A XV. század szellemi életét, a korszakot többé-kevésbé meghatározó eszmevilágot leginkább a reneszánsz, az új tudományosság, illetve az új vallásosság, vagyis a devotio moderna fogalmával jellemezhetjük. A társadalomban a városiasodás, az urbánus kultúra elterjedése, az értelmiségi réteg kiszélesedése figyelhető meg, ez magától értetődően az olvasóközönség növekedésében is megnyilvánult, és – a bibliometriában “az érett alma könnyen lehull” törvénye1 értelmében – a könyvnyomtatás feltalálásához (és elterjedéséhez) “vezetett”.A kulturális, eszmei erővonalak átrendeződése, hosszabb időszakon keresztüli, bizonyos vonatkozásaiban akár a XV. század előtti egymásra hatása – a szellemi folyamatok, erők minden egyes rezdülésének, az egyedi jelenségek, történelmi események összes aspektusának részletezése nélkül – a könyv iránti érdeklődés megnövekedését, kiszélesedését és az olvasmányanyag tematikájának egyre színesebbé válását eredményezte. Az “könyves” réteg a középkorra jellemző egyházi olvasótábor mellett az egyetemet végzett világi értelmiségiekkel is bővült, ezzel egyidejűleg pedig laicizálódott; a legkülönfélébb módszerű és célú olvasás és idővel a könyvgyűjtés pedig a társadalom kevésbé tehetős és művelt, de már írni-olvasni tudó szegmenseiben szintén megjelent, illetve elterjedőben volt. Kulturális hátterük, családi, szakmai tradíciójuk, személyes érdeklődési körük különbözősége természetesen igényeikben és olvasmányaik megválasztásában úgyszintén megnyilvánult. A meglévő könyvtári intézményrendszer erősödése és újabb, kisebb-nagyobb magántékák létesülése, valamint a köz, a környező közösség számára való felajánlásukból nyilvános könyvtárak kialakulása a könyvpiac olyan mérvű növekedését eredményezte, amely jócskán túllépett a korabeli kolostori scriptóriumi, valamint a leginkább az egyetemekhez kötődő és a tudományos irodalom terjesztésében jelentős szerepet vállaló stationáriusi rendszer, vagy akár a híres, a luxuselvárásoknak is megfelelő könyvmásoló műhelyek kapacitásán. Tehát a kézírásos technikánál gyorsabb és nagyobb példányszám készítésére alkalmas eljárás kimunkálása a XV. század derekára már égetően szükségessé vált.

Mindazonáltal “az érett alma” lehullása nem egyetlen pillanat alatt ment végbe; a könyvnyomtatás feltalálásához számos előzmény és kísérlet vezetett el, kezdve az ókori mezopotámiai pecsét- és szövetnyomástól a Kréta szigetén talált és Kr. e. 1600 körülről származó phaistosi korongon át a VII. századtól megjelenő keleti táblanyomatokig, vagy a XI. században Kínában és a XIV-XV. század fordulóján Koreában készített egyedi agyag, illetve réz jelekből kiszedett és sokszorosított szövegekig.2

A nyomtatványok

A könyvnyomtatás feltalálója a “halhatatlan emlékezetű Johann Gensfleisch [vagyis Johannes (Gensfleisch zur Laden zum) Gutenberg (1400-1468)], aki minden nemzet és minden nyelv előtt rendkívüli érdemeket szerzett”3, a mainzi patrícius, aki a fennmaradt peres iratok tanúsága szerint 1438-ban már bizonnyal nyomtatási kísérleteivel volt elfoglalva4; a találmányegyüttes megszületésének eszmei évszámaként a könyvtörténeti szakirodalom 1440-et jelöli meg.
A könyvnyomtatás művészete több technikai újítás együttes alkalmazásának köszönhetően jött létre, Gutenberg a korábbi többszörözési eljárások minden területén újításokat vezetett be, zsenialitása tehát abban állt, hogy ezeket egységes “technológiában” rögzítette. A találmány kétségtelenül legfontosabb eleme a betűsokszorosítás, vagyis az, hogy a textus teljesen azonos jelekből épül fel. (A jelek száma Gutenberg nyomdájában nem egyezett meg a (német vagy latin) ábécé betűinek számával, hiszen nyomtatványaiban ligatúrákat és abbreviatúrákat is alkalmazott, valamint a sorkizárást különböző szélességű betűvariánsokkal oldotta meg, így összesen 290 betűt, jelet használt.) Az elég jól megmunkálható, de kellően tartós nyomdabetűket ón-ólom-antimon ötvözetből készítette úgy, hogy egyetlen tőpéldányról sokszorosította saját találmányú betűöntő berendezése segítségével. Az egyedi betűkből kiszedett szöveg alkotta a klisét, amiről magasnyomású eljárással készültek a nyomatok. Mivel azonban a szedés fémből készült, a kódexírásra használt tinta nem eredményezett elég szép és tartós lenyomatot, ennek a problémának megoldására kísérletezte ki Gutenberg az olajtartalmú nyomdafestéket, a nyomtatásra alkalmas szerkezetet pedig szőlőprésből alakította ki.

