A kiadványműfajok között sajátos hely illeti meg – régies terminológiával – a „művelt nagyközönség”-nek szánt népszerűsítő vagy más néven ismeretterjesztő irodalmat. Célközönségük nem a szakember, hanem az érdeklődő, nyitott gondolkodású, a világ legkülönfélébb jelenségeit megérteni szándékozó olvasó, akinek hiányzik speciális szakmai felkészültsége és nincs módja, ideje, lehetősége a részközlemények tucatjait átnézni ahhoz, hogy a számára fontos információkat megszerezze. A nívós, a jó ismeretterjesztő könyv alapvetően abban különbözik a szakembereknek írt tudományos munkától, hogy mellőzi az állítások részletes logikai kifejtését, a forrásokat nem eredeti nyelven, hanem fordításban közli, elhagyja a gondolatmenet aprólékos bibliográfiai dokumentálását, és csak mérsékelten él a szakkörök által használt terminus technikusokkal. Tartalmában azonban a tudomány megbízható és korszerű eredményeit közli olyan formában és szerkezetben, hogy a nem szakember, ám művelet olvasó számára könnyen befogadható legyen, sőt élvezetes olvasmányt nyújtson.

A magas színvonalú ismeretterjesztő könyv fentiekből következő szükséges előfeltétele, hogy a diszciplína rendelkezzen alapkutatásokon alapuló korszerű szemléletű és kellően árnyalt, a részletkérdéseket is alaposan tárgyaló kézikönyvekkel, összefoglalókkal. Még szerencsésebb, ha azok a kutatók vállalkoznak a szélesebb olvasóközönségnek szóló munka megírására, akik megteremtették, létrehozták az adott tudományterület alapkutatásokon nyugvó tudásbázisát és összefoglalását. Nos, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy Bánfi Szilvia és V. Ecsedy Judit közösen írt munkája, A magyarországi nyomdászat képes krónikája 1473-1700 című kötet ezeknek a kívánalmaknak teljes mértékben megfelel. A szerzők – mint az Országos Széchényi Könyvtár régi nyomtatványokkal foglalkozó munkatársai – évtizedek óta kutatják a hazai nyomdászat múltját; publikációik, alapkutatásaik jelentik azt a fedezetet, amelyen a most napvilágot látott könyv szakmai hitelessége nyugszik. A kötetet ilyen színvonalon korábban nem lehetett volna megírni; elsősorban a Régi Magyarországi Nyomtatványok (RMNy) eddig megjelent és az 1670-es évig terjedő időszak kiadványait regisztráló négy kötete, illetve a Hungarica Typographica sorozat tomusai tartalmazzák a részletes dokumentációját az ismeretterjesztő munkának. (Az utóbbi sorozat nemzetközi összehasonlításban is páratlan: a kezdetektől, vagyis 1473-tól 1700-ig terjedően az összes hazai nyomda felszerelését, vagyis a nyomdabetűk és díszek teljes korpuszát alapos tanulmány kíséretében tartalmazza az összességében négy fizikai egységre tagolódó összegzés. A hasonló nyugati vállalkozások többnyire csak a legkorábbi időszak nyomdai forrásanyagának összegyűjtésére vállalkoznak, igaz, ennek alapvetően az az oka, hogy a hazai kiadványtermés első századai még viszonylag áttekinthető mennyiségűek, tőlünk nyugatra viszont oly nagy számban keletkeztek nyomtatványok, hogy szinte feldolgozhatatlan tömegben maradtak fenn.)

A Krónika – hogy röviden így nevezzük a pompás könyvet – tehát a Hess-nyomda által kiadott Chronica Hungarorumtól 1700-ig tekinti át olvasmányos formában a hazai könyvnyomtatás múltját. A kezdő évszám adott, a záró pedig a fentiekből könnyen érthető: jelenleg a XVII. század végéig terjednek a részletes alapkutatások, ezekre alapozva lehetett a széles olvasóközönségnek szánt hiteles és tudományosan megbízható összegzést elkészíteni. A kötet a történelmi (Horvátország területe nélkül értendő) Magyarországon működő officinák működését mutatja be, az RMNy gyakorlatának megfelelően. A vállalkozás területi lehatárolása azt jelenti, hogy a Dráván túli, vagyis a szlavón- és horvátországi nyomdákat nem tárgyalja a könyv. A történelmi Magyarország területe e XX. századi szempontú definiálásának és az elv átültetésének a művelődéstörténeti kutatásokba újabban egyébként komoly kritikusa akadt Monok István személyében. A közelmúltban megjelent, akadémiai doktori értekezése nyomtatott változatának tekinthető munkájában, A művelt arisztokrata. A magyarországi főnemesség olvasmányai a XVI-XVII. században (Bp. Kossuth Kiadó, 2012.) című monográfiában egyértelművé teszi álláspontját: „Általában nem értek egyet azzal, ha a mai horvátországi területek történeti kutatását mellőzik a magyar műhelyek. Fel sem vetődik, hogy egy-egy vizsgálat tárgyát ne képeznék a mai szlovákiai részek vagy a Romániához került egykori magyar régiók (Partium, Erdély, Temesvidék.” (I.m. 7. p.). (Monok István kötete mindezek ellenére mellőzi az erdélyi arisztokrácia gyűjteményeit, így a ’Magyarország’ fogalom nála is erősen leszűkített értelemben szerepel, lényegében a Habsburgok uralta területre, az ún. „királyi Magyarországra” korlátozódik.) Kétségtelenül megfontolandó szempontot vetett fel Monok István, és az is tény, hogy Szabó Károly a XIX. században készült bibliográfiájában regisztrálta a Dráván túli nyomtatványokat. Egyébként nem túl sok kiadványról adhatott számot, Fiuméban, Zengg városában, Zágrábban és Varasdon jelent meg összesen néhány tucat, többnyire latin, kisebb mértékben horvát nyelvű könyv a XVI. század elején, a XVII. század legvégén, illetve – Varasdon Manlius révén – a XVI. század végén. (A kötet különben Manlius János varasdi működését röviden tárgyalja.)

