Újraolvasva – hatvan-hatvanöt év múltán

Kategória: 2015/ 7-8

(2.) HISZEK AZ EMBERBEN

Második osztályos lehettem, amikor Móra Ferenc (1879-1934) elbeszélés-kötetét olvastam. Hiába töröm a fejem, nem jut eszembe, miért választottam éppen ezt a könyvet. Lehet, hogy testvérbátyám, aki a falunk népkönyvtárosa volt, ajánlotta. Ám visszagondolva az akkori időkre, valószínűbbnek látszik, hogy az új tanító nénink hívta fel rá a figyelmem. 1950 őszén (már jócskán az új tanév megkezdése után) ugyanis a faluba helyeztek egy középkorú tanítónőt, akiről mihamar mindenki megtudta, hogy előzőleg apáca volt. Az apácarendek felszámolása során feltehetően a büntetés súlyosbításaként helyezték egy szín-református községbe. Hogy stílszerű legyek: hála Istennek! Kiváló pedagógus volt, különösen remekül megtalálta a hangot az alsó tagozatos tanulókkal. Noha rendszeresen átjárt a szomszéd faluba, ahol volt római katolikus templom, a tanítási órákon sohasem beszélt a hitéről, egyházáról. Csak olyankor érzékeltette – igen finoman – hovatartozását, amikor húsvét és pünkösd hétfőn vagy karácsony szombatján iskolába kellett mennünk; ilyenkor hosszú, egészen hosszú, akár egy-két órás szüneteket tartott. Mintaszerű fegyelmezési és ösztönzési módszereket alkalmazott, és rengeteget lehetett tanulni tőle. Nagyon kedveltük a beszélgetés-órákat (akkoriban még tantervi anyag volt), hiszen ilyenkor sokat mesélt-regélt szülőfalujáról (az ő apja is gazdálkodott), a hozzánk közel álló, általunk jól ismert paraszti életről. Szelíd eszközeivel elérte, hogy a harmadik osztályban, kora tavasszal már a leggyengébb tanulók – akadtak jó néhányan – is folyamatosan tudtak olvasni. (Bizonyára nem volt eredeti ötlet, de nekünk tetszett, hogy az olvasókönyvet nemegyszer „fejjel lefelé” fordítva kellett olvasni – némelykor új leckéket is.) Miután másodikban már nagy biztonsággal és örömmel olvastam, talán jutalom gyanánt javasolta a Móra-novellák átböngészését. Arra máig emlékszem, hogy élvezettel forgattam a könyv lapjait, a címben foglalt állítás, útmutató jó tanács még mindig – nyilván életem végéig – itt motoszkál a lelkemben.

Móra Ferencet, a magyar prózairodalom egyik kiemelkedő személyiségét minden könyvtáros tiszteli és bizonyára túlnyomó többségünk szeretettel emlegeti. Feltehetőn az is közismert, hogy nemcsak jeles regényíró, novellista és meseíró, sőt, költő, továbbá termékeny publicista volt, hanem jó ideig az egységes szervezetként működő szegedi városi múzeum és könyvtár igazgatója is. Muzeológusi tevékenységéről, főként régészeti ásatásairól maga is szívesen vallott, és ezt a szakirodalomban szintén gyakrabban idézik. Könyvtárosként (a Somogyi-könyvtár munkatársaként és élén) ugyancsak maradandót alkotott, egyebek között ő állíttatta fel hazánkban az első tárgyszó-katalógust (követőkre egyelőre nem talált).

A Hiszek az emberben című, Válogatott elbeszélések alcímmel közreadott karcsú, 144 oldalt számláló kötet 1950-ben jelent meg az akkoriban államosított Révai Könyvkiadó Nemzeti Vállalatnál. (Tehát elég friss szerzemény, letét volt a mi községünk népkönyvtárában.) A válogatást Barabás Tibor végezte, és ő írt rövid bevezető tanulmányt, meglepően kevés ideológiai-politikai felhanggal. Tizenhat ún. népies jellegű novellát választott ki, és közbeiktatott (éppen az összeállítás közepe tájára) egy – a címadó – újságcikket. Ez 1918-ban született, a forradalmi hullám sodrában, amely átmenetileg Mórát is magával ragadta. Kakukktojásként azért került a kötetbe, mert az ötvenes évek elején szinte elengedhetetlen módon a forradalmi optimizmust hivatott sugározni, kétségkívül számottevő művészi és gondolati erővel.

