Újraolvasva – hatvan-hatvanöt év múltán

Kategória: 2015/ 6

(1.) KŐVIRÁG
Mindig nagy érdeklődéssel olvastam, hallgattam azokat a visszaemlékező írásokat, beszélgetéseket, amelyekben valaki hajdani, gyermekkori könyvélményeiről nyilatkozott. Majd amikor könyvtáros lettem, már tudatosan figyeltem ezeket a beszámolókat, mert úgy éreztem, hogy a korai olvasmányok sokat elárulnak az illető személy (olykor egy-egy híresség, a kulturális vagy politikai élet egy-egy kiválósága) szellemi, eszmei és gyakran érzelmi fejlődéséről. És természetesen sokat segíthetnek az olvasóvá nevelés olykor gyönyörű, máskor gyötrelmes munkájában. Már régóta érlelődik bennem a szándék, hogy most, idősödő fejjel, jóval túl a nyugdíjazás előírt időpontján, de azért még aktív egyetemi oktatóként felidézzek néhányat a kisdiákként kézbe vett művek közül, újra elolvassam azokat, és a valahai élményeket meg a mostani benyomásokat szembesítve papírra vessek néhány gondolatot. Annak reményében, hogy a kollégák (főleg a fiatalabbak) és a hallgatóink talán hasznosítható tanulságokat is leszűrhetnek ezekből a sorokból. Valahogy úgy alakult, hogy – néha magam is meglepődön rajta – világosan emlékszem arra a könyvre, amelyet életemben először olvastam; ezzel kezdem ezt a sorozatot. Aztán tíz éves korom óta – némi megszakítással – szerény, csak a legfontosabb adatokat és egy-két megjegyzést rögzítő olvasónaplót vezetek, tehát segédeszköz is a rendelkezésemre áll.