A közel harmadfél évszázad alatt Magyarországon 29 tipográfia működött. A nyomtatóhelyek száma ennél persze lényegesen magasabb volt, az eltérés oka, hogy egyes műhelyek több helyen is nyomtattak, rendszeresen vándoroltak. A kötet egyik lényeges újdonsága, hogy szerzői szakítanak a régebbi szakirodalomban előszeretettel tárgyalt romantikus vándornyomdász klisével, a nyomdatulajdonosok alapvetően patrónusokat kerestek, legyenek azok főurak vagy mezővárosok, illetve szabad királyi városok. A különböző műhelyek egyáltalán nem elszigetelve, egymástól függetlenül működtek, számos kapcsolódás figyelhető meg közöttük, a nyomdai felszerelések hol ennél, hol annál a műhelynél bukkantak fel, nem ritka az sem, ha készítésük után 100-120 év múlva is használtak valahol egy-egy betűt vagy nyomdai díszt. A szerzők ezért azokat a nyomdákat tekintik azonosnak, amelyeknek ugyanaz a felszerelése. Vagyis elsősorban a betűk és a díszek beható vizsgálata alapján dönthető el egy-egy műhely eredete, kapcsolatrendszere. A legnagyobb, legszélesebb kapcsolatrendszere a bécsi eredetű Hoffhalter-nyomdának volt, működése érintette Huszár Gál, Bornemisza Péter, a nagyszebeni és a debreceni nyomda és feltehetően Manlius János tevékenységét is.

A magyarországi nyomdászat ugyanolyan elvek szerint működött, mint a nyugat-európai, bár kétségtelenül szerényebb keretek között. Mégis – a szerzők összegző megállapítása szerint – ezek a kicsiny és viszonylag kevés kiadványt közzétevő tipográfiák teremtették meg a három részre szakadt ország nyelvi, kulturális egységét (38. p.). Ez adja meg a korai nyomdatörténet alapvető jelentőségét, önmagán túlmutató, a nemzeti identitás megőrzésében megfigyelhető értékét.

A kötet szerkezeti felépítése szakít az RMNy szigorúan kronologikus elrendezésével, és bizonyos értelemben különbözik a mostani kötet előzményének tekinthető, V. Ecsedy Judit által írt A könyvnyomtatás Magyarországon a kézisajtó korában 1473-1800. (Bp.  1999.) című monográfia struktúrájától. Utóbbi elsődlegesen a századok szerint csoportosítja az anyagot, azokon belül pedig területi és felekezeti szempontok alapján taglalja a különböző műhelyeket. A mostani könyv elsődlegesen a történelmi Magyarország tájegységei szerint (Nyugat-Magyarország; Felső-Magyarország; Kelet-Magyarország; Erdély) rendezi mondanivalóját. A fő fejezeteket kiegészítik a könyvnyomtatásról általában szóló, a magyarországi ősnyomdákat tárgyaló, a hazai XVI-XVII. századi fejlődést általánosságban vázoló fejezetek, illetve önálló fejezetben tárgyalják a szerzők a rövid ideig működő, illetve kétes hitelességű nyomdákat, továbbá egy-egy fejezetben röviden írnak a könyvdíszítés módjairól, és kitekintés erejéig foglalkoznak a XVIII. század főbb fejleményeivel. Ez a szerkezeti elrendezés részben megegyezik a Hungarica Typographica vállalkozásban megfigyelhetővel, azzal a különbséggel, hogy a 2004-ben napvilágot látott első kötet az 1473-1600 közötti műhelyek felszerelését a nyomda alapításának éve szerinti rendben közli, a sorozat második része első köteteként 2010-ben megjelent tomus viszont a XVII. századi nyomdákat már tájegységenként tárgyalja, közelebbről a nyugat- és észak-magyarországi officinákat, míg folytatása, a 2014-ben kézbe vehető második kötet két tomusa (az első tartalmazza a tanulmányokat és a katalógust, a második egység viszont folytatólagos lapszámozással az illusztrációkat) Lőcse és Kassa mellett a kelet-magyarországi és erdélyi officinák felszerelését mutatja be. A választott megoldás előnye, hogy egy-egy történelmi régió bizonyos értelemben azonos feltételeket nyújtott az officináknak, így jobban láthatóvá válnak a műhelyek működésében a belső lényegi összefüggések. Hátránya, hogy egyes tipográfiák több régióban is működtek, így szükségszerűen ismétlések olvashatók (Huszár Gál, a két Hoffhalter).