Kisgyermekként, amikor a kezembe vettem (vagy adták) a könyvet, a szerzőről még nemigen hallottam. Bár nincs kizárva – igazából nem ellenőriztem –, hogy az elsős vagy másodikos olvasókönyvem tőle is közölt verset vagy mesét. Az biztos, hogy hamar elmerültem az elbeszélések vonzó történeteiben, jóformán egy hét alatt (vagy még hamarabb) végigolvastam az egészet. Móra a szegényparasztság, a tanyai emberek, a halászok, aztán az iparossegédek, inasok életét, mindennapjait ábrázolta. Mintha rólunk, a mi falunkról szólna – éreztem, de ilyen tudatosan semmi esetre sem fogalmaztam meg magamnak (legfeljebb a szintén Móra-rajongó tanító nénim mondhatott ilyesmit). Hiszen nálunk is zömmel kis- és középparasztok laktak. (Némelyik, akárcsak Móra szerencsétlen hőse, a szó szoros értelmében „Földhözragadt János”-ként dolgozott.) Néhány kisiparost, jó pár tanoncot személyesen ismertem, a határunkban voltak tanyák, sőt egykori grófi majorság is, nyomorúságos cselédházakkal, a folyószabályozáskor levágott Holt-Tiszán halászhatott, aki akart. A mi közösségünkben éppúgy éltek ügyeskedő, furfangos vagy kevélykedő, nagyképű, illetve okos, igazságkereső emberek, mint az író kisvárosában. Éppen ekkortájt zajlott az utcánkban egy idősödő menyecske és egy fiatal legény flörtje (Igazságkeresők). Otthon is gyakran elhangzottak olyan kifejezések, mint a novellákban: pl. „hatvan felé hazafelé”, „a fecske isten madara”, „nem mondott se bűt, se bát”, „sose tudhatja az ember, mikor lefekszik, mire virrad”, „ha a fecskék lent repkednek, eső lesz”. Nálunk is csak a nős férfiakat nevezték embernek, az asszony fehérnép volt. Tudtam, miként folyik az aratás, a szénaforgatás, a bab (mifelénk paszuly) cséplése. Számos szomszédnál használtak még nyitott kéményű tűzhelyet. Tanulatlan, ám bölcs mostohanagyapám (mint ahogy az író apja) korán belém nevelte a hivataloktól, egyáltalán a hivatalos emberektől való félelmet (Úrgyűlölet). Már akkor lenyűgözött Móra könnyen érthető, egyszerű, ízes nyelvezete; a kötetzáró, szomorkásan lírai, tündérien szép elbeszélés – Szép karácsony, szép zöld fája – pedig örökre egyik kedvencem maradt. (Egyszer láttam igényes televíziós feldolgozását is.)

