. darabjaként.

A szerző a nagy múltú és nagy hírű Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárának munkatársa, fiatal, majdhogynem pályakezdő könyvtáros. Egyetemi tanulmányait részben Debrecenben (az informatikus könyvtáros szak alapképzési tagozatán), részben Egerben (a mester szak levelező tagozatán) végezte. Voltaképpen a munkahelyén, munkaköri feladata során ismerkedett meg a választott témával, amelyet aztán nagy igyekezettel, idősebb kollégái tanácsait is figyelembe véve, dolgozott fel. Az OTDK 2017. évi országos döntőjének bírálói a dolgozatról elismeréssel írtak, és magas pontszámaikat a nyilvános vita zsűrije is jóvá hagyta, így első díjat kapott. Mint szó esett róla, a dolgozat értékeit a Hernád Kiadó vezetői is felismerték, és nemrég egy elegáns, tipográfiailag míves kötetben közre adták.

A dolgozat tárgya szervesen illeszkedik a szegedi egyetemi könyvtárban pár évtizede indított, majd kibontakozó és az utóbbi években különösen fellendült könyvtártörténeti irányzathoz, amely a kora újkori magyarországi és erdélyi könyvtári és olvasási kultúra eredeti forrásokra támaszkodó, részletekig hatoló feltárását célozza. Egy kezdő kutató számára lehetőség és kihívás, hogy ehhez, a nemzeti kulturális örökség mélyre hatoló megismerésére irányuló programhoz kapcsolódhat. Éger Gábor pontosan ráérzett erre, és nagy szorgalommal, fiatal korát meghazudtoló hozzáértéssel dolgozta fel egy hajdani pataki diák, a 17. század utolsó harmadában és a 18. század első évtizedeiben tevékenykedő erdélyi (kolozsvári) református prédikátor (és esperes) könyvhagyatékának ma még fellelhető és azonosítható darabjait. A könyv tartalma szorosan igazodik a megadott címhez, tehát arról is beszámol, hogy az Eszéki-féle gyűjteményrész miként és mikor került a Sárospataki Református Kollégium könyvtárába. Az egykori adományoknak a könyvtár gyarapításában játszott szerepéről Dienes Dénes gyűjteményi igazgató írt figyelemre méltó, és komoly históriai tanulságokat felemlítő ajánlást a kötetbe.

A szerző elsősorban – az igazán helyes autentikus megközelítés szándékával – az egyidejű forrásokra támaszkodott: a könyvhagyaték (illetve elérhető maradékának) köteteit, továbbá a korabeli könyvjegyzékeket vizsgálta. Behatóan tanulmányozta a magyar (és részben az idegen nyelvű) szakirodalmat (főleg az adott időszakból korábban megjelent könyvlistákat), egyebek között webforrásokat is átnézett. Ily módon sikerült bizonyítania azt a hipotézisét (bár ezt a kifejezést nemigen használja), miszerint Eszéki István könyvtárának az 1707-ben Sárospatakra adományozott (és 1713-ban átvett) kétharmada összetételében erősen hasonlított az egykorú hazai protestáns egyházi gyűjteményekhez. Két fontos módszertani eljárását érdemes kiemelni (kétségtelen egyik sem újszerű, ám elég ritkán alkalmazott): az egyik Simándi István helyi fizikatanár csaknem ugyanakkor (1711-ben) ide került adományának összehasonlítása az Eszéki-féle donáció példányaival; a másik annak nyomon követése, hogy az Eszéki-féle gyűjtemény egyes darabjai miként és mikor jelentek meg a nagykönyvtár korabeli katalógusaiban, illetve a hajdani hagyaték hogyan tükröződik a nagykönyvtár mai katalógusában.

Mivel a könyv jórészt (a hagyaték kivételével) kéziratos forrásokat dolgoz fel, a használt szakirodalom mennyisége kifejezetten gazdagnak mondható. Az irodalomjegyzékben precíz bibliográfiai leírások, könnyen visszakereshető kézirattári és levéltári jelzetek találhatók. Pontosan hivatkozik (szakirodalmi utalások, kézirattári és levéltári dokumentumok jelzetei), és magas a kiegészítő megjegyzéseket is sűrűn tartalmazó lapalji jegyzetek száma. E téren következetesen jár el. A gondosan válogatott, gyakorta színes képanyag a kiadót és a debreceni Kapitális Nyomdát is dicséri. E dokumentumok vonzó adalékok, főleg a 18. századi könyvjegyzékek és katalógusok oldalai segítenek megidézni a kort. Örvendetes, hogy a kötethez a kiadó név- és helynévmutatót is mellékelt.