Nyomtatvány és nem nyomtatvány

“Nyomtatvány” fogalmán tágabb értelemben minden “nyomdai úton sokszorosított szöveg vagy kép” érthető, szűkebben lehatárolva “csak a mozgatható betűk segítségével előállított többszörözés” tartozik e körbe, a mai könyvtörténeti terminológia azonban Borsa Gedeon meghatározása szerint5 csupán a “legalább egy sornyi öntött betűvel készült szövegtöbbszörözés”-t, vagyis Gutenberg módszerével készített dokumentumokat tekinti nyomtatványnak.
A könyvnyomtatás találmányát sokáig másoknak is tulajdonították – ez a nézet egészen a XVII. század derekáig jelen volt a könyves szakirodalomban -, például az 1440-es években prágai nyomdász Prokop Waldvogelnek6, sőt volt aki azzal is megvádolta Gutenberget, hogy Jan Laurens Coster (kb. 1405-1440) németalföldi nyomdász módszerét és eszközeit lopta el7. Mindazzal együtt kétségtelen, hogy mások úgyszintén próbálkoztak a kézírásnál gyorsabb technika kifejlesztésével, például az említett harlemi mester, aki egyesével kifaragott fa betűkből készítette a szedést.

Táblanyomatok és dúckönyvek

Az egyre több országban és egyre szélesebb körben elterjedő gutenbergi technikával párhuzamosan azonban még a XVI. században (és később is) élt egy másik, alternatív módszer: nem a szedés-nyomás eljárását alkalmazva, hanem a teljes oldalt egyetlen fa dúcról többszörözve készültek az úgynevezett táblanyomatok. Európában a táblametszésben a fametszők és játékkártya-készítők játszották a legjelentősebb szerepet, a fémből készült nyomdabetűket azonban a pénzverők és aranyművesek, tehát a “fém specialistái” hozták létre, hiszen az ő mesterségükben a márka- és értékjelző pecsétek használata nélkülözhetetlen volt. Így Lucien Febvre és Henri-Jean Martin érvelését elfogadva kijelenthető, hogy “a nyomtatott könyv nem tekinthető a táblanyomat továbbfejlesztésének”.8
A papír kínai találmány és a táblanyomatok készítésének is a Távol-Kelet a bölcsője: Kína mellett Indiában is már a VII. században alkalmazták a pecsétekről, klisékről történő képtöbbszörözést; a legkorábbi ismert példák a VII-VIII. századból származnak.9 Az öreg kontinensen fatáblanyomatok a XIV. század végétől készültek, eleinte leginkább német területen, illetve a Németalföldön, de mindmáig nem bizonyított, hogy a távol-keleti eljárás ismert lett volna a fametszők körében vagy később maga Gutenberg számára10. A fametszetek és dúckönyvek forgalmazásának színterei a zarándoklatok, vásárok voltak, sokszor a templomok kapujában is árusították őket.11 A legrégebbi ismert példányok csak a XV. századból maradtak meg: 1418-ból származik a híres Brüsszeli Madonna.
