Ismét elment közülünk egy segítőkész barát, a tudásáért, megértéséért tisztelt tanár, majd könyvtárigazgató, akit szerettek a beosztottjai. Végleg eltávozott egy nagyra becsült esztergomi polgár, akinél többet az utóbbi harminc évben szeretett városának kultúrájáért csak nagyon kevesen tettek. Pedig élete, ez a csaknem hetvenhét év olyan történelmi időszakra esett, amikor nem volt könnyű senki számára sem az emberi helytállás.Mert volt egy nemzedék, amelyik együtt ébredt öntudatra a második világháború után a világot megváltani akaró eszmékkel, amiket a szovjet hadsereg, hathatós nyugati támogatás mellett, hozott el magyar földre. Az addigi rendszer egyik napról a másikra megváltozott. A hatalom erőszakos, ellenfelet elűző, pusztító, lehetetlenné tevő uralkodása fölemésztett minden béketűrést. Az új nevű élcsapat rohamosan gyarapodott a levert forradalom után. Természetesen voltak szerencselovagok, akik az új-régi pártot arra használták, hogy sikeres szakmai és anyagi előremenetelt mondhassanak magukénak. Azután volt a tömeg, amely akart tartozni valahová, mert csak együtt érezték magukat erősnek. Végül voltak egy páran, akiknek az volt az álmuk, hogy az általuk megszerzett műveltséget, világlátást és leginkább az emberséget tovább adják annak a közösségnek, ahová a sors vezette őket.
Ilyen ember volt Nagyfalusi Tibor. Aki nem csupán magasságával nőtt az átlag fölé, hanem a szívéből jövő emberségével magasodott ki közülünk. Tibor szabadelvű volt a fogalom régi magyar értelmében, megértően liberális. Nyitott és segítőkész. Ez a tulajdonsága tette lehetővé, hogy minden tevékenységében tisztelték és szerették. Középiskolai tanárként is a tudás átadása, megértetése volt számára fontos, miként azt 1968-70-ben magam is tapasztaltam az akkori nevén I. István Gimnázium levelező tagozatára járva. Bölcs humorát is megtapasztaltuk, amikor az egyik osztálytársunk Tibor felszólítására kiment a táblához, hogy felírjon egy kijelentő mondatot. Ezt írta csikorgó krétával 1968 őszén: “Nincs rágalom, nincsen vita: Illés kell és nem Omega!” Tibor tanár úr elolvasta, majd szép gordonka hangján, a tőle megszokott lassú ütemben ezt mondta: “Ha megmondod milyen összetett mondat ez, amit felírtál nekünk, akkor eltekintek az ingyen hirdetési szöveged szakmai értékelésétől!”
Könyvtárigazgatóként, a beosztásából adódó nagyobb lehetőségeket szintén a közösség javára fordította. Ifjúmunkás-olvasókört szervezett 1974-ben a dolgozó és érdeklődő fiataloknak, igényesen és közérthetően, állandóan figyelve a fel-felbukkanó tehetségekre. 1975-ben olvasótábor lett egy hétre az olvasókörből Esztergomban, amelynek magam is aktív résztvevője voltam. Négy csoportba lettünk elosztva, négy fiatal, lendületes és tapasztalt csoportvezetővel az élen. Györke Zoltán, Sárándi József, Szilágyi Ákos és Zirkuli Péter vezették a csoportokat. Költészetről, a “keleti és nyugati” irodalomról, filmről, zenéről és kultúránkról általában kaptunk értékes információkat. Miként azt pár éve Tiborral – birsalmára és dióra “ágyazott” almapálinka iszogatása közben – megbeszéltük, besúgók is voltak közöttünk, “természetesen” csoportvezetői és résztvevői szinten egyaránt. Szemmel voltunk tartva! Az olvasókör, “Nagyfal” vezetésével – a szeretet jele volt ez becézés részünkről, amely azután városszerte elterjedt – színházba járt, mert a színjátszás (is) szívügye volt. A városi irodalmi színpadon is ezért dolgozott előadóként, dramaturgként, rendezőként. Meghatározó szerepet játszott az Esztergom és Vidéke (EVID) hetilapként való újraindításában is. Rövid ideig főszerkesztőként, majd az újság 2007. februári megszűnéséig állandó, gondos szerkesztői munkájával segítette szeretett lapja minél színvonalasabb megjelenését. Az EVID megszüntetésével úgy érezte, fölöslegessé vált, és ez a tudat észrevehetően visszavetette addigi erőteljes alkotói lendületét. Még látta és értékelte az utódok igyekezetét, hogy létrehozták megint – folyóiratként – a nyomtatott EVID új sorozatát.
A régi és dicső történelmi múltú, szeretett városom, Esztergom kisváros. Ennek a kisvárosnak volt nagy embere Nagyfalusi Tibor.
Drága Tibor! Lelkednek békességet kívánok sok szeretettel. Ifjúkori barátod, Csikász István szép soraival búcsúzom:

“Lábad gyökér a földben
Elfutni nem tudsz és minek
Ami halálod után megmarad:
Az a lényeged -”