Nem szokványos dolog ügynöki jelentéssel kezdeni egy nekrológot, de engedtessék meg nekem, hogy ezúttal így tegyek. Mert egyfelől a leírtak – bár szegedi diákévei alatt születtek az ifjú Nagyfalusi Tiborról (aki akkor még verselt is – nem is rosszul!) – tökéletesen jellemzik világlátását, művészeti irányultságát, politikai elkötelezettségét élete már azon korai éveiben is; másfelől pedig az a tény, hogy az akkori hatalom, a pártállam, amely tudjuk, milyen eszközökkel védte egyeduralmát, felfigyelt rá, szintén egyfajta minősítés. “Származását, családi miliőjét illetően eleve kispolgári szemléletű. Versei inkább dekadensek és pesszimisták. Világnézete polgári, eszményei a költészetben a szürrealista, modern francia költők, mint pld. Apollinaire. Versei nagyrészt az ő szellemüket tükrözik. Az ellenforradalom idején magatartása a jobboldali egyetemistákéval volt azonos.”
1937. augusztus 8-án született Érsekújvárott, majd a szlovákiai kitelepítéseket megelőzve, 1945-ben Szegedre került a család. Itt szerzett magyar-francia szakos tanári diplomát 1961-ben. Egyetemi évei során bekapcsolódott a szegedi írócsoport életébe. Erre az időre nyúlik vissza barátsága többek között Ratkó Józseffel, Csoóri Sándorral. Ekkoriban kialakult kapcsolatait később könyvtárvezetőként is hasznosította. Friss diplomával, saját döntésére került városunkba, Esztergomba, ahol a Dobó Gimnáziumban tanított 1963-ig, majd 1966-ig a városi Művelődési Házban volt művészeti előadó. Akkoriban hagyott fel szépirodalmi tevékenységével, mert, mint megfogalmazta egy 2008-as televíziós riportműsorban: “művészetben kell az az egyéniségtudat, amely elhiteti a szerzővel, hogy olyan eredetit ír, ami nem volt, nincs és nem lesz; ez a tudat megszűnt bennem. Rilkénél olvastam, a Levelek egy ifjú költőhözben, hogy ha nem érzed, hogy írás nélkül nem tudsz élni, akkor hagyd abba. És én úgy éreztem egyre inkább, hogy tudok írás nélkül élni.” Az indíttatás, a vágy – és az istenadta tehetség – az alkotásra, az ismeret, a tudás megosztására azonban ott munkált benne. Az említett beszélgető-műsorban mondta azt is: “…nagyon szeretek tanítani, szerettem is, tulajdonképpen mindig pedagógus voltam (…) én mindig tanítok…” Színjátszó-rendezői Levelező Akadémiát végzett Budapesten, és már rögtön Esztergomba kerülésekor a városi színjátszó-csoportok vezetője lett, 1968-ban pedig egyik alapítójává vált az Esztergomi Klubszínpadnak. A groteszk iránti vonzódása, amely egyetemi éveiben már kitűnt, meghatározta rendezői munkásságát. Kiváló amatőr rendezőként ’74 és ’80 között országos sikereket ért el az Esztergomi Klubszínpaddal.
1975-ben lett az esztergomi városi könyvtár igazgatója az előző vezető, a könyvtárépíttető fotóművész, Martsa Alajos ajánlására. Barátságát, tanácsait Tibor Lajos bácsi halálig élvezhette. Hogy feladatának a rá oly jellemző alapossággal tehessen eleget, elvégezte az ELTE BTK könyvtár szakát is (1977-1980). 1975-től 1998-ig volt igazgató. Olyan vezető volt, mint amilyen ember: türelmes, megértő, munkatársaiban megbízott, és pontosan tudta, kitől milyen munkát lehet elvárni. Mindenkit abba az irányba orientált, amerre az illetőt hajlama, beállítottsága is vitte. Sokat adott a pontos munkára. Megszállottan alapos volt, és minden munkájában az általa a legtökéletesebbnek ítéltre törekedett. Lelkiismeretesen vizsgálta felül és aktualizálta például a könyvtár szabályzatgyűjteményét. A könyvtár gyűjteményi beszerzését is gondosan és aprólékosan (és gazdaságosan, ami sosem volt könnyű…) irányította, odafigyelt a minőségre. A kortárs költőket számon tartotta, beszerzésüket nem mulasztotta el. Alaposan megfontolta, mennyire enged teret a lektűrnek. Ennek köszönhető, hogy mikor a lektűr már erősen elszaporodott, és sem az ő igényessége, sem a költségvetés nem engedte be azokat a könyvtárba, megalakítottuk a Sziget Olvasóköri Egyesületet. Az Egyesület a tagok díjaiból, olvasói igény szerint szerzeményezett.