Gutenberg sajtójának alkalmazása előtt a táblanyomatok általában egylapos nyomtatványok voltak, hiszen a befestékezett táblára lószőrrel tömött labdával nyomták-dörzsölték rá a papírt, így a festék sokszor átnyomódott a papír másik oldalára is, illetve a második oldal nyomtatása során a már elkészült nyomat szükségszerűen elkenődött volna. Ezért az úgynevezett dörzsnyomatokból úgy készítettek könyvet, hogy az üresen hagyott hátlapjuknál a lapokat kettesével összeragasztották. Az ilyen tomusokat dúc- vagy fatáblanyomatos könyvnek (Blockbuch/blockbook) nevezzük. Gutenberg nem csupán a betűk formájában, az írás-, illetve betűtípus megválasztásában, hanem abban is tudatosan a kódexhez hasonló kiadvány előállítására törekedett, hogy elsőként ő nyomtatott a lapnak mindkét oldalára.12 (A ma ismert Blockbuchok között akad néhány, amely kétoldalas, de a dokumentumtípus jellemzően egyoldalas nyomtatással készült.13)
Mindazonáltal a ma ismert dúckönyvek mégsem képeznek teljesen homogén dokumentumtipológiai kategóriát; a táblanyomat, illetve dörzsnyomat-technika felhasználásának több variációját dolgozták ki és alkalmazták a XV-XVI. századi európai nyomdászok. Ránk maradtak olyan fametszetes kiadványok, amelyek szöveges részét utólag kézzel írták be az üresen hagyott helyekre, ezek az úgynevezett kiroxilografikus nyomtatványok; xilografikusak azok a könyvek, amelyek képi és szöveges elemeit egyazon fa dúcról nyomtatták; de léteznek fametszetes képeket és fém betűkkel nyomtatott részeket is tartalmazók, ezek a tipoxilografikus kiadványok, vagyis nem is igazi dúckönyvek, csak “ál-dúckönyvek”. Az anopisztografikus dúckönyvek az egyoldalas nyomásúak, de ismertek kétoldalasra nyomtatott kötetek is, ezeket azonban már nem dörzsöléssel, hanem préssel nyomtatták, és opisztografikus nyomat terminus technicus alatt jegyzi őket a szakirodalom.14 A fatáblanyomatok és dúckönyvek természetesen csak egyetlen színnel (általában barnás árnyalatú tintával) készültek, színezésük csak utólag és kézzel történt.
A Blockbuchok azonban nem csupán formai jegyeiket tekintve képeznek meglehetősen sokszínű kategóriát, hanem a bennük közölt tartalmak szintén változatosak, tükrözik a korszak teljes szellemi-eszmei világát. A XV. század szellemi életére a középkori világkép és a reneszánsz együttes jelenléte jellemző, a vallásosság és a laicizálódás egymással ellentétes, mégis szorosan egymáshoz kapcsolódó hatásai uralják Európát. Egyrészt a háborúk, járványok fenyegetése és a törökök előrenyomulása, vagyis a bűnök következményeinek átérzése, másrészről pedig a bűnbánat, a megtisztulás iránti vágy, az Istennel való bensőséges kapcsolatra törekvés jellemző, de éppígy jelen vannak a szellemi életben a modern tudományosság elemei és a gyakorlati ismeretek, de a kollektív tudatot meghatározó babonás hiedelemvilág is.15
A táblanyomatokban és később a dúckönyvekben a képi ábrázolások – Barbier felosztását idézve – négy gyakorlati célt szolgálhattak: “segíthetik a prédikációs munkát, szolgálhatják az egyéni vallásosságot és elmélkedést, működhetnek pedagógiai segédeszközként [...] s hasznosulhatnak a gyakorlati életben (a kalendáriumok és más emlékeztető jellegű kiadványok esetében)”. A fametszetes kötetek olvasóközönsége tehát eleinte még mindig elsősorban a klérus, a szerzetesek és a világi papok, illetve iskoláik diákjai, de idővel mellettük a nemesi udvarok írni-olvasni tudó lakóit, a polgárságot és a városi “kisemberek” egy kisebb szegmensét szintén magában foglalta.16

