’56-os magyar tudósok Amerikában

Úgy döntöttem, nem halasztgathatom tovább. Már annyi helyen említettem ezt a fantasztikus történetet, hogy ideje írásban is közzétenni, megörökíteni és továbbadni, hátha valaki kedvet kap és megírja az egészet nagyobb sikerrel, mint amit nekem adatott. Az egész úgy kezdődött, mint a 3K egy korábbi számában olvasható1, hogy 2006-ban az egyetemi levéltárban a kezembe nyomtak egy vékonyka dossziét “magyar tudósok” felirattal az oldalán. Akkor még nem sejtettem, hogy a következő években felmenőim titkos vágyálma szerint átcsapok majd nyomozóba, és további kis detektíveket is beszervezvén, a végére is járok a dolognak.
A dosszié adatai szerint negyvenegynéhány magyar menekült 1957 januárjától kezdve egy nyolchetes intenzív angol nyelvtanfolyamon vett részt a Rutgers Egyetem szervezésében. Az iratok az egyetemi káplán, Bradford S. Abernethy hagyatékából származnak, aki a program igazgatója szerepét töltötte be. Az ötlet kitalálója és fő támogatója az Amerikai Tudományos Akadémia volt. Ennyit tudtam meg első pillantásra. Miután elvégeztem a rám kirótt összes levéltári tesz-vesz feladatot a hagyatékkal kapcsolatban, beleértve a kidobandó duplumpéldányok sikeres megmentését, nem hagyott nyugodni a dolog. Kik voltak ezek a tudósok? Hogy kerültek Amerikába? Mi lett velük azóta? Google barátunk nem sokat segített első alkalommal, néhány tudósnak akadtam csak nyomára, a neveket gyorsan elmentettem egy Word-dokumentumba. Ezután évekig szemezgettem a listával, de elsodort az élet. Új állás, új feladatok, oktatás, egyéb cikkek és előadások, a tudósaimra valahogy nem jutott időm.
Jelenlegi munkám egyik érdekes része tudósprofilok összeállítása, aminek részleteiről nem illik beszélnem. Viszont hogy az elvárásoknak megfeleljen az ember, át kell váltani nyomozó üzemmódba. A tudósprofilról, vagy az általam kreált szóval, tudományos szelfiről azt kell tudnunk, hogy ez képezi alapját a tudományos életben való előrehaladásnak. A tudománymetriai mércék és adatbázisok segítségével összeállított portrék számszerűsítik és vizuálisan megjelenítik az egyes oktatók és kutatók tudományos tevékenységét. A széles körben használatos mutatók latba esnek álláspályázatoknál, előléptetésnél vagy akár a költségvetési döntésekkor. Az adatok összegyűjtése, értelmezése és tálalása valóságos művészet. A hivatalos keresések és lekérdezések közepette időnként be-becsempésztem egy-egy magyar nevet is, ha már úgy is arra járok alapon. Lassan, csodák csodájára, az egyoldalas lista dagadni kezdett. Olyannyira, hogy elkezdtük feldarabolni a szöveget új dokumentumokra.
Elkezdtük, vagyis többes számban, mert egy amerikai könyvtáros, Molly Stewart is érdeklődést mutatott (Molly, szintén korábbi 3K szerző, lassan tiszteletbeli magyar lehetne). Neki jutott eszébe, hogy próbálkozzunk néhány kevésbé a tudományos világhoz illő forrással is, ha már ilyen korosodó szakemberekről és bevándoroltakról van szó. Ezeket előszeretettel használják az amatőr, de lelkes családfakutatók, és több adatbázis ingyen hozzáférhető. Csatlakozott hozzánk egy barátunk, Sylvia Csűrös-Clark, aki maga is ’56-os szülők Amerikában született gyermeke. Végezetül, Frank Jolliffe, egy másik 3K-írás szereplője2 egészítette ki a társaságot, akivel együtt jártunk könyvtár szakra, és osztoztunk a álláskeresés szépségeiben. A jónevű zenész és zenei könyvtáros Frank szívbetegségének roszszabbra fordulása miatt kénytelen volt leszázalékoltatnia magát. Attól tartott, hogy az unalom előbb végez vele, mint a betegség, így örömmel vállalkozott a detektívesdire. Hátha végre megtalálom rég elveszett szerelmemet – mondta. Egy négyfős virtuális csapat már sokkal nagyobb szervezést igényel, főleg ha személyesen ritkán találkoznak a tagok. Így aztán a modern technika vívmányainak kihasználása mellett elkezdtünk kísérletezni olyan szoftverekkel, amelyek rögzítik, nyomon követik és nyilvántartják, hogy ki mit csinált, magyarán elősegítik a közösen végzett munkát. (Csak zárójelben, az idevágó, az angol nyelvben divatos kollaboráció szóhoz valahogy nem fűlik a fogam. Titokban és szigorúan befelé mindig megmosolygom a kínai kutatót, amikor a Kínában maradt munkatársaival való kollaborációról beszél.)
Feladatunk igen egyszerűnek látszott: járjunk a végére, hogyan kerültek ezek a tudósok Amerikába, és kutassuk fel, mi lett velük! Az első rész sima levéltári kutatásnak tűnt, és a vékonyka dosszié jó kiindulópontnak bizonyult. Megtaláltuk a program tervezésének és lebonyolításának pontos részleteit, tananyaggal, oktatói és diáknévsorral egyetemben, sőt a kapcsolódó hivatalos jelentéseket is. Le a kalappal a káplán adminisztrációs stábja előtt! Az objektumokat saját céljainkra digitalizáltuk, majd egy adatbázisba rendeztük. A tudományos kutatói profilokban és folyóirat-adatbázisokban pedig ott sorakoztak a könyvek és tanulmányok, amelyeket az azóta eltelt évtizedekben a tudósok új hazájukban publikáltak. Sok névről viszont semmi adat nem volt fellelhető, bárhol is kereste az ember a hagyományos módszerekkel. Ekkor kezdődött az igazi detektívesdi és a munka nehezebb része: gyűjtsük össze, amit lehet, majd keressük meg személyesen őket!
A dossziéban szerepelt néhány cím is 1957-ből, ezekhez nem sok reményt fűztünk. Léteznek további adatbázisok, amelyek révén munkahelyi vagy lakáscímhez juthat az ember. Az egyetemi honlapok vagy szakmai névsorok mellett egészen váratlan források bukkantak fel. A legizgalmasabb kérdést az jelentette, hogy amennyiben sikerül lenyomoznunk tudósainkat, vajon hajlandóak lesznek-e mesélni élményeikről. Itt persze meg kell említenünk a szigorú amerikai egyetemi szabályokat, amelyek az egyénekre vonatkozó kutatásokat korlátozzák. A human subject research, vagyis az emberi vizsgálati alanyt érintő kutatás története önmagában egy külön cikk témája lehetne. Ami ebből ránk vonatkozik, az a saját egyetemünk belső bírálóbizottsága által kibocsátott engedély és egy vizsgához kötött megfelelési tanúsítvány. A kérelem, mint egy klinikai vizsgálat vagy gyógyszerkísérlet esetében, magában foglalja a kutatási protokollt, kódolást, tárolást, személyi adatok védelmét, interjúkérdéseket, beleegyező nyilatkozatokat stb. Tisztelettel közlöm, hogy kutatásunk az IRB 12-605M számán engedélyeztetett, amit publikálásnál ki kell jelentenem: soha nem lehet tudni, mikor kerül a 3K ezen száma a bizottság valamely tagjának kezébe!