Újraolvasva a kötetet, ismét meggyőződtem arról, hogy Móra Ferenc prózai művészetének egyik legnagyobb esztétikai értéke hallatlanul könnyed stílusa, az élőbeszéddel rokonítható, a népi környezetet megidéző szó- és mondatfűzése. Barabás Tibor találó szavaival: „nem akar több és más lenni, mint az egyszeri emberről szóló öreg mesemondó.” Ugyanakkor éles szemmel kiolvasható a rejtett, árnyalt társadalombírálat, a szegények, a megnyomorítottak, a bürokrácia túlkapásait elszenvedők iránti rokonszenv. Kemény kritikával illeti a korabeli iskolarendszer visszásságait, főként a tanoncoktatás már-már értelmetlen tananyagát (A kalcinált szóda). Szemérmes tartózkodással vallja meg, hogy mennyire szereti a népét, a nemzetét, a hazáját. Szinte mindegyik novellában felvillan kivételes, ám sehol sem harsány humora; még az iróniát is alig áttetsző lepelbe burkolja (pl. Az oroszlánetetők, Öt póknak hány lábáról). Néhol érzelmességbe hajló, sőt romantikusnak látszó történeteit csaknem mindig átlengi a felelősségérzet magas erkölcsi parancsa. Érdeklődő olvasóként (vagyis nem szakértőként) is könnyű rájönni, hogy írásainak egyik legfőbb jellemzője a mély humánum, az ember- és igazságszeretet. Érdemes észrevenni azt is, ami ettől elválaszthatatlan: a szabadságvágy, pontosabban törekvés az adott történelmi körülmények között kivívható szabadságra.

Aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy Móra Ferenc az őszirózsás forradalom eseményeiben a humánum diadalát, az elérhető szabadság ígéretét látta. Nem ő volt az egyetlen, aki csalódott, de remekmívű publicisztikája, a Hiszek az emberben még a remény hangján szólt. Kisiskolás gyerekként valószínűleg nem sokat értettem a cikk gondolati tartalmából, probléma-felvetéséből. Végső kicsengése, igazi mondanivalója azonban – nem utolsó sorban azért, mert a szerző ezzel kezdte és fejezte be a közleményt – mintegy könnyen rögzíthető jelmondatként, vagy talán helyesebb, ha így írjuk: hitvallásként. Életem különböző szakaszaiban, örömök és keserűségek, sikerek és kudarcok közepette, élő gyermekeink születésekor és újszülött fiaink azonnali halálakor sokszor, nagyon sokszor jutott eszembe ez a mórai bölcsesség. Ám az ő műveinek a tanulsága az is, amit más nagyszerű írók, tudósok, gondolkodók intései szintén megerősítenek: nem lehet, nem szabad minden emberben hinni. Igen, hiszek az emberben, mert az emberek többsége tiszteletet érdemel, hiszen jóindulatú, társai javát kívánja, önzetlen, segítőkész – vagyis jó ember. De vannak csalók, erőszakos bűnözök, gátlástalan önzők – azaz rossz emberek is. Móra Ferenc hajdani, tömör üzenete tehát így is lefordítható: keressük a jó embereket, és higgyünk bennük.

 

 

Címkék

(1) (1) (1) (12) (2) (2) (3) (3) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (10) (3) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (19) (1) (12) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (3) (1) (1) (5) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (5) (1) (2) (1) (2) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (6) (28) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (10) (1) (3) (1) (1) (2) (1) (1) (4) (1) (1) (5) (1) (1) (1) (1) (16) (4) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (27) (3) (10) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (8) (3) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (9) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (12) (3) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (7) (11) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (4) (2) (10) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (4) (2) (10) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (30) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (33) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (9) (1) (1) (1) (4) (3) (1) (1) (1) (2) (2) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (6) (3) (1) (19) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (4) (1) (9) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (6) (15) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (10) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (7) (5) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (13) (1) (1) (2) (4) (3) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (38) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (6) (1) (6) (17) (1) (1) (1) (1) (6) (1) (2) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (19) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (4) (1) (3) (1) (1) (2) (9) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (2) (1) (21) (6) (5) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (8) (1) (25) (1) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (18) (3) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (4) (14) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (14) (7) (2) (4) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (5) (1) (1) (1) (1) (2) (22) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (6) (1) (4) (1) (1) (1) (10) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (3) (12) (1) (4) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (17) (3) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (9) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (60) (1) (1) (1) (3) (3) (1) (3) (1) (11) (5) (3) (1) (1) (3) (1) (1) (2) (2) (2) (1) (4) (1) (6) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (9) (1) (1) (7) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (42) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (9) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (4) (6) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (4) (1) (1) (1) (1) (4) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (7) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (1) (2) (2) (8) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (8) (1) (1) (1) (4) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1)