A magyar statisztika és népességtudomány életrajzi lexikonának terve mintegy fél évszázada merült fel először. Kezdeti lépéseknek a hetvenes évek végétől megjelenő biobibliográfiai füzetek tekinthetők, de a folytatás akkor elmaradt. Az eredeti koncepció is módosult az idők során, hisz’ a kezünkben tartott kötetben fogalmak vagy intézmények nem, kizárólag magyarországi származású, magyarul író, vagy magyar identitással bíró személyek kaptak helyet. A négyszáztíz szócikk 65 szerzője arányosságra törekedett, magyarán nagyobb terjedelemben foglalkoznak a jelentősebb életpályákkal. Tudományterületi megkötések nem korlátozták a szerkesztőket, így a statisztikai szempontból releváns alkotókat felvették a gyűjteménybe, függetlenül attól, hogy történészek, demográfusok, matematikusok, földrajztudósok, néprajztudósok vagy szociológusok voltak. És mivel a Központi Statisztika Hivatal mindenkori felső vezetői is hiánytalanul szerepelnek benne, intézménytörténeti dokumentumnak is tekinthető.
A szócikkeket egységes elvek szerint alakították: minden esetben feltüntették a születési és halálozási adatokat, a foglalkozást; említést tettek a tárgyalt személy családjáról, iskoláiról. Ezt követi a szakmai és társadalmi közéletben vállalt funkciók felsorolása. A tudományos munkásság bemutatását az utókor intézményesített emlékezete (például díjak, emlékhelyek) zárja. A szócikk végén az illető saját műveinek, illetve a róla szóló művek jegyzéke található. A kötet végére került a főszövegben előforduló jelentős számú rövidítés feloldásának jegyzéke. Ugyancsak a függelékben kapott helyet két segédlet, A magyar statisztikatörténet válogatott bibliográfiája, valamint egy igen hasznos tárgymutató, a lexikonban szereplő személyek neveinek szakterületi bontásban való feltüntetésével.
A szerkesztők bevezetés gyanánt mintegy 25 oldalon áttekintik a statisztika magyarországi történetét. A könyvnek ez a része három egységre tagolódik: a szigorúan vett tudománytörténeti szakaszt a statisztika intézményrendszerének kialakulása és formálódása követi, végül az olvasó áttekintést kap a téma oktatásának hazai történetéről. A három részből a recenzió csak az első kettőre tér ki bővebben.
Statisztikai adatgyűjtésünk megszületése – a feudális Európa legtöbb országához hasonlóan – gazdasági érdekekhez, jelesül az adózás nyilvántartásához köthető. Az első rendszeres (ún. dikális) adóösszeírások a XVI-XVII. századból származnak, de ezek nem minden társadalmi csoportra terjedtek ki. Ugyancsak részleges adatokat nyerünk a földesúri terheket rögzítő, még régebbi előzményekre visszatekintő urbáriumokból, amelyek az adóalanyok viszonyainak széles körét regisztrálták. A XVIII. század első felének állapotait ezek alapján Acsády Ignác rajzolta meg a millennium évében (Magyarország népessége a pragmatica sanctio korában). A felvilágosult abszolutizmus intézkedései – az 1767-es urbárium, a statisztika egyetemi szintű oktatásának bevezetése, vagy az első népszámlálás elrendelése 1787-ben – egyértelmű előrelépést jelentettek az állami adatgyűjtés tekintetében, a modern adminisztratív állam modelljének megvalósítása felé, és ez a tendencia folytatódott a XIX. század első felének összeírásaival. Az állami szerep mellett az élet számos területén az egyházi adatkezelésnek volt komolyabb hagyománya: a historia domusok, a canonica visitatiók jegyzőkönyvei, a sematizmusok századokon át őrizték az őket használó felekezetek számszerűsített emlékezetét.
