Kocsiút téli tájban

Kategória: 2014/11-12

Elősorolva egynéhány epitheton ornans-t, úgynevezett állandó eposzi jelzőt: bölcsszívű, tarkaeszű, tűrő lelkű, leleményes, sőt és legkivált nagyleleményű… Középiskolai tanulmányaink hozadékaként bízvást ráismerünk az illető személyre: bizony, ő az: Odüsszeusz. De bizton remélhető, hogy ugyanígy eredményre jutunk, ha sorra veszünk két-három (esetleg több) korfestő szókapcsolatot: arccal a vasút felé, hídcsata, széncsata, fagyszünet, szénszünet. Továbbá: iparosítás és tervgazdálkodás, vas és acél országa, határ a csillagos ég satöbbi, satöbbi. Csakhogy ez utóbbi esetben már nem személyre, hanem egy mögöttünk hagyott, ám számos és számtalan okból feledni vágyott, mégis gyűlölve szeretett – hisz’ gyermekkorunk, esetleg fiatalságunk egy része is benne telt, s mindezekért jó okkal emlékezetünkben tartott – történelmi korszakra kell ráismernünk nevezett fogalmakban, e sajátos frazeológiában. “Ó, azok a feledhető nyolcvanas évek! Milyen messze tűntek már a múlni nem akaró pangás évei! Jaj, azok a jó kis (mondhatni, boldog) hatvanas évek! Őrizzen isten, hogy visszatérjenek azok a csengőfrászos ötvenes évek!” – Ugye, ismerős?
De hogy szűkítsük a kört, elárulom, én most leginkább csak a nyolcvanas évekről szeretnék beszélni, annak is egy számomra… hogy is mondjam, ambivalensen kedves, röpke kis epizódjáról.
Nos, lépjünk hát közelebb az évtizedhez, vizsgáljuk meg kissé, miféle dolgok voltak történőben akkoriban, hogyan is zajlott az idő tájt az élet. Most az akadémikus és módfelett fölösleges vitát ne folytassuk le, hogy vajon az 1980-as vs. 1990-es év beleszámít-e az évtizedbe (1. mindkettő beleszámít; 2. csak az egyik – vagy ez, vagy az – számít bele; 3. egyik sem) fent említett terminusba.

Szóval, a nyolcvanas évek. Térjünk vissza most a hétköznapok nyolcvanas éveihez, azonban az évtized “aranymetszéséhez”, hogy szabadjon önkényesen így aposztrofálnom az 1986/87-es év kemény, hosszúra nyúlt, zordon telét, amikor az én elbeszélni tervbe vett privát históriám is játszódik. Oly igen sikeres projektnek bizonyult ez a tél, hogy szóról szóra, pontról pontra megfelelt a régi öregek által felemlegetett “micsoda telek voltak!” összes kritériumának. Egész decemberben havazott, de a hideg sem váratott sokáig magára, a hónap derekától már stabilan mínusz 12-15 Celsius-fokot jelentettek országszerte a mérőállomások; miközben méteres hó borította a határt, az utakat, falut és tanyát, kis- és nagyvárost egyaránt. És ez az egész nem várt, ám tulajdonképpen normálisnak mondható időjárás (Ha már egyszer tél van, legyen is az évszaknak megfelelő idő!), ez a karakán tél makacsul kitartott nagyjából március idusáig, vagy még egy kicsit tovább is.
Akkoriban mozgókönyvtárban utaztam a szó valódi és átvitt értelmében is; ugyanis egy farmotoros (de nem az a kidudorodó farú) Ikarus autóbusszal jártam a fővárost; meg-megállva néhány frekventált és kevésbé frekventált helyen: utcákon, tereken (Szilágyi Erzsébet fasor, Zugliget, Őrmező, Káposztásmegyer, Adyliget, Zsigmond tér, Törökvészi út stb.), ahol másfél-két órán át könyveket kölcsönöztem az érdeklődő, beiratkozott pest-budai nagyközönségnek. December második felétől azonban bizonytalan ideig szüneteltetni voltunk kénytelenek könyvtári szolgáltatásunkat; köszönhetően a lehullott irdatlan mennyiségű hónak, s az ennek folyományaként beállt lehetetlen közlekedési viszonyoknak. Éppen Kőbányán, a Gép utcai telephelyen és tápraktárban folytattunk úgynevezett időszaki kötelező állományellenőrzést (mindközönségesen: számba vettük, leltároztuk a könyveket), a könyvtárbuszokon (bibliobusz) pedig – akkor már mér’ ne? – megejtettük a “kisgenerál” szervizt. Mikor is otthonról, egy távoli vidéki településről megérkezett anyám távirata. Mondanom sem kell, akkoriban a vonalas telefont leszámítva (amelynek használata, de egyáltalán már a jogosult tulajdonlása is eléggé korlátozottnak, azon túl némelykor – bár nyugodtan mondhatni: mindenkor – meglehetősen bonyodalmasnak mutatkozott) a távirat volt a leggyorsabb kommunikációs eszköz:

