Ismerős galaxisban

Kategória: 2016/ 7

„Csak az ember olvas” – hangzik az egyik legnagyobb magyar könyvkiadó szlogenje, kölcsönvéve Márai Sándor gondolatát. A kijelentéssel nem érdemes vitába szállni, ezt az antropológiai adottságot senki nem kérdőjelezi meg. Azonban hogy az emberek mekkora hányada űzi rendszeresen és főleg tudatosan ezt a tevékenységet, csak becsülni tudjuk. És hogy szűkítsük a kört: vajon hányan lehetnek, akik olvasmányaikról jegyzeteket is készítenek? Itt nyilván az elenyésző kisebbségnél járunk, pedig már Comenius óva intett: „Nem elég olvasni. Figyelmesen kell olvasni a nevezetesebb dolgok megjelölése és kijegyzése végett. Az ember azt, amit elolvasott, kellő kijegyzéssel tegye magáévá. Aki a könyvekből semmit nem emel ki, az mindent betemet, s aki mindent a puszta emlékezetére bíz, az a levegőbe ír.”
Bényei Miklós megfogadta a XVII. századi humanista tanácsát. A tudományos kutatómunkájához szükségesek mellett évtizedek óta fáradhatatlanul feljegyezte azokat a gondolatokat is, amelyek a könyvvel, a könyvtárral, az olvasással kapcsolatosak. Ezt a – mintegy 220 oldalra rúgó – anyagot rendezte most kötetté, osztotta meg a szellemi kalandokra éhes közönséggel. Az eredmény leginkább aforizmagyűjteményhez hasonlít, benne az ókortól napjainkig közel 380 szerző túlnyomó részt rövid, elmés, találó mondásával, néhol bővebben kifejtett gondolataival (a legtöbb idézetet jegyzők: Richard de Bury, Goethe, Umberto Eco, Powys, a magyarok közül Kner Imre, Benedek Marcell, Gárdonyi Géza, Németh László, Szerb Antal, Juhász Ferenc, Veres Péter). A szerzők születési dátumaik időrendjében követik egymást, a tőlük származó mondatok – a műveikből vett részletek – után a forrás megjelölése áll. Ezt az idegen nyelven keletkezett szövegek esetében a fordító neve egészíti ki.
Ha beletemetkezünk a kötetbe, hamarosan úgy érezzük, hogy ugyanannak a gondolatmenetnek a variációit olvassuk. A könyvnek az emberi életben betöltött helyét leíró metaforák változtak és gazdagabbak lettek az évszázadok során, mégis ugyanarra a pozitív tartalomra utalnak: mindennapi társunkat nevezik prófétának, kincsnek, szellemi mannának, tükörnek, az életnek magának, a szellem hősi kardjának, kellemetes és hasznos dolgokkal teli kertnek, barátnak, a mindenség ujjlenyomatának, a világra nyíló ablaknak. Fűzzük ide két kevéssé ismert szerző szellemes gondolatait: „Az ember egy könyv, aminek még csak a címét írták meg” (Joseph Joubert), illetve „Az ember olyan, akár egy regény, az utolsó oldalig nem tudni, hogyan végződik. Különben nem lenne érdemes elolvasni” (Zamjatyin).
A könyvekkel más jellegű kapcsolatot ápolunk, mint a minket körülvevő, haszonelvű alapon kezelt hétköznapi tárgyakkal; viszonyunk természete egy létezési forma lenyomata is egyben: „a könyv: lapozható valóság. Kézbe kell venni, egy oldalt el kell olvasni, meg kell nyálazni az ujjad hegyét és tovább kell lapozni; így, laponként kell olvasni. Nem hiszem el, nem akarom elhinni a jövőt, hogy a mikrofilmtár helyettesíteni tudja ezeket a mozdulatokat, azt az ünnepi állapotot, ami ezzel a kézbevehetőséggel létrejön” – írta Juhász Ferenc, harminc évvel ezelőtt.
Ma már csak mosolygunk ezeken az aggodalmakon, hiszen fényévekre járunk a mikrofilmtől (is). Kérdés, hogy csupán a médiumok változását, generációs szakadékot, esetleg valóban komoly filozófiai kérdést feszeget-e Eco, amikor arra figyelmeztet: „az olvasni való könyv semmiféle elektronikus ketyerével nem helyettesíthető. Arra van, hogy kézbe vehessük ágyban, csónakban, ott is, ahol nincs konnektor, ahol és amikor minden elem kimerült; kibírja az aláhúzkodást, a szamárfüleket és a könyvjelzőket, nem árt neki, ha leesik a földre, ha kinyitva a hasunkon vagy az ölünkben felejtjük, mikor elbóbiskolunk, strapabíró, tűri, hogy olvasási szokásainktól függő, egyéni nyomot hagyjunk rajta…”