A magyar statisztikatudomány, mint csaknem valamennyi tudományág, külföldi minták alapján kezdett tájékozódni a kora újkorban. Mivel azonban a demográfia, valamint a statisztika egyik meghatározó iskolájának tekintett politikai aritmetika angolszász földön szökkent szárba – az előbbi John Gaunt, az utóbbi William Petty munkássága nyomán –, a földrajzi közelség okán nálunk a német hatás, a leíró statisztika iránya bizonyult erősebbnek. Schmeitzel Márton például a statisztika oktatását az egyetemi kurzusok közé felvevő Hermann Conring munkáját folytatta Helmstädstben; mások Johann Peter Süssmilch népesedésstatisztikai módszereire, vagy August Ludwig von Schlözer államelméleti irányára esküdtek.
Oláh Miklós XVI. századi, leíró szemléletétű munkáját (Hungaria) jókora szünet után követte csak Bél Mátyás szakszerű anyaggyűjtésen alapuló, vármegyei keretekben közölt összegzése (Notitia Hungariae novae historico-geographica, 1735-től). De már ebben az időben akadtak olyanok, akik Hatvani Istvánhoz hasonlóan szembementek a német területen uralkodó leíró irányzattal, és a politikai aritmetika módszerét próbálták meghonosítani idehaza (Introductio ad principia philosophiae solidoris, 1757), igaz, akkor még visszhangtalanul. A XVIII. század végére aztán megszületett a sokak által az első magyar nyelvű statisztikai műnek tekintett munka (Németh László Az europai nevezetesebb országok rövid leírása, 1795). Jellemző módon maradt félbe a vállalkozás, mivel a számunkra fontosabb magyarországi bemutatás politikai okokból meghiúsult. Ugyanebben az évtizedben indult útjára a magyar gazdaságstatisztika (Skerlecz Miklós Descriptio physico-politico…, 1791), valamint a honi közgazdasági szakirodalom is (Berzeviczy Albert: De commercio et industria…, 1797). A következő mérföldkövet a tudományág hazai történetében Schwartner Márton rakta le a két módszertani irányzat szintetizálására törekvő Statistik des Königreichs Ungern (1798) című művével: ez volt az első olyan munka, amelyben a népességre és a gazdasági állapotokra vonatkozó adatokat együttesen vizsgálta valaki. (Vannak, akik Schwartner munkájának Ercsei Dániel által végzett magyarítását és átdolgozását – Statistica. Első darab. Közönséges statistica és Magyar Ország statisticája, 1814 – tekintik az első magyar nyelvű statisztikai munkának.)
A reformkor legnagyobb hatású alakja kétségkívül Fényes Elek volt. Neki megadatott, hogy elméleti megállapításait – igaz, csak rövid időre, de – kipróbálhassa a gyakorlatban. A Magyar Országnak, s a’ hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statistikai és geographiai tekintetben (1836-1840) szerzőjét a polgári kormány az újonnan létrehozott, rövid életű Országos Statisztikai Hivatal vezetésével bízta meg.