“Nagybátyád 24-én érkezik a 13 órai párizsi járattal! Menj ki elé Ferihegyre és vidd haza a családjához!”

Anyai nagybátyámról egy korábbi dolgozatomban már ejtettem néhány szót (Egy “szeminarista” feljegyzései. = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros 2013. 4. sz. 33-
42. p.), onnan esetleg tudható már, kiféle-miféle szerzet ő valójában. A távirat közlendője szabad fordításban nagyjából annyit tesz, hogy vigyem el nagybátyámat karácsony szent napján egy közepesen leamortizált kocka-Ladával az adott időjárási és útviszonyok között Budapestről egy, az országhatárhoz közeli apró szatmári településre. A távolság maga, közúton uszkve 330-350 kilométer.

Verőfényes, tiszta idő volt; a repülőgép percre pontosan érkezett, így a találkozást követően alig negyedórával, immár nagybátyám társaságában ráléptem a 4-es számú főközlekedési útra, hogy a logisztikai tervnek megfelelően: Cegléd, Szolnok, Debrecen, Nyírbátor, Mátészalka, Fehérgyarmat érintésével – ha minden jól alakul – úgy este nyolc, legkésőbb tíz óra tájt megérkezzünk célállomásunkra. Az öreg csotrogány korához és tehetségéhez mérten derekasan teljesített: a motor megnyugtató, monoton duruzsolása mellett egyenletesen falta a kilométereket; a fűtés kiválóan szuperált, úgyhogy valamennyi körülmény adott volt egy meghitt társalgással fűszerezett, hosszú, kellemes téli utazáshoz.

Amikor Monorierdőt odahagyva, a táj teljesen kinyílt, s a hófödte síkságon minden irányban a horizontig futhatott a tekintet, hirtelen, a nagy szabadságélménytől olyan érzésem támadt, minthogyha nyugodtan fölkaphatnék akár a végtelen szántóföldek és végeláthatatlan füves (havas!) rétek, legelők hátára is, ott ugyanolyan szabadon és akadálytalanul repülne a “szánunk”, mint emitt a letakarított, szürkére sózott, száraz betonúton. Vakító parázslón szikrázott a hó. Janus Pannonius Búcsú Váradtól című verse idéződött elém (ezt azon melegében szóvá is tettem nagybátyámnak, megosztandó az élményt), ahol a költő egy téli utazás előtti mámoros pillanat hangulatát ragadja meg költeményében, egy villanást az idő végtelen áramából, egy örökérvényű emberi gesztust rögzít kifinomult műgonddal, a költői mesterség minden fogásának ismeretében.

“Még mély hó települ a téli földre,
Erdőn, mely csak a zöld levélre büszke,
Szürke súly a ködös fagy zúzmarája,”

“Nem tart vissza folyó, s az ingovány sem,
Mert fagy fogja hideg vizét keményen.
Hol nemrég evezett a föld lakója
S félt, – most hetyke bizalmu, fürge lábbal,
Megdermedt habokat fitymálva, lépked.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.”