A kötet a legújabb kutatási eredményeket is ismerteti, ahol szükséges, vitatkoznak is a résztanulmányok szerzőivel. Bár népszerűsítő a kiadvány, a legújabb kutatási eredmények összegzése révén a korszak friss szemléletű monográfiájának is nyugodtan tekinthető.  Hogy újabb és újabb adatok, információk árnyalhatják a hazai nyomdászat korai történéséről írt korábbi szövegeket, számos adat bizonyítja. Néhány példa minderre! Itt van mindjárt a Hess-nyomda. Egy újabban a pozsonyi levéltárból előkerült adat szerint a városban működött egy Andreas nevű nyomdász. A feltételezés szerint Andreas Hess-sel lehet azonos az illető, és ő nyomtatta volna a második magyarországi ősnyomda három ismert nyomtatványát. A szerzők cáfolják ezt a hipotézist, érvelésük szerint nincs rá magyarázat, miért változtatta volna meg Hess a két budai kiadványban használt antikva betűkészletét fraktúr betűkre. A közelmúlt nagy jelentőségű erdélyi felfedezése volt a nagyszebeni nyomda 1525-ből származó nyomtatványtöredéke, eddig ez az első ismert nyomtatvány a tipográfia működéséből, és a felfedezett töredékkel tovább csökkent azon éveknek a száma, amikor nem működött officina Magyarország területén. Hasonlóan szerencsés felfedezésnek köszönhetően 2011-ben került elő a németújvári nyomda működésének megkezdését 1617-ben tudató egyleveles, Beythe Imre által a nyomdászhoz írt üdvözlet, valamint az officina hirdetménye, amely egyúttal a tipográfus, Johannes Korzenski eddigi egyetlen ismert nyomtatványa.

Talán ezek a nóvumok is kellően bizonyítják, hogy magas színvonalú, a könyv- és nyomdászattörténet legújabb kutatási eredményeit összegző munka született Bánfi Szilvia és V. Ecsedy Judit tollából. A szöveg megértését segítik a jól megválogatott és igényes, színes illusztrációk.

„Még a Napban is vannak foltok” – tartja a közmondás. E pompás könyvben is akad néhány szeplő, nyomdahiba, amely a kiadvány értékéből semmit sem von le és a használatot sem befolyásolja; viszont arra figyelmeztet, hogy gondosabb belső szerkesztéssel, még egy korrektúrafordulóval elkerülhetők lettek volna. A kötet címlapján a Schedel-krónika Budát ábrázoló metszete kapott helyet. A címlap verzóján olvasható a forráshely megnevezése, azonban nyomdahibából a megjelenési év 1493 helyett 1593. A tartalomjegyzékben a fejezetek számozása hiányzik, pontosabban csak az 5. és 6. számozása látható. Sajátos nyomdahiba figyelhető meg a 25. oldalon: az egyik szó fele piros festékkel nyomtatódott. Az 54. oldalon és több helyen is Verancsics Antal egri érsekként szerepel, holott egri püspök volt, majd később lett esztergomi érsek. A 104. oldalon közölt képek aláírása közül a 2. és 3. felcserélődött; hasonló hiba figyelhető meg a 190. lapon is. A schwabacher-betűtípus hol ebben a helyes alakban, hol swabacherként hibásan szerepel (108., 110., 114., 146. p.). A pozsonyi érseki nyomda alapítási éveként a 87. oldalon 1609 olvasható, a 153. lapon viszont 1610. A 175. oldal utolsó sora után a következő lap első sorai értelmetlennek tűnik; valószínűleg kimaradt egy-két sornyi szöveg.

Ezek a kisebb hibák – ismétlem – semmit sem vonnak le a kitűnő összefoglaló értékéből; a kiadványt haszonnal forgathatnak a felsőoktatásban tanuló hallgatókon túl mindazok, akiket érdekel a könyv, a nyomdászat és annak múltja. Vagyis e sorok írójának reményei szerint: mindenki.

[Bánfi Szilvia – Ecsedy Judit, V.: A magyarországi nyomdászat képes krónikája 1473-1700. Bp., Országos Széchényi Könyvtár – Balassi Kiadó. 2014.  219 p.]