Vallásos témájú dúckönyvek

A xilografikus kiadványok nagyobbik része vallási témájú volt17, ahogyan már korábban is szó volt róla. A legkorábbi fennmaradt példányok szentképek vagy a legfontosabb imádságok voltak: a Pater Noster (Miatyánk), az Ave Maria (Üdvözlégy), illetve a Credo, az alapvető hittételeket tartalmazó Apostoli hitvallás.
A dúckönyv kiadványtípus kapcsán leginkább a Biblia pauperumokra, vagyis a szegények Bibliáira szokás gondolni. Ezek a tomusok gyakran a teljes Szentírásból adtak szemelvényeket, de elterjedt volt az is, hogy csak a Biblia valamely könyvéből készültek; a legismertebbek az Apokalipszisek (Jelenések könyve), illetve az Énekek éneke képes edíciói. Ábrázolásmódjuk a IX. századi kéziratos változatokig vezethető vissza18, “az Ó- és Újtestamentum egységét hangsúlyozó események ábrázolása a művészetben a XII. században különösen elterjedt”19. A Biblia pauperumok tehát a könyv- és könyvtártörténetnek abban a korszakában gyökereznek, amikor Európában a bibliotékák leginkább az egyházhoz kötődtek, elsősorban a bencés monostorok voltak a könyvkultúra letéteményesei. És éppen ez a tény cáfolja azt az általános nézetet, hogy a bibliai történetek képekben való ábrázolásai csak a – szó szerinti, gazdasági értelemben vett – szegények, a műveltséghez hozzá nem jutó analfabéták és az írás-olvasásban kevéssé jártasak számára készültek volna. A terminus technicus “szegény” kifejezése sokkal inkább vonatkozott a “szegény prédikátorokra”, vagyis a koldulórendek szerzeteseire, a ferences és a domonkos atyákra, akik prédikációikhoz használták e műveket20. Hiszen ezek hoszszabb-rövidebb feliratokat is tartalmaznak, mindazzal együtt “a képek ‘olvasása’, az alakok azonosítása, a köztük fennálló viszonyok és az ábrázolt jelenetben betöltött szerepük megértése bizony komoly felkészültséget igényel a nézőtől. A képek ‘beszéltetésével’ (a feliratokkal) a művész megkönnyíti a néző számára a megértés és az értelmezés feladatát.”21 A tipologikus ábrázolásmód “kompozíciói jóval öszszetettebbek, s a jelenetek megértéséhez a puszta szemlélet és az evangéliumi történetek ismerete már távolról sem elegendő. …[céljuk az] ó- és újtestamentumi személyek, tárgyak, események (‘típusok’ és ‘antitípusok’) szembe-, illetve párhuzamba állítása teológiai-didaktikus céllal. A tipologikus szemlélet alapját az a meggyőződés képezte, hogy a két Testamentum szétválaszthatatlanul egységes, s hogy mindkettőjükben együtt az isteni megváltás immanens szándéka jut kifejezésre.”22
A Biblia mint elsődleges forrás mellett a vallásos irodalom körébe tartozik az úgynevezett kegyességi irodalom, amely csoport több népszerűbb vagy akár tudományosabb feldolgozást foglal magában, és amelyek “az elszigetelten élő ‘szegény papok’ számára prédikációik elkészítéséhez és a vallás tanításához”23 nyújtottak segítséget, de a képzettebb hívek személyes vallásgyakorlásának szintén nélkülözhetetlen kútfői voltak. Alapvető fontosságú olvasmányok a bűnbánatra indító lelki tükrök, gyónási segédletek, a hét főbűn bemutatásai, de úgyszintén a lelki elmélyüléshez, elmélkedéshez nyújtottak segítséget a szentek legendái. A túlvilági életre, az örök üdvösség elnyerésére készítettek fel a középkorban is kedvelt két műfaja, a Speculum humanae salvationis, az emberi üdvözülés tükre, vagy az Ars moriendi, az evilági örömök számára való meghalásra és az örök életre való feltámadásra tanító útmutatások. Az új vallásosság, a devotio moderna terjedésével 1530 után ezek helyét a kortárs kegyességi irodalom, például Erasmus megfelelő témájú műve (De prerparatione ad mortem) vette át az olvasmányanyagban.24
A vallásgyakorlás további jelentős területe a zarándoklatokon való részvétel. A szent városba, Rómába látogató kegyes utazók számára nyújtottak segítséget már a XIII. századtól kezdődően a Mirabilia Romae*, a Róma történetét, templomait bemutató korai “baedekker”-ek, amelyek táblanyomatos kiadásai nagyrészt 1471 és 1484 között jelentek meg.25

A kép forrása: Mirabilia Romae.
In: Vom ABC bis zur Apokalypse. Luzern, Quaternio, 2012. 89. p.