Camp Kilmer és az elnöki program

Elöljáróban csendesen megjegyezném, hogy micsoda megkönnyebbülés, hogy nem kell a kályhától indulnom. Amikor amerikai közönség számára ír az ember magyar témákról, feltételeznie kell, hogy a többség, kis túlzással, összekeveri Budapestet Bukaresttel. Magyarán, a háttérismeretek Magyarországról és 1956-ról kitöltik a cikk felét, az új elemekre alig marad lelki idő. Háttérként most csak annyit kell tudnunk, hogy Dwight Eisenhower amerikai elnök egy bizottságot hozott létre a magyar menekültek befogadására (President’s Committee for Hungarian Refugee Relief). Ennek keretében működött a Rutgers Egyetem szomszédságában a Kilmer Menekülttábor (Camp Kilmer), amely azóta az egyetem területévé vált egy Piscataway nevű városkában. Amikor a hosszabbik utat választom reggel munkába menet biciklivel a Livingston kampuszon át, gyakran elképzelem, mi lehetett itt 58 évvel ezelőtt. A korabeli leírások szerint a katonai szállítóeszközökkel érkező menekülteket hangszórókon át tájékoztatták magyar nyelven, hogy merre és hova menjenek. A hangosbemondóból tájékozódhattak a frissen érkezettek arról a lehetőségről is, amelyet az Amerikai Tudományos Akadémia jóvoltából ajánlottak bizonyos típusú felsőfokú képzettséggel rendelkező magyaroknak: gyorstalpaló nyelvtanulási lehetőséget a Rutgers Egyetemen, a mielőbbi munkába állás vonzó kilátásaival.
A Rutgers Egyetem levéltárában két vonatkozó gyűjtemény található; az egyik a már említett Abernethy káplán iratai3, a másik Tracy Voorhees, az Eisenhower által kinevezett személyes elnöki képviselő és a fenti bizottság elnökének dokumentumai4. A Voorhees név jól cseng errefelé, a holland származású család New Jersey államban az egyik legrégebbi és legnagyobb tiszteletben álló, és családfa-kutatók által egyik legjobban feldolgozott múltú család (én már csak tudom, mondhatnám, anyósom is Voorhees-lány volt, és kutatta a témát élete végéig). A Rutgersen végzett, majd ügyvédi diplomát is szerzett Tracy Voorhees nagy tapasztalatokkal rendelkezett az amerikai hadsereg segélyakcióiban Európában a második világháború után, vagyis minden szempontból a megfelelő ember volt a feladatra, a környékbeli és távolabbi humanitárius szervezetek, egyházak, állami és magánszemélyek által ajánlott segítség koordinálására. A közvetlen segélynyújtás mellett különleges ajánlatok is érkeztek a menekültek számára, ez történt a tudósainkkal is, amint a dokumentumokból kiderül. A tábor egykori katalóguscédulái, amelyeken a menekültek adatait rögzítették, a New Brunswick-i Amerikai Magyar Alapítvány tulajdonába kerültek, és feldolgozásra, digitalizálásra várnak.

