A statisztika és értelem

Miért foglalkozom statisztikával?

A válasz erre nem az alkalom felidézése, amely erre a pályára lökött, hanem az ok feltárása, amely rajta tartott.

A statisztikai igazságok, trendek érvényessége egyenes arányban áll az emberi ostobasággal és tehetetlenséggel. Köztük a láncszem a dolgok menetének szükségszerű volta; vagyis az emberi értelem (nem az ész!) képes-e változtatni magán a vele büszkélkedő emberen.Megvilágításképpen: 1995-ben 249-en, 2000-ben 222-en, 2005-ben 185-en, 2010-ben 191-en fulladtak vízbe Magyarországon. Ha az értelmüket használták volna (és megtudakolják ezt a statisztikai tényt), óvatosabbak lettek volna. (Persze menti tudatlanságukat, hogy először esett meg velük, még nem volt tapasztalatuk e téren…) De mit szóljunk azokra, akik reggel kitekintve az ablakon látják, potyog az ónos eső. Velük megtörtént már életükben, mint mindenkivel, hogy elestek. Mégis nekivágnak az útnak, mégsem szerelkeznek föl megfelelő cipővel, bottal, óvatossággal. És megtelik velük a baleseti sebészet váróterme.

Úgy tűnik, hiába a statisztika intése: a belefúltak, a csonttörések száma évről évre – persze némi ingadozással és persze arányaiban – ugyanannyi.

Konklúzió: Minél kevésbé figyelünk értelemmel, minél kevésbé értjük világunkat, annál biztosabbak a statisztika valószínűségi igazságai.

És fordítva: az értelem a statisztikai tendenciákat érvényteleníti. Sőt, mondhatni: a statisztika célja az értelemre való felhívás. És minél sikeresebb ez a felhívás, annál kevésbé van szükség a statisztikára.

Ez az értelem, amelyet fölmagasztalok, csakis egyéni, belső értelem. A tömegjelenségekhez – és ugyan mi nem az a mi korunkban – külső (kívülálló) értelemmel közelíthetünk. (Saját magunkat sohasem tartjuk a tömeg részének.)

Csak számok

Ki gondolta volna, hogy – mint én tettem most – dicsérni is lehet a statisztikát? De hogy ne rugaszkodjam el nagyon a valóságtól: el kell ismernem, sajnos, csak a számok esetében működik a jövendőmondás, vagy inkább: jövendősaccolás. Csak mennyiségeket jósolhatnak meg az adatok, a világ kvalitásaiból semmit sem tudnak megragadni.

Fölvethetné valaki azt a senki által nem bizonyított gondolatot, amely a mennyiség minőségbe átcsapásáról szól. (Már az átcsapás szó is gyanús, megfoghatatlan fogalom.)

Közismert, hogy a csoport (tömeg) (köz)véleménye, viselkedése eltér az egyes tagokétól, és nem is átlaga azoknak; Le Bon szerint primitívebb, mások szerint – főleg kis csoportok esetében – intelligensebb. Akár így, akár úgy: maga a csoport jelent más minőséget, és nem külön-külön a tagjai. Persze a tagoknak is van minősége külön-külön, ami összeadódhat a csoportműködés során; ám csak a minőségek adódhatnak össze. Pusztán, mert sokan vannak, még nem lesz okosabb (sem butább) az általuk alkotott tömeg. A statisztika a szérialétet (szociális tér nélküli egyedek egymás mellett, például a buszon utazók) méri, egyedi adatokat gyűjt.

Az is köztudomású, hogy még a zenészek sem tudják megmagyarázni a zene varázsát, a nyelv erre nem alkalmas. A zene csupa mennyiség (Bach: „a megfelelő időben a megfelelő billentyűt kell lenyomni”), csupa rezgésszám és hullámhossz. Hogyan lesz belőle minőség? Egy zenemű statisztikájához sok százezer adatot rögzíthetünk, a minőséget mégsem fogjuk megragadni.

Csak mennyiségeket jósolhatnak meg az adatok, a világ jövőbeli kvalitásait nem. Ahhoz gondolkodni kell.