(3.) Muzsikál a Bükk
Második vagy harmadik osztályos lehettem. Ekkor már ismét szokásba jött, hogy tanév végén a jó és magaviseletből is „példás” (ez volt a bizonyítványba bejegyezve) tanulókat könyvvel jutalmazták. 1951 vagy 1952 júniusában ilyen jutalomkönyvként kaptam Lestyán Sándor kötetét. Az időpontra nem emlékszem ugyan, de arra igen, hogy amikor igazgató bácsi (az ötvenes évek elején így kellett szólítanunk tanítóinkat) a tanévzáró ünnepségen átadta, rögtön megkapott. Hiszen már a színes borítólap felkeltette érdeklődésem: néhány fa között egy kis tisztáson két őz, egy bak és egy suta legelt. A cím is furcsának tűnt, izgatott: hogyan muzsikálhat egy hegy? Őzeket korábban is láttam már, mégpedig élőben, de igazi erdő a mi falunk határában nem volt. A Tisza szabályozása után, valamikor az 1860-70-es évektől a folyami töltés (védőgát) mellett telepítettek ugyan erdősávot, de abban csak egy-két kisvad élt, és valódi erdőgazdálkodás sem igen folyt. A közeli Zempléni-hegység erdeibe pedig mi, kisgyermekek csak véletlenül juthattunk el, én például addig még egyszer sem. Bár 1950 óta a községünk az akkor kialakított, összevont Borsod-Abaúj-Zemplén megye rész lett (korábban az egész Taktaköz Szabolcs megyéhez tartozott), számunkra az új megyeszékhely, Miskolc – és nyilvánvalóan a környéke, így a Bükk is – még szokatlan volt, szüleim is csak akkor utaztak oda, ha nagyon-nagyon kellett valami hivatalos ügyet intézni. Szinte hihetetlennek tűnik, de én csak gimnazista koromban jártam először a városban. Tehát a Bükk és különösen annak erdei élete ismeretlen világként tárult elém a jutalomkönyv lapjain. Nem is várakoztam sokáig a megismerésével. Mindjárt a szünidő elején – mivel olvasni egyébként is nagyon szerettem – kezembe vettem, és pár nap alatt végigolvastam mind a száznegyvenkilenc oldalt.
Hogy ki írta, az nem igazán érdekelt. Persze most, amikor újraolvastam a könyvet, utánanéztem. Lestyán Sándor (1897-1956) munkás, sokoldalú alakja volt a magyar sajtó- és irodalomtörténetnek. Újságírói pályája az első világháború alatt kezdődött (a Világ szerkesztőségében), később a hazai hírlapirodalom élvonalába tartozó, igen színvonalas szépirodalmi rovattal rendelkező Az Est és a Pesti Napló, majd Az Újság munkatársa, 1933-1944 között a szintén sikeres politikai napilap, a gyermekolvasók felé is nyitó Friss Újság szerkesztője, aztán újraindítását követően rövid ideig (1949-50) főszerkesztője. Közben a második világháború végén megjelent Szabadság (1945) publicistája, majd a városismereti folyóirat, a Budapest felelős szerkesztője (1945-47). A harmincas évek derekától számos regénye, regényes életrajza és elbeszélése jelent meg, művelődéstörténeti cikkeket, esszéket is írt. A Muzsikál a Bükk című művét 1950-ben a nem sokkal azelőtt államosított Athenaeum Könyvkiadó Nemzeti Vállalat tette közzé. A kiadó vezetőjét, Haraszti Sándort (1897-1982) – aki jeles publicista és ismert munkásmozgalmi személyiség volt – röviddel ezután, vagyis még 1950-ben koholt vádak alapján letartóztatták, a következő évben el is ítélték. (1956 végén a Népszabadság főszerkesztője, ám 1958-ban ismét bebörtönözték.) A kiadvány felelős szerkesztői teendőit a fiatal, magyar-történelem szakos egyetemi hallgató, Csulák Mihály (1927-1984) látta el, aki később, élete utolsó tíz évében az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum könyvtárosaként dolgozott, és lényeges szerepet játszott az intézmény fejlődésében, korszerűsítésében. Már kisiskolásként felfigyeltem a kötet fekete-fehér illusztrációra, mindenekelőtt az állatok (madarak, kis- és nagyvadak: nyulak, rókák, őzek, szarvasok, vaddisznók stb.) élethű, szinte megelevenedő ábrázolására. Róna Emy (1904-1988) nemcsak művészi, szeretetteljes, hanem pontos rajzokat is készített, mintha egy madárhatározó vagy valami hasonló munka szemléltető képanyagának szánta volna azokat. Óhatatlanul felvetődik az emberben a gondolat: a kiváló művésznő mintegy megelőlegezte az egyik legbájosabb magyar mesekönyv, az Öreg néne őzikéje (amit a mi kislányunknak is megunhatatlanul mesélgettünk, olvasgattunk) majdani pompás és kecses grafikáit.