A lehetőség: amerikai tudósok összefogása

A korabeli sajtóban nyomon követhető, ahogyan az Amerikai Tudományos Akadémia aktív szerepet vállalt az ’56-os menekültek segélyezésében. Az amerikai tudósok már 1956 novemberében kiálltak tudóstársaik mellett, és segíteni kívánták őket a tudományos tevékenységük folytatásában – nyilatkozataik szerint. Decemberben hivatalosan is kezdeményeztek egy szervezett programot a közvetlen segítségnyújtásra. A Tracy Voorhees által vezetett bizottság örömmel tekintette ezt sajátjának, és ennek keretében egy irodát állítottak fel a Kilmer Menekülttáborban. Az elsődleges cél a tudományos munkássággal és kutatói tapasztalatokkal rendelkező tehetségek felfedezése volt a menekültek között, akiket azután a megfelelő amerikai egyetemek, kutatóintézetek, vállalatok és egyéb cégek igényeinek megfelelően terveztek munkába állítani. A hét minden napján nyitva tartó iroda munkatársai folyamatosan szűrték az érkezőket, tevékenységüket később a bécsi menekülttáborra is kiterjesztették. A Kilmer-tábor bezárása után is folyt a tudóstoborzás egy brooklyni szállodából. A cehhet a Ford Alapítvány, illetve a későbbiekben a Rockefeller Alapítvány állta.
Szándékuk szerint az amerikai gazdaság számára leginkább szükséges szakterületekről verbuváltak, mint a természettudományok, mérnöki és orvostudomány. Kétségtelen, hogy a korábban magyar tudósok által az Egyesült Államokban megteremtett hírnév sokat jelentett a frissen érkezettek számára. Nem maradhat ki ebből az írásból a legenda. miszerint egyszer a fizikus Enrico Fermi egy, az univerzumról szóló tirádája végén feltette a költői kérdést a marslakókról: Akkor hol vannak most?, mire Szilárd Leó egyszerűen annyit válaszolt a maga száraz humorával: Itt vannak közöttünk, csak most magyarnak nevezik magukat. Avagy más esetben, amikor egyvalaki kiment az irodából, állítólag gyakran elhangzott, hogy na akkor magunk között beszéljünk magyarul. Az akcentussal beszélő tudósokat kívülállónak tekintő amerikai társadalom ezáltal szívesebben befogadta a tehetséges magyar kutatókat, csakúgy, mint Hollywood a filmes szakembereket, ahol állítólag az a mondás járta, hogy nem elég magyarnak lenni, egy kis tehetség sem árt.
Ebbe a környezetbe érkeztek tehát a magyar menekültek. Azok a szerencsés értelmiségiek, akik valahonnan hírt szereztek a programról, egy többlépcsős interjún estek át. Az első rész lényegében a személyi és tudományos adatfelvételt jelentette, illetve a jövőbeli elképzelésekről érdeklődött az akadémiai iroda képviselője. Ha megfeleltek az akadémia által előírt követelményeknek, át is mentek az első szűrőn. Az elsődleges felmérést és tanácsadást követő második lépcső sokkal komolyabbnak számított. A kérdező ezúttal az adott tudományterület egy amerikai képviselője volt valamelyik környező egyetemről, aki tolmács segítségével szakmai érdeklődésükről és felkészültségükről faggatta a menekült tudósokat. A közeli nagy egyetemek, mint Princeton, MIT, Columbia és a Johns Hopkins mintegy harminc tudósa végezte a szakmai interjút, és nem egy esetben azonnal tudott állást javasolni a menekültnek. A többieket értékelés után az akadémia tisztviselője próbálta meg összepárosítani az adatbázisukban nyilvántartott üres állásokkal. A lista napról napra nőtt, mivel az akadémia aktívan reklámozta a programot a médiában, és kérte a munkaadókat több fórumon is, így például a Science magazinban5, hogy küldjenek be állásajánlatokat. Bár a menetrend nem mindig a tervek szerint alakult (egyes tudósok maguk találtak munkát, másokat Amerikában élő rokonaik segítették, és soknak egyszerűen nyoma veszett), adataik szerint a kb. 750 megkérdezett tudósból kb. 500 számára találtak amerikai állást. Meg kell jegyeznünk, hogy a nagy ipari vállalatok számára nem engedélyezték a menekülttáborban való munkaerő-toborzást. A másik megjegyzés arra vonatkozik, hogy a legtöbb szakterületen sokkal több üres állás volt, mint amit menekültekkel be tudtak volna tölteni. Harmadik megjegyzésünk nemcsak a menekült tudósokra vonatkozik, de ide kívánkozik: a CIA azóta nyilvánosságra hozott jelentése szerint jelentős számú fiatalt szerveztek be informátori munkára is már a táborokban (Coriden, 1958).
A levéltári anyagokból ugyan nem derül ki, de magánbeszélgetéseink folyamán tudósaink azt elmesélték, hogy sok menekült értelmiségit már Ausztriában kiválasztottak. Az egyik ilyen interjú alkalmával megtudhattuk, hogy a fiatalok már a hajóút alatt remekül összebarátkoztak, és azóta is elválaszthatatlanok. A közös sors és közös érdeklődés mellett az amerikai haditengerészet hajóján töltött karácsony ugyancsak összehozta őket. Elmondásuk szerint az új hazába érkezvén minimális időt töltöttek a direkt az ’56-osoknak berendezett táborban, a Kilmerben, és egyből a Rutgers Egyetem intenzív nyelvtanfolyamán találták magukat. Mások viszont épp a táborban szereztek tudomást a lehetőségről, a hangszórón át naponta többször is bemondott felhívásból.
Dicséretes módon, az amerikai felsőoktatásban oktatók és dolgozók önkéntesként végezték a tudósinterjúkat és a tudósok szakmai értékelését. Nagy szerep jutott nekik abban, hogy menekültjeink viszonylag rövid idő alatt álláshoz juthattak a kezdeti időszakban. Nem azt kell ezen értenünk, hogy tudósainkat tárt karok, tanszékvezetői állás, vagy akárcsak egyetemi katedra várta volna. Megfelelő nyelvtudás híján örültek minden apró segítségnek, ami legalább elindította amerikai pályafutásukat. Sokan tűntek el a süllyesztőben, aminek okai változatosak és sokszor ismeretlenek. Akik valamire vitték, azok ez idő tájt bármilyen jelentéktelen állást elfogadtak, ami a szakmájukhoz közel állt, valamelyik egyetemhez kötötte őket, és amelynek során nyelvtudásukat gyarapíthatták. A vegyész pipettákat mosogatott, a mérnök a műszereket és eszközöket készítette elő hallgatói gyakorlatra, a biológus állatokat etetett. Elmondásuk szerint nem tartották megalázónak az otthoni státusuktól jelentősen alacsonyabb szintű munkát, mert lelkük mélyén elfogadták, ez az ára annak, hogy megalapozzák amerikai tudós pályájukat. Az egyik megkérdezett, fiatal korához képest igen bölcsen, hamar belátta, hogy minden csoda három napig tart, és a segítség első fellendülés után bizony hamar kiapadhatnak a források. Az egyedüli járható útnak az tűnt számára, ha saját kezébe veszi a sorsát a kezdeti támogatás után, és ő maga keresi meg a lehetőségeket. Nem volt kétséges előtte, hogy a magyar diplomájával nem fog tudni előrejutni, és amerikai PhD-t kell szereznie.

