Újraolvasva – hatvan-hatvanöt év múltán

Kategória: 2016/ 4

[4.] Ladikon az ősmagyar hazába

Jóval idősebb testvérem már kisgyermekként szenvedélyes olvasó volt. Csak hát szüleink szegények voltak, könyvre csak hébe-hóba futotta, könyvtár meg akkor még nem létezett a falunkban. Viszont a szomszédunkban volt a postahivatal, a postamesternőnek pedig szép kis könyvgyűjteménye volt, egy-két folyóiratra, hetilapra is előfizetett. Igen jószívű úriasszony lévén, olykor-olykor kölcsönadott a bátyámnak egy-egy könyvet vagy lapszámot olvasásra. Sőt, amikor 1944 őszén a család nyugatra menekült, a házi könyvtárát nálunk hagyta megőrzésre, és visszajövetelük után néhány kötetet és az Új Idők több évfolyamát a testvéremnek ajándékozta. Igazán megérdemli, hogy leírjuk a nevét, mert a magyar kultúra ismeretlen terjesztői közé sorolható: György Mihályné. Mivel nehezen épített kicsiny házunkban a könyveknek nemigen jutott hely, azokat a padláson őriztük. Már gimnáziumba járt a fivérem, amikor a ház bővítését követően szüleim csináltattak neki egy kis könyvállványt, amit a nagyobbacska előszobában (korábban pitvarban) helyezett el. Rendezgetés közben ott settenkedtem körülötte, és a polcain kutakodva a kezembe akadt egy szerény kivitelű, ám érdekesnek látszó könyv. A borítóján egy kép: a vízparton, egy nagy fa alatt kikötött csónak, benne négy álldogáló kamasz. Feltűnt a címe is: Ladikon az ősmagyar hazába. Alatta a műfaj megjelölése: ifjúsági regény. A szerző neve szintén ott szerepelt – Bibó Lajos –, de ez akkor, kilenc-tízévesen aligha érdekelt. Rögtön észrevettem, hogy az eleje hiányzik, ennek ellenére, mivel a történet hasonló korú gyerekekről, méghozzá a közeli, szomszéd település, Tokaj polgári iskolájának diákjairól szólt, és a furcsa kaland igencsak izgatott, mihamar végigolvastam a valamivel több mint kétszáz oldalas könyvet. Mindmáig elevenen él emlékezetemben. Soha nem ellenőriztem a történet hitelességét, de amikor Tokajba jártam gimnáziumba, ottani testnevelő tanárom gyakran mesélte, és váltig állította, hogy annak idején ő is egyike volt azoknak a gyerekeknek, akik meggondolatlanul vállalkoztak erre a szinte hihetetlen és eleve kivitelezhetetlen utazásra. Erre valamikor 1923 vagy 1924 nyarán kerülhetett sor. (Tanárom ekkor kilenc, illetve tíz éves volt, de nagyobb fiúk is voltak a csapatban.)

Bibó Lajos (1890-1972) ifjúsági regénye ugyanis 1925-ben jelent meg a Pallas Irodalmi és Nyomdai RT. (a híres lexikon-kiadó jogutóda) gondozásában. Másfél évtizeddel később, a területi revízió csúcspontján, 1940-ben a Stádium Kiadó újra közreadta. Nem tudom megmondani, melyik kiadást olvastam, voltaképpen bármelyik lehetett. Azóta ezt a művet gyakorlatilag elfelejtették, a könyvtárakban ritkaságnak számít, és kiesett az irodalmi köztudatból is. Jellemző tény, hogy sem a Benedek Marcell-féle Magyar irodalmi lexikon, sem a Péter László szerkesztette Új magyar irodalmi lexikon nem említi, sőt A magyar irodalomtörténet bibliográfiája sem utal rá. Mint ahogy kimaradt az ún. „spenót”, A magyar irodalom története hatodik kötetéből is (itt Osváth Béla írt kb. egy oldalnyi terjedelemben Bibó Lajosról). Az újabb szintézisek (a Szegedy-Maszák Mihály-féle A magyar irodalom történetei 2007-ben, az Akadémiai kézikönyvek című sorozatban, Gintli Tibor főszerkesztésében 2010-ben napvilágot látott Magyar irodalom) már a szerző nevét és életművét is mellőzik.