A laikus olvasó számára talán túlzottan adatgazdagnak tűnik föl a statisztikai intézményrendszerről szóló fejezet, de a folyamatok világos láttatásához a szerkesztők indokoltnak érezték a részletező bemutatást. Ebből megtudjuk, hogy az 1848-as kezdetek után a kiegyezésig kellett várni arra, hogy Keleti Károly irányításával egy önálló minisztériumi osztály foglalkozhasson a kérdéssel. Két évvel később megkezdődött a fővárosra fókuszáló statisztikai munka, 1871-ben pedig megalakult az Országos Magyar Királyi Statisztikai Hivatal. (Mai nevét – Központi Statisztikai Hivatal – 1929 óta viseli.) A Hivatal alapfeladata kezdetben a tízévenként esedékes népszámlás megszervezése, lebonyolítása és adatainak kiértékelése volt. Feladatait 1874 óta törvény rögzíti. Az 1960-as évek óta ehhez társultak a különféle speciális kérdésekben végzett, ún. mikrocenzusos vizsgálatok. Az évtizedek során finomodott a statisztikai adatok gyűjtésének módszertana, továbbá figyelemmel kellett kísérni a folyamatosan gyarapodó szakértői gárda felkészültségét, és igyekezni kellett megfelelni a politika részéről megfogalmazott elvárásoknak. Kapcsolatai, egyes statisztikusainak nemzetközi szakmai szervezetekben betöltött megbízatásai, nívós kiadványai még a politikától leginkább átitatott időszakokban is garanciát jelentettek az ott végzett munka minőségét illetően – igaz ez úgy is, ha kutatási eredményeiket nem tehették mindig nyilvánossá. Már 1957-ben (!) született olyan dokumentum (A népgazdaság központi irányításának megszilárdításáról címmel), amely tartalmazott kritikus megállapításokat a szocialista gazdaságpolitikáról. Érthető, ha sem ezt, sem pedig a Kádár-korszakban a létminimumról vagy az öngyilkosságról készített felméréseket nem ismerhette meg a közvélemény. A kevésbé érzékeny témákban más volt a helyzet, a kor színvonalán álltak a nyolcvanas évek elején elvégzett társadalmi mobilitás- és időmérleg-vizsgálatok. Megemlítendő az a szerep, amelyet a KSH 1971-től a magyarországi informatika felügyelete terén végzett – kormányzati felhatalmazás alapján, tegyük hozzá. A rendszerváltozás aztán alapvető fordulatot hozott a Hivatal működésének jogi-politikai kontextusában. A piacgazdaságra való átállás, a radikális társadalmi és politikai reformok sora, az európai integrációval járó feladatok, nem utolsó sorban pedig az informatika terén lezajlott változások újabb és újabb kihívásokat jelentettek és jelentenek a statisztikával foglalkozó szakma valamennyi szereplője számára. Az életrajzi lexikon szócikkeinek olvasása arról győz meg bennünket, hogy a KSH elkötelezett munkatársainak minden akadályozó tényező dacára sikerült a mai korra hagyományozni az elődeik által a XIX. és XX. század során felhalmozott szaktudást.
Végül egy szubjektív megjegyzés. Első látásra bizony nem gondolnánk olvasmányosnak egy statisztikai tárgyú életrajzi lexikont, de a föllapozás után hamarosan kiderül, mekkorát tévedtünk. Hogy miért? Ismerős csengésű nevek gazdáiról tudjuk meg, milyen szerteágazó munkásságot fejtettek ki: Andorka Rudolf, Bél Mátyás, Fényes Elek, Keleti Károly, Kogutowicz Manó, Kőrösy József, Mályusz Elemér, Teleki Pál életútjában is találunk bőven újdonságot. Vagy éppen fordítva: sosem hallott személyek kutatásairól tudjuk meg, hogy naponta hallunk róluk, csak nem ismerjük, kinek köszönhetjük azokat. Művelődéstörténeti csemegék ugyancsak szép számmal akadnak a kötetben. Vajon honnan tudná az átlagolvasó, ki oktatta Magyarországon elsőként a statisztikát (ifj. Decsi János, 1713-ban), kinek a könyvtárvezetése alatt vált kötelespéldányra jogosult nyilvános könyvtárrá az intézet (Findura Imre), vagy, hogy 1933 és 1944 között Móricz Miklósnak, a híres író öccsének szerkesztésében jelent meg a világ egyetlen statisztikai napilapja?
„A tudományok érdemes művelőinek alakjait megrajzolni kötelesség…” – olvassuk mottóként Márki Hugó gondolatát a kötet élén. Megismerni munkájukat pedig élvezetes szellemi kalandtúra – teszi hozzá a recenzió írója.
(Portrék a magyar statisztika és népességtudomány köréből. Életrajzi lexikon a XVI. századtól napjainkig. Főszerk. Rózsa Dávid. Budapest, KSH Könyvtár, 2014., 807 p. /A statisztika történetei 1./)