Az általános iskola első osztályában nagyon gyorsan megtanultam olvasni. Elmesélem, hogyan. Falusi gyerek voltam, szüleim, nagyszüleim többet, jobbat akaró kisparasztok, édesanyám – rengeteg tennivalója mellett – különösen szerette a könyveket. Majdnem a szomszédunkban állt az iskola, ahová már ötévesen át-átjártam, de soha senkinek a fejében meg nem fordult, hogy előre, vagyis az „iskola” előtt a betűvetés és az olvasás „mesterségével” gyötörjenek (most sem vagyok híve ennek a megoldásnak). Hat és fél évesen, 1949 szeptemberében lettem iskolás. Egy fiatal, lelkes tanítónk volt, de ábécés (hivatalosan: olvasó) könyvet csak október-november táján kaptunk. Addig a másodikosoktól (mert két osztály járt a tanterembe) kölcsönkért, többnyire erősen elrongyolódott tankönyvekből és a tábláról tanultuk az írást-olvasást. Akkoriban nálunk is az volt a szokás, hogy a mássalhangzókat úgy betűzték, hogy „ö” hangot ejtettek melléjük (pl. bö, cö, rö). Tanulás közben alighanem az okozta a legnagyobb gondot, hogy kisgyerekként a szavak olvasása közben is ezt a gyakorlatot követtük, így sehogyan sem akart az értelmes szó kikerekedni. Valami „csoda” folytán elég hamar rájöttem (pontosabban ráéreztem) ennek a helytelen voltára. Sosem felejtem el: október dereka lehetett, szüleim és nagymamám kukoricát törtek, egyedül voltam otthon, a tornácon tanultam, és ahogy olvasgattam a feladott leckét, egyszer csak észrevettem, hogy ha a mássalhangzók mögül elhagyom az „ö” hangot, a szavak folyamatosan és jól érthetően kiolvashatók. Ettől kezdve soha semmiféle problémám nem volt, és egyre könnyedebben olvastam a tartalmilag ismeretlen szövegeket is. Máig úgy vélem, számomra ez volt a „megvilágosodás” pillanata, azóta a nyomtatott betű bűvöletében élek.
Karácsonyra már elég biztonságosan evezgettem a betűk tengerében. Az ábécéskönyvben (akkor még csak egy tankönyvünk volt, ebből ismerkedtünk a számtannal is) meséket, verseket, okos történeteket olvasgattunk; sok gyerekhez hasonlón nemegyszer előre lapozgatva. Talán január vagy február lehetett, amikor a hétévesek merészségével elszántam magam egy „igazi”, „nagy” könyv elolvasására. A falunkba előző évben telepített a szikszói körzeti könyvtár letéti népkönyvtárat, és mivel a jóval idősebb testvérbátyám lett a piciny gyűjtemény kezelője, sűrűn bele-belenézhettem a bűvös szekrénybe, kézbe vehettem a kölcsönző asztalra helyezett köteteket. Egyszer igencsak megtetszett egy képes borító: mesebeli tündérnek tűnő nőalakot és egy jókötésű legényt ábrázolt, erdei környezetben. Rögtön lapozgatni kezdtem, és végül – a bátyám tanácsára is – elhatároztam, hogy ezt a meséskönyvet betűről betűre végigolvasom. Pár hét alatt ez meg is történt. Bevallom, hatvanöt év távlatából már egyáltalán nem emlékszem a tartalmára, a könnyen megjegyezhető, számomra felejthetetlen címére és szerzőjére viszont igen, Pavel Bazsov: Kővirág.
Most, hogy a Debreceni Egyetem Egyetemi és Nemzeti Könyvtárából kikölcsönöztem a könyv első magyar fordításának első kiadását, kiderült, hogy valójában Kővirág, és más mesék címmel adta közre 1949-ben az Új Magyar Könyvkiadó Nemzeti Vállalat (a Magyar-Szovjet Társaság kiadója). A közelebbről nem ismert Koltai Sándor (?1905-1980) fordította, aki a szovjet-orosz mesegyűjtő és meseíró számos kötetét ültette át magyarra. Pavel Petrovics Bazsov (1879-1950) bányászcsaládból származott, tanító lett, és húsz évig tanítóskodott szülőföldjén, az Ural vidéken. Rengeteg népmesét és mondát gyűjtött össze, és ezek egy részét fel is dolgozta; írt elbeszéléseket és regényeket is. Komoly sikert aratott, élete végén a Szovjetunió Legfelső Tanácsába is beválasztották. A szóban forgó kötet már említett, beszédesen vonzó borítóoldalát a kiváló illusztrátor, grafikus és festő, Róna Emmy (1904-1988; az életrajzi lexikonokban: Emy) rajzolta. Sajnálatos módon a belső illusztrációk készítőjének a nevét nem közölték, elképzelhető, hogy ezeket a szovjet kiadások valamelyikéből vették át. Egyébként a színes kötéstábla és a fekete-fehér képek a magyar nyomdatechnika akkori színvonalához képest elég tetszetősek voltak. A viszonylag nagyméretű, 25 centiméter gerincmagasságú, 106 oldalas könyv szövegét elég nagy betűkkel szedték, tehát a kisgyerekek vagy az olvasni kevésbé tudó felnőttek is könnyen felismerhetik azokat.
A válogatás nyolc mesét tartalmaz, élén a címadó feldolgozással. Az urali kő-, réz- és aranybányászok, valamint a kőfaragók Bazsov által megjelenített élete és álomvilága látszólag idegenül hat az alföldi magyar olvasóra. Ha azonban alaposabban átgondoljuk, voltaképpen a mi élményeinkhez hasonló, bár kétségkívül eltérő környezetben játszódó történetek ezek. Gyermekkoromban a család öregeitől, aztán a disznótorokon, a névna­pokon, a lakodalmakban számos mesét, kalandos, félig igaz, félig kitalált históriát hallottam (némelyiket ma tovább tudom adni az unokámnak), időnként beszélgettek a falunkból elköltözött bányászokról is. Nyilván ezek az emberek, alakok, hősök és motívumok ismerőseknek tűntek, amikor a Bazsov-kötetet forgattam.
Annak idején bizonyára örömmel merültem el az urali mesék fantasztikus, ám kisgyermekként mégis sok-sok mozzanatában valósnak hitt káprázatában. Ősz fejjel, iskolázott emberként is azt mondhatom: érdemes volt újraolvasni ezt a vékony könyvecskét. Különösen tetszett — valószínűleg hétévesen is, azért rögzült a tudatomban egyszer s mindenkorra a címe — a Kővirág, az orosz népművészet, népművészek legendája. Kisiskolásként fogalmam sem volt arról, hogy mi a malachit, mit jelent a drágakövek művészi megmunkálása, de a titokzatos tündérről, a Rézhegyek Királynőjéről lehetett misztikus elképzelésem, a kőfaragók kemény munkájáról pedig (mivel éppen akkor építették a házunkat) személyes tapasztalatokat is szereztem. Most már több mindent tudok; talán különbséget tudok tenni a valóság — egyfelől a két főhős, Daniló és Kátya keserves erőfeszítései, odaadó szerelme és hűsége, másfelől a bányatulajdonos báró és a felügyelő gonoszsága, kapzsisága — és a transzcendentális elemek — mindenekelőtt a tündér elvont látomása, továbbá a „hegyi mesterek” szerepeltetése — között. Ma már nem nehéz megérteni, hogy a mese címe is jelképes: a rejtett kővirág az örök szépség szimbóluma.
A másik hosszabb elbeszélés, a Jermák hattyúi inkább monda, mint mese, vagy még inkább a kettő ötvözete. Sejtem, hogy amikor először olvastam, rögtön észrevettem, hogy a „harmadik fiú” motívuma itt is felbukkan; kicsi koromban is láttam hattyút, sőt mintha e madár különleges tájékozódó képességéről szintén rebesgettek volna valamit a falubeliek. Szibéria sokat emlegetett hely volt körükben, mert a második világháború végén az ún. malenkij robotra tőlünk is sok fiatalt elhurcoltak. Most történészként a legendás vonulatot figyeltem, miként vezették Vaszilijt, a főhőst az általa gondozott hattyúk a szibériai vizek felé, azaz miként fedezte fel a folyók útjait, magát az igen-igen tágas területet. Majd miként lett a doni kozákok híres-legendás atamánja, Jermák, és mit tett egykori népéért. A vége felé a szabadság-vágy himnusza csendül fel. (A monda szerint Rettenetes Iván uralkodása idején játszódik a történet.)
A többi mese szintén számos élvezhető részletet kínál. Talán az utolsó a kivétel, mert az egy erőltetett (feltehetően megrendelésre született) apológia Leninről, illetve a szovjethatalomról, bár a szerző egy-két, a népmesegyűjteményéből átemelt megfigyelése itt is hatásos. Általában jellemző a mesékre a fordulatos cselekmény, a líraság, az ember és természet szoros összetartozásának, olykor egységének kifejezése, a vágyait tükröző hiedelmek ereje, a helyszín, a Gumjoski-hegy rejtelmes volta, a munka lelkének (lényegének) megértése-megértetése. Mesterien építi be a szerző a naiv bölcsesség tételeit, például: „Az évek természetesen mindenkit legyőznek”, „A tudománnyal a felhők fölé is fel lehet nyújtani az emberi kezet”. Rokonszenvesen szövi át a népmesei hangulatot valami különös, mégis megfogható realista szál (például Daniló, a Kővirág hőse is az álmok világából tér vissza a való életbe, és ott találja meg a boldogságot).
S ami talán a legmegnyerőbb a könyvben: mindegyik mesét áthatja a mély humanizmus, az alkotó ember töretlen tisztelete.