Ha meggondolom, nagybátyámnak, onnantól, amikor Ferihegyen beszállt az autóba, tulajdonképpen minden körülményt biztosítottam, hogy – már amennyiben úgy gondolja – kellemes bóbiskolással múlassa az utazás idejét. Ne feledjük, addigra maga mögött tudhatott egy majd’ háromórás repülőutat. Ő mégsem ezt választotta: nem szunyókált, nem szendergett öregemberesen; már megint egyszer nem az általános elvárásoknak megfelelve cselekedett. Nézett előre, a kocsi szélvédőjén át a messziségbe, betelhetetlen lélekkel szívta magába ezt a semmilyen, lapos, alföldi magyar tájat, ahol éppenséggel semmit se látni, mert betakarja, fogva tartja “a fagy negyven acsargó kutyájával őrizteti” ez a konok, engesztelhetetlen, méltóságteljes tél. Ám ezen én cseppet sem csodálkoztam, hiszen nyolc év megszakítatlan távollét után jött most haza; nyolc év Afrikában töltött missziós és evangelizációs szolgálat után; ami a lyoni központú, egyébiránt protestáns vezetésű, de az ökumenizmus jegyében tevékenykedő vallási szervezet égisze alatt történt. A “bevetési” territóriumokat sorolva eszméltem rá, hogy ezek a missziós hídfőállások majd’ mindegyike a volt francia gyarmatok területére esnek. De úgy döntöttem, ez alkalommal sem viszem el a diskurzust a politika irányába.
Kicsit később aztán személyesebb dolgai felé tereltem beszélgetésünk fonalát. Nem is a missziós munka (Munka? Milyen furcsán hangzik ebben a kontextusban.) mindennapjai érdekeltek elsősorban, hanem, hogy a Biblián és nélkülözhetetlen imakönyvein, breviáriumán, s néhány, a kegyességi irodalom körébe tartozó könyvön kívül milyen olvasmányai voltak még az elmúlt – két év híján majdnem teljes – évtizedben. Némi meglepődéssel értesültem arról, hogy a tájékozódási, művelődési lehetőségek milyen széles tárháza állt rendelkezésére; elsősorban persze az írásos kultúrahordozók: könyvek, folyóiratok, egészen az egy-két napos késéssel megérkező világlapokig, valamint anyaországi vezető napilapokig bezárólag. (Nota bene, még az internet elterjedése előtt vagyunk!) Azt pediglen igen nagy megelégedéssel nyugtáztam, hogy kérdéseimmel sikerült a megfelelő gombot megnyomnom, mert onnantól megállíthatatlanul – bár kissé csapongva – ontotta rám szabadjára engedett gondolatait, sajátos, jellegzetesen nyitott személyiségére valló elmélkedéseit:

“Előre kell bocsátanom, hogy vállalásom elmúlt nyolc évének minden egyes napja lehetőség szerint tántoríthatatlan, elszánt munkával és imádsággal telt – ora et labora. Mindazonáltal bőségesen jutott időm ezen felül is világiasabb jellegű és tárgyú elmélyülésre: olvasásra, zenehallgatásra, elmélkedésre. Ahogy idősödöm, a könyvektől egyre inkább csak azt várom, hogy a becsületes időtöltés élvezetében részeltessenek; vagy ha tanulmányozom őket, csak azt a tudományt keresem bennük, amelyik – és ne hangozzék ez nagyképűségnek – önmagam megismerését tárgyalja, és megtanít helyesen élni és jól meghalni.
Mostanában már, ha olvasás közben nehéz részhez érek, nem erőltetem mindenképpen és okvetlenül a teljes megértést; egy-két sikertelen nekifutás után félreteszem a könyvet. Mert meggyőződésem, ha lecövekelnék, elvesznék a hiábavaló erőlködésben, és elveszne az erre szánt idő is. Amit nem értek meg első, esetleg második olvasásra, azt még kevésbé értem, ha megmakacsolom magam. Mostanság már úgy okoskodom, egyre inkább arra irányul elszánásom, hogy semmit ne tegyek kedv nélkül; ami elhúzódik, és túlságosan lefoglal, az elvakítja, elkedvetleníti és kifárasztja ítélőképességemet. Tekintetem elhomályosul és elkalandozik. Ha az egyik könyv untat, másikat veszek elő; és csak akkor szentelek rá időt újra, amikor – persze ilyesmi nagyon ritkán fordul elő velem – éppen nincs semmi ötletem, hogy mit is szeretnék olvasni. Nemigen kapok már a frissen megjelent új köteteken, mivelhogy a régiek számomra tartalmasabbnak és erőteljesebbnek tűnnek. Görög nyelvtudásom az idők során megkopott, így ítélőképességem nem látja már hasznát annak, amit gyermeteg és iskolás módon értek meg egyre nehezebben a görög auktorok munkáiból. Közbevetőleg: nemrégiben olvastam újra – inkább csak szórakozásképpen – Boccaccio Dekameronját és a teljes Rabelaist eredeti nyelven. Azt is bevallom, hogy nehézkessé váló, öregedő lelkemet nemcsak Ariosto nem csiklandozza immár, hanem a jó Ovidius sem; leleményessége és könnyedsége, mely valaha magával ragadott, alig köt le mostanában. Aiszoposzt [sic!] ellenben gyakorta forgatom. Legtöbb meséjének többféle értelme és jelentése van. Akik jelképesen magyarázzák, olyan értelmezését választják, mely jól illik a meséhez; ám a többség csak az első, felületes megértésig jut el; vannak elevenebb, lényegibb, bensőbb fokozatai az értelmezésnek és megértésnek, melyekig nem voltak képesek elhatolni. Akárcsak én (olyik esetben).
De hogy még inkább beavassalak elfogult ízlésítéleteimbe: mindig is úgy láttam, hogy Vergilius Lucretius, Catullus és Horatius költészete messze a legkiválóbb. Kivált Vergilius a Georgicában, amelyet a költészet szinte tökéletes alkotásának tartok; hozzá hasonlítva könnyű észrevenni, hogy vannak helyek az Aeneisben, amelyeket a szerzője még néhányszor átfésült volna, ha van rá ideje. De, hogy újra dicséretet is mondhassak rá: úgy vélem, a mű ötödik könyve a legkidolgozottabb, a leginkább megmunkált.
Azután szeretem még Lucanust is, és örömest forgatom; nem annyira a stílusáért, mint a bátorságáért, véleményeinek és ítéleteinek igaz voltáért. Ami a jó Terentiust illeti, a latin nyelv báját és kellemét csodálatra méltóan alkalmasnak találom a lélek mozgásainak és az élet bárminő bonyodalmas körülményeinek megjelenítésére; ezen meggondolások (az általam talán elfogultan túlértékelt Petroniuson kívül) minduntalan hozzá irányítanak vissza. Nem olvashatom olyan gyakran, hogy ne bukkanjak új szépségre és kellemre benne. Akik nem sokkal Vergilius után éltek, rosszallták, hogy némelyek Lucretiusszal mérik össze. Nekem is az a véleményem, hogy ez valóban nem egyenlők összevetése, de igencsak nehezemre esik megtartanom ebbéli hitemet, amikor Lucretius műveinek némely szép részlete lenyűgöz. Ha bosszankodtak ezen az összevetésen, mit szóltak volna ahhoz a barbár ostobasághoz és bárgyúsághoz, ahogyan későbbi korokban Ariostóval vetették össze? És mit szólt volna maga Ariosto? (Ó, boldog együgyűség!)
Mai eszemmel és ítéletemmel úgy vélem, a régieknek több okuk lett volna felpanaszolni Plautus és Terentius összepárosítását, mint Lucretiusét és Vergiliusét. Terentius megbecsülésében és népszerűségében nagy része volt annak, hogy a római ékesszólás atyja, a kiválók közt egyedül, oly gyakran fölemlegette; továbbá annak az ítéletnek, amelyet a római költők legelső bírája, Horatius alkotott társáról: »Caecilius komolyabb, de Terentiusé a finomság!«”