Angol nyelvoktató program a Rutgers Egyetemen

A Rutgers Egyetem angol nyelvoktató programjának Bradford Abernethy, egyetemi káplán lett az igazgatója, aki nagy tapasztalatokkal rendelkezett a külföldi diákokkal való munkában. A megkérdezett tudósok mind szívesen emlékeztek rá, és hozzátették, hogy a program vallásos felhangja nem zavarta őket. A Rutgers Egyetem főleg diplomás tudósokat fogadott. Körülbelül nyolcszáz egyetemistát küldtek hasonló intenzív nyelvi kurzusra más felsőoktatási intézményekbe, a legnépesebb a Bard College-ban (New York állam) indult 325 fővel. A fellelhető dokumentumokból kiderül, hogy a Rutgers Egyetem tanfolyama három nyelvtanárral működött, három különböző szinten. A helyszínnek egy frissen felhúzott, de még át nem adott kollégiumot választottak, ahová egy csomóba beköltöztették a negyvenvalahány menekültet. Nyolc héten át szinte éjjel-nappal angol nyelvet és amerikai kultúrát tanultak a résztvevők, már aki végig maradt. Kaptak étkezési utalványt az egyetemi menzára, a segélyszervezetek ruhát és orvosi ellátást biztosítottak, és egy kis zsebpénz is került innen-onnan. Miközben látszólag az egyetemisták életét élték, nyilvánvalóan érezhető volt a bizonytalan jövő miatti aggodalom. Személyes beszélgetéseinkből kiderült, hogy így is rendkívül szerencsésnek érezték magukat, hogy együtt maradhattak.
Az órák reggel 9-kor kezdődtek és délután 4-ig tartottak egy akkoriban népszerű Let’s learn English, Wright és McGillivray tankönyve alapján. A középpontban a beszédkészség fejlesztése állt, a cél az amerikai mindennapi életben használatos ezer szavas szókincs és a nyelvtani alapismeretek elsajátítása volt. Délután a Rutgers Egyetem diákönkéntesei jöttek át társalgási órákra, este pedig speciális előadásokat hallgathattak a Rutgers, Yale és más környékbeli egyetemek oktatóitól tudományos, művészeti és kulturális témákról. Ezek közül a legnépszerűbbnek, mind a dokumentumok, mind az interjúalanyok szerint egy magyar nyelven tartott előadás bizonyult az amerikai szokásokról. Az akadémia magyar származású képviselője a Magyarországon születettek szempontjából tekintette át az amerikai szokásokat. Nem egy világrengető ötlet, de sok interkulturális gyorstalpaló megszívlelhetné napjainkban is!
A külön programok közt szerepelt amerikai családlátogatás, és kirándulás New Yorkba és Princetonba. Ez utóbbi egyetemén maga Wigner Jenő vezette őket körbe a Fizikai Tanszéken, majd bemutatta őket egy magyar építésznek és egy vegyésznek is. A Philadelphiába történt kiruccanás során Ormándy Jenő fogadta őket a filharmonikusok koncertje előtt. Egy szombat délelőtt Teller Ede látogatott el a Rutgersre, és márciusban pedig Király Bélával is találkozhattak, bár ez utóbbi két esemény nem hivatalosként szerepel az iratokban. Olvasható viszont Teller Ede jó tanácsa az Abernethy-feljegyzésekben, miszerint a magyar közösségekhez való ragaszkodás helyett érdemesebb inkább minél több kapcsolatot teremteni amerikai tudósokkal. Teller jó néhány kérdést tisztázott az amerikai egyetemekkel kapcsolatban is. Az első hét végén ezek nagyon fontos szerepet töltöttek be, azon kívül, hogy PR szempontjából a nagy nevek minden bizonnyal jól jöttek a Rutgersnek, a programnak és az akadémiának is.
A tanfolyam legvégén, amerikai módra, mutatós kis oklevelet kaptak a résztvevők, ami ugyan semmire nem jó, de jól néz ki. Ezt onnan lehet tudni, hogy egy véletlenül megmaradt, valaki nem vette át. Egykori nyelvoktatóként az is érdekelt, hogy mennyiben találták hasznosnak a résztvevők a programot: total immersion, vagyis bele a mélyvízbe, úszógumi nélkül, abban az időben, amikor a nyelvtanulók leginkább egy hagyományosabb, olvasunk és fordítunk módszerhez voltak szokva. A megkérdezett tudósok mind lelkesen beszéltek a tanfolyamról, a lehetőségekről, a körülményekről és az oktatási módszerről. Módszer ide vagy oda, azok a tudósok, akik bármilyen másik idegen nyelvet tanultak (német vagy latin a megkérdezettek esetében), óriási előnnyel indultak az új nyelvvel az új kultúrában, saját bevallásuk szerint. De a dokumentumok és a résztvevők egybehangzóan nagyon sikeresnek ítélték a programot, és többen úgy nyilatkoztak, hogy nélküle sokkal nehezebb lett volna a beilleszkedés az új életbe. Bár, természettudósokról lévén szó, egyik azt is szakszerűen megjegyezte, hogy ezt nem lehet bizonyítani, ismételhető kísérlet és kontrollcsoport híján.