Kétségtelen, Bibó Lajos ellentmondásos alakja a XX. századi magyar irodalomnak. Paraszttárgyú regényeivel, novelláival és a húszas-harmincas években igen sikeres színdarabjaival a népi írók egyik előfutára, de tudatosan távol tartotta magát a népiesek mozgalmától, inkább jobboldali irányba sodródott, ebből következően a második világháború utáni rehabilitációja is késedelmes és tökéletlen volt. A tokaji témára feltehetően a katolikus Nemzeti Újság főmunkatársaként és a cserkészet barátjaként talált rá. Lehet, hogy illusztrátorától, a székelyudvarhelyi Márton Lajos (1891-1953) grafikustól, a későbbi divatos templomfestőtől, aki a Magyar Cserkész című lapnál dolgozott, kapta az öletet. Miről is szól ez – a szerző paraszti világától jócskán távol álló – regény? A trianoni békediktátum igazságtalanságain felháborodó polgári iskolás kiskamaszok titokban elhatározzák, hogy a Tiszán, majd a Dunán át ladikon lecsorognak a Fekete-tengerig, onnan pedig valahogy (maguk sem tudják, miként, ha kell, akár gyalog) eljutnak az Urálon túli őshazába, és a – szerintük – ott még meglévő magyar fejedelemség urát megkérik, jöjjön el seregével a Kárpát-medencébe, és szabadítsa meg a magyar területeket az idegen megszállóktól.

Nyolcan (mindannyian cserkészek) fognak össze, közös esküt tesznek. „A szívüket lelkes, édes mámor járta át. Szerettek volna összeölelkezni, kiszaladni innen, haza, vagy ki a világba, elmondani mindenkinek az örömhírt és a nagy boldogságot, hogy indulnak Ázsiába az ősmagyar testvérekhez.” Az eskü azonban titoktartásra kötelezte őket. Egy reggeli órában elkötnek egy nagyobb csónakot és elszöknek (velük van két kutya is). Noha a kétségbeesett szülők kerestetik, üldöztetik őket, egy hónapig mindig sikerül egérutat nyerniük, egészen a magyar-szerb határig sikerül elhajózniuk, csak ott, Szeged alatt érik utol és fogják el őket. A revíziós közhangulat első nagy hullámában nemcsak a szülők, hanem a tanárok, az iskolavezetés is megbocsátanak nekik, az új tanév kezdetén szinte hősökként ünneplik a nemesnek hitt cél elérésére vállalkozó gyerekeket. Az író szintén a megértő és elnéző megbocsátás álláspontjára helyezkedik, egyetlen szóval sem marasztalja el a fiúkat meggondolatlan és veszélyes kalandjukért. Nem, mert úgy gondolta, írásával a hazaszeretetre, hazafiságra nevel, és mert őt is magával ragadta az elszakított országrészek visszacsatolásának hiú reménye. Ma úgy mondanánk: a revíziós propaganda szolgálatába állította a művet.