Ekkor hirtelen, nem várt, kedves meglepetésben volt részünk: olyan útszakaszra értünk (úgy fordult alattunk az út), hogy a lemenő nap rőt sugarai hátulról átvilágították a kocsiszekrényt. Az úttestre hosszan előre vetülve láthattuk megnyúlt árnyékunkat, amint a két, deréktól fölfelé megmutatkozó figura hol profilból egymás felé fordulva, hol egyenesen előre meredve látszik. (Beavis és Butt-head az amerikai rajzfilmsorozatból?)
És akkor nekem újra előszivárgott valahogyan a Búcsú Váradtól-fíling:

“Nem siklik soha úgy a lenge csónak
Jó sodrásban, erős lapát-csapástól,
Még akkor se, ha fodrozó Zephyrus
Bíborszínűre festi át a tengert,
Mint ahogy lovaink a szánt repítik.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.”

Kétségtelen, hogy bennünk is munkált, még ha bevallatlanul is, valami a költő feszült várakozásából és lelkes bizakodásából, ami áradó élményét erős önfegyelemmel sikerült aztán a vers formai keretei közé szorítania. Mert hiszen mi magunk is majdhogynem ugyanazt az utat jártuk, csak nem Váradról Budára siettünk, hanem az ellenkező irányba, Pest-Budáról a Partium felé.
És hadd idézzem még vissza ezt a rövid passzust, mert ez is nagyon beletalált akkori lelkiállapotomba:

“Könyvtár, ég veled, itt a búcsuóra,
Híres könyvei drága régieknek,”

De nem kalandozhattam el hosszasan fantáziálva, mert hiszen ott volt nekem egy élő, eleven, beszélő “könyvtár”, akinek egyetlen szaváról sem szerettem volna lemaradni.