Az ifjú szerző tehát birtokában van a forráshasználat módszereinek, biztosan mozog a feltárt információk dzsungelében, jól ismeri választott tárgyát. Megfelelően ötvözi a leíró és értékelő részeket, ugyanakkor – mivel a könyvanyag csaknem kizárólag idegen nyelvű műveket tartalmaz – elég bátortalanul idéz. Valószínűleg a kellő egyház- és teológiatörténeti jártasság hiánya magyarázza, hogy a fennmaradt 82 (eredetileg 204) mű érdemi elemzésébe nemigen bocsátkozik. Az aprólékos könyvtár- és katalógustörténeti fejezetek viszont igen meggyőzőek; a possessorbejegyzések ismertetése még az előző tulajdonosok számbavételét is elősegíti. Itt jegyezhető meg, hogy a szerző stílusa tudományos igényű, a szöveg megfogalmazása általában szabatos.

A dolgozatban feltárt, összegezett információk – a hazai könyvtártörténeti kutatás szintjén – megbízhatóak, számos ponton kiegészítik az eddigi eredményeket. Főleg az erdélyi (és áttételesen a magyarországi) protestáns lelkészek meglepően sokoldalú műveltségéről (amihez az itt is említett külföldi tanulmányok és kapcsolatok jelentős mértékben hozzájárultak), olvasási kultúrájáról árulnak el sokat. Hiszen Eszéki István is – például – az egyetemes művelődés- és szellemtörténet olyan kimagasló alakjainak a köteteit olvasta, mint Erasmus, Melanchton, Grotius, Comenius. Meglepően sok a katolikus szerző. Abban viszont semmi meglepő nincs, hogy az eredeti 204 mű több mint 56%-a (131), a ma is fellelhető 82 mű közel kétharmada (53) teológiai jellegű, hiszen a tulajdonos foglalkozása, képzettsége és az akkori tudományos könyvkiadás is ezt diktálta. (Még a természettudományos műveltségű Simándi István könyvtárában is a teológiai tartalom dominált, összhangban a korabeli szokásokkal.) Okvetlenül előnyére vált volna a dolgozatnak, ha a szerző bátrabb kísérletet tesz a könyvhagyaték tartalmi elemzésére. Ezt a tudományos diákköri dolgozatok átlagos méretét bőven meghaladó terjedelemben, valamint a rendelkezésére álló teológia-, egyház-, filozófia- és irodalomtörténeti, tágabban a művelődéstörténeti szakirodalom alapján nyilván megkísérelhette volna.

A könyv szerkezete logikus, alaposan végiggondolt munka. A fejezetek sorrendje áttekinthető, és ez a tartalomjegyzékben is világosan tükröződik: Eszéki T. István rövid életrajza; A sárospataki Kollégium könyvtárának rövid története a 17–18. század fordulóján; Az Eszéki-hagyaték levéltári forrásai; Eszéki T. István könyvhagyatékának katalógusa; A vizsgálat háttere és a felmerült kérdések; Teológiai irányzatok Eszéki T. István könyvtárában; A gyűjtemény összetétele; A gyűjtemény elemzése; Eszéki T. István gyűjteménye a korabeli könyvjegyzékek és katalógusok tükrében; Változások a gyűjteményben az 1738-ban és az 1760-ban készült katalógusok tükrében; Változások a gyűjteményben az 1760 és 1815 között készült katalógusok tükrében; Eszéki T. István hagyatéka a jelenlegi könyvtári katalógus tükrében; Possessorbejegyzések Eszéki T. István könyveiben; Magyar vonatkozású egyetemi disputatiók Eszéki T. István hagyatékában.

Mindent egybe véve: Éger Gábor nemcsak érdekes, hanem hasznos, a jelenlegi hazai könyvtártörténet-írás egyik legeredményesebb irányzatához, témaköréhez kapcsolódó tárgyat választott az OTDK-pályázatához. A maga által vállalt feladatot igyekezett kellő gondossággal és biztató színvonalon megoldania. Mindazonáltal jó néhány helyen felbukkannak a gyakorlatlanságból fakadó problémák, hibák. Aligha vitatható, hogy a latin nyelv alaposabb ismeretének és a kiterjedtebb egyháztörténeti tájékozottságnak a hiánya éreztette kedvezőtlen hatását. Végeredményben hézagpótló munka született. A fiatal szerző könyvtár-, egyház- és művelődéstörténeti szempontból egyaránt fontos témát tárgyal, a napjainkban folyó kutatásokhoz igencsak hasznos adalékokkal szolgál, több elemében, részletében is hozzájárul a történeti vizsgálódások elmélyítéséhez, árnyalásához. Mindvégig látszik, hogy a szerző kedvvel és – ha szabad ilyet mondani – szeretettel foglalkozott a témával. Pályakezdő teljesítménye igazán ígéretes.  Érdemes folytatnia a tárgykör kutatását: egyrészt konkrétan az Eszéki-féle könyvhagyaték tartalmi vizsgálatát, másrészt a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárában rejtőző, még feltáratlan dokumentumok, netán egykori lelkészi, tanári könyvtárak felszínre hozatalát.