Poszter: Kis detektívek a könyvtárban

Nem szeretek dicsekedni, de csak hogy bizonyítsam, hogy rám is ragadt valami Amerikában, nem hagyhatom ki, hogy megemlítsem eme témánk iránti érdeklődést, illetve tudományos pályafutásom egyik leglátogatottabb poszterét, jóllehet ezt a témát két másik konferencián is előadtuk. A konferenciákon az ember általában békésen elálldogál a posztere mellett, topog egyik lábáról a másikra, miközben várja, hogy az arra tévedt látogató feltegye naiv kérdését, már ha van neki. A leggyakoribb kérdés, amit mostanában kapok, a poszter anyagára vonatkozik, de szó szerint. Pár éve ugyanis elkezdtünk puha textilre nyomtatni, ami nagyon kényelmes megoldás, amikor az ember utazik. Csak szépen összehajtogatom a posztert, mint egy asztalterítőt, és elcsomagolom a bőröndbe. Nem érzem magam korlátozva méretben és súlyban, mint amikor az Országos Széchényi Könyvtárban tartott amerikai könyvtári workshopra öt posztert vittem magammal. Kis méretű fért a bőröndbe, szorosan-szűken feltekerve, szurkoltam, hogy kibírja az utat. A textilalapú poszter tehát eleve feltűnést kelt.
Akkor következzék a dagadó kebel: a magyar tudósok felkutatásáról szóló poszter az állami könyvtáros konferencia egyik legsikeresebbje lett a múltkoriban. Pechemre, mondhatnám, mert egyedül kellett megbirkóznom a nagyszámú érdeklődő kérdéseivel. Elvégre az ember nem várhatja el a társszerzőtől, hogy élete nagy eseménye és jeles ünnepe, úgymint házasságkötés és születésnap, konferenciával teljen. Molly sem tudott szabadnapot kivenni a közkönyvtárból, ahol közben új állást kapott, és sajnos, Frank ekkor már nem volt közöttünk. A siker érdekében persze a cím is sokat tett. A mostanában divatos figyelemfelkeltő, hivalkodó, sőt, enyhén nyálas-behízelgő címválasztási stílusnak megfelelően, így hangzott: Kis detektívek a könyvtárban, avagy hogy nyomozzunk rég elfelejtett szerelmünk után – mintegy mementó Frank emlékére. Elsősorban közkönyvtárosokról lévén szó, az amerikai magyar tudósok esete igazából csak az apropója volt a források és a kutatási módszerek bemutatásának. A poszteren ízléses hanyagsággal elhelyezett nagyítós detektív figura és piros-fehér-zöld kirakójáték-darabok csak tovább fokozták az enyhén giccses hatást. Ennek ellenére, vagy épp ezért, nem győztem válaszolni a kérdésekre. Már rég lejárt a poszterre szánt idő, és már igazán mehetnékem volt, de még mindig ott nézelődtek és kérdezgettek. A meglepő az volt, hogy nemcsak a forrásokról, ahogy várható volt, hanem a magyar tudósokról és ’56-ról. Talán már írtam, hogy Amerikában – kis túlzással – mindenkinek van legalább egy magyar ismerőse. Hol egy szomszéd, hol egy régi barátnő, de mindenki lelkesen beszél a magyar kapcsolatáról. A nagy forgalom szinte elfeledtette velem a szomorúságot, hogy Frank ezt már nem érhette meg. Egy zenésztársával végül aztán megemlékeztünk róla és az immár örök homályba merült szerelméről egy dal erejéig a poszter szekció után, stílusosan, egy szál gitárral.