“Mind általánosságban úgy látom, hogy a régi és jó költők kerülték a mesterkéltséget és a keresettséget, nemcsak a spanyolok és a petrarkisták fantasztikus túlzásait, hanem még azokat az enyhébb és visszafogottabb leleményeket is, amelyek a későbbi századok valamennyi költői művének díszéül szolgáltak. Példának okául ezért is csodálom összehasonlíthatatlanul jobban Catullus epigrammáinak egyenletes csiszoltságát, szűnhetetlen édességét és virágzó szépségét, mint mindama töviseket, amelyekkel Martialis az övéit kihegyezi. Még egy példával világítanám meg elgondolásomat: az Aeneis és Az elveszett Orlando összevetésével. Előbbi magasan és biztosan szárnyal, szem elől nem tévesztve célját; emez pedig mintegy ágról ágra, meséről mesére röpköd és szökdécsel, csak igen rövid távokon bízza magát szárnyaira, lépten-nyomon a lábához folyamodik, félvén, hogy kifogy belőle az erő és a szusz.
Kedélyem rendbentartására leginkább két szerzőt találtam legalkalmasabbnak. Plutarkhosz Moraliáival és Seneca Leveleivel siethet leginkább segítségemre. Nem kell nagyon nekiveselkednem, hogy hozzáfogjak olvasásukhoz; és ott hagyom abba, ahol tetszik, hiszen nem folytatásai egymásnak. E két szerző hasznos és igaz vélekedései nagyobbrészt megegyeznek; amiképpen a véletlen szerencse (a Teremtő szeszélye?) jóvoltából nagyjából egyazon évszázadban születtek, mindketten római császárok nevelői voltak, mindketten idegenből származtak, mindketten gazdagok és befolyásosak voltak. (Seneca a hispániai Córdobában született, és Nero nevelője volt; Plutarkhosz görög volt, szülőhelye Chaeronea, Traianus és Hadrianus nevelője.) Tanításuk a filozófia legjava, és a legegyszerűbben, a legtalálóbban mutatják be. Plutarkhosz egyformább és állandóbb; Seneca hullámzóbb és változatosabb. Míg előbbi vélekedései platóniak, szelídek és a polgári viszonyokban alkalmazhatók; utóbbi sztoikus és epikureus vélekedései távolabb állnak a közönséges szokásoktól, de magánhasználatra talán alkalmasabbak. Seneca, úgy tűnik, valamelyest enged kora császári zsarnokainak; Plutarkhosz mindenkor szabad. Senecánál a szökellések és ötletek sokasága; Plutarkhosznál a dolgoké. Amaz jobban felhevít és megindít; emez jobban megelégít és kifizet. Vezet minket, míg a másik hajt.
Cicerónak azok a művei legalkalmasabbak céljaimra, amelyek kiváltképpen az erkölcsi filozófiát tárgyalják. Ámde írásmódja olykor unalmas számomra. Művei nagy részét bevezetői, meghatározásai, felosztásai, szófejtései teszik ki; ami eleven, releváns és lényegbevágó közlendő van bennük, azt megfojtják a hosszadalmas előkészületek. Egy órányi olvasása után még azt kell tapasztalnom, hogy el sem jutott a tárgyát képező okfejtéshez és azokhoz az érvekhez, amelyek az általam keresett kérdésre voltaképpen vonatkoznának. Számomra, aki csak kicsivel bölcsebb és belátóbb, nem pedig okosabb vagy ékesszólóbb szeretnék lenni, ezek a logikai, arisztotelészi útmutatások céljukat tévesztik: azt várnám el, hogy az utolsó ponttal kezdje; többé-kevésbé tudom, mi a halál és mi a vágy; ne töltsük az időt boncolgatásukkal: mindjárt kezdetben jó és szilárd érveket keresek, melyek megtanítanak ellenállni hatalmuknak. Sem a nyelvtani körmönfontság, sem a szavak és érvek találékony összeszerkesztése nem erre szolgál; olyan elmélkedést kívánnék, mely első rohamát a legerősebb kétség ellen intézi; az övéi a kását kerülgetik. Szentbeszédbe, bíróságra vagy iskolába valók, ahol van időnk elbóbiskolni, és még negyedóra múltán is ráérünk fölvenni az elejtett fonalat. A bírákhoz kell így beszélni, akiket ügyünknek akarunk megnyerni, a gyerekekhez és a közemberekhez, akiknek mindent el kell mondani, valami majd csak fog rajtuk. Nem akarom, hogy figyelmem felkeltésén fáradozzanak, újra és újra rám kiáltsanak: »Figyelmezzetek!« A rómaiak vallási szertartásain a »Hoc age« (Most figyelj!) úgy hangzott el, mint ahogy a mieinken a »Kyrie, eleison«, esetleg a »Sursum corda«. Vagy, mint a görög katolikus liturgiában (1965-ben áttérve bár a magyar nyelvű szertartásrendre) megmaradt az evangélium felolvasása előtt a »Figyelmezzünk!« felszólítás. De miért is zsörtölődöm én ilyeneken?!
Idősebb Pliniust például azért is kedvelem, mert nála nincs »Hoc age«; olyan emberekkel akar szólni, akik maguktól is figyelnek. Műveiben használja a tudományt, és nem létrehozza. Nagyra tartom az Atticushoz írott leveleket, nemcsak mert igen széles körű ismereteket adnak korának történelméről és ügyeiről, hanem sokkal inkább azért, mert személyes kedélyét fedezem föl bennük. Ugyanis különös kíváncsiság késztet megismernem szerzőim lelkét és mesterkéletlen ítéleteit. Képességeiket nagyon is annak alapján kell megítélni, amit a világ színpadára bocsátott írásaik mutatnak, erkölcseiket és őket magukat azonban nem. Ezerszeresen sajnálom, hogy elveszítettük Brutus könyvét az erényről; hiszen szép volna azoktól tanulni az elméletet, akik a gyakorlatot jól ismerik. Azonban, minthogy a prédikáció és a prédikátor két különböző dolog, inkább szeretem Brutust Plutarkhosz szerint látni, mint önmaga szerint. Jobban szeretném azt tudni, miről beszélgetett bizalmas barátaival a sátrában valamelyik csatájának előestéjén, mint azt, milyen beszédet intézett hadseregéhez másnap; jobban azt, amit a dolgozószobájában és a hálószobájában tett, mint amit a fórumon és a szenátus előtt.