A vallási és a világi irodalom közötti átmenetet képezik a haláltáncok, amelyek amellett, hogy a földi élet véges voltára és a mindenkit – szegényt és gazdagot, elismert hírességeket és a számos gonddal küzdő névtelen lelkeket egyaránt – elérő ítéletre, a Dies irae-re, a harag napjára figyelmeztetik a hívőket; versbe szedett szövegükben és képi ábrázolásaikban számos profán momentummal is rendelkeznek. Jól illusztrálja ezt Pesti György (XVI. századi protestáns énekszerző) 1560-as keltezésű magyar nyelvű haláltáncának részlete:

“Chiwda hattalma wagion az halalnak
Nagy sok penztt adnek az mendikusoknak
Semmyt magoknak is nem hasznalhatnak
Mykor wkys az nehezere iwttnak.
Egyebeket meg twnnak giogyttany
Magoknak semmyt sem twnnak tenny
Az halal myheltt körwlök kezd iarny
Ottan twdomaniok mynd el kezd wezny.”26

Világi témájú fatáblanyomatos kiadványok

A dúckönyvek között, ahogyan ez a tárgyalt korban a többi dokumentumtípusban rögzített műveknél is jellemző, a világi tárgyúak kisebbségben vannak, de tematikájuk meglehetősen széles spektrumban mozog. A legnagyobb mennyiségben természetesen az ábécéskönyvek és a donatusok készültek. Előbbiek az írni-olvasni tanításban, tanulásban játszottak nagy szerepet, utóbbiak pedig a latin nyelv elsajátításában, amely már nem tisztán a szent nyelv, a bibliotheca sacra nyelve. Ahogyan ekkoriban a hét szabad művészet sem csupán az igazi tudományra, a teológiai, vallási irodalomra előkészítő tananyag, hanem a reneszánsz recepciójával már az ókori irodalom, tudományosság, kultúra hordozójaként önmagában is értéket képvisel. “A 15. században a latin nyelv elemi oktatásának egyetemes tankönyv”-ére27 vonatkozó elnevezést a leghíresebb szerző, a IV. században működött Aelius Donatus neve után kapta az opusz.

A kép forrása: Chiromantie. In: Vom ABC bis zur Apokalypse. Luzern, Quaternio, 2012. 74. p.

A dúckönyvekben közzétett további világi, profán és meglehetősen népszerű tartalmak voltak még a kalendáriumok, a pénzváltást segítő táblázatok28, fabulák, valamint a jós- és planétáskönyvek csoportja, amelyek “asztrológiai alapon a bolygók hatását magyarázz[ák] az emberi életre”29. Mellettük meglehetős gyakorisággal forgatott egylapos fatábla-nyomtatványok voltak “az ördög bibliái”, vagyis a játékkártyák. Európába a selyemúton keresztül érkezett meg a Kínában már a VII-X. században is ismert szórakozás, amely ellen már a XIV. században például Firenzében, Párizsban, Regensburgban és Konstanzban is tiltásokkal próbáltak fellépni a világi és egyházi hatóságok. A nürnbergi városatyák azonban 1381-ben a helyi kártyanyomtatók védelmére keltek a konkurens városokkal szemben – a tiltás helyett az üzleti lehetőség kiaknázása mellett döntöttek.30