Nagyítóval a tudósok nyomában

Kik voltak ezek a tudósok tehát és hogyan találtuk meg őket? A dokumentumok névvel és név nélkül is pontos leírást adnak a résztvevőkről. Nem kell hozzá sok ész, hogy az ember beazonosítsa, ki kicsoda. Nagy részük mérnök, építész, vegyész és orvos, de bekeveredett egy geológus és egy neves öttusázó is, ez utóbbi feleségestül. A többnyire férfi résztvevőkön kívül tizenegy házaspár vett részt a tanfolyamon, két családban gyerek is volt. A megkérdezettek elmondása szerint ez ritkaságnak számított, mivel a családokat, ha egyáltalán sikerült az egész családnak együtt elmenekülni, más államokban helyezték el, és gyerekek nem lakhattak a kollégiumban. Az átlagéletkor 25-30 év közé tehető, a legfiatalabb résztvevő 21 éves volt, a legidősebb 61. A tanfolyam alatt mindennaposak voltak az állásinterjúk, és néhányan gyorsan el is helyezkedtek. Összességében a nagyobb egyetemek fogadták őket, a Rutgers mellett a Cornell, New York University, Harvard, Yale, Johns Hopkins, Georgetown, Ohio State és Duke. Jó néhányan kutatói pozíciókat találtak különféle állami vagy magáncégeknél, mint a Bell telefontársaság, a Rockefeller Orvosi Kutatóintézet, DuPont vagy a Merck, hogy az ismertebbeket említsük. Az orvosok közül pedig a Georgetown egyetemi kórház, a Massachusetts General, a Bellevue és a Clevelandi Klinika fogadott egyet-egyet. Több tudósunk szakmája élvonalába került, és a terület alapművének szerzője lett.
Ha valaki pontosabb statisztikai adatokra lenne kíváncsi, íme a kontextus. Az 1957. február 6-án kiadott bizottsági jelentés szerint 24 403 menekült érkezett a Kilmer-táborba. Ezek közül 22 275 ekkorra már el is hagyta a tábort. A jelentésben szerepelnek egy 5721 menekülttel készült felmérés adatai, miszerint az átlagéletkor 28 év és 7 hónap volt a férfiak, 30 év és 3 hónap a nők esetében. Az érkezettek felének éltek rokonai az Egyesült Államokban. Az iskolai évek átlagos száma 9 év és 10 hónap volt, köztük 607 egyetemi diplomás, 71 mérnök és 69 doktori fokozattal rendelkező menekülttel. 1253-an jelezték, hogy folytatni kívánják tanulmányaikat. (Voorhees, 1957).
Keresgéléseink során sok érdekes új fejleményre is bukkantunk. Szégyen, de be kell vallanunk, hogy egy idő után szépen sutba dobtunk minden értékelési szempontot, már ami az adatbázisok és források megbízhatóságát illeti. Ugyanígy kezeltük az egyetlen forrásból származó információ mumusát, és igyekeztünk minden vonalat lenyomozni, ha a lehető leghalványabb reménnyel kecsegtettek. Nehézségeink főleg abból adódtak, hogy nem volt könnyű igazolni tudósaink kilétét, főleg, ha a valamilyen gyakori magyar névvel rendelkeztek, mint Kovács vagy Szabó, vagy ha az ékezetek teljesen összekavarták a keresőrendszereket, vagy ha valaki megváltoztatta a nevét. Amikor végre ráakadtunk egy résztvevőre, és próbáltuk a jelenlegi lakhelyét kideríteni, a szál egyszercsak eltűnt, és nem lehetett tudni, hogy csak elköltözött vagy elhunyt az illető. Egy résztvevő, akit érdekes módon egy Facebook-képen találtunk meg, valóban elhunyt, mielőtt felvehettük volna vele a kapcsolatot. Nem csoda, hogy sokszor úgy éreztük, kifutunk az időből, és nem lesz alkalmunk beszélgetni egyetlen résztvevővel sem!
A forrásokra visszatérve, egyrészt ingyenes és előfizetéses tudományos jellegű adatbázisokat használtunk (Web of Science, Medline, Google Scholar, Proquest Dissertation and Thesis, WorldCat stb.), másrészt kutatói profil-oldalakat (academia.edu, BEPress, Microsoft Academic Search, LinkedIn stb.). Ezek közül valamelyiken gyakran megtaláltuk tudósaink cikkeit, tudományos eredményeit, kutatási területüket és sokszor elérhetőségüket az intézményi honlapon. Egy ilyen oldal adta az ötletet, hogy a találmányi hivatal adatbázisához forduljunk, és ott is szerencsével jártunk.
A személyes adatok összegyűjtésében sokat segített az elhalálozás adatait tartalmazó Social Security Death Index, a nyilvános adatokat tartalmazó Public Records Search, az előfizetéses, de közkönyvtárakban hozzáférhető családfa-kutató ancestry.com, a tájékoztató ReferenceUSA és sok más adatbázis. De jó nyomra bukkantunk könyvterjesztők oldalain és a nagyobb amerikai napilapok archívumaiban, mint a The New York Times. A menekültek személyi lapjai mellett gyakran útba igazítottak még bennünket népszámlálási adatok, az állampolgársági kérelmek, cím- és névlisták, ingatlantulajdoni lapok és a szakmai szervezetek taglistái is. Néhány érdekesség keresgéléseinkből: egyik tudósunkra úgy találtunk rá, hogy nemrégiben egy magyar szakácskönyvet adott ki. A tanfolyam legidősebb tudósáról egy krátert neveztek el Ausztráliában. Egy másik név, amelyet nem találtunk az orvosok adatbázisában, ott szerepelt egy ’56-os magyar filmet támogató adományozók listáján. Az öttusázó élsportoló feleségével együtt nyári lovas- és úszótáborokat szervezett. A legfiatalabb résztvevő pedig nem adta fel szenvedélyét, a repülést, neve ott látható több repülőgép előre bejelentett repülési tervén.
Itt kell megemlítenünk a közösségi média szerepét ebben a kutatásban, teljesen pozitívan. Egy tisztességes tudományos folyóirat bírálója minden bizonnyal a falat kaparná, ha az irodalomjegyzékben egy Facebook-, YouTube- vagy Flickr bibliográfiairekord-bejegyzést látna. A fényképek mind a két említett médiában sokszor vezettek nyomra, a LinkedIn pedig kifejezetten hasznosnak bizonyult több esetben is. Egy YouTube-video pedig az egyik professzor elismerésére létrehozott ösztöndíj keretén belüli előadások klipjeit mutatja. Mindez azt is sugallja, hogy a tudományos élet nem kizárólag a szigorú értelemben vett tudományos területeken folyik.