Engedelmeddel néhány gondolat erejéig visszatérnék még Ciceróra. Csatlakozom az általános vélekedéshez, mely szerint tudományán kívül nem sok lelki kiválósággal bírt: jó polgár volt, másfajta jósággal, mint általában a kövér és kedélyes emberek, amilyen ő is volt; de ki kell mondani, elpuhultság és nagyravágyó hiúság is volt benne bőven. Nem is tudom, mi lehetne mentsége, amiért költészetét közzétételre érdemesnek tartotta. Nem nagy fogyatékosság rosszul verselni; de ítélőképességének hiányosságára vall, hogy nem érezte, úgynevezett költeményei mennyire nem méltók nevéhez, megszerzett hírnevéhez, tekintélyéhez. Ami viszont ékesszólását illeti, annak párja nincsen, és akár századok múlhatnak még el, míg valaki a nyomába ér. Bár kortársai között is akadtak már, akik nem mulasztották el hibáit is észrevenni: így Brutus, a barátja, aki azt mondta, reszketeg és velőtlen, »fractum et elumbem« ékesszólás ez. A rákövetkező század szónokai is felróják neki különös hajlamát a hosszú kádenciákra a zárórész végén, és feljegyzik, hogy sokszor használta az »esse videatur« (lenni látszik) kifejezést. (Méltatlan Ciceróra nézvést az összevetés, de mai közíróink dolgozatai is hemzsegnek az ehhez hasonló, sőt ennél sokkalta gyatrább, lehetetlen és modoros idiómáktól.) A magam részéről jobban szeretem a rövidre fogott jambusokban tagolt kádenciát.
A történetírók közül azok állnak hozzám a legközelebb, akik életrajzokat írnak. Annál is inkább, mert jobban érdeklik őket a szándékok, mint az események, jobban az, ami belülről indul, mint ami kívülről érkezik. E szemléletmód legtisztább megjelenítője Plutarkhosz, de igen sajnálatos például, hogy Laertiosz nincs kellő hangsúllyal jelen a köztudatban, ő megérdemelne nagyobb elterjedtséget és publicitást. Caesar is azok közé tartozik, aki kiváltképp érdemes arra, hogy tanulmányozzuk. Stílusáért, nyelvének tisztaságáért és világosságáért, nem utolsó sorban csiszoltságáért, amellyel csaknem az összes történetírót túlszárnyalja. Ítéleteiben annyi az őszinteség ellenfeleiről szólva, hogy a mögöttesben feltétlenül mély önismeretet és mértéktartást kell sejtenünk. Talán ő az egyetlen, akinek joggal vetik szemére, hogy túl szűkszavúan nyilatkozik meg önmagáról. Mert hiszen nyilván nem vihetett volna véghez annyi nagyszerű tettet, ha nem adott volna sokkal többet önmaga kiválóságából, mint amennyit elárulni hajlandó. Meggyőződésem, az egyedüli jó históriákat azok írják, akik irányították az eseményeket, vagy részt vettek véghezvitelükben, vagy legalábbis módjukban állt, hogy hasonlókat véghezvigyenek. Ilyen majdnem mindegyik görög és latin. Asinius Pollio, római politikus és történetíró, kinek művéből sajnos, csak töredékek maradtak fenn, még Caesar históriáiban is talált néhány tévedést. Ezeket nyilván az okozta, hogy nem követhette figyelemmel hadseregének mindegyik alakulatát, és beosztott parancsnokai jelentéseinek kellett hitelt adnia, akik gyakran nem eléggé ellenőrzött dolgokról tudósították; vagy ezek az alvezérek nem megfelelő részletességgel tájékoztatták a távollétében véghezvitt csapatmozgásokról, haditettekről.
Senecánál olvasom, hogy az ifjabb Cicero, aki csak nevében hasonlított apjára, Ázsiában vezetett hadat, amikor egy napon több idegen ült az asztalnál, többek közt Caestius is az asztal legvégén, ahogy már a nagyurak asztalánál tolongani szoktak. Cicero egyik emberétől tudakozódott felőle, és az megmondta a nevét. De mint akiknek másfelé jár az eszük, és elfelejtik a kapott választ, később kétszer vagy háromszor újra megkérdezte ugyanezt. A szolga, hogy ne kelljen fáradoznia ugyanazon dolog többszöri elmondásával, és hogy valamilyen módon egyszer s mindenkorra emlékezetessé és eltéveszthetetlenné tegye, azt mondta, ez az a Caestius, akiről azt beszélik, hogy nem sokra tartja atyád ékesszólását a sajátjához képest. Ifjabb Cicero ekkor hirtelen méregbe gurult, és elrendelte, fogják grabancon szegény Caestiust és botozzák meg derekasan a szeme láttára. Íme, egy tanulságos, akkoriban nem is olyan ritkán megesett történet, csak illusztrálásul a kort, az úgynevezett »aranykort« illetően, s a mindenkori »udvarias« és »vendégszerető« házigazdák jellemrajzául.”