Dúckönyvek a mai könyvtárakban

A fennmaradt dúckönyvek száma viszonylag alacsony, részben nagyon korai voltuk, részben pedig a “népszerű igényeknek” megfelelő tematikájuk miatt. A legkorábbra datált dúckönyvek 1470-től maradtak ránk, a keltezés nélküliek az 1430-as évektől keletkezhettek; egyik legkésőbbi képviselője e különleges kiadványtípusnak az 1593-ban Manilában készített Doctrina Christiana. Ez a spanyol és filippino nyelven közzétett bilingvis kötet volt a Fülöp-szigetek első nyomtatványa. Várkonyi Nándor adatközlése szerint az 1470 és 1530 közötti időszakból 33 mű több mint 100 kiadása ismert.31
Európa híres nagykönyvtárai közül több is jelentős gyűjteménnyel rendelkezik e kiadványtípusból, a Bajor Állami Könyvtár például 49, a párizsi nemzeti bibliotéka 54, a British Library pedig 40 xilografált nyomtatvánnyal, illetve fragmentummal (töredékkel) rendelkezik32.
Magyarországi könyvtári állományban található egyetlen, sajnos, nem is teljes példányt – a kiadvány első lapja hiányzik -, egy Biblia pauperumot33 az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár őrzi. Az anopisztografikus (csak egyik oldalon nyomtatott és üres hátlapjukkal összeragasztott lapokból álló) kiadvány 1463 és 1470 között Németalföldön keletkezhetett. A kötet a XV-XVIII. században közelebbről ismeretlen olasz possessor(ok) tulajdonában lehetett, mai kötése feltehetően a XVII-XVIII. századból származik. Esztergomi létéről tudósító első írásos feljegyzés 1930-ból származik, Zákonyi Mihály (1887-1961), a gyűjtemény akkori igazgatója ad hírt arról éves jelentésében, hogy a Bibliothecában található letéti állományban; Simor János (1813-1891) hercegprímás gyűjteményében talált rá a dúckönyvre, amely a XIX. század első évtizedeiben feltételezhetően Almásy István profeszszor tulajdonát képezte.34
A nyomtatásnak e korai technikája azonban nem tűnt el végleg a XVI. században; néhánylapos efemer jellegű kiadványok, illetve játékkártyák előállítására egészen a XVIII. század végéig alkalmazták a táblanyomat-technikát, ám a dörzsöléses nyomtatást természetesen hamar felváltotta a prés alkalmazása.35 A XV. századi médiaváltásban átmenetileg prosperáló módszer azonban nem csupán a történelemnek egy meghatározott korszakát jellemezte, későbbi korok művészei számára is ihletet nyújtottak a dúckönyvek: érdekes példa erre William Blake (1757-1837), aki verseit saját fametszetekkel illusztrálta, illetve poémáit fatáblanyomatos kiadásban is közzétette.

A kép forrása: William Blake “I want, I want” című kötetének egyik oldala. In: Words on woodcuts.
URL: woodcuts.blogspot.hu