Tibor a város minden rétegét megcélozta kultúrával. A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején élő kapcsolatot épített ki esztergomi gyárakkal, ahonnan fiatal dolgozókat “csábított” a könyvtár bűvkörébe, előadásokkal, játékokkal, kiállításokkal. Még üzemi rádióban is szerepeltünk könyvtári hírekkel, könyvbemutatókkal. Az akkoriban felfutott klubmozgalom segítette Tibor törekvéseit. Diákokat is megérintett, olvasókört, olvasótábort szervezett. Pezsgett az élet a könyvtárban. Nem feledkezett meg az idősekről sem. Szolgáltatásaink közé vettük, hogy idős, nehezen mozgó, egyedül élő olvasóknak rendszeresen könyveket szállítsunk otthonukba. Helytörténeti kutatással is foglalkozott, kutatási területe a XIX-XX. század helytörténete, művelődés- és irodalomtörténete. Az esztergomi könyvtár alapító gyűjteménye, az ún. Helischer-gyűjtemény adta meg az alapját érdeklődésének, sokat forgatta-kutatta, igyekezett rendszerezni a máig fel nem tárt, óriási értékű anyagot.
Sokat foglalkozott Babits Mihállyal. Különösen kedvelte a költőt; személyes sorsa és Babits szellemi öröksége több ponton találkoztak. Esztergomba kerülvén, 1961-ben például első színpadi “műve”, amelyben rendező és szerkesztő is volt, egy Babits összeállítás volt a költő halálának huszadik évfordulóján. Amikor 1975-ben a könyvtárba került, a könyvtárat Babits Mihály Városi Könyvtárnak hívták. Nem egyszer szavalt Babits-verset a városban, 2008-ban, a Babits-évben pedig az esztergomi Babits-emlékbizottság elnöke volt. Különös gondot fordított a könyvtár helyismereti gyűjteményén belül egy komoly Babits-gyűjtemény kialakítására, és része volt az esztergomi Babits-ház szellemi örökségének ápolásában.
Könyvtári tevékenysége mellett egyéb módokon is fáradhatatlanul vett részt a város kulturális életében. Tagja volt az 1980-ban újra életre hívott Balassa Társaságnak, szerkesztő munkatársa az Esztergom Évlapjai helytörténeti évkönyvnek és az Esztergom és Vidéke újraindult polgári hetilapnak (amelynek 1995-ben főszerkesztője is volt), valamint az Ister-Granum Eurorégió Átkelő című kulturális folyóiratnak is dolgozott. Számos cikke jelent meg az Esztergom és Vidékében, az Új Forrásban és az Esztergom Évlapjaiban. Mindezek mellett alapító tagja az Esztergom Barátai Egyesületnek, amelynek 2001-2006 között elnöke is volt, és haláláig tiszteletbeli elnöke. 1988 (alapítása) óta tagja volt a Közalapítvány a Várszínházi Nyári Játékok Támogatására nevű szervezetnek. Az 1990-1994-es ciklusban Esztergom Város képviselő-testületének tagja, ugyanakkor a Kulturális és Idegenforgalmi Bizottság elnöke. Erre az időre tehető az általa megszerkesztett, megrendítően szép megemlékezés máig élő koreográfiája a Sötétkapunál (Esztergomban az ’56-os drámai események helyszíne, 14 halottal). Alapító tagja és elnöke a Párkány-Esztergom Baráti Egyesületnek (2001-2006).
Könyvtári irodája mindig mindenki számára nyitva állt. Afféle szellemi műhelyt jelentett a város kulturális életében aktívan résztvevő művészek, tanárok, Esztergomért tenni vágyók, valamint felvidéki magyarok számára. Nagyon népszerű volt, kedvelték őt csendes bölcsességéért, nyíltságáért, humoráért. Mindenkivel megtalálta a hangot.
1998-ban vonult nyugdíjba, de azután is készséggel segített. Tanácsát kértem például a Helischer-gyűjtemény további sorsának alakulására vonatkozóan is. Utolsó pillanatáig foglalkozott helytörténeti írásokkal, és bármilyen kérésre, kérdésre fáradhatatlanul volt munkahelye és városa rendelkezésére állt.
Tevékenységéért 1978-ban a Szocialista Kultúráért, 1983-ban az Ifjúságért kitüntetést kapott, majd 1998-ban átvehette a Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztjét. 2006-ban Esztergom város részéről a Babits-díjat nyerte el.
Hihetetlen, de bizony automatikusan átfutott a fejemen, mikor az emlékező adatokat gyűjtöttem össze róla, hogy megkérem Tibort, segítsen, hiszen ő annyira otthon van a helyismereti témákban… És aztán az azonnali ráébredés ennek az ösztönös reakciónak abszurditására… Igen, most már nem lehet felhívni, tanácsát, véleményét, segítségét kérni. Most már csak emlékezhetünk rá. Nem múló tisztelettel és szeretettel – amíg csak élünk.