Jó ideje pirosba játszott már a mutató, halogattam mégis a tankolást, mert tudván tudtam, azzal óhatatlanul megszakítom nagybátyám monológját, s ki tudja, visszatalál-e mondandója elejtett fonalához. Ám a végtelenségig mégsem odázhattam el, hogy bekanyarodjak egy töltőállomásra, ugyanis számolnom kellett az ünnepi rövidített nyitva tartással is, nem vehettem biztosra, hogy mindegyik benzinkút tárva-nyitva van karácsony szent éjszakáján is az úton lévőknek. Mégsem hagyatkozhattam minden tekintetben Szent Kristóf oltalmára, az útonjárók patrónusára, aktuális védőszentünkre. Ahogy közeledtünk utunk végcéljához, a táj is kezdett egyre ismerősebbé válni; dacára annak, hogy jócskán benne jártunk már az éjszakában, messze elláthattunk a vidéken; autónk fényszóróit messze felülmúlva lámpásul szolgált a hold, s a töméntelen világító hó.
Most ugorjunk alig órányit az időben, s anélkül, hogy sorra-rendre ecsetelném a megérkezésünk után történteket, inkább csak slágvortokban villantanám fel e hazatalálás néhány, inkább csak érzelmi-hangulati elemét.
A háziak: nagynéném (nagybátyám nővére) és férje; elhivatott pedagógusok egy életen át, jóval a nyugdíjazásuk után is lelkes karvezetők és közösségszervezők (Hagyományőrző Kör, Helytörténeti Gyűjtemény és Tájház). Maguk is javakorabeli emberek, túl a nyolcvanon; érkezésünkre megágyaztak, ami nem a vendéggel szembeni tapintatlanságot takarja, sokkal inkább a figyelmesség és megbecsülés jele: vacsorával, előmelegített ágyneművel (hagyományos, libatollal tömött dunyha [dunna] és párna [vánkos]) várni a becses rokont. Ne feledjük, az élő tradícióban az éjszakai nyugodalomra rendelt tisztaszoba mindenkor fűtetlen. Ám a legmeghatóbb otthonosságot és bensőségességet (karácsony éjszakája van!) a maga puritán egyszerűségével a karácsonyfa sugározza: egyetlen, a természet által jól formált, arányos erdei fenyőág, ráaggatva néhány szem ezüstpapírba csomagolt szaloncukor, két-három réges-régi, valaha fényesen csillogó, mára itt-ott már mattuló üveggömböcske; mindegyik felületén kicsiben ott tükröződik a meleg-sárga fényben úszó szobabelső, s tán az egész teremtett világ.

De csendesedjünk most el; van még előttünk legalább húsz-harminc kilométernyi fagyos, szigorú éjszaka…
Együttérzéssel vegyes kíváncsisággal figyeltem nagybátyám gyermeki izgatottságát, amikor már végképp elfogyni látszott az út, s csak az a néhány tíz kilométer választott el vágyott célba érésünktől. Finoman ráléptem még kicsit erősebben a gázra, gyorsítottam: hadd jöjjön el hát mielőbb, következzen (következzék) csak be (az Írások szerint), aminek be kell következnie.

“Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.”

Címkék