A Muzsikál a Bükk műfaja elég nehezen meghatározható. Egészen bizonyosan nem regény, és nem is elbeszélés-csokor (ahogy az egyik lexikon tévesen állítja). Szerzője a napló-formát választotta, ez adja a keretet. Egy tizenkét-tizenhárom éves gyerek – hangsúlyozottan úttörő, mert akkor ez még nem volt magától értetődő –, Péter naplóját, élményeit olvashatjuk a könyv lapjain. Apja erdőgondok (magasabb beosztású erdészeti-vadászati tisztviselő) a Bükk-fennsíkon, ám ő Budapesten jár iskolába, és az iskolai szünetek alatt tartózkodik a hegyen. Lestyán e kitalált „hőse” naplóját évszakok szerint tagolja, a tavasz, a nyár, az ősz és a tél erdei történéseit beszéli, meséli el. S végső, már-már lírai kicsengése (és itt e főnév tényleg szó szerint értendő) sugallja, adja a mű címét: tél végén, amikor újból közeleg a kikelet, és újra megmozdul a természet „A nyargaló tavaszi szélben zúgó lombsusogásra az erdei dolgozók azt mondják: «Muzsikál a Bükk».” Magáról a hegységről az író keveset szól, csak elvétve, mintegy mellesleg említ egy-egy sziklát, csúcsot, átjárót, utat. Péter naplójának tulajdonképpeni tárgya az erdő: a fák, a tisztások, a bokrok, a füvek, a gombák, a vadgyümölcsök, a madarak, a bogarak, a különféle állatok. Mellékszereplők az erdei emberek is: apja (az erdőgondnok) és anyja, furfangos kispajtása (Miska), a kocsis (Károly), a vadászok és az erdészek, az alkalmi munkát végző lányok, a szénégetők és a mészégetők, a favágók, a makkgyűjtő fiatalok, a fuvarosok, a vadorzó és a többiek. Mint ahogy háttérbe szorul a hegyi munkásüdülő, illetve az oda érkező munkások épp csak fel-felvillanó alakja.
Miközben beleérző, itt-ott kifejezetten remek leírást olvashatunk a bükki erdőkről. A kiskamasz naplóíró (vagyis Lestyán Sándor) például így látja a tavaszi hajnal pirkadását: „Harmat csillog a réten, fényes gyöngyszem-süveget hord minden fűszál. A pattanó rügyek, bimbózó hajtások, nyiladozó virágok mosolyogva fürdenek a szelíd, simogató napfényben.” Több száz, netán több ezer éves tapasztalat sűrűsödik a következő bölcsességben: „Aki sokat jár az erdőben, az tudja, hogy az erdő egyszer bánatos, máskor jókedvű. Hol haragszik, hol meg mosolyog.” Hihető, hogy egy esztendő leforgása alatt Péter „Lelkes, áhítatos barátja lett az erdőnek, a rengeteg feltárta előtte minden titkát.” Mégpedig éppen olyan időszakban, amikor a hagyományos erdőgazdálkodást kezdte felváltani a gépi technika uralma. Azóta ez a folyamat végbement, de nem tanulságok nélkül. Ezért akár a mai környezet- és természetvédelem elkötelezettjei, aktivistái is jelmondatul választhatnák az előszó második mondatát: „Az erdő a természet fenséges kertje, épp úgy gondozni, ápolni kell, mint a lakóházak kertecskéit.”
A szerző eredendően publicista volt. A tényszerű újságírás elemei, erényei e művében is lépten-nyomon felbukkannak. Egyebek között részletesen ismerteti az erdei állatok átlagos életkorát, a téli havazás utáni etetés mikéntjét, a pisztrángok mesterséges tenyésztését. Olyan mozgalmas betéteket illeszt be, mint a borz kihajtása a járataiból a kotorékeb által, a muflonok megmentése a téli gyötrelmek, a megfagyás elől, a szarvasbikák párharca szarvasbőgés idején, az öreg vadkan garázdálkodása. Szóba kerül a bükki ősember lakóhelye, a Peskő-barlang. Kétoldalas táblázatot közöl az erdőigazgatás rendjéről, a védkerületek beosztásáról. Talán ma is időszerűen (feltehetően jó néhány pontjában máig helyesen) ír a turista szabályokról. Különös gondot fordít a kívülállók (az olvasók túlnyomó többsége) számára ismeretlen szavak, kifejezések magyarázatára; csak egy-két példa: a tebre jelentése vízmosás, a cserkészút a fák, bokrok, sziklák között készített gyalogösvény, a boksa a szénégetők boglyája, a gyérítés a faállomány tisztítása, ritkítása, a hosztolás a kivágyott fatörzs felosztása minőség szerint. Alighanem kevesen tudják, hogy a fehér holló (ami létezik) voltaképpen albinó. A Szalajka-völgy hódolói sem gondolnak arra, hogy a terület neve hajdan hamuzsírfőző telepet jelölt.
Lestyán Sándor könyve némi túlzással felfogható az erdő szépprózai himnuszának is. Vagy – egy kissé sántító, és mégis stílszerű hasonlattal – egy olyan fatörzs tortának (gyermek-és ifjúkorom kedvelt csemegéje), amelyen a külső máz kesernyés. És ez a máz az adott korban (a negyvenes évek végén, az ötvenes évek legelején) csaknem megkerülhetetlen, de valahogy a fő mondanivalóhoz csak erőltetetten kapcsolható szocialista propaganda. Az író keményen bírálja az előző tulajdonos, a gróf és intézői által folytatott rablógazdálkodást, és azt, hogy az erdő jelentős részét elzárták a turisták elől. Beiktat egy-egy részletet az újonnan „felfedezett” osztályellenség elleni harc szükségességének bizonyítására, konkrétan a vadorzó kulák, illetve az üzérkedő kocsmáros elmarasztalására, bírósági elítélésére. Ugyanakkor fennhangon és gyakran élteti a tervgazdálkodást, az élmunkásokat, az üdülésre jött sztahanovistákat, általában a pártot és elmaradhatatlanul Rákosit. Hasonlóképpen dicséri az úttörők helytállását, és hivatkozik a Komszomol példájára. Annak idején mi – osztálytársaim és pajtásaim – aligha értettük a politikai üzenetet, nyilvánvaló, hogy mi nem ezért vettük a kezünkbe, olvastuk el a művet. Az igazi vonzerőt a bükki erdők világának, életének megidézése jelentette. Esetleg jelentheti napjainkban is.