Előrebocsájtom, hogy nagyon szubjektív leszek. Lakatos Évát 29 évig mondhattam anyai barátnőmnek, ebből 16 évig ültünk egymással szemközti íróasztaloknál.
Lakatos Éva a sajtóbibliográfia terén hasonlóan jelentős életművet hozott létre, mint amit Szinnyei József a sajtóbibliográfiájával és a magyar írók életrajzi gyűjteményével alkotott. Éva hatalmas munkabírással, életkedvvel, tervekkel teli erős asszony volt.Evangélikus kántortanító szülők gyermekeként született 1931. december 17-én a Kiskőrös melletti Bócsán. Az alföldi tanyasi élet, ahol a legegyszerűbb dolgokért is kilométereket kellett gyalogolni, megedzette. Előttem van a kép, amit elbeszélése alapján a naiv festőművész megfestett, ahogy a libákat legeltető és lázas betegen elalvó kislányt a ludak keltegetik, csipkedik, hogy magához térjen.
Első munkahelye 1949-től 1952-ig az Országgyűlési Könyvtár volt. 1953-ban került az Országos Széchényi Könyvtárba, előbb egy évig a Gyarapítási osztályon dolgozott, majd a Dezsényi Béla vezette Hírlaptár munkatársa lett. Dezsényi személye meghatározóvá vált Lakatos Éva számára. A nagy műveltségű Dezsényi nemcsak vezetője volt az állománygyarapítás, feldolgozás, nyilvántartás, raktározás és olvasószolgálat tekintetében különgyűjteményként működő Hírlaptárnak, de kutatta és oktatta is a sajtótörténetet. Ő figyelt fel a fiatal lányra, és javasolta, hogy tanuljon tovább. Éva először főiskolai könyvtárosi diplomát szerzett, majd 1974-ben elvégezte az ELTE könyvtár szakát is. Mindezt két gyermek mellett tette. Megemlítendő, hogy Éva nem riadt vissza semmilyen külön munkától, ha a szükség úgy hozta, gépelést is vállalt kutatók, társintézmények számára.
1969-ben, amikor a Hírlaptár megszűnt különgyűjtemény lenni, csalódottan átment a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba. Innen 1971-ben egy évre a Petőfi Irodalmi Múzeum könyvtárába került. 1972-ben lehetőség kínálkozott visszatérni az Országos Széchényi Könyvtárba, ahol először a Plakát- és kisnyomtatványtár munkatársa lett, majd az induló állományvédelmi mikrofilmezéshez csatlakozva készítette a hírlapok címfelvételét. 1977-től a Hírlapfeldolgozó osztályra került, ahol elkezdődött az időszaki kiadványok rekatalogizálása. 1984-től a Hírlaptári Csoportot vezette az Olvasó és Tájékoztató Szolgálaton belül, egészen 1993-as nyugdíjba vonulásáig; az utolsó esztendőben már az Olvasó és Tájékoztató Szolgálat osztályvezetője is volt. Azonban a szó szoros értelmében soha nem ment nyugdíjba, folyamatosan bejárt, szinte naponta, még 80. életévén túl is, részt vett a tájékoztatásban és kitartóan dolgozott a bibliográfiáin.
Lakatos Éva publikációi két csoportba sorolhatók: egyrészt a regisztráció, a hírlapok bibliográfiai feltárása és a további kutatások számára hozzáférhetővé tétele, ily módon a kutatók munkájának segítése foglalkoztatta. Repertorizálta a Magyar Írás című 1921-től 1927-ig létezett irodalmi, művészeti, társadalmi és kritikai havi folyóiratot (megjelent 1973-ban), valamint A Toll  című  1929 és 1938 között megjelenő szépirodalmi és kritikai hetilapot (megjelent 1977-ben).  A magyar irodalomtörténet-írás egyik alapműve, kiindulópontja a negyven füzetet kitevő antikváriusi kézikönyvvé lett a Magyar irodalmi folyóiratok bibliográfiája” (megjelent 1972–2000), amiről Éva sokszor sajnálkozva jegyezte meg, hogy mutató nem készült hozzá. A színháztörténeti kutatás számára elengedhetetlen munkája A magyar színházi folyóiratok bibliográfiája 1778–1949, amely 1993-as első kiadása után 2011-ben megérhetett még egy kiegészített második kiadást is. Emellett időről időre megjelentek írásai a Magyar Könyvszemlében, több sajtótörténeti írását tartalmazza a Sikersajtó a századfordulón című, 2004-ben megjelent és Dezsényi Bélának szentelt kötete. Még idős korában is nagy vállalkozásba fogott,  A magyar sajtótörténet válogatott bibliográfiája 1704–1944 (2010–2014) az 5. kötettel lezárult. Bár kapott felkérést a bibliográfia 1945-től 2000-ig terjedő éveinek feldolgozására is, de ennek gyűjtőmunkálatait éppen csak elkezdhette.
Munkásságért 1999-ben Szinnyei József-díjban részesült, 2013-ban pedig az Országos Széchényi Könyvtárban eltöltött életpályája elismeréseként bibliothecaria emerita kitüntető címet adományoztak neki.
Íróasztalán az üveglap alatt fiai fényképei mellett tanítómesterétől, szakmai példaképétől, Dezsényi Bélától származó idézet volt olvasható: „A hírlap él, megkötni nem engedi magát, sorsa éppoly változatos, mint az emberé.” Lakatos Évához szakmai tanácsért mindig lehetett fordulni, bonyolultabb kérdéseknél azt mondta: várj, holnapra utánanézek, és akkor hozta az évtizedek során saját maga által gyűjtött és cédulákra gépelt, hatalmasra növekedett tárházából az adott témára vonatkozó irodalmat. Módszeresen gyűjtötte a helyi és az országos politikai lapokból (mindenből, ami a kezébe került) a gyászhíreket (nagy segítséget nyújtva ezekkel az adatokkal a legkülönbözőbb tudományterületek kutatóinak), valamint minden, a periodikumokkal (indulás, megszűnés, összeolvadás, címváltozás stb.) kapcsolatos hírt. A szakirodalmat mindig figyelemmel kísérte, és felhívta a figyelmet, ki publikált az adott kérdésről  legutóbb,  ehhez, vagy ahhoz a témához mit kellene a szakfolyóiratokban feltétlenül elolvasni. Ezt a segítséget az érdeklődő olvasónak is megadta, hiszen örült, ha segíthetett. Mindig hangsúlyozta, a könyvtárban a raktáros a legfontosabb munkatárs, őt nagyon meg kell becsülni. Évához hozzátartozott még a nagy elődök, a hagyományok tisztelete, a ragaszkodás; a régi hírlapkötetek féltése-óvása mellett hűséges volt a tárgyakhoz: régi NDK-írógépén írt, és „Gulyás Pali bácsi” székén ült.
Csak Gulyás Pál töltött el több időt az Országos Széchényi Könyvtárban, mint Lakatos Éva, akinek megadatott, hogy életének majd’ hatvan éve fonódott össze az intézménnyel. Munkatársak jöttek-mentek mellette, Éva sokakkal személyes, baráti viszonyt ápolt, mindenkihez volt kedves szava, megjegyezte házastársaik, gyermekeik nevét.
Lakatos Éva szinte „intézmény” volt, mindennapjainknak olyan részese, akiről sokan nem is gondoltuk, hogy lesz idő, amikor hiába keressük.