Merthogy valószínűleg ez a legfontosabb: milyen lélekkel közeledünk a leírtakhoz (és ezt bizonyára befolyásolja a szöveg hordozója). „A jó olvasó szűz, újra meg újra” – vallja Esterházy Péter. „Mindig mindent elölről kezd. Szűz és bátor. Van bátorsága önmagához igazodni. Olvas, mert ez neki így jó. Azért olvas, amiért eszik. Jó olvasó nélkül nincs jó irodalom.” A létezésből fakadó kíváncsiságot kéri számon Márai Sándor is alábbi – sokat idézett, de mindig érvényes – soraiban: „Erővel olvasni. Néha nagyobb erővel, mint amilyen erővel az írás készült, melyet olvasol. Áhítattal, szenvedéllyel, figyelemmel és kérlelhetetlenül olvasni. Az író fecseghet: de te olvass szűkszavúan. (…) Soha nem olvasni fitymálva, mellékesen, mint akit egy isteni lakomára hívtak, s csak a villa hegyével turkál az ételekben. Elegánsan olvasni, nagylelkűen. Úgy olvasni, mintha a siralomházban olvasnád az utolsó könyvet, melyet még beadott celládba a porkoláb. Életre-halálra olvasni, mert ez a legnagyobb, az emberi ajándék.”
És hogy mit is? Hát persze, hogy csak jó könyveket! Bényei Miklós összeállításában Senecától Montesquieu-n és Ruskinon át Karácsony Sándorig és Szabó Dezsőig ível az olvasmányok helyes megválogatásához tanácsot adók hosszú sora. Álljanak itt Kölcsey klasszikus mondatai (a recenzióírónak hatodikos diákként be kellett vágnia őket memoriterként – ennyi szubjektivitás talán belefér): „De jusson eszedbe: a könyvek száma végtelen, a te éveid pedig végesek, s óráidat s napjaidat oly sok egyéb foglalatosság kívánja magának. Mint az üres beszédű társalkodót: úgy kerüld a tartalmatlan könyvet. Sőt ne könnyen végy kezedbe oly művet, mely a zseni lángjegyét homlokán nem hordja; a nagy író művét pedig mély figyelemmel tanuld keresztül. Így az olvasásnak szentelt órák nem lesznek elvesztve…”
Ha vagyunk olyan szerencsések, hogy könyveket gyűjthetünk, választhatunk. Van, aki megengedő: „egy [házi] könyvtár nemcsak olyan könyvekből áll, amelyeket olvastunk vagy olvasni fogunk. A könyvtár azokból a könyvekből áll, amelyeket olvashatunk. Vagy olvashatnánk. Még ha soha nem is fogjuk olvasni őket” (J-C. Carrière). Mások szigorúbbak: „A magánember könyvtára nyitvatartott napló, állandó vallomás. Ha valakinek az egyénisége érdekel, nézd meg a könyvtárát, figyeld meg a könyvekhez való viszonyát és minden kérdésre megkapod a választ” – tanácsolja Kardos Tibor. (Legalább annyira beszédes tehát, mint egy facebook-profil – csak hogy értsék a fiatalabbak…) A leglíraibb vallomást, amellyel a könyvtárat valaha illették, mindenesetre egy kortárs költőnél találjuk: „Néma könyvek, rezzenékeny éjjel / Lakja őket és emlékezet… / Mindegyikben lágyságjel, keményjel – / Mindegyik van, s mégse létezett. // Él a könyvtár, lelke égre lüktet, / Megváltásra várón visszatér – / Szóknak íze, teste szép betűknek / Föld alól szivárgó tinta, vér…” (Kovács András Ferenc).
Aki egyszer megízlelte a betűk varázsát, élete végéig függővé válik. Anekdoták szólnak híres emberek könyvéhségéről: Sartre fénykorában állítólag 300 kötettel végzett egy évben. (És nyilván kijegyzetelte őket.) Ha ebben a nem hivatalos versenyben el is maradnak tőle a XX. század magyar írói, Babitscsal, Kosztolányival, Máraival, Szentkuthyval, Hamvassal, Cs. Szabóval, Határ Győzővel, vagy a magyar és világirodalmat végigolvasó Szerb Antallal igazán nem állunk rosszul. Kitartó olvasással egyszer talán mi magunk is meg tudjuk ítélni, igaza van-e az ókori kínai bölcsnek: „Fiatalon olvasni olyan, mint hasadékon nézni a holdat; életünk delén olvasni olyan, mint saját kertünkben nézni a holdat; öreg korban olvasni olyan, mint nyílt teraszról nézni a holdat. Azért van ez így, mert az olvasás haszna annál mélyebb, minél mélyebb saját tapasztalásuk.”
(Könyv, könyvtár, olvasás. Idézetek hat évtized olvasmányaiból. Válogatta, összeállította: Bényei Miklós. Debrecen, 2016. 240 p.)

Címkék