JEGYZETEK

1 De Solla Price, Derek: Kis tudomány, nagy tudomány. Budapest, Akadémiai K., 1979. 85. p.
2 Részletesebben vö. Kéki Béla: Az írás története. A kezdetektől a nyomdabetűig. Budapest, Vince, 2000.
3 Gutenberg sírfeliratát idézi: Várkonyi Nándor: Az írás és a könyv története. Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2001. 320. p.
4 Gutenberg életével kapcsolatban részletesen vö. Kapr, Albert: Johannes Gutenberg. Persönlichkeit ung Leistung. Leipzig-Jena-Berlin, Urania-Verlag, 1988., a perekről ld. 66-79. p.
5 Vö. Borsa Gedeon: Kalauz a régi nyomtatványokhoz. Budapest, Könyvtári Intézet, 2003. 5. p.
6 Kapr, Albert: Johannes Gutenberg. Persönlichkeit ung Leistung. Leipzig-Jena-Berlin, Urania-Verlag, 1988. 106. p.
7 Vö. Faulmann, Karl: Illustrierte Geschichte der Buchdruckerkunst. Wien-Pest-Leipzig, Hartleben, 1882. 26-27. p.
8 Febvre, Lucien-Martin, Henri-Jean: A könyv születése. Budapest, Osiris, 2005. 52. p.
9 Vö. Barbier, Frédéric: A modern Európa születése. Budapest, Kossuth-OSZK, 2010. 102. p.
10 Kapr, Albert: Johannes Gutenberg. Persönlichkeit und Leistung. Leipzig-Jena-Berlin, Urania-Verlag, 1988. 107. p.
11 Vö. Barbier, Frédéric: A modern Európa születése. Budapest, Kossuth-OSZK, 2010. 110. p.
12 Kapr, Albert: Johannes Gutenberg. Persönlichkeit und Leistung. Leipzig-Jena-Berlin, Urania-Verlag, 1988. 134. p.
13 Vö. Katalogteil. In: Vom ABC bis zur Apokalypse. Luzern, Quaternio, 2012. 27-129. p.
14 Vö. Faulmann, Karl: Illustrierte Geschichte der Buchdruckerkunst. Wien-Pest-Leipzig, Hartleben, 1882. 27 p.; Funke, Fritz: Könyvismeret. Budapest, Osiris, 2004. 117. p.; Kapr, Albert: Johannes Gutenberg. Persönlichkeit und Leistung. Leipzig-Jena-Berlin, Urania-Verlag, 1988. 101. p.; Várkonyi Nándor: Az írás és a könyv története. Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2001. 269. p.; Wagner, Bettina: Idealtyp und Individuum. Blockbücher im Medienwandel des 15. Jahrhunderts. In: Vom ABC bis zur Apokalypse. Luzern, Quaternio, 2012. 11-12. p.
15 Vö. Wagner, Bettina: Idealtyp und Individuum. Blockbücher im Medienwandel des 15. Jahrhunderts. In: Vom ABC bis zur Apokalypse. Luzern, Quaternio, 2012. 11-19. p.
16 Vö. Barbier, Frédéric: A modern Európa születése. Budapest, Kossuth, OSZK, 2010. 110. p.
17 Schottenloher, Karl: Bücher bewegten die Welt. Bd. 1. Stuttgart, Hiersemann, 1951. 131. p.
18 Schottenloher, Karl: Bücher bewegten die Welt. Bd. 1. Stuttgart, Hiersemann, 1951. 131. p.
19 Soltész Zoltánné: Az esztergomi negyvenlapos blockbuch Biblia pauperum. In: Biblia pauperum. Az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár negyvenlapos blockbuch Biblia pauperuma. Budapest, Magyar Helikon, 1966. IV. p.
20 Soltész Zoltánné: Az esztergomi negyvenlapos blockbuch Biblia pauperum. In: Biblia pauperum. Az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár negyvenlapos blockbuch Biblia pauperuma. Budapest, Magyar Helikon, 1966. VI. p.
21 Barbier, Frédéric: A modern Európa születése. Budapest, Kossuth, OSZK, 2010. 106. p.
22 Zentai Lóránd: A Biblia pauperumról. In: Biblia pauperum és előtte a Vita et passio Christi képei a Szépművészeti Múzeum kódexében. Budapest, Európa, 1988. XXIII. p.
23 Febvre, Lucien-Martin, Henri-Jean: A könyv születése. Budapest, Osiris, 2005. 49. p.
24 Vö. Barbier, Frédéric: A modern Európa születése. Budapest, Kossuth-OSZK, 2010. 108. p.
25 Vö. Mirabilia Romae. In: Lexikon des gesammelten Buchwesens. Bd. 2. Leipzig, Hiersemann, 1936. 462-463. p.
26 Vö. Pesti György haláltáncéneke Holbein képeivel. Budapest, Magyar Bibliophil Társaság, 1927. 59. p.
27 Várkonyi Nándor: Az írás és a könyv története. Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2001. 269. p.
28 Barbier, Frédéric: A modern Európa születése. Budapest, Kossuth-OSZK, 2010. 109. p.
29 Várkonyi Nándor: Az írás és a könyv története. Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2001. 269. p.
30 Barbier, Frédéric: A modern Európa születése. Budapest, Kossuth-OSZK, 2010. 104. p.
31 Várkonyi Nándor: Az írás és a könyv története. Budapest, Széphalom Könyvműhely, 2001. 269. p.
32 Wagner, Bettina: Idealtyp und Individuum. Blockbücher im Medienwandel des 15. Jahrhunderts. In: Vom ABC bis zur Apokalypse. Luzern, Quaternio, 2012. 7. p.
33 Sajó Géza-Soltész Erzsébet: Cataloguus incunabulorum quae in bibliothecis publicis Hungariae asservantur. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970. 1441. p.
34 Vö. Soltész Zoltánné: Az esztergomi negyvenlapos blockbuch Biblia pauperum. In: Biblia pauperum. Az Esztergomi Főszékesegyházi Könyvtár negyvenlapos blockbuch Biblia pauperuma. Budapest, Magyar Helikon, 1966. XIX-XXIII. p.
35 Vö. Steinberg, S. H.: Five hundred years of printing. Harmondsworth, Penguin, 1961. 154., 156. p.