Címkék

(1) (1) (1) (12) (2) (2) (3) (3) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (10) (3) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (19) (1) (12) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (3) (1) (1) (5) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (5) (1) (2) (1) (2) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (6) (28) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (10) (1) (3) (1) (1) (2) (1) (1) (4) (1) (1) (5) (1) (1) (1) (1) (16) (4) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (27) (3) (10) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (8) (3) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (9) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (12) (3) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (7) (11) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (4) (2) (10) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (4) (2) (10) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (30) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (33) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (9) (1) (1) (1) (4) (3) (1) (1) (1) (2) (2) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (6) (3) (1) (19) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (4) (1) (9) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (6) (15) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (10) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (7) (5) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (13) (1) (1) (2) (4) (3) (1) (1) (1) (3) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (38) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (6) (1) (6) (17) (1) (1) (1) (1) (6) (1) (2) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (19) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (4) (1) (3) (1) (1) (2) (9) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (2) (1) (21) (6) (5) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (8) (1) (25) (1) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (18) (3) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (4) (14) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (14) (7) (2) (4) (2) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (5) (1) (1) (1) (1) (2) (22) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (6) (1) (4) (1) (1) (1) (10) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (1) (3) (12) (1) (4) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (17) (3) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (9) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (60) (1) (1) (1) (3) (3) (1) (3) (1) (11) (5) (3) (1) (1) (3) (1) (1) (2) (2) (2) (1) (4) (1) (6) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (9) (1) (1) (7) (6) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (7) (42) (3) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (9) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (2) (6) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (4) (6) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (4) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (4) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (4) (1) (1) (1) (1) (4) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (7) (1) (4) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (1) (2) (2) (8) (1) (7) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (3) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (2) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (1) (1) (2) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (5) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (2) (8) (1) (1) (1) (4) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (1) (2) (1) (1) (1) (1) (1) (1)