Természetesen már a regény olvasásakor teljesen tisztában voltam azzal – mint ahogy mindkét kiadás kortárs olvasói –, hogy az ázsiai magyar őshaza megléte fantazmagória. Tanultunk ugyan a szovjet köztársaságokban lévő autonóm területekről, de arról is, hogy ilyen a mi őseink számára nincs. Különösen nincs olyan hadsereg, amely a Kárpát-medencébe vonulhatna. Azt se hittem, hogy néhány gyerek valaha is eljuthatna a messzi távolba, az Urál vidékére, mégpedig kellő felkészülés és felszerelés, megfelelő járművek és hasonlók nélkül. (Akkor még mit sem tudtam a diplomáciai bonyodalmak leküzdhetetlen nehézségeiről.) Engem igazából a tiszai utazás, a kirándulás érdekelt. Hiszen ez már hihető volt, szinte valamennyi részletében. Ezt a hitet erősítették a szemléletes, változó méretű, fekete-fehér rajzok. Ráadásul az út első szakaszát közvetlen közelről ismertem.  Szüleimmel Tokajba jártunk piacolni és a boltokban vásárolni. Messziről látszott a Kopaszhegy. Gyakran szekereztünk a polgári iskola előtt (pár év múlva ebben az épületben kezdtem gimnáziumi tanulmányaimat), nem egyszer lesétáltunk a Tisza-partra. A gyerekes lelkesedés (vagy inkább fellelkesülés) tőlem és barátaimtól sem volt idegen, de józan szüleink mindig időben leintettek bennünket. A tokaji fiúk a ladikjukon a mi falunk (Tiszaladány) mellett is elhaladtak, igaz, a folyó másik, Tiszaeszlár felőli oldalán. Mi ritkán lézengtünk a Nagy-Tiszán, mert erős és veszélyes a sodrása (ezért csak a legbátrabbak fürödtek meg benne), viszont a folyószabályozáskor levágott Holt-Tiszán csónakázgattunk, úszkálhattunk, télen csúszkálhattunk (korcsolyája alig volt valakinek). Tiszalökön, ahová a regény szereplői először bementek ennivalót szerezni, ugyancsak gyakran megfordultam, kicsi koromban legtöbbször oda vittek orvoshoz. A lentebbi Tisza-part – amely ekkor még nem volt ismerős – szépségeit szintén nem nagyon kellett ecsetelni az írónak, mert könnyen el tudtam képzelni a vadregényes tájat, a nyári zivatart és záporesőt, a tiszai szigetek rejtelmeit, növény- és állatvilágát. Szolnokról, Szegedről még roppant keveset tanultunk, csak sejtettem, hogy nagyobb városok, mint az általunk, falusi gyermekek által városnak vélt (így is mondtuk: megyek a városba) Tokaj. (Valójában az ötvenes évek elején már meglehetősen lepusztult, falusias település volt, de azért néhány épülete még jelezte, hogy valaha szebb, jobb időket élt.)

Noha kifejezetten élveztem a bájosan könnyed, olvasmányos, bár itt-ott túlságosan részletező stílusban megírt regény olvasását, bizonyos kételyek már akkor megfogalmazódtak bennem. Az magától értetődik, hogy a még meglévő őshaza hihetetlennek tűnt, az oda tervezett út pedig lehetetlennek. Képzelőerőm felülmúlta, hogy egy többszörösen bukott diák hirtelen, egyik napról a másikra ötletadó, okos és csaknem minden problémát megoldani tudó vezére lehet egy kis cserkészkompániának. Azt, hogy fegyvereket vittek magukkal, gondolatban elfogadtam, de hogy két puskát is, már alig-alig. Korábbi olvasmányélményeim és saját tapasztalataim alapján nehezen képzelhettem el, hogy néhány héten át semmilyen feszültség sem keletkezett a fiúk között, és senkinek sem lankadt a kitartása, a hite (annak sem, aki megbetegedett), mert ha tényleg így volt – amiben kételkedtem –, ezek a gyerekek valóban megérdemelték, hogy hősöknek, helyesebben: igazán bátraknak tekintsék őket.

 

 

Címkék

(1) (1) (1) (1) (12) (1) (2) (2) (3) (3) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (10) (3) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (20) (1) (18) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (3) (1) (1) (5) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (5) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (6) (28) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (10) (1) (5) (1) (1) (2) (1) (1) (4) (1) (1) (5) (1) (1) (1) (1) (18) (6) (1) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (27) (3) (10) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (8) (3) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (9) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (12) (3) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (7) (11) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (4) (2) (11) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (4) (2) (10) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (30) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (33) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (9) (1) (1) (1) (4) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (6) (1) (3) (1) (19) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (4) (1) (9) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (6) (15) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (10) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (7) (5) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (13) (1) (1) (2) (4) (3) (1) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (38) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (6) (1) (6) (17) (1) (1) (1) (1) (6) (1) (2) (1) (5) (1) (1) (1) (1) (19) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (4) (1) (3) (1) (1) (2) (1) (9) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (2) (1) (21) (6) (5) (1) (3) (2) (1) (1) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (8) (1) (25) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (18) (3) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (4) (14) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (14) (7) (2) (4) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (5) (1) (1) (1) (1) (2) (22) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (6) (1) (4) (1) (1) (1) (10) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (3) (12) (1) (4) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (17) (4) (1) (1) (2) (1) (3) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (6) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (5) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (9) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (62) (1) (1) (1) (3) (3) (1) (4) (1) (11) (10) (3) (1) (1) (3) (1) (1) (2) (2) (2) (1) (4) (1) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (9) (1) (1) (7) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (42) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (9) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (4) (6) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (4) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (4) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (8) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (1) (2) (2) (9) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (8) (1) (1) (1) (4) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1)