A tanulság?

Reménytelenül közép-európaiként most is a történet tanulságain jár az eszem. Mit tanultunk mindebből? Egy kutatás, akár eredményes, akár nem, valamiféle reflektálásra készteti az embert. Az első nagy tanulság, hogy bármilyen forrás hasznos lehet, a negatív és a megbízhatatlan is, bár kudarcokról és negatív eredményekről kevésbé szoktak publikálni a szakirodalomban. Ha kizártunk volna bizonyos típusú utakat, nem biztos, hogy fele ennyire jutottunk volna. Derék dolog a szigorú értelemben vett tudományos kutatás és publikálás, de ötleteket bárhonnan meríthet az ember, a leglehetetlenebb szó vagy kép is kiválthat egy gondolatsort, amitől aztán hirtelen beugrik a megoldás. Nem szabad lenéznünk egyetlen kutatási módszert sem, ha nem hagyományos témáról van szó, így a közösségi, webkettes alkalmazásokat sem. A szóbeszédre és személyes kommunikációra lehet számítani, mint mankóra, de esetünkben a megkérdezettek, amerikai szokásoknak megfelelően, egyöntetűen tartózkodtak attól, hogy neveket említsenek, vagy sorstársaik eléréséhez útba igazítsanak. A személyes preferenciákat tiszteletben kell tartani, egyeztünk meg, sokan talán nem kívánnak emlékezni életük eme szakaszára.
Történelmi távlatokból nézve világos, hogy az ’56-os bevándorlók sorsa nagyon változatos képet mutat. Csűrös Szilvi kevésbé szerencsés értelmiségi szüleinek (jogász és zenetanár) sokkal jobban meg kellett dolgozni a megélhetésért, de édesapja megtalálta az új lehetőségeket, és könyvtárigazgatóként ment nyugdíjba.6 Tudósaink a lehető legtöbb támogatást kapták, és így is nehezen ment az amerikai tudományos életbe való beilleszkedés számukra. Ahogy az egyik, azóta rendkívül sikeres kutató fogalmazta, borzasztóan sok időbe tellett! Hiába volt az előzetes kapcsolat amerikai tudósokkal, hiába voltak a rokonok, ha nem vette volna saját kezébe sorsát, semmire sem vitte volna. A megfelelő szintű nyelvtudás hiánya mindenki számára komoly akadályt képezett, saját bevallásuk szerint. Ide kívánkozik, hogy a kutatásunk protokollja szerint a megkérdezett tudósok választhattak az angol vagy magyar között az interjú nyelveként. Az első megkereséskor mindenki az angolt jelölte meg írásban, csak páran ikszelték be a magyart is. Viszont mindenki óriási megkönnyebbüléssel fogadta első magyar kérdésemet az interjú során, és boldogan váltott át anyanyelvére, több mint fél évszázad után.
Segíts magadon, Isten is megsegít! – volt a mottója egyik tudósunknak, aki első perctől kezdve nagyon szkeptikusan nézett a hosszabb távú segítség kilátásai elé. Tudósaink nemcsak nagy reményekkel érkeztek, hanem azzal az erős elhatározással is, hogy folytatni fogják tudományos pályafutásukat. Többen említettek magyarországi példaképet, aki a szemük előtt lebegett a nehéz időkben. Nyitott, szorgalmas és barátságos személyiségként könnyebben találtak segítőtársakat és barátokat az új hazában, akikhez aztán ragaszkodtak egy életen keresztül. Elmondásuk szerint a legjobban bevált stratégiának az bizonyult, hogy komoly, elismert tudósok társaságát keresték, és velük dolgoztak együtt, lett légyen az akármilyen pici szerep is a nagy kutatásban. Ezáltal sikerült kiépíteniük a megfelelő tudományos kapcsolatrendszerüket az új hazában. Számosan közülük sokféle módon adnak vissza az otthoniaknak a mai napig is. Közös kutatásokról, vendégkutatók fogadásáról és egyéb, nem csak tudományos jellegű segítségnyújtásról beszéltek szerényen és vonakodva. Hatalmas személyes könyvtárat, levelezést és egyéb iratokat halmoztak fel életük során. Külföldi értékmentő akcióink alkalmával érdemes odafigyelni rájuk!
Mint könyvtárosok, egy általánosabb tanulságként a közös munkára vonatkozóan azt szűrhettük le, hogy kicsiben kezdve, a forrásokat folyamatosan újraértékelve és bővítve, nyitott szemmel járva, sokra megy az ember. A leginkább természettudományokban használatos sok társszerzős kutatásnak számos előnyét mi is élvezhetjük. Ha ugyanazt a lekérdezést egy másik ember is elvégzi egy későbbi időpontban, komoly meglepetésekben lehet részünk! Az online tárolt közös adatbázis és megosztott fájlok, amelyeket mindenki frissített, ahogyan érkeztek az eredmények, jól dokumentálják a kutatást. Frank halála napján is dolgozott a témán, az általa bevitt adatok mind ott maradtak számunkra. A kutatási dokumentumokból nyomon követhető, hogy a neves adatbázisokkal és megbízható forrásokkal szemben támasztott nagy elvárásaink szinte mindig kudarchoz vezettek. A szívós munka és az állhatatosság viszont gyakran váratlan felfedezéseket és nagy áttöréseket hozott.
Végezetül, mire való ez az egész kutatósdi könyvtárosként? Miért csinálja az ember pluszmunkaként a napi rutin mellett, ha nem jár érte dicséret, előléptetés vagy béremelés, de még egy piros hangszóró sem? Kötelességtudatból? A jól végzett munka öröméért? Hogy ez nélkülünk nem történt volna meg? Az igaz, hogy felfedeztünk és a nagyvilág elé tártunk addig ismeretlen dolgot, ami kutatásunk nélkül a feledésbe merült volna. A többéves folyamat során sokat tanultunk adatbázisokról, forrásokról, munkamegosztásról, különféle szoftveralkalmazásokról, de legfőképpen magunkról. Minden bizonnyal elsajátítottunk vagy mesterfokra fejlesztettünk bizonyos új készségeket is. Ennek része az ízléses, bár szégyentelen önreklám is, amivel az ember konferenciákon és kiadványokban adja közre mindazt, amit nélküle sose tudott volna meg a nagyvilág, illetve hivatkozik saját korábbi dolgaira mintegy az írásait közlő folyóiratot is reklámozva. Ha visszamegyünk az alapokhoz, a könyvtáros és levéltáros szerepéhez, annak is megfeleltünk: megőriztük az információt és biztosítottuk a hozzáférést. Ugyanezt csinálom a saját könyvtáramban. Ki tudná, hogy E. M. Jellinek, az alkoholtudomány megalapítója félig magyar származású volt, ha nem engem vet ide a jó sorsom? Nem hagyhatom a vonatkozó megsárgult dokumentumokat ebek harmincadjára, ha már egyszer megtaláltam őket, ugye? Hogy egy adott téma érdekel-e bárkit is, az más kérdés, de ez szinte bármelyik írásról elmondható. Ha lesz egy ember, akinek a napja jobb lett ma ezen szöveg elolvasása után, akit valamire inspirál a történet – akkor máris megérte. A tudatról nem is beszélve, hogy nyomozási eredményeinket bármelyik hárombetűs ügynökség megirigyelhetné!

FELHASZNÁLT IRODALOM

“AAAS Resolution on Hungary” = Science. 125.15 (1957): 280.
Coriden, Guy E. “Report on Hungarian Refugees”. = Studies in Intelligence, 2.1 (1958): 85-93. Megnyitva 2014. július 2. https://www.cia.gov/library/center-for-the-study-of-intelligence/kent-csi/vol2no1/html/v02i1a07p_0001.htm
Eisenhower Papers, U. S. President’s Committee For Hungarian Refugee Relief: Records. (1957): A67-4, Dwight D. Eisenhower Library
Final report: English Language and Orientation Program for Hungarian Student Refugees December 23-25, 1957 folder 111. Box 14, series 200, RG 1.2, Rockefeller Foundation Archives, RAC, 25.
“Jobs for Hungarian Refugees” = Science, 125.16: (1957): 187
Report of The National Academy of Science Rutgers University Language and Orientation Program for Hungarian Scholars, January 13-March 15, 1957.
Rowan, Edmund C. “The Academy’s program for placement of Hungarian refugee scientists.” = News Report, 8.1 (1958)

1 Hajnal Ward, J. (2012). Egy magyar digitális világkönyvtár víziója. = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 12, 47-56. p.
2 Hajnal Ward, J. (2007). Könyvtár szakon Amerikában: feljegyzések az iskolapadból. = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 5, 28-33. p.
3 Rutgers University. Office of the Chaplain (Bradford S. Abernethy). Records, 1928-1974 (RG 23/H3), Special Collections and University Archives, Rutgers University Libraries.
4 Tracy S. Voorhees Papers, 1919-1974. MC 1407 Special Collections and University Archives, Rutgers University Libraries.
5 “Jobs for Hungarian Refugees” = Science, 125.16: (1957): 187.
6 Hajnal Ward, J.-Csűrös Clark, Sz. (2009). Évtizedek a könyvtárban. Interjú Csűrös Barnával. = Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 12, 40-46. p.